Azok az elszánt szürke szemek még az ablaktörlő monotonitásától sem fáradtak el. Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy az erős hózáporban vezetett az elhagyatottnak tűnő erdőmenti úton. Talán már dél lehet, gondolta magában, vagy talán még csak tizenegy. Nem is ez számított, hanem az, hogy nemrég észrevette a huszonhat éves, körözött tömeggyilkost, Bachmann Viktort az egyik kisváros plázájában. Ráadásul egyedül volt. A pedig a szintén körözés alatt álló, szintén fiatal, huszonhat éves Király Valentinával együtt bujkál. A két elmebeteg ámokfutó már egy tucat ártatlan életet oltott ki, a rendőrség pedig valamilyen különös oknál fogva nem tudja őket kézre keríteni. Ramóna a rettegett maffiakirálynő, Halasi Lilla kezét sejtette a háttérben. Az a nő magának akarja mindkettőt, hogy aztán felhasználja őket a saját céljaira. Még nem is tudja az a nárcisztikus szörnyeteg, mennyire lehetetlen küldetésbe kezdett.

            De ő most megelőzi. A pláza parkolójában Ramóna még látta melyik autóba száll be Viktor. Megjegyezte a rendszámot is. A tömeggyilkos pedig erre az útra kanyarodott a járművével.

Megcsörrent az egyik műszerfalra rögzített mobilja. Nem a szolgálati, hanem a privát. Ismeretlen számon keresték. Vajon ki lehet az? Mindjárt kiderül. Jobbra húzta a zöld gombot és kihangosította a készüléket.

            - Liebenherz Ramóna – mondta.

            - Helló – hangzott az ismerős férfi hangja.

            A nyomozónő felsóhajtott. Az Ügynök volt az. A fiatalos hangú, ötvenes éveiben járó férfi ezúttal is rágózott. Szinte látta maga előtt ismét azt a magabiztos, de cinikus mosolyát és azt a minden titkot ismerő szemeit.

            - Honnan tudod az új számom? – kérdezte.

            - Én minden tudok, Ramóna drágám – felelte a férfi. – Ám most elvesztettem a fonalat. Megtudhatnám, merre tartasz?

            - Nem.

            - Csak nem Bachmann Viktort üldözöd?

            - Nem. Wellness hétvégére megyek.

            - Igen, ezt hazudtad a főnöködnek is, tudom.

            Ramóna a szemeit forgatta.

            - Mit akarsz már megint? – csattant fel.

            - Rávenni arra, hogy visszafordulj – felelte az Ügynök higgadtan.

            - Nem félsz, hogy lehallgatnak engem? A lebukást kockáztatod, öregem.

            - Csak a jövőhéttől fognak lehallgatni téged, aztán három ügynök is a nyomodban lesz. Most még szabad a pálya.

            - És miért féltesz most?

            - Mert éppen egy csapdába sétálsz. Nem tudom, feltűnt-e, hogy Valentina ezúttal nem volt Viktorral.

            - Hol van?

            - Nem tudom. De egy órával ezelőtt egy kőszegi kávézóban látták. Egyedül.

            - Kik látták? Az embereid?

            - Igen.

            - És miért nem kapták el?

            - Na, igen, ez az, amire nem válaszolhatok.

            - Miért nem?

            Hosszú csend. A rágózás se hallatszott.

            - Közeleg a Végítélet, Ramóna – sóhajtott az Ügynök. – Ha most visszafordulsz, garantálni tudom a védelmed.

            - Amíg rébuszokban beszélsz, addig egy szavadat se hiszem – vágta rá a nyomozónő és bontotta a vonalat. 

            Ekkor pedig egy hosszú kanyar után Ramóna észrevett egy fekete járművet, mely nem messze előtte hajtott a megengedett sebességgel. A fedélzeti kamerára kapcsolt szolgálati mobiltelefon azonnal jelezni kezdett. A rendszám teljesen megegyezik Viktor kocsijának rendszámával.

            Ramóna elmosolyodott.

            - Most elkaplak – súgta, miközben a járművet figyelte. – Téged és a barátnődet is.

*

            Ramóna megállt háttal egy fenyőfa takarásában. Óvatosan megfordult és kipillantott az erdő közepén álló faházra, mely előtt Viktor autója parkolt. Odabent felkapcsoltak a fények és látta, amint a magas, rövid fekete hajú srác éppen konyhában pakolászik. Nyilván Valentinát várja haza vacsorára. Milyen romantikus, gondolta magában megvetően Ramóna. De a randi ma el fog maradni. Mindketten visszakerülnek a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe, ahol életük végéig fognak sínylődni.

            Ramóna visszabújt a takarásba. Alaposan körbenézett a sűrű fák között. Nem hallotta egyetlen közeledő jármű hangját sem. Nem érezte Valentina jelenlétét sem. Nos, igen. Mindig megérezte az önmagát Iszonyat Lányának nevező szörnyeteg sötét energiáit. Bevillant előtte annak az amúgy gyönyörű szőke hajú lánynak a lelket kígyóméregként megbénító, fürkésző és kiszámíthatatlan tekintete. Most is megborzongott tőle. Aki egyszer szembekerül Valentinával és túl is éli azt a borzalmas találkozást, sohasem tudja majd kitörölni az emlékezetéből. Soha. Talán ő a legveszélyesebb és leggonoszabb ember ezen a bolygón.

            - És mégis elbuksz ma te is – zárta le a gondolatmenetét Ramóna.

*

            Az ajtó nyitva volt. Ramóna olyan halkan nyitotta ki, amennyire csak tudta. Csak egy aprócska, alig hallható nyikorgás volt a végén. Egy kicsiny előszoba nyílott a kandalló tüzének ropogásától mesés nappaliba, ahol rögtön rá lehetett látni az üveglapos dohányzóasztalra és a szép fekete kanapéra. A falon havas erdei tájakat, vadászatokat ábrázoló festmények függtek. Csend, meleg, meghittség és nyugalom áradt mindenhonnan. Nyoma sem volt semmilyen gonosz energiának.

            Ramóna halkan visszacsukta az ajtót és megindult előre a rövid kis folyosón. Jobbra van a konyha, balra a fürdőszoba. A nyomozónő háttal a falnak, jobboldalt haladt előre. Nem hallott egy árva hangot sem. A fürdőszoba bejáratának vonalába ért. A pisztolyát arra szegezve pillantott be. A lámpa fel volt kapcsolva. Üvegajtós, kétszemélyes zuhanyzófülke. Csap. Vécé. Csend.

            Háromig számolt, majd halkan a jobboldalt nyíló konyha felé vette az irányt. Megállt az ajtó nélküli bejárat szélén. Várt. Fülelt. Nem hallott semmit. Viktor talán a nappaliban lehet. Mindegy. Sorra kerül az is.

            Ramóna befordult a konyhába és gyorsan a fal mellé hátrált. Semmi. Konyha. Főzőlapos tűzhely. Két fazék kikészítve. Zöldségek a vágódeszkán. A konyhaasztalon semmi. Sehol senki. Ekkor Ramóna szúró fájdalmat érzett a jobb lábán. Felszisszent. Odanézett és egy altatólövedéket látott onnan kiállni. Azonnal szédülni kezdett. A konyha megfordult körülötte. A plafon felé lőtt egyet, majd elterült a konyha padlóján.

            Ekkor látta azt a sátáni mosolyt. Viktor ott guggolt a konyhaasztal alatt egy fehér altatólövedékes fegyverrel a kezében.

            - Ezt elbuktad, szépségem – súgta.

            Ramóna küzdött a homály ellen, de végül alulmaradt. Minden elsötétült előtte.

*

            Érezte, hogy megkötözték. A karjait hátra, a lábait a szék lábához. Hallotta, ahogyan reccsen a padló. Vagy talán a kandalló tüzében reccsennek a fák. Kudarcot vallott. Csúnya vereséget szenvedett. Ramóna kinyitotta a szemeit és akkor látta, amint Viktor ott áll tőle kétlépésnyire.

            A huszonhat éves szörnyeteg fekete pulóvert viselt és szürke farmert. Zsebre tett kézzel nézett le rá. Ramóna ismét megállapította, hogy Viktor mennyire jóképű és vonzó jelenség. Azonban a sátáni mosolya, valamint a barna szemeiben megcsillanó gyilkos fény teljesen tönkretette az összhatást.

            Viktor a fejét csóválta.

            - Valentina nagyon büszke lesz rám – kezdte kárörvendően. – Nemcsak a kedvenc ételével várom, hanem a legkedvesebb nyomozónője is átjött vendégségbe. Fantasztikus. Ma este biztosan a szokottnál is hálásabb lesz.

            Ramóna belenézett a gonosz barna szemekbe. Nem adta meg magát. Nem adott fel semmit. Valamilyen úton-módon, de le fogja győzni ellenfelét. Aztán pedig Valentinát is. Nem hallgatott a józaneszére, mely már régóta elfogadta a vereséget.

            Viktor oldalra döntötte a fejét és állta Ramóna tekintetét.

            - A legutóbb sikeresebb voltál – folytatta a srác. – Persze, akkor sem arattál győzelmet, de legalább megijedtem tőled. Most azonban… Annyira szánalmas vagy. Megfáradtál. Kiégtél. Pedig tudod, egy stratégiai visszavonulás talán jót tett volna neked. De túlságosan is buzgó vagy. Nyughatatlan.

            A nyomozónő nem felelt. Továbbra is a szemébe nézett. Viktor ekkor elhúzott egy széket a dohányzóasztal mellől és maga elé tette. Leült Ramónával szemben és a magabiztos mosolya azonnal lefagyott az arcáról. A helyébe pedig egy ijesztő, fürkésző, kiszámíthatatlan tekintet került. Előkapott a zsebéből egy fekete tárgyat, melyből egy hosszú, éles penge ugrott elő. Ramónának a szeme sem rezzent.

            Viktor közelebb hajolt hozzá, majd a penge végét a nyomozónő álla alá tette. A gyilkos fényben izzó barna szemek találkoztak Ramóna hősiesen helytálló szürke szemeivel. Nyugalom, gondolta a nő. Nyugalom.

            Viktor arca egy pillanatra megremegett a dühtől, majd újra kisimult.

            - Érezni fogom, hogy félsz – kezdte halkan a tömeggyilkos. – A szemeidből pedig látni fogom, ahogyan elpusztul a lelked. Látni fogom. Ahogyan mindenki másban is. Valentina egy órán belül megérkezik. Már alig várja, hogy lássa, hol is tartok éppen. Megengedte, hogy szórakozzak egy kicsit.

            A nyomozónő továbbra sem szólt semmit. Magabiztosan nézett bele az egyre rémisztőbbé váló Viktor szemeibe. A srác ekkor még közelebb hajolt hozzá. A kést tartó karja megfeszült. Ez vészjósló volt.

            - Mesélek valamit – folytatta a srác. – Amikor a nővérem gyámsága alatt éltem, anyám többször is betört hozzánk. Volt, hogy akkor éppen egyedül voltam otthon. Ugyanígy tartotta az állam alá a kést, mint most én neked. Az arca remegett a dühtől. Mindig azt hittem, hogy meg fog ölni. Pénzt kellett neki. Azonnal. Az összes. De én sosem tudtam, a nővérem és férje hol tartják a pénzt. Aztán végül mindig feladta, dühében elvert és eltűnt. Egyszer Heni, a nővérem, épp időben ért haza. Megvédett tőle. De a szörnyeteg férjétől és annak még rosszabb barátaitól sosem tudott.

            Viktor behunyta a szemét, miközben az arca megremegett. Majd újra kinyitotta. Lassan elhúzta a kést Ramóna álla alól, de látszólag készen állt egy támadásra. Ramóna továbbra is nyugodt maradt.

            - Aztán jött az az éjjel – folytatta Viktor és sátáni mosolyra görbült a szája. – Amikor végeztem a sógorommal. És a barátaival. Utána pedig mindenkivel, aki az utamba került. Nem féltem többé. Én lettem az, akitől félni kell.

            Ramóna elmosolyodott. Minden empátiáját nélkülöznie kell. Fagyos, félelmet nem ismerő harcossá kell válnia.

            - Micsoda hőstörténet – vetette oda gúnyosan. – A végén még tisztelni foglak. Csak hát te most is félsz. Félsz Valentinától. Félsz még az unokanővérétől, Nóritól is, aki még most is a nyomotokban van.

            - Én már senkitől sem félek – mondta Viktor töretlen mosollyal. – Senkitől.

            - Sokat mondogasd még. De szerintem mondogatod is a tükör előtt. Azonban engem nem versz át. Sosem tudtál.

            - Túl nagy az önbizalmad, Ramóna.

            - Az legyen az én bajom.

            - Látni fogom, hogy félsz.

            - Ahhoz össze kell szedned magad. Olyan dolgokat láttam, amivel te szembe sem mernél nézni.

            - Mégis elkaptalak.

            - Szerencséd volt. Régóta járt neked egy dicsőség. Amióta Nóri úgy elbánt veled…ráadásul többször is…Micsoda szégyenfolt a munkásságodon. Nem gondoltál bele? Te félelmet nem ismerő harcos.

            Viktor arcáról lefagyott a mosoly. Ramóna felé suhintott a késével. De nem találta el. Nem is akarta. Csak megijeszteni. Ám ez sem sikerült. A nyomozónőnek az arca sem rezdült. A mosolya pedig töretlen maradt.

            - Hűha, Viktor – hergelte a nő. – Ideges vagy?

            Ám az szintén elmosolyodott, majd hirtelen felpattant. Lassú léptekkel kerülte meg Ramónát. Végül megállt mögötte. Hosszú csend telepedett rájuk. Vészjósló csend. Kattanás. A penge visszakerült a helyére. Végül a nyomozónő érezte, hogy Viktor két kézzel, gyengéden beletúr a hajába, majd masszírozni kezdi a fejét.

            Ramóna még magának sem merte bevallani, mennyire jólesik neki. Küzdött az érzés ellen. De hiszen olyan rég kapott ilyet és az sem is volt ennyire gyengéd. Azon kapta magát, hogy behunyja a szemét és szinte könyörög a sorsnak, hogy ez sokáig tartson még. A kandalló roppanása. A gyengéd kezek. Most vesztette el a háborút. Nem is baj, gondolta magában. Nem is baj. Csak még egy kicsit. Annyira finom. Annyira jó.

            - Gyönyörű vagy, Ramóna – súgta Viktor. – És nem csak a gyönyörű hajad, szemed és arcod miatt. De nem is csinos alakod miatt. Hanem hogy sugárzik belőled valami egészen természetfeletti. Szerettelek figyelni. Mindig, amikor láttalak az intézetben, vagy éppen bíróságon, el tudtam veszni abban a csodálatos élményben, ami te vagy. Csak úgy áradt belőled az empátia, a céltudatosság, a szakmád iránti teljes elkötelezettséged. És volt még valami. A nőiességed.

            Viktor kezei végül Ramóna nyakát masszírozták. A nyomozónő minden egyes pillanatba úgy kapaszkodott, mint egy utolsó fénybe az örök sötétség előtt. Végleg elvesztette a kontrollt és átadta magát a káosznak.

            - Ne hagyd abba, Viktor – súgta.

            - Azonban mindig szomorú voltál – folytatta a srác. – Mindig. Azon tűnődtem, vajon, miért? Hisz mindened megvan. Gyönyörű vagy, szabad és olyan munkád van, amit szeretsz, ami te vagy.

            - Nincs semmim – nyögte Ramóna. – Nincs semmim. Csak most ez.

            - Úgy éreztem, veled talán meg tudnék békélni mindennel. De ez a gondolat taszított is. Most sem tudom, hogy szeresselek, vagy gyűlöljelek. Szerintem nem lennék képes arra, hogy ártsak neked. Neked nem. Ahogyan akkor is, most is szívesen meghallgatnám, mi zajlik le benned. Ám nem lehet. Mit csináljak most veled?

            Ramóna valahol máshol járt. A kezek masszírozták a nyakát, majd a vállát. Gyengéden. Nem volt már nyomozó. Nem volt már harcos sem. Csak egy ember. Hasonlót érzett akkor, amikor az a földönkívüli űrhajó árasztotta felé azt a kék fényt. Nem, az sem volt ilyen jó. Nem voltak kezek. A gyengéd kezek.

            - Ezt csináld még – súgta.

            A srác kezei ekkor feljebb csúsztak, vissza Ramóna hajába. A nő hátra döntötte a fejét és már érezte is az ajkakat. Viktor gyengéden megcsókolta. A nyomozónő érezte, hogy a szörnyeteg, aki az előbb még itt ült előtte, valahol lefagyhatott a semmiben. Ez a Viktor egy csókkal mesélte el neki a fájdalmait. Ő pedig visszacsókolta neki a reményt. Nincs baj, itt vagyok, üzente ezzel Viktornak, aki hinni akart. Hinni. Reménykedni. Valahol egy angyal lakik a démoni agyban.

            Kerékcsikorgás. Viktor dermedten fordult az ablak felé. A kanapét megkerülve szaladt oda. Ramóna nem fogta fel, hogy vége. Lassan fordult az ablak irányába, szinte könyörgő tekintettel.

            - Ne hagyj itt – súgta.

            Viktor meg sem fordult. Hátrálni kezdett. Megfordult, felkapta a kabátját a kanapéról a kijárat felé indult sietve.

            - Mi az? – kérdezte Ramóna. – Mi az, kincsem?

            Viktor megállt a folyosó előtt és visszafordult a nőhöz. A nyomozónő ekkor látta, hogy srác retteg.

            - Érted jöttek – mondta.

            - Kik? – kérdezte Ramóna.

            - Nem tudom. De már láttam őt.

            - Ne menj el. Viktor. Kérlek. Megvédelek.

            A srác az ablak felé fordult. Sietnie kell. Hallott az autó ajtajának csapódását. Visszanézett Ramónára. Az ijedt barna szemek találkoztak a könyörgő szürke szemekkel. Végül Viktor odaszaladt a nyomozónőhöz és újra megcsókolta. Ramóna szerette volna őt átkarolni, de a kötés miatt nem tudta. Végül a csóknak hamar vége szakadt és a srác vissza se nézve szaladt kifelé.  

            Ramóna kezdett magához térni. Ám még mindig sóvárgott az érzés iránt. Hallotta odakint a kerékcsikorgást. Elment. Itt hagyta. Nem akarta elhinni. Ahogyan azt sem, hogy erre képes volt. Hogy ez az ember teljesen elcsábította. Teljesen átvette felette az irányítást. Gyorsan és könnyedén.

            Felnézett és látta, amint az Ügynök a nappaliba lép aggódó tekintettel. A rövid szőke hajú, fekete ballonkabátos férfi arcán most látszott először a félelem. A nyomozónő a fejét csóválva engedte megindulni a könnyeit.

            - Elbuktam – súgta Ramóna.

Nagyprónay János

RAMÓNA ÉS VIKTOR

2025.július 16.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – RAMÓNA-SOROZAT

Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

Már harmadik napja, hogy nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Azon a borzalmas novemberi hajnalon a ködös erdőmenti úton hajtott a kocsijával. Hosszú fekete haja csapzott, szürke szemei alatt karikák, és csak a gyógyszereknek köszönhette, hogy nem remegnek a kezei. Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy mindössze harminckét éves volt, de úgy érezte, hogy már két ember életét is leélte. Ám nem törődött magával. Már nem érdekelték a régi álmai, de még a vágyai sem, csak a küldetések. Az élet védelme, valamint az igazságszolgáltatás – ezek a dolgok, melyek nem csak munkájának szerves részeit képezték, hanem az életéét is. Minden, ami valaha emberré tette, elveszett a ködben, akárcsak az útmenti fenyőfák.

            Lopva a műszerfalra rögzített telefonjára pillantott. A digitális térkép szerint mindjárt eléri az Ottó nevű informátora által megadott koordinátákat. Annyi biztos, hogy azok a lények, akiket most reményei szerint időben el fog csípni, egy tisztáson állomásoztak a járműveikkel – mármint az űrhajóikkal. Igen, nyugtázta magában Ramóna. Ezek idegenek. Múltkor meglógtak előle válaszok nélkül, ám most nem lesz ilyen egyszerű a dolguk. Felelni fognak minden kérdésre, vagy az életükkel fizetnek a hallgatásukért. Igen, a nyomozónő készen állt arra, hogy átlépje a vörös vonalait.

            Aztán eszébe jutott az a kék fény, amit a legutóbbi alkalommal látott. A korong alakú űrhajó fénye, mely olyan érzéseket mozgatott meg benne, melyre azóta is vágyott. Érzett már boldogságot, nyugalmat, de ahhoz foghatót még sohasem. Olyan volt, mintha megmenekült volna valami borzalomtól. Mintha meggyógyult volna. Akármi is jutott az eszébe, az nem ért fel azzal a fénnyel. Átkarolta. Mint a versekben. Dalokban. Átkarolta egy fény. Mintha gyengéden masszírozta volna a lelkét. Annak a jelenségnek megnyílni is képes lett volna. Könnyek között elmesélni, milyen út húzódik törésvonalakkal és lávás pokollal a háta mögött. Érezni akarta újra. Még magának sem merte beismerni, de újra arra vágyik. Talán ez a vágy erősebb az igazság keresésénél is.

            Nem! Ramóna egy szempillantás alatt legyűrte az érzelmeit. A mobilja jelzett. A célnál van. A fékre taposott és félreállt. Kipattant a kocsiból, előkapta fekete ballonkabátjából a pisztolyát, kibiztosította, majd beszaladt fák közé.

*

A hátsó kertre szállt sűrű ködből lépett elő az a titokzatos férfi. Őszülő fekete haja volt, felfelé ívelő szemöldök, barna szemek, körszakáll. Tekintetéből a határozottság, céltudatosság mellett a kegyetlenség sugárzott, ezzel pedig mindenki lelkét, akár a kígyó a halálos mérgével, megbénította, földre kényszerítette. Fekete ballonkabátot és alatta fekete zakót, fehér inget és fekete nyakkendőt viselt. Széles válla, sportos alkata volt.  

A kétszintes ház üvegajtaja résnyire nyitva volt. Sima ügy, gondolta magában, ugyanakkor, ha zárva is lett volna, az sem okozott volna gondot neki. Már a tágas nappaliban állt, ahol közömbösen szétnézett. A falon havas tájakat ábrázoló festmények, az L-alakú kanapé előtti dohányzóasztalon mobiltelefon, néhány újság, megkezdett keresztrejtvény, távirányító. Valahonnan pedig erős illatú dezodor illata áradt. Tekintete a nappaliba vezető folyosó felé irányult, ahol középtájon balra kinyílt egy ajtó és egy ötvenes éveiben járó, erősen kopaszodó, fekete hajú férfi lépett ki onnan fehér ingben és fekete szövetnadrágban. Drága parfüm illata terjengett a levegőben. Készült valahová, a gondolataiba volt merülve, ám végül meglátta a nappaliban álló alakot és ledöbbent.

            - András – súgta félelemmel a hangjában.

            - Tudod, miért jöttem, Ottó, ugye? – tette fel az a költő kérdést.

            - Ki küldött?

            - Azt is tudod.

            - Éppen hozzá indulok. Tisztáznom kell ezt a félreértést…

            - Nem értettük félre. Utoljára fecsegtél annak a Ramónának. Az első két alkalmat elnéztük, mert az információid nem vezettek sehová.

            Ottó kihúzta magát.

            - Rangon aluli vagy, András – közölte megvetően. – Mindig is az voltál. És az is maradsz. Éppen ezért nincsen jogod ítélkezni.

            - Én nem ítélkezem – vágta rá határozottan a férfi. – Végrehajtom, amivel megbíztak.

            Ekkor jobbról kinyílt egy ajtó és Ottó csinos, hosszú szőke hajú, negyvenes éveiben járó felesége lépett ki onnan a rózsaszín köntösében.

            - Drágám, azért annyira nem kéne sietned – csicseregte derűsen, ám látva a férje döbbent arcát, majd a nappaliban álló idegent, félelem ült ki a tekintetére.

            Andrásnak a szeme sem rezzent. Villámgyorsan kapta elő a hangtompítós fegyverét és azonnal fejbe lőtte a nőt. Ottó felüvöltött és egész testében remegni kezdett. A holtan elterült szerelmét bámulta tehetetlenül.

            - Júlia – súgta. – Ne…

            - Annyira fájhat most – szakította félbe András és a szája sátáni mosolyra görbült. – És még ott van az egyetemista lányod is. Hiába él külföldön, tudod jól. Két kollegám már a lakásában várja.

            Ottó arca megfeszült a dühtől.

            - Ha egy ujjal is… - sziszegte.

            - Akkor mi lesz? – vágott közbe András. – Semmi. És jobb, ha tudod, hogy miattad történt ez az egész. Te ölted meg őket.

            Azzal fejbe lőtte Ottót is.

*

            A tisztás felett három korong alakú űrhajó lebegett. Az aljukon citromsárga fények villogtak két vagy három másodpercenként. Odalent egy magas, női alak állt fekete, páncélozott öltözékben. Ramóna bokrok mögül figyelte őt. Nem olyan, mint a legutóbbi lény, gondolta magában. Annak hosszú, göndör, szürkésfehér haja volt. Ennek azonban fekete és a raszta frizurához hasonló. Az alak megfordult. Sötétszürke volt a bőre és a szemei pedig vörös fénnyel izzottak. Mégis gyönyörű volt.

            Ramóna elérkezettnek látta az időt, hogy előmerészkedjen. Kilépett a tisztásra és a felette lebegő túlerő ellenére a női alakra szegezte fegyverét. Határozottan lépdelt felé, miközben látszólag meg sem lepődött. A nyomozónő próbálta visszafogni a haragját. Nem járt sikerrel.

            - Meg ne merj moccanni! – rivallt rá Ramóna. – Ott maradsz!

            A lény nem ijedt meg, előkapott egy hosszúcsövű fegyvert és azonnal rászegezte.

            - Elkéstél – mondta mély, női hangon.

            - Nem – rázta meg a fejét Ramóna és megállt előtte néhány lépésnyire. – Nem hagysz itt válaszok nélkül!

            A női alak vörös szemei még jobban felizzottak, a tekintete elszántabb lett. A nyomozónő előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem fog engedni. Ráadásul ez kimondottan harcias, nem úgy, mint a legutóbbi, aki féltette őt és talán képes is lett volna megnyílni. Ám az is elmenekült, villámgyorsan.

            A lény tett egy lépést felé.

            - Különben, mi lesz, Ramóna? – szegezte neki.  

            - Akkor a haverjaid nélküled mennek tovább – vágta rá a nyomozónő.

            - Úgysem mered megtenni.

            - Honnan tudod a nevem?

            - Mindent tudok rólad, Liebenherz Ramóna hadnagy. Mindent. Főleg a lényeget.

            - Éspedig?

            - Egy önmagát teljesen elhanyagoló, megszállott, örökösen a vesztébe rohanó empata vagy. Egy csinos, igényes megjelenésű nő, akinek eközben a lakásában több csótány van már, mint fenyőfa ebben az erdőben. Nem beszélve a gyógyszerekről. Egy őrült vagy.

            - Mit kerestek itt?

            - Inkább élnél úgy, mint a többi, normális ember. Nem a titkokkal kéne foglalkoznod, hanem meg kéne élned minden pillanatot. Nem sokáig lesz ez a világ olyan, mint amilyen jelenleg. Hamarosan sötétbe borul minden.

            Ramóna is tett lépést a lény felé, miközben továbbra is rászegezte a fegyverét, ahogyan az is őrá.

            - Ti hozzátok el? – kérdezte.

            - Nem – felelte a lény. – Nem mi jelentjük számotokra a veszélyt.

            - Hát akkor kik?

            A lény arcán ekkor halványan megjelent az aggodalom.

            - A te barátaid – felelte. – Akik most vettek célba téged a fák közül.

            Ramóna ledöbbent.

            - Hogy mi?

            Ekkor vibrálni kezdett körülötte a levegő. Golyók záporoztak felé. Az egyik az alkarját találta el, majd a másik a vállát és újabb pedig a nyakát. A világ megfordult vele. Hangos sípolást hallott a fejében és elterült a tisztás füvén.

*

            Franciska nyomozóhadnagy már a szokásos reggeli kocogásának vége felé járt. Az erdőmenti, külvárosi úton haladt. Nemsokára lefordul balra és néhány percen belül már a lakótelepen találja magát. Megigazította a fekete sapkáját a festett vörös haján. Ma sok dolga lesz. Hamarosan a kolleganője, Ramóna eléri a célját és jelentést tesz neki. Nyilván nem talált semmit azon a helyen. Talán végre lezárja ezt a reménytelen harcot, mely egy nem létező igazság felkutatásáért folyik.

            Az üres úton egyszercsak megjelent mögötte egy fekete autó. Franciska hátrapillantott. A jármű vezetője jócskán átlépte a sebességhatárt. Csak kikerüli. Ennyire őrült nem lehet. Az autó lassított is, ráadásul úgy tűnt ki is kerüli. Azonban átsorolva a másik sávba szinte tyúklépésben haladt mellette.

            Franciska látta, hogy a sötétített üveg leereszkedik és a volán mögött egy őszülő hajú, körszakállas férfi felé fordítja a fejét. András nem habozott. A már rosszat sejtő nőre szegezte a fegyverét és fejbe lőtte. A nyomozónő holtan zuhant az árokba. A férfi, mint aki jól végezte a dolgát, egy gombnyomással felhúzta az ablakot, majd a megengedett, szabályos sebességgel folytatta az útját.

*

            Ramóna a vérében fuldoklott. Nem így akart meghalni. Tudni akarta az igazságot. Meg akarta kérdezni a lénytől, de megszólalni sem tudott. Szédült, a világ pedig szépen lassan kezdett elsötétülni előtte. Hiába küzdött. Éppen olyan reménytelen harc volt ez, mint ez a küldetése. Bárcsak még láthatná azt a kék fényt. Érezhetné azt nyugalmat, ám jelenleg igen valószínűtlennek tartotta.

            A lény megállt felette.

            - Ne félj – súgta, majd felnézett az ég felé a lebegő űrhajókra. – Mindjárt jobban leszel.

            Ekkor az egyik jármű egy citromsárga fényt lövellt ki a fák közé. Ramóna hallotta robbanást. Ugyanonnan jött, ahonnan a lövések. Az űrhajó megsemmisítette az ellenfeleit. A hátára fordult és látta, amint a női alak leguggol hozzá. A jobb kezét Ramóna nyakára helyezte, a balt pedig vállára. A fájdalom megszűnt. A fuldoklás is. Érezte, hogy a lény az alkarját is megérinti. Ott is eltűnt a fájdalom.

            Az idegen elmosolyodott.

            - Most már rendben vagy – súgta lágyan. – Életben maradsz.

            - Miért? – kérdezte Ramóna.

            - Mit miért?

            - Miért mentettél meg?

            - Látod, ez a baj. Azt hiszed nem érdemled meg az életet?

            - Az ellenséged vagyok.

            A lény megrázta fejét.

            - Nem – súgta megnyugtató hangon. – Se te, se az emberiség.

            - Elmondod? – kérdezte a nyomozónő. – Mond el, kérlek. Mond el, amit tudnom kell. Kérlek.

            Ekkor az idegen felnézett valakire, aztán pedig felegyenesedett. Ramóna látta megjelenni felette az Ügynököt. Az ötvenes éveiben járó, rövid szőke hajú férfi ott állt felette a fekete ballonkabátjában és mint mindig, most is érezni lehetett azt a méregdrága parfümöt. A háttérhatalom embere leguggolt hozzá.

            - Nincs semmi, amit tudnod kéne – mondta. – Nincs igazság. Rendben? Megegyeztünk már ebben.

            Ramóna szédülni kezdett.

            - Mond el – nyögte erőtlenül.

            - Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Most szépen alszol egy kicsit, aztán pedig az ágyadban ébredsz. Amit pedig itt láttál, senki sem fogja elhinni neked. Azok pedig, akik elhihetnék, már nem élnek. Rajtuk nem tudtam segíteni. De rajtad igen.

            - Kérlek.

            - Nem sok idő van hátra Ramóna. Nem tehetsz ellene semmit. Még én sem.

            Ramóna küzdött az ájulás ellen.

Ám hiába.

Hirtelen minden elsötétült előtte.

Nagyprónay János

NINCS IGAZSÁG – EGY REMÉNYTELEN HARC

2025.május 30-június 21.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – RAMÓNA-SOROZAT

Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/37.rész

Összetartó lelkek

            Magányosan, teljesen kimerülve fekszem egy üres és csendes kórterem félhomályában. A hadsereg visszafoglalta a székesfehérvári kolóniát. Aisha eltűnt. Amikor leértünk a hóborította utcára, egyszercsak szem elől vesztettük a pánikba esett tömegben. Zseniális. Az ablak felé fordítom fejem, még sötét van, de hamarosan hajnalodik. Aisha még ott lehet valahol odakint. Elmosolyodok. Büszke vagyok rá. Ki fog jutni innen. Bár gyanítom, hogy a hadsereg nem is keresi, mert segédkezett nekik az ellenállók ellen.

            Apropó. Az ellenállók. Sokat elfogtak, de a legtöbb nem adta meg magát. A végsőkig harcoltak. De Klaudia, Olivér és az az ezredes kijutott innen a helikopterükkel. Nem is bánom. Mert Klaudia is ott volt a gépen. A szavait, melyben Vincét és engem méltatott, sosem fogom elfelejteni. Remélem, most már biztonságban van. A rókára pillantok. Mosolyog. Oké. Ezek szerint minden rendben.

            Hangokat hallok a sötét folyosó felől. És nem az ügyeletes nővér az. Ezek erősen koppanó bakancsok. Közel vagyok az ajtóhoz. Talán az egyik őr lehet. Végül a hozzám közeli ajtóban Niki jelenik meg. Meglepődik, majd elmosolyodik.

            - Mi van, hugicám? – kérdi és leül az ágyam melletti a székbe. – Te sem tudsz aludni?

            - Nem – súgom. – Otthon akarok lenni.

            Erre bólint.

            - Ahogy én is – mondja.

            - Reggel már elmehetünk? – kérdem.

            - Igen. Szerencsére nem komolyak a sérüléseid.

            - Nálad minden rendben?

            - Minden. Megírtam a jelentést. Röviden. A megjegyzésbe beleírtam, hogy kövessék nyomon az eseményeket a mesterséges intelligenciával. Minket pedig hagyjanak hazamenni a helyőrségünkbe.

            Elmosolyodok.

            - Így elküldted? – kérdem.

            - Naná – bólint.

            Nevetünk egyet. Ám látom, hogy a Nővéremet valami nagyon aggasztja. Ha pedig őt valami aggasztja, akkor igencsak komoly probléma lehet.

            - Van még valami? – kérdem.

            - Egy jó és egy rossz hír – vágja rá. – Melyikkel kezdjem?

            - A rosszal.

            Sóhajt egy nagyot, majd közelebb húzza magát a székkel.

            - Nem olyan komoly – kezdi. – De azért bosszantó.

            - Mi történt? – kérdem izgatottan.

            - A pilóták és az őrangyal drónok készítettek légi felvételeket a menekülő helikopterekről.

            - És?

            - A képeken jól látszik egy az ellenállókétól különböző helikopter. Az nem menekült. Az a pilóta mindenáron, őrült módjára le akart szállni a káosz ellenére. Végül feladta és teljesen más irányban lépett le a zónából.

            - Kik lehettek azok?

            - Az őrangyal drón azonosította a járművet. Nagyon gyorsan. És aszerint csak a pilóta tartózkodott a gépen. Őt az arcfelismerő azonosította.

            - Ki volt az?

            Niki sóhajt egyet és bár nem látom, de biztos vagyok benne, hogy ökölbe szorultak a kezei.

            - Sarah – feleli. – Sarah Wong személyesen.

            Ledöbbenek.

            - Mi? – kérdem.

            - Bizony – bólint a Nővérem. – Az a nő nem adja fel. Vadászik ránk.

            Nagyot nyelek. Sarah egy pszichopata gyilkos. Egy maffiakirálynő, aki a hadsereggel üzletel.

            - Képes volt egyedül idejönni? – teszem fel a költői kérdést.

            Niki megvonja a vállát.

            - Hát, őrült szegény – feleli. – És ez fogja okozni a vesztét.

            Megjelenik az arcán az a magabiztos mosolya. Ez, mint mindig, most is megnyugtat.

            - Velünk legutóbb sem volt egyszerű dolga – folytatja. – És most, hogy számítunk is rá, szegényke esélytelen lesz.

            Bólintok. Ezen túl is jutottunk.

            - És mi a jó hír?

            Niki mosolya szélesebb lesz. A szemei csillognak.

            - A budapesti központból hívtak nemrég – kezdi. – A főparancsnokság egyik adminisztrátora. Minden felsővezetőt felébresztettek az éjjel. Jelenleg is zajlik a válságstáb munkája. És van még valaki, aki álmatlanul, de fáradhatatlanul dolgozik. Találd ki, hogy kicsoda.

            - Kicsoda? – kérdem, de kezdek rosszat sejteni.

            - Ipolyvölgyi Sándor vezérezredes úr személyesen.

            Összeszorul a szívem. Na, ez az, amit nem akartam hallani. Ipolyvölgyi a katonai vezetés parancsnoka és egyben az ország vezére. Egy diktátor. Próbálok nem fintorogni, hiszen a Nővérem teljesen odavan ezért az emberért. Ezért a szörnyetegért.

            - És hol itt a jó hír? – kérdem már túl őszinte mosollyal.

            Niki egy kicsit neheztelve oldalra dönti a fejét.

            - Hugicám – kezdi egy kicsit rosszallóan, de egy kicsit megértően is. – Függetlenül attól, mit gondolsz róla, ő a vezérünk, aki mindent megtesz azért, hogy…

            - Mi a jó hír, Niki? – vágok közbe finoman.

            A Nővérem sóhajt egyet. Rám hagyja. Tudja jól, hogy én sosem fogok megbékélni azzal az emberrel.

            - Jól van – bólint. – Szóval a jó hír az, hogy a fülébe jutott, hogy mi ketten voltunk azok, akik leadták a vészjelzést, ezzel megmentve a kolónia lakóit.

            - És? – kérdem izgatottan.

            - Személyesen akar kitüntetni minket.

            Ledöbbenek. Én nem akarok azzal az emberrel találkozni. Most már elrejteni sem tudom a nemtetszésemet. Magamba zuhanva nézek magam elé. Niki finoman maga felé fordítja az arcomat.

            - Ez jó hír – mondja kellemes hangon.

            - Niki – kezdem óvatosan. – Biztos muszáj találkoznunk vele?

            - Biztos. Látni akar minket. Egy szűkebb, főparancsnoksági ceremónián, amit közvetíteni is fognak.

            - Közvetíteni? Élőben?

            - Így van.

            Hirtelen úgy érzem, most kéne megszöknöm és kiszaladni a világból. Ezt nem tehetik velem! Nem!

            A Nővérem látja, min megyek keresztül. Elmosolyodik. Megnyugtat a mosolya. Végül finoman magához ölel.

            - Ott állok majd melletted – súgja a fülembe. – Végig ott leszek és vigyázok rád. Ahogyan mindig. Semmitől sem kell félned. Semmitől. Mi ketten összetartó lelkek vagyunk, akik sosem hagyják cserben egymást.

            - Soha – súgom én is. – Soha.

            - Annyi mindent átéltünk már. Annyi borzalmat. És megannyi jót.

            - Igen.

            Vetek egy pillantást a rókára. Bíztat. Mosolyog. Behunyom a szemem. Elmosolyodok.

            - Nővérem – súgom Niki fülébe.

            - Hugicám – súgja a fülembe.

Vége a 8.évadnak

2025.június 14-20.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/36.rész

A jelenlét

            Az ajtó kinyílik és Niki kipillant a folyosóra. Néhány feszült másodpercig levegőt venni is alig merünk, majd végül int, hogy minden rendben. Aisha durván a folyósóra löki Olivért, aki sátáni kacajjal ér földet. A nő egy szempillantás alatt talpra állítja, az pedig csak vigyorog, mint egy őrült.

            - Na, de hölgyem – kezdi. – Ez milyen bánásmód?

            - Emberséges – vágja rá Aisha. – Lehetett volna rosszabb is.

            - Én nem félek a haláltól.

            - De az elmegyógyintézettől igen.

            - Honnan tudod, hogy ennyivel megúszom?

            Niki az ijesztő mosolyával fordul Olivér felé.

            - Csak rád kell nézni – veti oda. – Látszik, hogy nem vagy normális.

            - Nicsak, ki beszél – vigyorog a srác.

            Körbenézek a hosszú folyosón, melyek mentén vagy tíz ajtó sorakozik. Balra a folyosó végén trapéz alakú ajtó áll, jobbra pedig két lift, valamint egy ajtó, mely minden bizonnyal a lépcsőházba vezethet.

            - A lift nem biztonságos – mondom.

            Aisha vet felém egy pillantást, majd Nikihez fordul.

            - Igaza van – mondja. – A lépcsőn kell mennünk. A mentőosztag katonái hamarosan elintézik az elektromosságot.

            A Nővérem biccent.

            - Úgy van – mondja. – Én megyek előre. Ti mögöttem jöttök.

            Megdöbbenek.

            - Niki – rázom meg a fejem. – Kérlek.

            - Nyugodj meg, hugicám – mondja lágyan a Nővérem. – Tudod, hogy zseni vagyok.

            Olivér gúnyos mosollyal fordul felém. A hosszú haja eltakarja az arcának baloldalát és a jobb szemében megcsillan az az ijesztő fény, mely mintha az összes élő gonosz lelket rejtegetné.

            - Azt hiszed, hogy megmentheted? – veti oda nekem ez a szörnyeteg. – Azt hiszed örökké melletted marad? Ezzel a mentalitással? Ugyan, Angéla. Nikinek meg vannak számlálva napjai, ezt te is tudod. Éppen ezért félsz. Mert érzed. Vagy nem? Hadd kérdezzek valamit, te kis empata…

            A pofonomtól nem tudja befejezni. Aisha alig bírja megtartani, annyira hátratántorodik ez a pszichopata tömeggyilkos. Ám Olivér csak kacag ettől. Niki elmosolyodik, majd elindul előre. Aisha maga után vonszolja a srácot.

            - Angéla – folytatja ez az őrült. – Miért olyan fontos neked Niki? Az életedet kockáztatja. Amanda legalább megvédett volna. Amikor a zsoldosok közé kerültél, akkor biztonságban voltál. Ha pedig most az ellenállókkal mentél volna, akkor ugyanúgy megmenekülhettél volna az állandó veszélytől.

            - Fejezd be! – kiáltok rá.

            - A „nővéred” az életedet kockáztatja.

            Most pedig Aisha üti arcon Olivért, az pedig ezúttal nem nevet. Aztán azért egy halk kacajt mégis megenged magának, de bólint is. Megértette, hogy hiába próbálkozik, mindennek következménye lesz.

            Már nagyon közel vagyunk az ajtóhoz, amikor az kivágódik. Három fegyveres, a fekete páncélozott ruhát viselő, vörös gépszemű kommandós néz velünk farkasszemet. Niki és Aisha azonnal tüzet nyit rájuk. Olivér a padlóra zuhan. A katonák nem számítottak ránk, ezért esélyük sincs. Holtan esnek össze.

            Hallok magam mögött egy csattanást. Megfordul velem a világ. Valaki kiüti a kezemből a fegyvert és a kabátomba markolva azonnal magához húz. A szemem sarkából látom megcsillanni a fegyvert. Vége. És ott van egy páncélozott ruhát viselő ellenálló is. Ki tudja, mennyien lehetnek. Ez a három az előbb minden bizonnyal erősítésként érkezett.

            Niki és Aisha elszántan céloznak a mögöttem lévő idegenre.

            - Add fel, Klaudia! – rivall rá a Nővérem.

            Klaudia. Ezek szerint nem ment a helikopterhez. Végig itt maradt. De miért nem támadt ránk? Talán csak az az egy katona van vele, akit félszemmel látok? Egy biztos, egy nem várt fordulattal nézünk most szembe.

            - Megalkuszunk – jelenti ki Klaudia.

            - Nincs alku – vágja rá Niki.

            - Dehogyisnem. Vagy Angéla velünk jön.

            Ekkor odakintről hatalmas robbanást hallani. Felettünk a lámpák fényei kialszanak, majd talán egy-két másodpercen belül megjelenik a tartalékenergia vörös fénye. Olivér magabiztosan mosolyog, Niki azonban kitartó.

            - Nem megy veled senki – kezdi és még sosem láttam ilyen elszántnak. – Az egyetlen kiutad, ha most elengeded a húgomat. És akkor talán elmehetsz.

            - Jobb ötletem van – vágja rá ellentmondást nem tűrően Klaudia. – Átadjátok Olivért és Angéla maradhat.

            Aisha megrázza a fejét: - Azt lesheted.

            - Akkor a lány velünk jön – jön Klaudia reakciója.

            Nagyon határozott nő. Niki vet egy pillantást Aisha felé, majd vissza Klaudiára.

            - Rendben van – bólint végül.

            Aisha azonnal a Nővérem felé fordítja a tekintetét. Iszonyú dühös lesz. Niki azonban állja a tekintetét. A szemem sarkából látom, amint a fegyver közelebb kerül hozzám. Klaudia türelmetlen.

            - Háromig számolok – mondja. – Aztán hátrálva elindulunk a helikopterhez. És imádkozhattok, hogy ne lőjenek ki minket.

            Olivér barna szemei felém irányulnak. Győzött. Végül Aisha leveszi róla a bilincset és a padlóra löki. Klaudia ellök magától, a Nővérem pedig magához ölel. Visszafordulok. Látom, amint Olivér győzelemittas mosollyal felegyenesedik. Éppen mondana valamit, amikor Klaudia rászegezi a fegyverét.

            - Egy szót se – parancsolja. – Vagy nem fog érdekelni az ezredes parancsa. Azt mondom majd, hogy baleset volt.

            Csak egy katona van mellette. A vörösen fénylő szemei Olivérhez fordulnak, majd belemarkol a kabátjába és magához húzza. Klaudia most csak engem figyel. Odakint megint robban valami.

            Ekkor egy újabb nem várt fordulat jön. A kegyetlen tekintetű nő arca hirtelen megenyhül és szeretettel teli mosoly ragyog fel rajta.

            - Olyan vagy, mint ő – mondja lágyan. – Nagyon szerettem a nagybátyádat. Vince mentett ki engem a romok közül. Neki köszönhetem, hogy élek. Most is ugyanazt látom a szemeidben, mint az övében.

            Nagyot nyelek. Próbálok nem sírni. Bevillan előttem a nagybátyám kedves mosolya. Amivel mindig megnyugtatott. Amiben láttam anya mosolyát is. A napfényben fürdő arcát. A békét. A szelídséget. A nyugalmat.

            - Talán édesanyádat láthattad benne legutóbb – folytatja Klaudia. – Én pedig Vincét látom benned. Köszönöm.

            Látom a kék szemeiben megcsillanni a könnyeket. A mellette álló katona közelebb lép hozzá.

            - Asszonyom – szól a sisak géphangján. – Mennünk kell.

            Klaudia biccent.

            - Vigyázz magadra, Angéla – súgja. – Egy kincs vagy. Talán az utolsó reménye ennek a világnak.

            Mondani akarok valamit. Cáfolni. De nem tudok. Csak némán figyelem, ahogyan magukkal hurcolva Olivért a folyosó másik végébe igyekeznek, ahol a trapéz alakú ajtó kinyílik előttük.

            - Kisördög – hallom valahonnan Vince hangját. – Siessetek!

            Körbenézek, de nem látok senkit. A következő pillanatban már a lépcsőházban szaladunk lefelé. Én pedig érzek valamit. Valami különöset. Nem tudom megmagyarázni, de nyugalom jár át. Mintha anya és apa, valamint Vince most jelen volna. Igen. A jelenlétüket érzem. Azt üzenik, hogy minden rendben van. Elmosolyodok. Most már szinte biztos vagyok benne, hogy a világ több, mint aminek látszik.

            És soha nem veszítünk el senkit.

folyt.köv

2025.június 10-13.

Budapest

Rajz: AI

Részlet Vass Árpád hadnagy naplójából:

            „2038.február 23.

Már nem rajongok annyira az ünnepségekért. Még mindig úgy érzem, hogy semmi értelme még bármit is megünnepelni. Ám hadnagyként kötelességem részt venni az új generációt és az új hadműveleti sikereket magasztaló összejöveteleken. Pláne, ha az ember a középkorba visszabombázott Budapesten szolgál.

A szokásos módon, a díszterem színpadára hívták az újonc kadétokat – fiúkat, lányokat, kik látszólag egytől egyig feszélyezve érezték magukat. Az élére vasalt fekete egyenruha, a szinte csillogó nemzeti trikolor karszalag, a barettsapka és rajta a fénylő ezüstcímer., A napokon át gyakorolt protokollal, gépiesen tisztelegtek nekünk és volt, aki remegő kézzel fogott velünk kezet. Ilyenkor valahol mindig szomorúságot érzek. Nekem szép kamaszkorom volt, tele boldogsággal, felfedezéssel, nekik azonban csak a szolgálat, az ideológiai nevelés és állandó bizonytalanság jut. A félelem. És bizony van okuk félni. Ma is azon gondolkoztam, vajon melyikük lesz olyan szerencsés, hogy túléli ezt az értelmetlen, pokoli háborút. A könnyeimmel küszködtem. Szegény gyerekek. Az életüket adnák Ipolyvölgyi Sándor vezérezredes kedvéért – az az őrült pedig egy jól őrzött erődítményben éli a felső tízezerbeli életét.

Ahogyan haladtam a protokoll szerinti kézfogással, minden erőmmel azon voltam, hogy pillantásommal valahogyan megüzenjem ezeknek az ifjú harcosoknak, hogy tartsanak ki. Egyszer minden sötét korszak véget ér és lesz egy új, normális életük. Igen, egy megérdemelt, normális életük. Tiszta szívből kívánom nekik!

Aztán ahhoz a szőke hajú lányhoz értem…Más volt, mint a többi. Ledöbbentem. Ugyanolyan szép, angyali arca volt, mint a kisebbik lányomnak, de ennek a kadétnak egy kilónyi smink és alapozó rejtette el az arcán húzódó zúzódásokat. Az alsó ajka fel volt repedve. Ám nem is ez döbbentett meg a legjobban, hanem a szemei. Egy jóval idősebb, sokat látott embernek a szemei. A korához képest sokkal magasabb szintű bölcsesség és valami nem evilági lélek fényei áradtak felém. Fürkésző is volt, kutakodó, mintha belelátna a lelkembe. A többi kadét átnézett rajtam és csak arra koncentrált, hogy ne rontsa el a protokoll által előírt etikettet. Azonban ez a lány egyenesen a szemembe nézett, figyelt és mérlegelt.

Miközben a kezemet nyújtottam felé, elolvastam a nevét az egyenruháján. Újszigeti Angéla. Mennyire szimbolikus. Új – Sziget. Újvilág. Béke szigete. Angéla= Angyal. És igen, angyali arca volt. Megszorította kezem. Túl erős kézfogás egy körülbelül tizenhárom éves, törékeny termetű lánytól. Ekkor láttam meg benne a lényeget. Angéla egy igazi harcos. Egy olyan harcos, aki minden bizonnyal az egyenruha megszerzése előtt is harcos volt. Ám nem az a kegyetlen, agymosott katona, akiket Ipolyvölgyi akar felnevelni, hanem egy empatikus, önfeláldozó, másokért akár lángok közé is szaladó, erős és bátor őrangyal. Egy olyan ember, aki sokkal bátrabb, mint én, vagy akár a többi bajtársam. Hirtelen úgy éreztem, kettőnk közül inkább én vagyok a kadét, és ő a hadnagy. Ennek a lánynak minden tanácsát és parancsát gondolkodás nélkül elfogadnám és végrehajtanám.

A szemem sarkából észrevettem, hogy az őrnagy úr már ott topog mellettem. Biccentettem Angéla felé, aki őszinte tisztelettel viszonozta azt.

Később az ünnepi vacsorán, megunva a pökhendi, képmutató, nárcisztikus „bajtársaim” csevejét, a kaviáros előétellel megrakott tányérommal felálltam az asztaltól. Egy cseppet sem érdekelt, mit szólnak ehhez ezek a majmok. Szétnéztem a teremben és akkor megpillantottam, ahogyan Angéla a kadétok asztalának végében ül kiképzőtisztek mellett. Hosszú szőke haja copfban, a szabályok szerint fegyelmezetten, betanult mozdulatokkal étkezik. Szemben vele egy üres szék. Nincs is ott tányér, nyilván nem ül ott senki. Ennél jobb lehetőségem szerintem nem lesz.

Amikor megjelentem asztalnál, az összes kadét a kiképző női tisztekkel együtt pattant fel. Intettem nekik, hogy nyugodtan üljenek vissza. Végül mindnyájan helyet foglaltunk, én is, Angélával szemben.

Nem nézett fel rám. A pármai sonkás előételt eszegette, látszólag elgondolkozva. De én tudtam, hogy engem figyel.

- Hol szolgálsz, Angéla? – kérdeztem tőle a szabályoktól eltérően a keresztnevén szólítva.

            Azonnal abbahagyta az evést és kihúzva magát, felnézett rám.

            - Uram – kezdte. – Az Új-Veszprémi Negyedik körzetben szolgálok, Szentesi Nikoletta őrmester asszony közvetlen parancsnoksága alatt, uram!

            - Egyél nyugodtan – intek neki.

            Kicsit zavartan, de tovább szeletelte a kis brie sajtot és a pármai sonkát. Ekkor észreveszem, hogy mögötte, a székére függesztett táskájából egy plüssróka kissé megkopott feje kandikál ki. Furcsa is volt. Egy bizonyos szögből a róka mintha mosolygott volna, aztán picit jobban megnézve, mintha félne. Veszélyt jelezne. Különös.

            Angéla észrevette, hogy a kabaláját nézem.

            - Uram? – nézett rám kérdően.

            - A rókát kaptad valakitől? – kérdeztem.

            - Uram, találtam, uram.

            - Hol?

            Megremegett az arca. Nem kellett volna ezt megkérdeznem. Szerintem akkor feltéptem egy fájdalmas lelki sebet.

            - Mindegy is – legyintettem gyorsan. – A lényeg, hogy veled van.

            - Uram, igen, uram – vágta rá.

            - Segít?

            - Uram, igen, uram.

            Elmosolyodtam. Próbáltam elnyerni a bizalmát. A mellette ülő, vörös hajú, fiatal kiképzőtiszt nő büszke mosollyal pillantott Angélára. Ritkán látok ilyet. A kiképzők a végtelenségig szigorúak a kadétokkal, de ez a nő valamiért büszke volt erre a lányra. Meg tudtam érteni. Egy igazi harcos ült mellette.

            Hagytam Angélát enni. Én is belefeledkeztem az ételbe.

            - Hadnagy úr – szólított meg félve.

            Felnéztem rá. Láttamm, hogy szomorú.

            - Igen, kadét? – biccentek felé.

            Láttam, hogy kérdezni akar valamit, de eltűnt a bátorsága. Olyan fájdalmat láttam a szemeiben, amilyet én sosem szeretnék érezni. A harcos mellett akkor jelent meg a tekintetében a gyermek. A rengeteg fájdalmat átélt gyermek. Bűntudatot éreztem. Iszonyú bűntudatot, amiért nem voltam és sosem leszek elég bátor, hogy felszólaljak érte és a többi gyermekért. Nagyon fáj. Egy szörnyetegnek éreztem magam. Azt az egyenruhát hordom, amely bizonytalanságba és szenvedésbe taszította Angéla generációját. És azoknak tisztelgek nap mint nap, akik a legcsekélyebb empátia nélkül küldenék őket a végzetükbe.

            Végül megjelent mögöttem a százados úr és a tőle megszokott passzív agresszív stílusban megparancsolta nekem, hogy üljek vissza a helyemre. Mielőtt felálltam volna, láttam Angéla szemeiben megcsillanni a könnyeket. Muszáj még beszélnem vele, gondoltam. Valamit kérdezni akart.

            Az ünnepség végén két kadét az épület hátsó kijáratához vezető folyosót őrizte. A távolabbit, aki az ajtónál állt, leváltotta egy honvéd nő. A másikat középen, még nem. Angéla volt az. A százados és a többi szörnyeteg már kijutott az épületből a páncélozott járművekhez. Én pedig egyedül lépdeltem a folyosón.

            Megálltam Angélával szemben, aki a kék, bölcs szemeivel azonnal felém az én kék szemeimbe nézett. Akkor már a szomorúság mellett egy kis megkönnyebbülést is láttam bennük. Nálam jóval alacsonyabb termetű volt, ezért leguggoltam hozzá. Próbáltam visszafogni a könnyeimet.

            - Kérdezni akartál valamit – mondtam lágyan.

            - Uram, igen, uram – vágta rá fegyelmezetten.

            - Hagyd most az uram-ot. Árpád, oké?

            Egy kicsit megzavarodott, de aztán gyorsan összeszedte magát. Nagyot nyelt. A távolban álló katonanőre nézett, majd vissza rám.

            - Ön szerint lehetek jó katona, uram? – kérdezte.

            - Szerintem, te már most az vagy, Angéla – vágtam rá döbbenten.

            - Meg kell védenem őt…meg kell…

            - Kit?

            - Szentesi Nikoletta őrmestert.

            Elmosolyodtam.

            - Hallottam arról a nőről – kezdtem megnyugtató hangon. – Tudom, hogy régen egy világhírű énekesnő volt. Ahogyan azt is tudom, hogy most pedig remek katona hírében áll. Nem az, akit féltened kéne.

            Ismét megcsillantak a szemeiben a könnyek.

            - Nem vagyok vele most – súgta. – Reggel óta nem tudtam vele beszélni. Nem tudom, mi van vele. És még legalább két hét, mire visszamehetek hozzá a helyőrségbe.   

            - Biztosan jól van – nyugtattam.

            - Nekem már nincs senkim, uram. Csak ő. Mindenkit elveszítettem. Mindenkit. Nekem Niki a családom. Nővéremként tekintek rá.

            Nagyot nyeltem. Próbáltam visszafogni a könnyeimet. Nem sikerült. Válaszolni sem tudtam. Nem tudtam mit mondani neki. Ehelyett csak magamhoz öleltem. Angéla úgy kapaszkodott belém, akárcsak a lányom, amikor hetek múltán hazaérek. Mintha a pokol akarna engem elragadni, de ő nem fogja engedni. Ám Angéla mintha attól is félt volna, hogy őt is magával ragadja a sötétség. Egy számára elviselhetetlen, embertelen borzalom. Ez a lány állandóan rettegésben él. Retteg attól, hogy elveszíti a nővérét.

            Nem akartam őt elengedni, de megérkezett a tömeg. Felpattantam, letöröltem a könnyeimet. Angéla kihúzta magát és tisztelgett nekem. Én is neki. Ismét láttam benne a harcost. És a gyermeket is, aki minden erejével kapaszkodik a reménybe. Nehéz szívvel hagytam ott őt. Többször is visszafordultam, ám ő kihúzva magát, a semmibe nézett. Nem tudom, mi lesz vele. De valahogy úgy érzem, ezzel a lánnyal fogok még találkozni.

És biztos vagyok benne, hogy ő túl fogja élni ezt a háborút.

            Mert a szeretet tartja életben.”

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

(novellasorozat)

A történet június 13.- án folytatódik!

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/35.rész

Nem tudom feladni

            Hallom a lövés hangját. Ám ez mintha távolról, mögülem dördült volna el. Igen…és robbanás kíséri. Nem értem az egészet. Az engem túszul ejtett Olivér érezhetően ledöbben és azonnal maga mögé pillant. Valami erősen fénylik az ablak felől. Nem gondolkozom, nem érdekel a veszély, azonnal felüvöltök, majd kiütöm a srác kezéből a fegyverét. Megpördülök, arcom ütöm, amitől a földre zuhan.

            Az ablak felé nézve ledöbbenek. Egy csapatszállító repülő lángokban állva világítja meg a téli éjszaka tájképét, majd lezuhan a leszállópályára. Hirtelen elsüvít egy vadászgép. Megörülök. Eljöttek! A bajtársaim! Itt vannak! Felszabadítják a kolóniát!

            Aztán látom, amint Olivér kétségbeesetten a kúszni kezd a földre zuhant fegyveréért. Eléri. Vigyorogva fordul a hátára. Látom a szemeiben a gonoszt. Úgy árad belőle megvetés és a cinizmus, mint még soha egyetlen ellenfelemből, akikkel valaha is találkoztam. Eközben mögöttem Aisha közelebb lép.

            - El az útból, Angéla! – kiáltja.

            Az egyik asztal mögé vetem magam. A nő tüzet nyit. A földre érve látom, amint Olivér kezéből kirepül a fegyver. Nem ijed meg, nem esik pánikba. Helyette inkább felnevet, akár egy megtébolyodott démon.

            - Itt a bosszú ideje! – kiáltja. – Igaz, Aisha?

            Önmagából kifordulva hahotázik. Teljesen ledöbbenek tőle. Aisha leveszi a fekete sisakot a fejéről és kibomlik a hosszú fekete raszta haja. A fegyverét Olivérre szegezve tesz előre egy súlyos lépést a páncélozott ruhában. Látom a szemeiben a haragot. Minden bizonnyal már sokszor elképzelhette ezt a pillanatot. A földön fekvő szörnyeteg hirtelen abbahagyja a nevetést, de egy eszelős mosoly még ott marad az arcán.

            - Na, mi lesz? – kérdi. – Régóta vársz erre a pillanatra, nem igaz?

            Aisha elmosolyodik.

            - Bizony – bólint. – És ami azt illeti, sokkal szánalmasabb helyzetben vagy, mint az álmaimban. Még csak harcolni sem tudtál. Biztosnak hitted a győzelmedet. Én pedig tudtam, hogy mikor ide a legelső raj. A vészjelzés leadásával bekapcsolt a helyreállítási protokoll. Az, amiről te, a nagy stratéga, még csak nem is tudtál. Az összes leárnyékolásod, a technikai trükkjeid elvesztek, én pedig kapcsolatba kerültem a közeledő mentőosztaggal. Néhány perc múlva ideér a második raj és az ellenállók csapdába kerülnek.

            Olivér elismerően biccent.

            - Gratulálok – mondja. – Úgy néz ki, több eszed van, mint a férjednek volt.

            Aisha arca eltorzul a dühtől. Olivér kacsint egyet felé.

            - Rajta, Aisha – hergeli. – Katona voltál te is. Ráadásul kegyetlen. Persze ügyesen palástoltad. Eljátszottad, hogy empatikus vagy. Azt mutattad, hogy az igazságért harcolsz. Talán még önmagadat is becsaptad. Sőt, biztos is vagyok benne. Ugyanúgy verted át magad, mint azokat a szegény embereket a veszélyzónában, akik hittek benned. Aztán sokan meghaltak miattad.

            - Elég – súgja a nő. – Ez volt az utolsó mondatod.

            Olivér vet felém egy pillantást, majd vigyorogva felnéz a nőre.

            - Angéla is olyan volt, mint azok – kezdi. – Két évig bujkált a veszélyzónában, mire rátaláltak. Pontosan olyan embereket félemlítettetek meg, mint amilyen ő is volt. Rengeteg bűnt követtél el. Te meg a férjed. A te bölcs férjed. Tulajdonképpen megérdemelte a sorsát. Én csak azt adtam neki, amit oly gyakran ő is másoknak. Visszaéltem a bizalmával, mint ahogyan ő másokéval. Aztán csapdába csaltam, ahogyan azt ő tette azokkal a családokkal. Elgondolkoztál már azon, vajon mi lehetett az utolsó gondolata? Na? Elképzelted már? Biztosra veszem, hogy nem rád gondolt, hanem arra, hogy most ő az, aki csapdába került. Bár nem hiszem, hogy lett volna önkritikája.

            Ekkor kinyílik Aisha mögött az ajtó. Két kommandós áll ott a vörös fénnyel izzó gépszemekkel. Aisha tüzet nyit feléjük, majd beveti magát az egyik asztal mögé. Az ellenállók nem haboznak, azonnal viszonozzák a tüzet. Az ablak felől ismét egy robbanást hallok. Odanézek. Egy helikopter robbant fel. Egy vadászgép balról elhúz az épület mellett. Egy kicsit távolabb két Őrangyal-drónt pillantok meg az égen. A nagy fehér, hajszárítóhoz hasonló alakú gépek alján sárgán kezd villogni a jelzőlámpája. Ezek szerint a raj biztosította a terepet és a többiek megkezdhetik a kolónia visszafoglalását.

            Aisha viszonozza valahonnan tüzet. Olivér felkacag. A lövések felém irányulnak, tőlem balra az egyik beszakad a golyózáportól. A számítógép és a monitor törmelékei zúdulnak rám. Kétségbeesetten kúszni kezdek a sötétbe vesző fal irányába.

            - A lány élve kell! – parancsolja sisakja hangszóróján keresztül az egyik férfi.

            Ekkor ismét kinyílik az ajtó. Remek. Erősítést kaphattak. Két nagy erejű lövést hallok. Két hatalmas puffanás. Valami történt. Megfordulok és az asztalok alól látom, amint a két kommandós a földön fekszik mozdulatlanul. Balra két bakancs. Valaki lépdel a kommandósok felé.

            - Bizony élve kell – hallom Niki hangját. – Ez volt az első és utolsó értelmes mondatod.

            - Niki! – kiáltom örömömben.

            - Hugicám! Hol vagy?

            - Itt vagyok!

            Kikúszok az asztal alól. A Nővérem ott áll előttem. El sem hiszem. Azonnal átölelem őt. Életben van. Az én Nővérem, az egyetlen kincsem ebben a sötét és megtébolyodott világban. A családom.

            Niki tőle balra fordul.

            - Gyere elő, Aisha – mondja. – Ki kell jutnunk innen.

            A nő felegyenesedik a monitorok félhomályában. Odakint valami megint robban. Az ablak felé nézek és látom, amint az Őrangyal-drónt tüzet nyit a konténerházak irányába, ahonnan folyamatosan lövik. Az ellenállók nem fogják feladni. Soha. A végsőkig ki fognak tartani. Ebben hasonlítok rájuk. Én sem tudom feladni. Amíg a Nővérem velem van, amíg egy család vagyunk, addig semmiképpen sem.

            Olivér felkacag. Aisha megindul felé. Niki nem lép közbe.

            - Aisha – kezdi a srác és a hosszú hajának tincsei eltakarják a fél arcát. – Most már ne habozz. Ne tagadd meg önmagad. Legyél kegyetlen.

            Felismerem Olivér taktikáját. Teljesen egyértelmű.

            - Aisha – kezdem. – Ha most meghúzod a ravaszt, akkor ő nyer. Ne tedd meg. Legyél több annál, mint amit kinéz belőled. Szerintem te jó ember vagy. És jó ember volt a férjed is. Ő sem akarná, hogy megtedd.

            Aisha keze megremeg. Olivér már csak a tekintetével hergeli. Derűs, a barna szeme csillog a magabiztosságtól. De csalódnia kell. Csalódik is. A derű eltűnik az arcáról, amikor Aisha leengedi a fegyvert.

            - Igazad van – súgja, majd közelebb hajol Olivérhez. – Majd a bíróság eldönti a sorsod.

            Niki megáll a nő mellett, támogatóan annak vállára teszi a kezét. Aisha felém fordul. Látom, hogy könnyes a szeme. A józaneszére, az emberségére hallgatott, ezzel pedig különbbé vált az ellenségénél. Biccent egyet felém. Nem adta fel.

            A Nővérem talpra állítja a csalódott Olivért. Az ijesztő kígyó szemeivel néz a srác barna szemeibe.

            - Ne aggódj, Olivér – kezdi. – Hamarosan kapsz egy kényelmes szobát egy elmegyógyintézetben. Lesz körülbelül háromszáz éved elgondolkozni azon, mit és hol rontottál el az életben. Már ha tudsz majd gondolkodni a gyógyszerektől.

            Olivér elmosolyodik. Lebecsmérlően néz Niki szemébe. Nem sok embert láttam, aki megmerte volna ezt tenni.

            - Niki – ingatja a fejét. – Ó, az énekes kismadárka. Jobb, ha tisztában vagy vele, hogy a sors dönt rólam. És jobb, ha azt is tudod, hogy nincs igazság. Sosem volt, most sincs és sosem lesz. Éppen ezért, ne legyél olyan biztos benne, hogy most látsz utoljára.

            Közelebb hajol a Nővéremhez.

            - Te nem fogsz habozni – súgja. – Benned már nincs emberség.

            - Az én bajom, nem? – vág vissza Niki.

            Olivér elismerően kacsint egyet és hagyja, hogy a Nővérem hátra bilincselje a kezeit. Eközben ez a szörnyeteg engem bámul a sátáni mosolyával.

            - Benned sem lesz sokáig – mondja. – És amint a kihuny benned a láng, te magad is nekem fogsz igazat adni. Mi több, ilyen leszel, mint én.

            Közelebb lépek hozzá. Egyenesen a szemébe nézek.

            - Sosem adom fel az emberségemet – kezdem. – A Nővérem se adta fel. Ha nem így volna, akkor te már nem élnél.

            Erre Olivér arcáról lefagy a mosoly. Legyőztem. Én is. De a csatát még nem nyertük meg. Még ki kell jutnunk innen.

            A rókára nézek.

            Retteg…

folyt.köv.

2025.május 24-30.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/34.rész

Reménytelen helyzet

            Valahol a sötétségben járhatok, álmok nélkül, ám tűszúrást érzek a vállamon és a halványfényű monitorszoba lassan újra kitisztul előttem. A vörös fénnyel izzó gépszemek rám vetülnek, de már távolabbról – a fekete páncélozott ruhát viselő kommandósok az ajtónál őrködnek. Tőlem balra Klaudia kidob egy injekciót a szemetesbe, vet felém egy megvető pillantást, majd egy kicsit jobbra leül az egyik pult elé, felvesz egy fejmikrofont és gépelni kezd. Szintén jobbról hallom Olivért halkan kuncogni. A hang irányába fordulok. Az a szörnyeteg nekem háttal éppen egy vastag üvegen keresztül figyeli az éjszakai hóesést. A konténerházak apró kockáknak látszanak innen. Ekkor tudatosodik bennem, hogy az északnyugati szektor bázisán vagyunk, ami a fő létesítménynél valamivel kisebb, ám a tornya éppen olyan magas.

            - Mi olyan vicces, Olivér? – kérdem.

            - Felébredtél, rókás lány? – kérdez vissza derűsen.

            Elmosolyodok.

            - Alaposan felkavartad az állóvizet – nyugtázom. – Itt nemsokára elszabadul a pokol. Ez volt a célod, nem?

            - Miért gondolod, hogy ez volt? – kérdez megint vissza.

            - Ismerlek.

            - Én csak egy nagy ügyért harcolok. A felszabadítok mellett.

            - Vicces vagy. Nekem és Nikinek egészen mást mondtál. A kolónia kell neked.

            - Hiába hazudsz.

            Vetek egy pillantást Klaudia felé, aki gyanakodva fordítja a fejét Olivér felé. A szörnyeteg pedig, mintha érezné ezt, szépen lassan felénk a fordul. Először a katonanőre néz, aztán pedig rám.

            - Most is csak téged óvlak – mondja egy halvány mosollyal az arcán. – Az ellenállók között leszel a legnagyobb biztonságban.

            - Hiába terelsz – rázom meg a fejem.

            - Tudod, hogy a hadsereg, melynek szolgálsz, elég gyakran üzletel olyan emberekkel, akik rád nézve veszélyesek?

            Meglepődök. De persze próbálok visszazökkenni a vádló szerepébe.

            - Kik? – vetem oda neki a kérdést szkeptikusan.

            - Például a Wong család.

            Ledöbbenek. Sarah Wong, a maffiakirálynő, akivel nemrég meg kellett küzdenünk. Sosem fogom elfelejteni azt a kegyetlen tekintetet. Az a nő a leggonoszabb szörnyeteg, akivel valaha találkoztam.

            - Sarah – súgom.

            - Így van – bólint Olivér és elmosolyodik. – Tudtad, hogy bosszúra készül? És hogy akár üzleti kedvezményeket is hajlandó adni, cserébe azért, hogy veletek leszámolhasson? Meg sem lepődnék, ha most felbukkanna a kolónián az embereivel. Nem tartod ezt ijesztőnek, Angéla? Egy olyan hadseregben szolgálsz, amelyik bármikor feláldozhatna téged és a nővéredet. Ugyan, mit törődne veletek egy katonai vezetés, ha olcsóbban tudna üzletelni a világ legnagyobb hálózatával?

            - Hazudsz.

            Persze tudom, hogy nem hazudik. Látom a szemeiben. Igazat mond. Próbálom elrejteni a félelmeimet. Ez a hír a legszörnyűbb félelmeimet igazolja. Sarah bátyja, William napi szinten ápolja a kapcsolatot a hadsereggel. Igaz, megfontoltabb és bölcsebb, mint a húga, de ez utóbbi is nagy befolyással bír.

            - Emlékszel a táskára, Angéla? – kérdi Olivér mosolyogva. – Arra, amit Sarah meg akart szerezni?

            - Igen – vágom rá.

            - Már megszerezte. Ő maga. Nem a bátyja. Ő. A hadsereg adta oda neki.

            - Remek.

            Próbálom nem kimutatni a félelmeimet. Nem vagyok túl sikeres, mert Olivér tekintete mindent elárul. Főlényes helyzetbe került. Klaudia felé fordulok, aki bólint egyet, jelezve, hogy a srác nem hazudik.

            - Kedvezményekért cserébe – teszi hozzá a nő. – És úgy tudjuk, Sarah további kedvezményeket ígért.

            Megvonom a vállam.

            - Neki esik majd vissza a bevétele – mondom.

            Olivér felnevet. Ekkor kinyílik az elektromos ajtó és egy újabb kommandós lép be a vörös gépszemeivel. Felém fordítja a fejét, majd kihúzza magát Klaudia előtt. A nő megfordul és az ajtónál álló őrökhöz fordul.

            - Tíz perc múlva indulunk – mondja, miközben feláll az asztaltól. – Elmegyek az ezredesért. Utána a helikopternél találkozunk.

            Azzal Klaudia vet felém egy szigorú pillantást, valamint Olivér felé is hasonlót. Nem bízik benne, ami érthető is. A hamarosan gyáván menekülő ezredes viszont minden bizonnyal igen. Legalábbis csak erre tudok gondolni.

            Klaudia kilép az elektromos ajtón, ami aztán becsukódik mögötte, én pedig itt maradok három kommandóssal és ezzel a szörnyeteggel itt tőlem jobbra. Olivér int annak a katonának, aki az előbb bejött, majd odalép hozzám.

            - Majd én kiszabadítom őt – mondja derűsen.

            Elővesz egy távirányítót, megnyom rajta egy gombot és a lábaim, valamint a kezeim felszabadulnak a szék bilincseinek fogságából. Olivér barna szemeiből továbbra is a végtelen gonoszság és káosz árad.

            A mosolya csak szélesebb lesz.

            - Mindenkinek olyan fürkészően nézel a szemébe – kezdi. – Kutakodsz mások elméjében?

            - Hát a tiédben semmi értelme – felelem.

            - Persze, hogy nincs. Nem bírná a kis tündéri lelked.

            - Láttam nálad ijesztőbb embert is.

            Oldalra dönti a fejét. Most ő kutakodik az elmémben.

            - Pusztul a lelked, Angéla – kezdi. – Tavaly még több érzelmet láttam a tekintetedben. Ez már egy kicsit elkezdett fakulni. Valami más elkezdte átvenni benned a hatalmat. Csak nem kezdesz olyanná válni, mint az ellenségeid?

            - Soha – vágom rá és próbálok bele sem gondolni abba, amit mond.

            - Ne szégyelld. A nővéred is pont ezen ment keresztül. Végül pedig egy kegyetlen tömeggyilkos vált belőle.

            - Ő már jó ember.

            - Ugyan már, Angéla. Minden ember gonosz. Te is, én is, mindenki. A jóság nem létezik. Csak egy képmutató álarc, amit a célok és a beilleszkedés érdekében néha muszáj magunkra öltenünk. Ha ebbe jobban belegondolsz, akkor már a jóság metódusa is maga a gonoszság. Mind szörnyetegek vagyunk. Senki sem jó. Igaz, Aisha?

            Döbbenten nézek körbe a szobában. Ekkor a tőlünk nem messze álló kommandós, aki nemrég jött be az ajtón, valami természetfeletti gyorsasággal lelövi a két ajtóban álló harcost. Olivér eközben belemarkol a kabátomba és a következő pillanatban már maga elé tart túszként és a szemem sarkából látom megcsillanni a pisztolyát.

            A kommandós Olivér felé szegezi a gépfegyverét.

            - Engedd el, Olivér! – förmed rá Aisha a sisak hangszórójából. – Ez a kettőnk ügye!

            - Aisha – kezdi a srác derűsen. – Könnyen felismertem a járásod. Én mindent megjegyzek. Igazi rejtőzködő vagy. Akárcsak a férjed. Volt. Sajnálom, de tudtam, hogy ő is csak átverne engem. Ezért is árultam el a hadseregnek. Persze, nem gondoltam volna, hogy szembeszáll a túlerővel. Aztán meg csodálkoztál te is, hogy elintézték. Láttalak sírni. Nem akartad elhinni. Lehetett volna több esze mindkettőtöknek.

            Nem látom Aisha arckifejezését, de el tudom képzelni. Olivér halkan kuncogni kezd mögöttem.

            - Kérdeznék valamit, Aisha – kezdi. – Szerinted, te most megint el fog buksz bukni a heves természeted miatt, vagy már most elbuktál? Talán a legnagyobb hibád, hogy meggondolatlan vagy. Van egy célod, és mit csinálsz? Gondos tervezés nélkül vágsz bele. Aztán meg csodálkozol azért, mert folyton kudarcot vallasz.

            - Azt hiszed, fölényben vagy? – kérdi Aisha. – Tévedsz. Háromig számolok.

            - Nocsak.

            - Egy…

            - Rajta.

            - Kettő…

            - Úgysem mered.

            - Három.

            Hallom a lövést. Ne!

folyt.köv.

2025.május 18-23.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/33.rész

Erő nélkül

            Nyolcéves vagyok. A kertben ülök a hintaágyon, a mesekönyv az ölemben, én pedig mosolyogva, behunyt szemmel hagyom, hogy napfény betelítse az arcomat. Kellemes nyári szél fúj, én pedig boldog vagyok, mert nemsokára megyünk moziba apával és anyával. Utána sétálunk az Andrássy úton, a Hősök terénél pedig megállunk egy kicsit. Ilyenkor apa mindig felkap és szaladni kezd velem. Az egész környék az én nevetésemtől fog visszhangzani. Már alig várom.

            Hangokat hallok. Papucs csattog. Kinyitom a szemem. Apa kiengedett hosszú szőke hajjal, fekete pólóban és fekete háromnegyedes rövidnadrágban megáll nekem háttal. Egy darabig mozdulatlanul, kővé dermedve áll. Mintha valami észrevett volna az almafák között. Hirtelen aggódni kezdek. Valami baj lehet. Erre hirtelen megfordul egy bamba, vicces vigyorral az arcán. Felnevetek. Ő megfordul és mintha valami szónok lenne, hirtelen széttárja a karjait és egy hatalmasat böffent a hátsó kert csendjébe.

            - Na, de Angéla! – fogja rám hangosan. – Ezt most az egész környék hallotta! Kitől tanultad ezt?

            Majdnem leesek az hintaágyról, annyira nevetek. Utána a locsoló tömlőhöz lép, megfogja a végét, megereszti a vizet, majd tesz néhány lépést előre és végül úgy tesz, mintha a tömlő nagy erővel szabadult volna. Folynak a könnyeim a nevetéstől, apa pedig ide-oda forog, mint aki teljesen elvesztette az irányítást a tömlő felett. Egy ideig így viccelődik, aztán valami elképesztő hirtelenséggel abbahagyja és elkezdi normálisan locsolni a kertet. Ám nem áll le, elkezd valami elképesztően hamisan, hangosan énekelni valami slágert. Ekkor anya is kijön a kertbe. Hosszú szőke haja kiengedve, rózsaszín, cicát ábrázoló pólót és fekete háromnegyedes rövidnadrágot visel. Mosolyog rám.

            - Apád megint megőrült – mondja. – Bár sosem volt normális.

            - És büszke vagyok rá! – kiáltja apa az ég felé.

            Ekkor már mindketten nevetünk anyával. Apa hangosan böffent, elzárja a csapot és felemel egy seprűt, ami a ház falának volt döntve.

            - Anyád régen ezzel járt dolgozni – mondja vigyorogva. – Mert egy boszorkány volt.

            - Még most is az vagyok – vágja rá anya és leül mellém, majd átnyújt nekem egy műanyag tálkát, melyben szeletelt alma van. – Vitamin a kis hercegnőnek.

            Ám nem tudom átvenni. A kezeim erőtlenek. A fények eltűnnek körülöttem. Sötét lesz és hideg. Apró vörös fényeket hallok, aztán kijelzőket. Ez itt már a jelen. Tizenhárom éves vagyok és egy sötét monitorszobában ülök és egy ismerős hangot hallok. Egy hosszú fekete hajú, fiatal srác vigyorog rám. Hosszú fekete kabátot visel.

            - Ébredezik a kis harcos – mondja gúnyosan. – Vagy még csak próbál.

            Egy rideg női hangot hallok: - Megint el fog ájulni. Még legalább tíz perc, mire teljesen magához tér.

            - Nagyon küzd.

            - Erős. Akárcsak Vince.

            A nőre nézek. Zöld egyenruha. Az ellenállókhoz tartozik. Barna fringe bob frizura. A nő, akit megmentettünk Nikivel. Klaudia a neve. Fagyos a tekintete, a szemeiben azonban mintha haragot látnék megcsillanni.

            - Elvisszük innen – mondja.

            - Ahogy óhajtod – vonja meg a vállát Olivér.

            - Elfoglalja végre a méltó helyét közöttünk.

            Nagy nehezen, de megszólalok: - Niki…Niki hol van?

            Klaudia közelebb hajol hozzám és megcsillannak a kék szemei.

            - Ő már múlté – súgja.

            Üvölteni akarok, de nincs erőm. Megremegek, majd úgy érzem, mintha süllyednék. Egy pillanatig még látom Olivért kárörvendően vigyorogni, aztán elsötétül előttem a világ. Zuhanok. És csak zuhanok.

*

            Hétéves vagyok. Anyával a Margit hídon sétálunk a gyönyörű napsütésben. Elektromos rollerrel száguldanak el mellettünk. Egy kicsit megijedek ettől, de anya fogja a kezem és vigyáz rám. A Széll Kálmán térig meg sem állunk, ahol aztán beülünk egy pláza kávézójába. Anya kávézik, én kakaót iszom. Végül megérkezik a nagybátyám, Vince. Amint meglátom, felnevetek, mert megint olyan, akár egy cowboy. Kék-fehér-piros kockásinget, és bézs színű kalapot visel.

            Köszön nekünk, aztán lehuppan mellém vigyorogva: - Na, mi van, kisördög?

            Meg sem tudok szólalni, úgy nevetek rajta. Rendel magának egy kávét, leveszi a kalapját és úgy viselkedik, akár egy sheriff – hátradől, mindenkire egy kicsit gyanakvóan néz, végül kis híján felteszi a lábát az asztalra, de anya rászól. Nagy nehezen, de abbahagyom a nevetést, belekortyolok a kakaóba.

            Vince kávéja megérkezik és hangosan beleszürcsöl. Többen is vetnek felé egy pillantást. Anya a fejét csóválja.

            - Legalább a kávézóban ne – súgja.  

            - Értelek – bólint Vince komolyságot tettetve, majd hangosan folytatja: - Annyi sznob van itt, hogy kezdem magam kellemetlenül érezni! Látszik, hogy Budán vagyunk!

            - Vince – csitítja halkan anya. – Mi is budaiak voltunk.

            - Ó, majd elfelejtettem.

            A nagybátyám erre kihúzza magát és főúri jólneveltséggel emeli fel a kis kávéspoharát, belekortyol, aztán visszateszi a csészealjra. Egy pillanatig azt tűnik, hogy böffenteni akar, de anya szigorú tekintete ebben megakadályozza. Aztán felém fordul és éppen mondana valami vicceset, amikor bakancsok koppannak.

            Egyszerre fordulunk oda. Hirtelen síri csend lesz a kávézóban. Három fekete egyenruhát és fekete sisakot viselő katona lép be a helyiségbe. Két férfi és egy nő. Olyan szigorú, ijesztő tekintetük van, hogy nagyon megijedek tőlük. A nő vet felém egy pillantást, a kék szemeiben pedig ott csillog a kegyetlenség. A kakaómra nézek. Anya megfogja a kezem. Felnézek rá. Már nem félek.

            - Három presszókávét kérnék – rendel az egyik férfi.

            - Itt fogyasztják? – kérdi a barista nő.

            - Igen.

            Behunyom a szemem. Nem szeretném, ha itt lennének. Félek tőlük. Anyával nemrég a Margitszigeten is találkoztunk ilyen katonákkal. Ott meneteltek. Vincére pillantok, aki mélységes megvetéssel figyeli őket. Vet felém egy pillantást.

            - Ne félj tőlük, Angéla – súgja. – Gyávák. Egytől egyig.

            De én félek. A kép előttem elkezd homályosodni és ismét sötétséget látok és érzem a hideget. Látom a fekete egyenruhát. Csak ezt már én viselem. Pont olyan egyenruha, mint azokon a katonákon. Azok közé tartozom, akiktől rettegtem. Akik közül három dezertőr megölte a szüleimet. Ne, Angéla. Itt vagy jelenben. Megint a tizenhárom éves kadét vagy, akinek küldetése van.

            - Pont olyan – súgom az egyenruhámat nézve.

            - Igen, pont olyan – vágja rá szigorúan Klaudia.

            Felnézek a szemeibe. Ott áll felettem a monitorszobában.

            - Nem tehettem mást – mondom erőtlenül. – A Nővérem…

            Olivér halkan kuncog valahol: - Nem is a nővéred.

            - De – nyögöm. – De a Nővérem…nekem már nincs senkim…csak ő…nem lehet…ő a családom…

            Klaudia megrázza fejét: - Mostantól mi vagyunk a családod.

            - Nem – mondom határozottabban. – Nem!

            Olivér kilép a sötétből.

            - Jobb lesz, ha gyorsan elviszitek innen – mondja. – Nikoletta riasztotta a helyőrségeket. Legalább egy óra és elszabadul a pokol.

            - Felkészültünk erre is – biccent Klaudia. – Angéla velünk jön, a bajtársaink pedig bevégzik a küldetésüket.

            Erőtlenül, de megrázom a fejem.

            - Én nem megyek sehová – mondom. – Nem…nem megyek sehová…

            Olivér felkacag és tőlem jobbra az egyik monitorhoz lép: - Félóra múlva még biztonságban el tudtok indulni.

            - Nem várunk annyit – mondja Klaudia. – Tíz perc múlva indul az egyik gép. Visszatérünk a bázisra.

            Üvölteni akarok, de megfájdul a fejem. Szédülni kezdek. Az ajtó felé fordítom a fejem. Látom a vörös fénnyel izzó gépszemeket. A kommandósok közelítenek felém. Sírni sem tudok. De beletörődni sem.

            - Nem - nyögöm. – Nem megyek…nem megyek el innen…Niki…

            Elsötétül előttem a világ.

folyt.köv.

2025.május 10-16.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/32.rész

Ne félj!

            Miközben Niki belép a rendszerbe, én odalépek a vezérlőpulttól jobbra álló ajtóhoz. Ismét kinyitom, ahogyan az előbb is. Egy hosszú, hideg, kőfalu folyosó tárul elém, amit halványan megvilágítanak a mennyezeten sorakozó, fehérfényű neonlámpák. Nemrég kapcsoltam fel őket.

            - Angéla – szólít halkan Niki.

            Megfordulok.

            - Mond – súgom.

            - A másik ajtót őrizd – adja ki a parancsot a Nővérem.

            - Rendben.

            Vetek még egy pillantást a folyosóra, majd becsukom az ajtót és elindulok szembe a másikhoz. Kinyitom és háttal az ajtófélfának dőlve figyelem a pince lépcsőjét. A tőlem most jobbra lévő spájz ajtaját is figyelem, hiába láttam, hogy ott konzervek sorakoznak. Egyszerűen nem bízok semmiben. A rókára pillantok. Ő sem. Remek. Ez mindig megerősít. Figyelem a fenti ajtót és készen állok a védekezésre.

            - Niki – szólítom a Nővéremet.

            - Mi az? – kérdi.

            - Ez a titkos pince mindig is itt volt, igaz?

            - Igen.

            - Akkor miért költöztettek be ide egy teljesen átlagos embert egy ilyen titkos hely feletti lakásba?

            - Mert egy civilnek álcázott katonát felismernének az ellenállók egy arcfelismerő rendszerrel.

            - Értem. Viszont három nappal ezelőtt Tamást kilakoltatták innen.

            - Valóban.

            - Nem értem. Készültek valamire? Talán tudták előre, hogy valami készül?

            - Nem. Ha ilyen szemfülesek lettek volna, akkor az ellenállók akcióját is meg tudták volna akadályozni.

            - Akkor miért tették?

            - Nagyon egyszerű a válasz. Modernebb gépeket hoztak ide. Ezek itt egytől egyig januárban kerültek le a futószalagról. Tudom, mert a mi helyőrségünkbe is hoztak ilyeneket. Szóval, Tamásnak azért kellett mennie, hogy a katonák be tudják szerelni legmodernebb eszközöket. A szomszédban lakók így láttak egy kilakoltatást és a napló szerint egy villanyszerelőknek és karbantartóknak álcázott informatikusokat. Ilyen egyszerű.

            - Így már értem. Túlgondoltam az egészet.

            - Nem, hugicám. Nagyon jól teszed, ha gyanakodsz. Nem csak katonák vagyunk, de nyomozók is. És te nem csak jó katona vagy, hanem jó nyomozó is.

            Elmosolyodok. Vetek felé egy pillantást. Ahogyan gépel, látom a büszke mosolyt az arcán. Komolyan hisz bennem. Nem értem, hogy miért. Lehet, hogy csak azt akarja, hogy legyen önbizalmam?

            - Köszönöm – súgom.

            - Ez az igazság – bólint.

            Visszanézek az ajtó felé. Nem hallok semmit azon kívül, hogy Niki gépel. A helyőrségben, az eddig szolgálataim alatt megszerettem az őrködést. A tudat, hogy mindenki biztonsága rajtam múlik, a felelősségérzet mellett valahol meg is nyugtatott. Rajtam múlik. És ilyenkor úgy éreztem - és még most is úgy érzem -, hogy én dönthetek a sors helyett. Én pedig mindig úgy döntök, hogy mindenki biztonságban, nyugalomban élheti az életét és alhatja álmát – mert én őrködöm. Persze, ez nem ilyen egyszerű. De jó érzés ezt hazudni magamnak, mert ettől higgadtabb és éberebb is leszek.

            Most a Nővéremre vigyázok. A rókára pillantok. Valamit vár tőlem. Tudom, mit. Igen. Magamra is vigyáznom kell, igen. Ám elsősorban annak az életét kell védenem, akiért őrködök. A magamét pedig csak azért, hogy óvhassam a másikat. Na jó, ebbe már bele fogok bonyolódni. Inkább, figyelj, Angéla!

            - Sikerül? – kérdem halkan Nikit.

            - Igen – vágja rá magabiztosan. – Mindjárt elindítom a segélyhívást.

            - Szuper. Kik fognak idejönni?

            - Az összes környékbeli helyőrségből és bázisról is érkezik ide egy csapat. Sőt, Pesten is riadót fújnak.

            - Akkor az ellenállók kénytelenek lesznek elmenekülni.

            - Megpróbálnak elmenekülni, igen. De esélyük sem lesz.

            - Olivért is végre elfogják.

            - Bizony.

            Ekkor valami kattan egyet a pinceajtón. Nem látok semmi horpadást, vagy más egyebet, de ezt a bizonyos halk, ismétlődő sípolást jól ismerem.

            - Niki! – kiáltom. – Itt vannak!

            Abban a pillanatban berobban az ajtó és ha nem húzódok el időben, nekem is csattan. A Nővérem felpattan a székből.

            - Azonnal gyere el az ajtóból! – kiáltja.

            Visszahúzódok és hallom, amint súlyos léptek közelednek fentről. A kommandósok. Elszámolok háromig. Kinézek és a fedezékből tüzet nyitok a katonák felé. A fekete sisakjukon vörösen izzó gépszemek rám vetülnek. A lövedékek lepattannak róluk.

            A női géphang harsan fel: - Vészhelyzeti ajtózár!

            Gyorsan hátrálok egyet az ajtótól. Balról jobbra megindul egy fémajtó. Túl lassú. Egy izzó vörös szempárt pillantok meg, tüzet nyitok, de hatástalanul. Egy kéz értem nyúl, belemarkol a kabátomba és olyan villámgyorsan húz át engem a túloldalra, hogy a következő pillanatban már azt veszem észre, hogy elterülök a földön és több súlyos léptű árnyalak vesz körbe. 

            - Angéla! -kiáltja Niki. – Angéla!

            Az ajtó bezárul. Az egyik kommandós azonnal ütni kezdi.

            - Robbantsuk fel! – kiáltja egy férfi a sisak hangszóróján keresztül.

            - Megőrültél? – förmed rá egy másik női hang.

            - Ha nem tesszük meg, riasztani fogja az egész környéket!

            - Mindenre fel vagyunk készülve! Erre is!

            - Erre?

            Sokkos állapotban figyelem az eseményeket. A szűk térben az egyik katona lenéz rám. Figyelem azt félelmetes, vörös fénnyel izzó szempárt. Látom, amint rám szegezi a gépfegyverét. Készen áll a lövésre.

            - A lánnyal mi legyen? – kérdi női géphangon.

            - Ő Vince unokahúga, tudod – vágja rá egy férfi.

            - Értettem.  

            A hevederével a hátára húzza a fegyverét. Egy darabig figyel, majd hirtelen előkap egy fehér színű, altatólövedékes pisztolyt és meghúzza a ravaszt. Érzem egy apró fájdalmat a nyakamnál és rögvest forogni kezd velem a világ.

            A katonák hirtelen olyanok lesztek felettem, akár a démonok. És akkor megjelenik ő is hosszú fekete kabátban. Árad belőle a nyugalom. Nem is olyan régen láttam őt az álmaimban. Az a hosszú vörös haj és azok a rókafülek. A Rókanő kilép a katonák közül és bíztató, szelíd mosolyával néz le rám. Csak én látom őt.

            Leguggol hozzám. Megfogja a kezem.

            - Ne félj – súgja. – Semmitől. Láttál nemrég egy álmot a jövődről. Emlékszel? A mólónál.

            Bevillan előttem, ahogyan ott állok tóparti mólón és figyelem azt a nekem háttal álló, hosszú szőke hajú nőt, aki látszólag a napfényben füröszti az arcát. Akárcsak anya. Megfordul és az én, körülbelül húsz évvel idősebb arcomat látom. Egy sikeres írónő arcát. Mosolyog. Rám. Nem tudok hinni benne. Csak figyelem őt. Nem érzek semmit, csak szimplán hazugságnak gondolom. Ez nem én vagyok. Ilyen nem lesz.

            - Pedig ő te vagy – súgja a Rókanő és ismét látom őt, ahogyan felém hajol. – Te. Ez a jövőd. Úgyhogy ne félj. Ne félj. Rengeteg dolgod van még, te kis őrangyal. Rengeteg. És ez az álom…meg fog valósulni.

            - Nem – mondom erőtlenül. – Ez nem én vagyok. Te sem vagy itt. Nincs nekem semmim…senkim…csak a Nővérem…

            Elsötétül előttem a világ.

            Zuhanok.

            Egyre lejjebb.

            És lejjebb.

folyt.köv.

2025.május 3-9.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/31.rész

A rejtekhely

            A heveder segítségével könnyedén elrejtjük a gépfegyvereinket az egy számmal nagyobb kabát alatt. A fagyos téli éjszakában dideregve egy hosszú fehér konténerházat megkerülve érünk a székesfehérvári kolónia északnyugati szektorába. A látványtól azonnal megrémülök. Megtorpanunk. Nikivel egy emelkedőről figyeljük az eseményeket. A kijárási tilalom ellenére civilek mászkálnak a konténerházak közötti utcában. Jórészt felnőtt férfiak, de akadnak nők is. Többen néhány fős csapatokban haladnak tőlünk jobbra a kisebb utcákba.

A Nővérem felé pillantok, aztán hallok egy kiáltást.

            - Alaposan nézzetek körbe! – kiáltja egy férfi valahonnan.

            - Nézzünk be a házakba! – harsogja egy nő.

            - Valakinél van hőkamerás készülék? – kérdezi egy másik férfi.

            Egy helikopter száll el felettünk. Felnézek és látom a vörösen villódzó fényeket az alján. A gép elszáll a lejtős út felett, ahol az emberek morajlanak. Lassan megfordul. A fényei végül nem felénk, hanem tőlünk balra, a távolba világítanak.

            - Reménytelen – súgom Nikinek.

            - Dehogy – vágja rá nyugalommal a hangjában. – Legfeljebb nehezebb lesz, mint gondoltam.

            Vetek felé egy pillantást, hátha csak viccel, de nem. Higgadtan figyeli az eseményeket. Sosem leszek ilyen bátor, mint ő. Soha. A rókára pillantok. Retteg. Utána látom, amint négyen felfelé igyekeznek. Kapucnis kabátban vannak. Minket néznek. Ekkor a Nővérem megfogja a kezem.

            - A lányom vagy – súgja.

            - Oké – súgom.

            Elindulunk lefelé. A négy kapucnis alak, a hangjukból ítélve férfiak, lassítani kezdenek. Még mindig minket figyelnek. Fel akarom venni a kapucnimat én is, de nem merem. Rögtön arra gondolnának, hogy rejtőzködni akarok. Az ijedtséget el sem kell játszanom, ugyanis reszketek a félelemtől.

            A már felénk lépdelő férfiak egyre közelebb vannak. Nem látom az arcukat. Niki felé fordítom a fejem és akkor látom, hogy ő dühösen, elkeseredve néz a közeledő idegenekre. Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre, int nekik.

            - Megvannak már? – kérdi. – Hallottak valamit?

            A négy férfi megáll előttünk. Körülbelül a negyvenes éveikben járhatnak, látszik rajtuk is, hogy dühösek, akárcsak a hitelesen színészkedő Niki. Tőlünk balra a negyedik, szakállas férfi gyanakodva néz ránk. Valamit mondani is akar, de a közvetlenül előttem álló férfi megelőzi.

            - Átnéztünk két utcát – kezdi és maga mögé mutat. – Eddig semmi. Maguk?

            - Minket most ellenőriztek a katonák – feleli Niki. – Félórán keresztül a keresztkérdéseikkel jöttek. Többször is átvizsgálták az iratainkat. Most már tudom, miért. Láttuk a képeket a kijelzőn.

            - Hát az én lányomról is azt hitték, hogy az a kadét. Mindegy is. Az a lényeg, hogy ezek a katonák eltűnjenek innen végre.

            - Maga szerint elmennek?

            - Remélem. Vagy talán útban van ide valami mentőosztag.

            A négyes bal szélén álló férfi továbbra is gyanakodva pillant hol rám, hol Nikire. Próbálok nem nézni rá. Egyszerű civil vagyok. Egy lány, aki itt jár iskolába. Egy lány, aki retteg és csak haza akar menni.

            - Remélem én is – mondja Niki elcsukló hangon. – Annyira elegem van ebből az egészből.

            - Nekünk is – vágja rá az egyik férfi.

            A gyanakvó férfi kilép a sorból.

            - Merre laknak? – kérdi.

            - A délkeleti szektorban – vágja Niki. – A lakásunkba nem térhettünk vissza. Moziban voltunk, amikor elkezdődött ez az egész. Aztán…

            - Akkor mit keresnek itt?

            - Az ellenállók egyik parancsnoka biztosított számunkra egy lakást, ami állítólag három napja üres. Az előbb kaptuk a címet.

            - Mi a cím?

            - Alba Regia utca kilences szám.

            A férfi bólint. A többiekre pillant.

            - Menjünk, fiúk – mondja halkan. – Meg kell találnunk azokat mielőbb.

            A többiek is bólintanak.

            - Sok sikert – mondja az egyik.

            - Köszönjük – biccent Niki. – Maguknak is.

            Folytatjuk az utunkat. Ők is. Nagyot sóhajtok. Ez aztán igencsak meredek volt. Hallok megint egy helikoptert elhúzni. Elszáll felettünk. Remélem, nem azonosított minket az arcfelismerővel.

            - Szép volt – súgom Nikinek.

            - Mi mást vártál? – mosolyog felém.

            Egy kicsit én is elmosolyodok. A félelem azonban erősebb. Közeledünk a dühös tömeg felé.

*

            Elsötétült üzletek sorakoznak az út mentén. Valaki üvöltözve tőlünk jobbra berúgja egy gyorsétterem üvegajtaját, balra pedig valakit a földre löknek. Az védekezően maga elé tartja a kezét, mire belerúgnak.

            - Hagyják abba! – kiált egy nő. – Most össze kell fognunk!

            - Ne szóljon bele! – üvölt egy férfi.

            - De beleszólok! Azonnal fejezzék be!        

            A föld fekvő férfit végül békén hagyják. Léptek gyorsulnak fel mögöttünk, két férfi elszalad mellettünk és jobbra fordul egy kis utcába. Egy szürke ballonkabátot viselő, vörös hajú nő áll a havas út közepén és könnyes szemmel figyeli a morajló tömeget. Amikor közel érünk hozzá, vet felénk egy pillantást, majd vissza a tömegre, majd megint ránk. Aztán csak engem néz.

            - Vigyázzatok – súgja. – Óvatosan.

            Felismert minket? Niki felé pillantok, aki teljesen nyugodt. Visszafordulok. A nő integet egyet nekem. Aztán megindul az egyik konténerház ajtaja felé.

            - Nézz előre – súgja Niki. – És kerüld a szemkontaktust. Meg vagy ijedve. Akárcsak én. Félünk. Csak mi ketten élünk már a családból. Ez most a szerepünk.

            Felsóhajtok.

            - Ez nem szerep – mondom. - Ez a valóság. Csak mi ketten vagyunk…ebben az őrült világban.

            Ekkor bevillan előttem egy kép a múltból. Anyával állunk a rakparton egy ragyogó, napsütéses tavaszi napon. Anya a hosszú fekete ballonkabátjában áll, behunyt szemmel, mosolyogva engedi, hogy napfény beragyogja az arcát. Az emléket egy helikopter zaja szakítja félbe, aztán Nikivel sietve tőlünk balra kanyarodunk le az utcasarkon. Több konténerház sorakozik egymás mellett itt is. A sarkon lévő táblán pedig nagy betűkkel a következőt látom: ALBA REGIA UTCA.

*

            Niki a tőle megszokott módon berúgja a lakás ajtaját. Belépünk a kis előtérbe. A fogas üres, a padló makulátlanul tiszta. A Nővérem előveszi a fegyverét. Én is. Bekapcsoljuk rajta zseblámpát. Én bezárom az ajtót az épen maradt felső zárral. Lassan megindulunk a zseblámpa fényével előre.

            Egy rövid folyosón megyünk végig, aztán a kereszteződésben megállunk. Szembe velünk a nappali nyitott ajtaja. Balra egy szintén nyitott ajtó, ami a fürdőszobára nyílik. Jobbra indulunk el. A tér végénál jobbra a konyha foglal helyet, balra egy hálószoba. Szemben azonban zárt ajtó állja utunkat.

            - Ez lesz az – súgja Niki.

            - Tudod, van egy rossz érzésem – súgom.

            - Neked mindig rossz érzésed van, hugicám.

            - Nem, ez most más. Mekkora a valószínűsége annak, hogy itt van az, amit keresünk?

            - Száz százalék.

            - Ennyire biztos vagy benne?

            - Ennyire.

            Azzal megfogja a kilincset és lenyomja. Az ajtó zárva. Egy pillanatig azt hiszem, be akarja rúgni, ám ehelyett előveszi a kommunikátort és gépelni kezd rajta. Az ajtó hirtelen kattan egyet és befelé, résnyire nyílik.

            A Nővérem felém fordul. Lövell egy mosolyt.

            - Sima ügy – mondja. – Menjünk.

*

            Lelépdelünk a sötétben és odalent a kis szűkös, sötét és hideg térben két fekete ajtó vár minket. Balra egy felirat nélküli, jobbra pedig egy magasfeszültséget jelző. Niki ez utóbbihoz lép oda. Én a felirat nélkülihez fordulok.

            - Nem lehet, hogy ez mögött van? – kérdem.

            - Nem – feleli a Nővérem. – Az a spájz. A kommunikátor szerint.

            - Értem.

            Niki megáll az ajtó előtt, mire az is kattan egyet. Amikor a Nővérem benyit, szépen lassan felkapcsolódnak a fények. Ledöbbenek. Egy komplett monitorszobában állunk. Két gurulós szék, az asztalon vezérlőpult, mikrofon, laptopok, felettük pedig monitorok, melyek a környező kamerák képeit mutatják.

            Végignézek a szobán és elkezdek reménykedni. Egy kicsit úgy érzem, mintha egy szent helyen lennénk, mely összekapcsol minket az otthonunkkal. Nem is vágyok másra, minthogy épen, egészségesen visszatérjünk a Nővéremmel a helyőrségünkbe. Az otthon. A szobám. A jegyzeteim. A közös őrködés az ottani monitorszobában.

 Niki felém fordul.

            - Most pedig jelentést teszünk – mondja, majd leteszi az asztalra a fegyverét és leül az egyik székre.

            Én a rókára pillantok.

            Retteg.

            Szörnyű veszélyt jelez.

folyt.köv.

2025.április 27-május 2.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/30.rész

Nincs más út

            Nem akarom elhinni, hogy Aisha megnyomta a távirányító gombját. A mögöttünk álló épület felől robbanást hallunk, a havas talaj pedig megremeg a lábaink alatt. A katonák szaladni kezdenek tőlünk jobbra, az egyik fellök engem, mire elterülök a hóban. Egy újabb robbanástól kitörnek a ház ablakai. Niki mellém vetődik. Szilánkok hullanak ránk. Sikoltanék, de annyira rémült vagyok, hogy még azt sem merem.

            Végül a Nővérem a kabátomba markol, talpra állít és szaladni kezdünk az északnyugati szektor irányába. Ismét egy robbanás, de attól már a lángok bevilágítják az egész sötét utcát. Szaladunk, ahogyan a lábunk bírja. Hallok a távolból egy folyton ismétlődő, zümmögőnek tűnő hangot. Egy helikopter közeledik felénk az utca vége felől. A fehér fényei megvilágítanak minket. Mögülünk lövések hallatszanak, de a hangokból ítélve nem ránk lőnek. Nyilván Aishát vették célba.

            Lefordulunk jobbra, a helikopter pedig elzúg felettünk. A már biztonságos távolból ismét robbanást hallani, de ez már akkorát szól, hogy szerintem az egész nagy konténerház felrobbant. Aisha gombnyomása egymás után több kisebb erősségű bombát robbantott fel. Tudta jól, hogyha szerencsénk van, megúszhatjuk. De akkor is az életünket kockáztatta. Kis híján meghaltunk.

            - Majdnem megölt minket – zihálom.

            - Tudom – bólint Niki. – De meg is mentette az életünket.

            - Igen. De nem sokon múlott, hogy ott maradjunk.

            - Nyugalom, hugicám. Élünk. Ez a lényeg. És eljutunk a célunkhoz.

            - Remélem, van értelme.

            - Van.

            Megállunk az egyik háznál, hogy kifújjuk magunkat. Hallani, amint a helikopter megfordul. Azonnal egy szemetes konténer mögé rejtőzünk. A gép lassan repül és a vakító fehér fényszóróival pásztázza a környéket. Ha van hőkamerájuk, akkor látni fognak minket. A sarkon lelassít és tőle balra irányítja a fényt. Nemsokára felénk néz.

Niki felém fordul.

            - Gyere gyorsan! – súgja.

            Megiramodunk a konténerház ajtajához. A Nővérem berúgja az ajtaját. Egy előszobába lépünk be, én pedig becsukom az ajtót magunk mögött. Szerencsére a felső zárral be is tudom zárni. A földön ruhadarabok hevernek. A kis folyosó egy nappalihoz vezet, ahol ég a villany és látszólag fel van forgatva minden.

            - Elmenekültek – súgom.

            - Úgy néz ki – bólint Niki. – Az ajtó se volt zárva, mert túl könnyen adta meg magát. Be is nyithattam volna. Mindegy most már.

            Fehér fényt látunk az ajtó ablakából. Azonnal leguggolunk. A helikopter bevilágít. Niki előveszi a fegyverét. Én is. Fülelünk. A fény mozdulatlan marad. A gép még itt lebeg a ház előtt. Ez semmi jót nem jelent.

            - Észrevettek minket? – kérdem.

            - Lehet – bólint Niki.

            - Akkor mire várunk?

            - Talán csak azt hiszik, itt lakunk. Csak a hőkamerával látnak minket.

            - A fegyvereket is jelezheti a műszerük.

            - Nem hiszem. Már rég lőnének ránk.

            Ekkor tompa puffanást hallunk odakintről. Valami betöri felettünk az üveget és a kis folyósó padlóján puffan. Az a valami durran egyet, mire sűrű fehér füst lengi be az előteret. Azonnal felpattanunk és levegőt sem véve szaladunk előre. A füst csípi a szemünket. A nappaliban Niki kinyitja az ablakot.

            - Gyerünk! – kiált nekem. – Ugorj!

            Kivetődök az ablakon. A Nővérem utánam ugrik. A helikopter hangja egyre erősebbé válik. Felállok. Egy kis utcában vagyunk. Vagy talán nem is, egy sikátorban. Igen, abban. Elkezdünk szaladni tőlünk jobbra. Túl hosszúnak tűnik az utca. Alig látni a végét. De legalább a gép hangja egyre távolabbinak tűnik.

            Ám, amikor az utca végébe érünk, a helikopter fénye megvilágít minket. Még viszonylag messze lehet a hangjából ítélve, de így is kevés esélyünk van ellene. Befordulunk balra. Megállunk háttal az egyik háznak dőlve. Niki lenyom a fegyverén egy gombot. A rakéta. Csak ezt ne! Túl kockázatos!

            - Niki! – rivallok rá. – Ne!

            - Tudom, mit csinálok! – erősködik. – Szaladj! Gyerünk!

            - Nem!

            - Tedd, amit mondok! Gyerünk!

            Elkezdek szaladni. Hallom, ahogyan Niki elindít egy rakétát. A helikopter felől iszonyú nagy robbanást hallani. Bevetődök egy szemetes konténer mögé. Látom a lángokat jó néhány méterre. A gép roncsai végül a velem párhuzamos utca közepe táján érnek földet. Szerencsére nem valamelyik házra zuhant rá.

            Valaki megérinti a vállam. Felsikoltok.

            - Nyugi – hallom Niki hangját.

            Felé fordulok, mire az ő magabiztos mosolyát látom.

            - A madárka már nem fog követni – súgja.

            Ekkor váratlanul egy fény töri meg az éjszaka sötétjét. Óvatosan kipillantunk a konténer mögül. Az egyik ház tetején villant be egy digitális reklámtábla. Egyelőre csak számsorokat és különböző jeleket látunk sorakozni, aztán hirtelen megjelenik Olivér arca. A hosszú fekete hajú, barna szemű, húszas éveiben járó srác magabiztosan mosolyog. A háttérben egy monitorszobát látni, a monitorokon pedig virítanak a székesfehérvári kolónia digitális képei.

            - Mélyen tisztelt közösség! – kezdi ez a szörnyeteg. – Higgyék el nekem, szeretnék jó híreket közölni önökkel, de erre jelenleg sajnos semmi esély. Odakint most nem az ég dörög, de nem is hóvihar tombol ezen a hideg téli éjszakán, hanem harcok dúlnak. Van egy olyan érzésem, hogy önök mind elkezdtek reménykedni abban, hogy itt, ezen a csodálatos székesfehérvári kolónián esetleg új és békés életet kezdhetnek majd. Higgyék el, én lennék a legboldogabb, hogyha a harcok előtti nyugalmat és békességet vissza tudnám önöknek adni. De sajnos mindaddig ez lehetetlen, amíg ez a két gonosztevő odakint ólálkodik.

            A kép jobboldalán egymás alatt a mi katonai igazolványképünk. Az én képem van felül és a kadét barett sapkámmal, teljesen rideg tekintettel – ilyennek kellett lennem – nézek előre. Niki úgyszintén. Olyanunk vagyunk, mint két szörnyeteg, akik azonnal haragot válthatnak ki a közösségből.

            - Élve és sértetlenül akarjuk őket elfogni – folytatja. – Ez a feltétele annak, hogy önök visszakapják a régi életüket. Bárki, aki hasznos információkkal rendelkezik a felső képen látható rideg és barátságtalan tekintetű Újszigeti Angéla kadétról, valamint az alsó képen szereplő, kegyetlen és gonosz Szentesi Nikoletta őrmesterről, azonnal jelezze a felszabadító hadsereg katonáinak. Aki pedig esetleg élve és sértetlenül elfogja őket, annak magas jutalom jár.

            A kettőnk profilképe egymás mellé kerül és azonnal betölti a teljes képernyőt. Több ilyen kijelző van a kolónia területén. Nem is beszélve az otthoni tévékről, valamint az itteni internetről. Szuper. A rejtőzésre innentől kezdve esélyünk sincs. Mindenki fel fog minket ismerni. Ekkor, hogy még jobb legyen a képlet, megjelenik egy hatalmas összeg a képeink alatt. Ötvenmillió. Ekkora a jutalom.

            - Azt hiszem, megegyeztünk, hölgyeim és uraim – hallani Olivér derűs hangját. – Ez a magas jutalom azonban eltörpül amellett, hogy önök mindannyian visszakaphatják a régi életüket. A békét. A nyugalmat ezen a kolónián. A biztonságot. Azt, ami jár önöknek. Szerezzék vissza. Innentől minden önökön múlik. A fényképek mindaddig itt virítanak a kijelzőkön és odahaza tévé és az internet előtt, amíg önök sikerrel nem járnak.

            Egymásra nézünk Nikivel. Én rettegek, ő azonban végtelenül nyugodt. Valahogy ilyenkor egy kicsit én is megnyugszom, ám ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem mindig a hozzáállásunkon múlik, milyen jövő vár ránk. Lehetünk magabiztosak, optimisták, vakmerőek, tervezhetünk, harcolhatunk, nem mi fogjuk eldönteni, mit hoz a sors. Egy bizonytalan, gonosz és sűrű ösvény vesz körbe minket. Az egyetlen reményünk a szerencse marad. Örökre.

            A rókára nézek. Retteg.

            - Mennünk kell, hugicám – súgja Niki. – Nincs más út.

folyt.köv.

2025.április 19-25.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/29.rész

Egy rémálom

            Az ijesztő, sötét sziluettként haladó csapat határozottan masírozik felénk. Azonnal záró alakzatba állnak. Az osztag élén haladó kommandós fekete zárt sisakjának hangszórójából férfihang reccsen fel.

            - Álljanak meg ott, ahol vannak! – parancsolja.

            Megállunk. Nagyot nyelek. Lopva a Nővéremre pillantok, aki a reménytelen helyzet ellenére higgadt marad. A válltáskámból engem figyelő rókára pillantok. Retteg. Akárcsak én. Visszanézek a fekete páncélozott ruhát viselő csapatra. A fekete sisakjukon vörösen izzó gépszemek minket figyelnek. A fegyvereiket ránk szegezve közelednek. Azonban higgadtak. Nem ismertek fel. Vagy mégis? Elvileg van arcfelismerő rendszer az ilyen sisakokban. Vagy nem sikerült beállítaniuk?

            Hárman azonnal mögénk szaladnak és figyelnek minden egyes mozdulatunkra. Az osztag vezetője megáll tőlünk alig két lépésre, a gépfegyvere ránk szegeződik. A többi katona eközben teljesen bekerít minket. A vezető Niki felé fordul az ijesztő sisakjával.

            - Asszonyom – kezdi már higgadtabban. – Önök megszegték a kijárási tilalmat!

            - Nem érdekel – vágja rá Niki határozottan. – Nem érdekel, hogy maguk mit akarnak itt, ahogyan az sem, milyen cél motiválja önöket. Én csak haza akarok jutni a lányommal. A kolónia második kerületében lakunk és…

            - Az jó messze van innen. Mit keresnek itt?

            - A plázában voltunk, amikor elkezdődött ez az egész.

            - Valóban? Pedig azt kiürítettük.

            A Nővérem felé fordulok. Látom, hogy csillognak a szemei. A könnyektől. Egy színészi alakításra készül. Remélem, sikerül.

            - A moziban voltunk – kezdi némi haraggal és elkeseredéssel a hangjában. – Mint ahogy mindig, ez egy rövid időre kizökkentett minket ebből a pokoli valóságból, amit az olyan emberek kreáltak nekünk, mint amilyen maga is. Maguk. A Belföldi Fegyveres Erők, és maguk is, az úgynevezett „ellenállók”. Két évig bujkáltunk odakint. Két évig rettegésben éltünk. És most az hittük végre jobb életünk lesz. Erre elkezdenek itt balhézni. Mi lenne, ha szépen választanának egy hadszínteret valahol a pusztaságban és ott mérkőznének meg, kihagyva ebből minket, a békés embereket?

            Az ellenálló csapat vezetője a mellette álló katona felé fordul.

            - Úgy sajnálom szegényeket – gúnyolódik. – Neked nem esett meg rajtuk a szíved?

            - De igen – feleli az női hangon, szintén gúnyosan.

            A vezér visszafordul Nikihez, majd szép lassan felém fordítja a fejét. A vörös gépszemek hosszan figyelnek.

            - Érdekes – kezdi a katona. – Én úgy tudtam, hogy Angéla rendelkezik írói vénával.

            Vége. Ennyi volt. Visszafordul Nikihez. Szinte látom magam előtt, hogy ez a szörnyeteg ott vigyorog a sisakja mögött.

            - Te pedig Szentesi Niki vagy – folytatja. – Az énekesnő. Elnézést, a világhírű énekesnő. Az arcfelismerő nem téved. De már akkor is sejtettem, amikor közeledtünk felétek. Nem lehet csak úgy elfelejteni téged. Ott voltam a koncerteden még a háború előtt. Az első sorban. És persze az újságok címlapján is gyakran szerepeltél. Te komolyan azt hitted, hogy csak úgy elvegyülhetsz a tömegben?

            A Nővérem elmosolyodik: - A hírnév átka.

            - Hívhatod így is – bólint a katona. – És ugye tudod, hogy velünk kell jönnötök?

            - Gondolom – vonja meg a vállát Niki.

            - Mindent megteszek, hogy téged is életben hagyjanak.

            - Na, persze.

            - Megteszem. Csak viselkedj udvariasan. Hagyd, hogy végezzük a munkánkat és akkor nem esik bajod.

            Erre a vezető hátrál egyet, aztán int a katonáknak.

            - Az érzékelők szerint fegyver náluk – mondja. – Vegyétek el tőlük! Óvatosan.

            Hallom, amint mögöttünk megindulnak a katonák. Velünk szemben megjelenik további három ellenálló. Fegyverek szegeződnek ránk. Vége van. Niki felé fordítom a fejem. Engem figyel. Aggódva. Mint aki búcsúzkodik. Nem, nem akarom. Mi egy család vagyunk. Egy család! Senki sem veheti el tőlem a Nővéremet!

            - Nyugi – súgja felém Niki. – Nem lesz semmi baj. Megígérem.

            Nem tudok erre mit mondani. A katonák megállnak mögöttünk.

            - Szerintem engedjétek el őket! – kiált egy nő tőlünk balra.

            Az ellenállók és mi is a hang irányába fordulnak. A konténerház tetején megjelenik egy sziluett. Hosszú fekete kabátot visel. Tesz egy lépést előre. Látom azt a hosszú fekete raszta hajat. És az ismerős az arcot azzal az elszánt tekintettel. Aisha.

            Az ellenállók vezetője és a többi katona is tüzelésre készen figyeli. Aisha megadóan felemeli a kezeit. Azonban a jobb kezében valami fehér fénnyel villog. Egy kis fekete műszer. Egy robbanószerkezet távirányítója. Aisha elmosolyodik.

            - Csak egy gombnyomás – közli derűsen. – Egyetlen. És az épület, mely mellett ott álltok, felrobban.

            - Hazudsz, Aisha! – veti oda neki a csapatvezető.

            - Győződj meg róla, Béci! A sisakod másodperceken belül jelezni fogja, hogy egy robbanószerkezet lett élesítve a közeledben.

            Nem látom a vezető arcát, de szinte biztos vagyok benne, hogy már látja is a vészjelzést a sisak kijelzőjén.

            - Azonnal hatástalanítsd! – kiáltja.

            Aisha felnevet.

            - Nem vagy abban helyzetben! – veti oda a katonának. – De még nyerhetsz! Ha a csatát nem is, de időt igen. Most szépen sportosan elkezdtek kocogni északkeleti irányba, akár hajdanán talán a Margitszigeten, és akkor megússzátok.

            - Nem akarnád Angéla és Niki vesztét – erősködik a katona.

            - Ismersz, haver – dönti oldalra a fejét Aisha. – Jól tudod, milyen vagyok. Egy „kiszámíthatatlan, megbízhatatlan őrült”. Ugye, ennek neveztél? Ugyanazt az egyenruhát hordtuk. És ugyanarra a hazugságra esküdtünk fel. És te is tudod, hogy nekem csak a férjem emléke számít. Akit Olivér ölt meg!

            - Állj le!

            - És ti most szövetséget kötöttetek vele! A gyilkosával!

            - Fel fogod adni, Aisha! Fel fogod adni! Lehet, hogy őrült vagy, de szörnyeteg nem!

            - Felesleges erőlködnöd! Sosem tudtátok, ki is vagyok valójában. Sosem. Úgyhogy nem lehetsz biztos semmiben sem. Úgyhogy nyomás innen! Angélát és Nikit pedig itt hagyjátok. Sértetlenül.

            - Szerintem meg te is velünk jössz. Mekkora dicsőség lesz téged is a parancsnok színe elé vinni!

            Aisha elmosolyodik. Ez a mosoly még a Nővérem mosolyánál is félelmetesebb. Egy pillanatig azt hiszem, meg fogja nyomni a gombot, ám Aisha inkább tesz egy lépést hátra. Igen, ez sem vetít előre semmi jót.

            - Háromig számolok, Béci! – adja meg az ultimátumot Aisha. – Aztán megnyomom a gombot. Ha az az épület felrobban, akkor az eltereli majd a figyelmet arról, hogy úton vagyok a célom felé. Félóra előnyöm lesz!

            - Nem mered megtenni! – veti oda neki Béci.

            - Egy.

            - Sosem voltál erre képes!

            - Kettő.

            - Készüljetek!

            - Három!

            Aisha megnyomja a gombot.

folyt.köv.

2025.április 12-18.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/28.rész

Tamás üzenete

            Niki leül a kanapéra és felnyitja Tamás laptopját, aki letesz elé bögre kávét, nekem pedig átnyújt egy csésze teát. Gránátalma ízű. Nagyon finom. Tamás megáll egy fekete pohárral a kezében az ablak mellett. Engem néz, látszólag egy kicsit a gondolataiba merülve, majd vet egy pillantást a Nővérem felé, aztán vissza rám.

            - A szüleid mit szólnak, hogy beálltál ezek közé? – kérdezi, miközben Nikire mutat.

            Nem tudom, mit mondjak. Elakad a szavam. Niki vet felé egy megvető pillantást, én pedig inkább belekortyolok a teába. A férfi látszólag veszi az adást és elszégyelli magát. Megvakarja a fejét, majd sóhajt egyet.

            - Ne haragudj – mondja lágyan.

            - Semmi baj – bólintok. – Nem tudhattad.

            - De miért lettél katona? Vagyis kadét. Miért?

            - Így döntöttem.

            - De miért? Itt vannak ezek a fiúk és lányok, rengeteg árva, akik nevelőszülőkhöz kerültek. Tudom, hogy nem pótolják az igazi szülőket, de lehetne egy viszonylag normális életed. Járhatnál iskolába, lennének barátaid…

            - Így döntöttem – vágok közbe szelíden. – Volt választásom. De végül ezt az utat választottam.

            - Hány éves vagy?

            - Tizennégy leszek idén. Remélem.

            - Reméled?

            - Igen.

            A fejét csóválja. Kinéz az ablakon a sötét utcára, melyet csak a távoli villanypóznák fényei világítanak meg. Utána visszafordul hozzám.

            - Nem értelek – kezdi. – Nem értelek. Az egyetlen reménye ennek a világnak, hogy te generációd okosabb lesz, mint mi voltunk. Ti jelentitek a jövőt. Nem mi. Nem is a nálam idősebbek. Mi már ezt elrontottuk. A jövő rólatok szól. Te és többi korodbeli fiatal fogja formálni a jövőt. Az iskolában lenne a helyed. És otthon. Ahogy elnézlek, okos lány lehetsz. Szerintem egy könyvmoly.

            - Az vagyok – mosolyodok el.

            - Na, látod. Ennyi. Szerintem gondolkodj el. Gondold át, mit szeretnél az életben. Hogy mi a valódi célod. 

            Nikire mutat.

            - Vagy te is ilyen pszichopata tömeggyilkos akarsz lenni, mint ő? – teszi fel a kérdést.

            A Nővérem arcán megjelenik az a bizonyos félelmetes mosoly. A kígyó szemeivel a férfira néz.

            - Szerintem inkább húzd le a redőnyt – tanácsolja. – Nehogy egy mesterlövész célkeresztjébe kerüljél.

            Tamás lenyom egy gombot az ablaknál és redőny elkezd leereszkedni. Visszafordul hozzám. Úgy néz ki nem úszom meg a bölcseleteit.

            - Odakint voltál előtte? – kérdi lágyan. – Mármint a kadét korszakod előtt.

            - Igen - súgom és belekortyolok a teába.

            - Egyedül?

            - Igen.

            - Sajnálom. Neked rosszabb lehetett, mint nekem.

            - Rosszabb, vagy nem, borzasztó volt.

            Egy darabig sajnálkozva néz engem, aztán inkább Nikihez fordul. Én is inkább laptop monitorjára nézek. Nem akarok a múltamra gondolni. Vetek egy pillantást a rókára. Retteg. Ez semmi jót nem vetít előre. Nem, Angéla. A térképet figyeld. Tamás korábbi lakása északnyugati irányban van. A pontos távolságot nem tudom, de ahogy meg tudom állapítani, bő egy órás sétára lehet innen.

            - Futva félóra – súgom Nikinek.

            - Túl veszélyes megközelíteni – mondja a Nővérem elgondolkozva. – Civil ruhában kell arra mennünk.

            - Megoldható.

            - Hosszú női kabátot veszünk fel az egyenruhánkra. Sapka. Sál. Teljesen civilnek kell tűnnünk. Apropó, van itt a közelben egy kis üzlet is, ami a kommunikátor szerint zárva van. Úgyhogy ingyen vásárolunk. Elvegyülünk, mint tavaly Békéscsabán.

            - Akkor is lebuktunk.

            - De nem azonnal.

            - Oké.

            - Nyugodj meg, hugicám. Álcázva túljárunk az ellenállók eszén.

            Tamás közelebb lép hozzánk.

            - Inkább maradjatok itt – ajánlja fel. – Kivárjuk, mi lesz.

            - Mi nem vagyunk megalkuvók – veti oda neki a Nővérem, miközben oda sem néz.

            - Csak kockára tennéd a lány életét.

            Felnézek rá.

            - Engem nem kell félteni – kezdem. – Ráadásul engem élve akarnak elkapni.

            - Tessék? – kérdi Tamás. – Komolyan?

            - Igen. A nagybátyám is az ellenállókhoz tartozott és hősi…mármint…hősként tisztelik.

            Nem tudok most erről beszélni neki. Sőt, senkinek. Azonnal el is rejtem minden érzelmemet, mert még egy összeomlást nem akarok átélni. Majd, ha vége ennek a küldetésnek, akkor majd alaposan kisírom magam otthon a szobámban.

            A Nővérem felém fordul.

            - Induljunk – mondja lágyan. – Minden rendben lesz.

*

            Mielőtt kilépnénk az ajtón, Tamás a vállamra teszi a kezét. Felnézek rá. A barna szemeiben látom az aggódást és hát nem sokon múlik, hogy elsírja magát előttem. Egy pillanatra látom magam előtt anyát és apát.

            - Nagyon vigyázz magadra – súgja. – Nagyon. Oké?

            - Oké – bólintok.

            - A jövő gyermeke vagy.

            - Ezt már hallottam sokszor.

            - Higgy benne. Rendben?

            - Rendben.

            Azzal magához ölel úgy, mint apa régen. Iszonyatos önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Egyszerűen nem tudnám abbahagyni. Még utoljára belenézek Tamás szemeibe és szavak nélkül biztosítom arról, hogy nem fogom feladni. Nem hisz nekem. Én se hinnék.

            Nikire pillant, aki kinyitja az ajtót.

            - És vigyázz erre a nőre is – mondja Tamás.

            - Azt kérned sem kell – mondom és elmosolyodok. – Ő a Nővérem.

            Azzal kilépünk az éjszakai hóesésbe és szaladni kezdünk a konténerházak között.

*

            Az üzletben égnek a fények. Nem látunk mozgást. Tíz percig figyeljük a sarokról, majd odafutunk a bejárathoz. Megállunk az ajtó mellett, Niki kinyitja és belépünk a helyiségbe. A tulajdonos nyilván pánikba esve menekült innen, nyitva hagyva az ajtót és még a lámpákat se kapcsolta le. A kommunikátor érzékelői szerint egy lélek sincs az üzletben. Nikivel egymásra nézünk. A következő percekben a Nővérem felvesz egy hosszú fekete ballonkabátot, én pedig egy szőrmés kapucnijú, hosszú fekete kabátot. A tükörben pedig úgy nézünk ki, mint anya és lánya.

            A heveder segítségével könnyedén elrejtjük a gépfegyvereinket az egy számmal nagyobb kabát alatt, ám támadás esetén nem lesz egyszerű elővarázsolni őket onnan. De legalább álcázva leszünk. 

            A raktár felőli kijáraton át távozunk az épületből. Lefordulunk balra és a már fehér, civil konténerházak között sétálunk magányosan. A következő sarkon lefordulunk jobbra és az üres utcán haladunk előre. Mindkét oldalt két hosszú konténerház húzódik. Valamilyen irodaházak lehetnek, nem tudom.

            - Elvileg kijárási tilalom van, nem? – kérdem Nikitől.

            - Elvileg – vágja rá. – De mi ezt nem tudtuk. Oké?

            - Oké.

            - Egy család vagyunk. És csak haza akarunk jutni. Ezt kell eljátszanunk.

            - Rendben. Lényegében igaz is. Valóban haza akarunk jutni.

            - Ügyesek leszünk. Mi mindig ügyesek vagyunk.

            - Zsenik.

            A Nővérem elmosolyodik.

            - Úgy van.

            Ekkor a távoli sarkon, jobbról több alak fordul be. A szemeik vörös fénnyel izzanak. Ledöbbenek. Az ellenállók az új kommandós ruhában. Lehetnek vagy húszan. Te jó ég. Határozottan haladnak felénk. Esélyünk sincs lefordulni a sarkon, vagy csak bemenekülni az irodaházakba, ugyanis már csak ablakok sorakoznak mellettünk. Az egység megállíthatatlanul közeledik felénk.

            A rókára nézek.

            Retteg.

folyt.köv.

2025.április 6-11.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/27.rész

Egy rejtély nyomában

            A gép áttöri a falat és a citromsárga fénnyel izzó gépszemeivel végignéz a sötét szobán. Nikivel az iroda felborult az asztala mögött figyeljük őt a golyó ütötte réseken át. A Nővérem kattint egyet a fegyverén, mire a harcirobot rémisztő sziluettje a hang irányába fordul. A karjain a forgótárcsák pörögni kezdenek és felkészül a tüzelésre. Reszketni kezdek. Nem fog sikerülni. Ez most nem fog sikerülni.

            Niki jobbra az ablak irányába kivetődik az asztal takarása mögül és egyet lő a páncéltörő lövedékkel. A gép feje lerepül a helyéről. Egy darabig imbolyogni, majd a mennyezetre egy rövid sorozatot leadva hátradől és nem mozdul többet. Behunyom a szemem, majd kinyitom. Ezt nem hiszem el.

            A Nővérem magabiztosan, tele önbizalommal, mosolyogva fordul felém a kintről beszűrődő fények félhomályában.

            - Esélye nem volt – súgja és az áttört fal felé fordul. – Jöhetne a következő is, de nem érünk rá szórakozni.

            Megrázom a fejem, majd halkan elnevetem a magam. Ám a veszélyérzetem hamar visszatér.

            - Most hová? – kérdem.

            Niki megvonja a vállát: - Majd kitaláljuk. De lehetőleg útközben. Na, gyere!

*

            A fekete konténerházak között szaladunk. Ezek jórészt a tartalékos, vagy a kimenőt kapott katonák lakóhelyei, valamint irodák. Ám most bármelyikben ellenségek rejtőzhetnek, bármelyik ajtón kironthatnak, bármelyik ablakból tüzet nyithatnak ránk és bármelyik sarkon szembe találhatjuk magunkat velük. Az ellenállók megszerezték a legújabb gyártmányú, páncélozott rohamosztagos egyenruhákat. Esélytelenek vagyunk. Ám esélytelenek voltunk az előbbi géppel szemben is, mégis megúsztuk.

            - A gépnek érzékelnie kellett volna minket – mondom Nikinek. – Hiába rejtőztünk az asztal mögött.

            - Igen, tudom – mondja a Nővérem. – Minden bizonnyal kikapcsolták a hőérzékelőjét, valamint a még néhány érzékelő funkcióját. Csak meg akartak ijeszteni vele. Távol tartani minket. Persze, azért is élünk még, mert téged élve akarnak elfogni. Szóval, ha úgy vesszük, neked köszönhetjük, hogy élünk még.

            - Nem hiszem.

            - Vince miatt nem akarnak téged bántani.

            - Hagyjuk is. Valahogyan ki kell jutnunk innen.

            - Nem tudunk, Angéla. Lehetetlen. Az egyetlen esélyünk, hogy megtaláljuk azt a helyet, amitől távol akarnak minket tartani. Ez lehet bármelyik lakás, amit még ők sem találtak meg. Vagy ha meg is találták, Olivér még nem tudta hatástalanítani a kommunikátort. Az az egyetlen esélyünk. A többi bázis legfeljebb huszonnégy órán belül fog csak gyanakodni. Ám lemerem fogadni, hogy Olivér a mesterséges intelligencia segítségével hamis kameraképeket, jelentéseket közvetít feléjük.

            - Valahol úgyis akad majd hiba. Valamilyen gyanú azért felmerülhet.

            - Igen. De szerintem addigra már késő lesz. Az ellenállók egyik egysége hamarosan elkezdi támadni az érdi, valamint budaörsi helyőrséget. Azok pedig esélytelenek lesznek. Onnantól pedig biztos út vezeti Budapest felé. Az ellenállók évek óta készülnek hasonló hadműveletre. Egyszerűen csak végre kell hajtaniuk a terveket.

            - Akkor most meg kell találnunk azt a lakást, vagy üzletet, bármit.

            - Igen.

            - Rengeteg lakás van. Mindenhová nem tudunk bekopogtatni. Az üzletekről nem is beszélve. Azokat lehet éppen most fosztják ki az ellenállók.

            - Egyelőre egy biztonságos helyet kell találnunk. Ahol át tudjuk nézni a kolónia térképét.

            - Oké. Akkor kopogjunk be valahová. Persze, finoman.

            - Persze, barátságosak leszünk.

*

            Niki berúgja a fehér konténerház ajtaját. Én a fejemet ingatom és felsóhajtok. A Nővérem int, hogy maradjak az ajtó mellett, mire ő beszalad a lakásba. A többi házat nézem és sehol sem kapcsolódtak fel a fények. Még az utca végében sem. Az egyetlen fényforrást a villanypóznák fényei adják. Lehet, hogy mindenki odabenn lapul a házakban. A sötétben. Rettegnek. A legtöbb minden bizonnyal ugyanazokat a borzalmakat élte át, mint én. Szörnyű. Az elmúlt órák eseményei most minden bizonnyal előhozták az emlékeiket. Annyira szeretnék nekik reményt adni.

            - Ott maradsz! – parancsol rá odabent valakire Niki.

            - Meg se mozdulok – hallom egy férfi közömbös hangját.

            - Itt laksz?

            - Nem, betörő vagyok.

            - Ne szórakozzál! 

            - Persze, itt lakok.

            - Egyedül?

            - Nem, itt vannak velem a képzeletbeli barátaim.

            - Nem kérdezem többször.

            - Igen, egyedül. De ha tudsz főzni, akkor ideköltözhetsz hozzám.

            Csend. Remélem, Niki nem üti meg. Nem hallok csattanást.

            - Angéla! – szól ki nekem. – Gyere és csukd be az ajtót magad mögött!

            Belépek az előszobába és becsukom az ajtót. Persze, nem sikerül, mert eltört a zár. Azonban a felső zárral sikerül, mert az éppen nem volt használva. Egyenesen haladok végig egy sötét kis előtéri folyosón, balra egy ajtó nyílik a konyhára.  A folyosó végén látom Nikit, ahogyan háttal áll nekem egy fénylő szoba előtt. Egy kis kereszteződés mentén még két további szobát látok, jobbra a végében egy másikat.

            Niki belép a helyiségbe. Látom, hogy nappali, ahol egy harmincas éveiben járó, rövid fekete hajú, körszakállas férfi ül a kanapén, az ölében egy nagy tálka popcorn. A nyakán sárkányszerű lény arcát ábrázoló fekete tetoválás, az egyik fülében három fülbevaló is van, és sötétszürke munkaruha van rajta. A ruhába bele van varrva egy szöveg: „Rácz Tamás” alatta, hogy „villanyszerelő”. Úgy néz rám, amikor belépek, mintha valami idegesítő bohóc jött volna be. Megrázza a fejét és a szúrós tekintetét Niki felé fordítja.

            - Mit akartok tőlem? – kérdi. – A kedvenc sorozatomat nézem.

            - Nem érdekel – vágja rá Niki.

            - Akkor meg mit akartok?

            - Tudod, mi van odakint?

            - Igen. De nem érdekel. Majd holnapra rendbe jön minden.

            - Az ellenállók elfoglalták a kolóniát.

            A férfi megvonja a vállát, majd a tévére mutat, ahol egy megállított képkocka virít, ahol egy vörös ruhás, szőke nő üvölt egy bálban.

            - Jessica meg most fog balhézni – mondja. – Bocs, de engem most csak ez érdekel.

            Niki előkapja a pisztolyát és szétlövi a tévé képernyőjét. Tamás sóhajt egyet, majd lassan felém fordítja a fejét.

            - Ez a nő pont olyan, mint Jessica – jelenti ki higgadtan, majd félreteszi a popcornt. – Hogy bírod vele?

            Niki a nappali ablakához lép és kinéz rajta. Tamás belekortyol egy bögrébe, majd hátradől a kanapén.

            - Nézzétek – kezdi. – Nem tudom, mit akartok, de nekem pihenni kell. Nem érdekel, mi van odakint, ameddig nem fenyegeti az állásomat. Két évig bujkáltam a romok között, mire végre új életet tudtam itt kezdeni. Nem érdekel, ki vezeti a kolóniát, csak hagyjanak már nyugodtan élni.

            - Ennyire nem lehetsz gyáva – vágja rá Niki.

            - Nem gyáva vagyok, csak egy állampolgár, aki ledolgozott nyolc órát és most pihenni, lazulni akar.

            Erre böffent is egyet.

            - Itt mindig van valami – folytatja. – Állandóan balhéztok. Megállás nélkül. Meg ide-oda vezénylitek az embereket. Enged három napja minden indok nélkül kidobtak a lakásomból. Most itt kell lennem. Pedig megszoktam azt a helyet. Fizettem a lakbért, a rezsit, az adót, mindent. Mégis megjelent két katona haverotok egy reggel, az egyik megitta a kávémat, a másik pedig rám se nézve közölte, hogy egy órám van összeszedni a holmimat, mert új lakásba költöztetnek.

            - Miért? – kérdem.

            Felém fordul és megvonja a vállát.

            - Hiába kérdeztem – feleli. – Nem mondtak semmit. Csak fenyegetőztek, üvöltöztek és a folyamatosan a pincét nézték át.

            Niki lassan a férfi felé fordul.

            - A pincét? – kérdi.

            - Igen – bólint a férfi. – Nem rejtegettem ott semmit.

            - Semmit nem mondtak?

            - Semmit.

            - Papírt adtak? Bármilyen hivatalos iratot?

            - Nem. Csak az új lakás szerződését.

            A Nővérem ekkor felém fordul. Sejtem, mire gondol. Abban a lakásban lehet, amit keresünk. Persze, nem sok esély van rá, de igencsak gyanús a dolog. Niki közelebb lép a férfihoz.

            - Hol van az a lakás? – kérdi.

folyt.köv.

2025.március 29-április 4.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/26.rész

Elszabadul a pokol

            Niki belemarkol a kabátomba és szaladni kezdünk tőlünk balra, a drónok pedig azonnal tüzet nyitnak. A Nővérem viszonozza a tüzet, beérünk egy üzletbe, az üvegek pedig sorra törnek ki mögöttünk. Bezuhanok egy stand takarása mögé, szilánkok repkednek a nagy hangzavarban, majd végül ijesztően hirtelen síri csend lesz úrrá.

            Levegőt venni is alig merek. Nem látom sehol Nikit. A sötétben standok sorakoznak. Sötét van. Csak az árnyakat látom. Kezdek pánikba esni. Hol van a Nővérem? Ekkor a hajszárítóéhoz és a porszívóéhoz hasonló hangot hallok. Az egyik drón lehet. Lassan és alacsonyan repülve közeledik felém. Tőlem jobbra nézek. Nem látok senkit, csak egy hosszú könyvespolcot két méterre.

            A drón hangját egyre közelebb hallom. Azon a vonalon, ahonnan jöhet, ott van a kassza, mellette pedig közvetlen jobbra a raktár ajtaja. Esélyem nincs. De kell, hogy ez érdekeljen? Az egyik legrosszabb érzés az ember életében, amikor a sötétben elveszve nem leli azt, aki miatt még élni akar. Sírni akar, rögtön feladni, mert a világ és a létezés értelme teljesen megszűnt számára. Nem, érzem, hogy Niki még él. Valamiért ebben a sötét helyzetben, amikor elszabadult a pokol és az egyre erősödő félelmeim energiái mindent megtesznek azért, hogy teljesen összezavarodjak, érzem, hogy a Nővérem üzenni akar nekem. A lelkek beszéde ez. Az összetartozás motorja. Mi pedig egy család vagyunk.

            Óvatosan, halkan, tőlem jobbra a stand oldalához kúszok a takarásban. A drón addig a bal oldalához ér. Hamarosan bevilágít az eddigi búvóhelyemre. Jól van. Csak a hűlt helyemet fogja látni. Ekkor azonban valaki tüzet nyit a drónra. Az rögtön viszonozza. A folyosón bakancsokat hallok koppanni. Sokkal súlyosabbak. Gépek lennének.

            - Angéla! – kiáltja Niki a sötétben. – Vigyázz!

            Életben van! De tudom, mire készül. Közelebb húzódok a standhoz. A drón felrobban. A törmelékei tőlem egy-két méternyire repülnek neki a polcoknak. Felnézek és a stand felett látom, hogy odakint fekete páncélozott ruházatú kommandósok vetik magukat a pláza padjainak fedezékébe. A fekete sisakjuk zárt és vörösen izzó gépszemek világítanak rajta. Ezek nem robotok, ezek a legújabb gyártású rohamosztagos ruhák. És most úgy néz ki, hogy az ellenállók kezére került.

            - Angéla – súgja valahonnan Niki. – Jól vagy?

            - Igen – felelem halkan. – Te jól vagy? Eltaláltak?

            - Minden rendben. Szaladj ki gyorsan a raktáron keresztül! Gyorsan!

            - Nem megyek nélküled!

            - Megyek utánad! Addig feltartom őket! Siess! Vagy esélyünk sem lesz!

            - Oké!

            Óvatosan, előrehajolva, a standok takarásában szaladok a raktár felé. Niki pedig azonnal tüzet nyit a kint felbukkant katonák felé. Hallom, hogy egy rakéta megindul. Lenyomom a raktárajtó kilincsét. Rémülten fordulok a bejárat felé. De csak azt látom, hogy a rakéta a kommandósok felé repül és a Nővérem lőtte ki. Azok szaladni kezdenek tőlem balra. Én gyorsan kinyitom az ajtót és beszaladok a könyvesbolt raktárába. Kikerülöm a raklapokat, melyeken gyönyörű könyvek sorakoznak egymáson. Szaladok, ahogyan csak tudok. Látok egy ajtót egyenesen. Gyorsan kinyitom.

            Egy sötét, halványan izzó neonfényes folyosón találom magam. Egy nyíl mutat jobbra a kijárat felé. Visszanézek a könyvesboltra nyíló ajtó irányába. Niki még sehol, azonban folyamatosan lövöldöznek. Ezt nem hiszem el. Jöjjön már! Aztán eszembe jut, hogy lehet másik irányból fog jönni. Nem, biztosan nem. A főbejárat felé menekültek a katonák. Ne agyalj, Angéla! Gyerünk kifelé! Niki lehet odakint van! Vissza kell mennem! Vissza kell mennem a Nővéremért!

            Ekkor érzem legbelül, a lelkemben a hangját. Parancsolja, hogy menjek. A táskámból engem néző Rókára nézek. Bíztat.

            - Legyen igazad – súgom.

            Szinte azt mondja, hogy neki mindig igaza van, de mintha még figyelmeztetne valamire. Egy csapdára.

*

            Kiszaladok az éjszakai hóesésbe a pláza oldalában. Elkezdek szaladni előre az épület vége felé. Látok ajtókat, melyeken Niki egyszercsak előbukkanhat. Tőlem jobbra fekete konténerházak sorakoznak. Egyszercsak a távolban látom, hogy sötét alakok fordulnak be jobbról. Vörösen izzik szemük. Ezek pont olyan kommandósok, mint azok, akiket az előbb láttam. Ellenállók a rohamosztagos ruhában.

            - Jaj, ne – döbbenek meg. – Ez csapda!

            - Célpont egy óránál – hallom a sisak mögül hangszórókból recsegő férfihangot.

            - El innen..gyorsan…

            Gyorsan a konténerházak felé szaladok.

            - Niki! – kiáltom visszafelé. – Csapda! Vigyázz!

            A kommandósok vezetője utánam kiált: - Hiába futsz! Add fel, Angéla!

            - Majd ti feladjátok! – kiáltom vissza, azzal pedig megfordulok és ki akarok lőni egy rakétát, de tartva attól, hogy Niki a közelben lehet, inkább leteszek róla. Marad a futás. Remélem, a Nővérem meghallotta, amikor a csapdára figyelmeztettem.

            Lefordulok tőlem jobbra és háttal megállok a konténerháznál. Zihálok. Fülelek. Nem hallok közeledni senkit.

            - Hugicám – súgja valahonnan az ismerős női hang.

            - Niki – súgom a sötétben. – Niki! Hol vagy?

            - Tőled jobbra!

            Arra fordulok és látom, hogy a konténerház másik végében egy sziluett int nekem. Arra kezdek szaladni. El sem tudom mondani, mennyire örülök neki. Az egyik házból kiszűrődő, halvány fény megvilágítja a Nővérem arcát. Amint odaérek azonnal magamhoz ölelem. Visszafogom a sírást, de nem könnyű.

            - Olyan jó újra látni – súgom.

            - Téged is, hugicám – súgja a fülembe. – De mennünk kell.

            Belenézek a szemébe.

            - Van valami terved? – kérdem halkan.

            - Nincs – feleli. – Még nincs. Egyelőre sürgősen egy biztonságos helyet kell találnunk, aztán meglátjuk.

            - Oké.

            Szétnézek a konténerházak sűrűségében.

            - De hol? – kérdem tanácstalanul.

            - Csak kövess – vágja rá és elmosolyodik. – Tudod, hogy egy zseni vagyok.

            Én is elmosolyodok.

            - Tudom – bólintok.

            Ekkor vakító fehér fény világít meg minket. Egy helikopter közeleg a távolból. Az orrán elhelyezkedő két vörös lámpától úgy néz ki, akár egy repülő szörnyeteg. Szaladni kezdünk, mire a helikopterből tüzet nyitnak ránk. Nem spórolnak a lőszerrel. A fehér fény követ minket. Lefordulunk jobbra.

            Niki kirúgja az egyik konténerház ajtaját. A helikopter fénye bevilágít és látok néhány íróasztalt, rajtuk laptopok, papírok. Valamilyen irodahelyiség lehet. A szobában elfordulunk jobbra, Niki kinyit egy ajtót. Egy íróasztalt látok és mappákkal teli polcokat. Az asztal mellett, tőlünk balra egy ajtó nyílik valahova. A Nővérem kinyitja és egy mosdóban találjuk magunkat. Halljuk, amint a helikopter elszáll felettünk. Már nem lőnek. Távolodik is. Fülelek. Nem bízom el magam.

            - Meg fordulni – súgom. – Visszajön. Ugye?

            - Nem tudom – feleli Niki. – De nem akartak eltalálni minket. Inkább terelni akartak valahová.

            - Egy újabb csapdába?

            - Talán. Vagy csak távol akarnak tartani minket valamelyik szektortól.

            - A bázistól.

            - Ahogy mondod. Vagy talán egy másik helytől, ki tudja.

            - Lehet akár ez egy titkos hely, amiről mi sem tudunk? Amit nekik még nem sikerült hatástalanítaniuk?

            - Nem lepődnék meg. Valamilyen kommunikációs csatorna, ahonnan riaszthatjuk a többi helyőrséget.

            - Talán az egyik civil lakáson van.

            - Lehet.

            Ekkor valami áttöri mellettünk a falat. Egy fekete gépkar, melynek felül a csuklórészén egy forgótár foglal helyet. Hasra vágjuk magunkat. A gép tüzelni kezd, majd halljuk, ahogy teljesen átüti a falat.

folyt.köv.

2025.március 24-28.

Budapest

Rajz: AI

EGYESKE ÉS VIKTOR

Ketten külön-külön is veszélyesek voltak. Úgy léptek be az éjjeli hóesésből a kietlen út mentén álló kis benzinkút üzletébe, mintha az övék lett volna. A kasszánál álló fiatal lányok azonnal felismerték őket. A hosszú szőke hajú, fekete ballonkabátot és vörös farmert viselő nő a körözés alatt álló Király Valentina, a fekete hajú, szintén fekete ballonkabátban feszítő srác pedig Bachmann Viktor, akit szintén nagy erőkkel keres a rendőrség. A Szent Mihály Elmegyógyintézetből megszökött párosból az önmagát Iszonyat lányaként emlegető Valentina azonnal felnézett a kamerákra.

            - Ezeket nem tudom elintézni – mondta fagyos hangon. – Fel kell majd robbantanunk a kutat.

            - Ahogy mondod – biccentett Viktor.

            A lány azonnal csokikhoz lépett az üzletsoron. A pénztáros lányok mozdulni nem mertek a félelemtől. Meg kéne nyomniuk a vészjelzőt. Egymásra néztek, de akkor Viktor odalépett eléjük. A jóképű, huszonhat éves srác elővette a megnyugtató mosolyát, amivel azonnal zavarba hozta a lányokat.

            - Nem kell megijedni – kezdte kellemes hangon. – Nem fogunk senkit sem bántani. Szépen kipakoljátok a kasszát, azután pedig felvesztek egy kabátot, mert odakint hideg van és majd megmelegedtek a lángoló kútnál.

            - Állj odébb! – parancsolt rá Valentina.

            Viktor felsóhajtott, majd oldalra fordult és hátrálva tett néhány lépést az üzlet ablaka felé. Valentina villámgyorsan rántotta elő a hangtompítós pisztolyát és két lövéssel azonnal véget vetett a két szerencsétlen alkalmazott életének. Viktor büszke mosollyal fordult az iszonyat lánya felé, aki felé szegezte a pisztolyát.

            - Édesem – ingatta a fejét Viktor. – Várhattál volna ezzel.

            - Le kéne téged is lőnöm – vágta rá sejtelmesen az iszonyat lánya, majd eszelős mosoly jelent meg a gyönyörű arcán.

            - Nem fogod megtenni, Valentina. Szeretsz engem és nem tudsz nélkülem élni.

            - Én bárki nélkül tudok élni.

            Ám mégis eltette a fegyverét. Viktor csábos mosollyal figyelte, amint a lány elkezdi összegyűjteni az étcsokikat. Tizenegy éven át raboskodtak együtt a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletben. Ő egy hete szökött meg onnan, Valentina pedig már három hete. A sors újra összehozta őket és most már mindketten készen álltak arra, hogy felégessék a világot. Persze Viktornak most egy kicsit nehezebb dolga van Valentinával, ugyanis a lány tudata valamilyen rejtélyes okból meghasadt és két új személyisége is kialakult. Azt a kettőt pedig gyűlöli – ám kénytelen elviselni.

            Most szerencsére tartósan Egyeskével állt szemben. Az őrülttel, akit jól ismert. A huszonhat éves, gyönyörű lány felé fordult azzal a tébolyodott, gonosz mosolyával. Imádta ezt a teremtést.

            - Jaj, Viktor – súgta sejtelmesen Valentina. – Az iszonyat hercege azt súgta a fülembe, hogy szeresselek.

            - Mindig is tudtam, hogy az a lény a haverom – kacsintott a srác. – De most mennünk kell, cica. Még egy órás út áll előttünk. És már szeretnék aludni.

            - Aludni? Nem, ma este nem fogsz aludni. Hajnalig semmiképp. Tudod, hogy dolgod van ilyenkor.

            A srác kacsintott.

            - Akkor iszom egy kávét – vonta meg a vállát. – Bár, ahogy ismerlek…legyen három.

            Nemsokkal később az iszonyat lánya a lelkeket megbénító, hátborzongató mosolyával meggyújtotta a benzinesgyújtót.

            - Az iszonyat hercege fogja a kezem – súgta sejtelmesen. – Nem állít meg senki. Semmi. Minket nem.

            Azzal a kifolyatott benzinre dobta a gyújtót. Már a kocsit vezette, Viktor pedig mellette itta a harmadik kávét, amikor a kút felrobbant és lángok felcsaptak az éjszakába. Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett.

            KETTESKE ÉS VIKTOR

            Reggel Valentina szelíd, empatikus személyisége alaposan felkutatta a házat, ahová éjjel Egyeske és Viktor betört. Ketteske óvatosan lement a pincébe és ott találta meg a holttesteket. Egy fiatal házaspár. A lány a szájához kapott és patakokban folytak a könnyei. Nem tudta megakadályozni. Iszonyatos bűntudat járta át a lelkét. Fel akart sikoltani, de akkor felébresztené azt a szörnyeteget odafent.

            Lassan felsétált a lépcsőn. A konyhában megállt a kávéfőző előtt. A kintről beszűrődő szürke fény lidércessé és rémisztővé varázsolta az egész helyiséget. Ketteske reszketett a félelemtől és bűntudattól vegyesen. Ekkor valaki hátulról megragadta és hátracsavarta jobb karját.

            - Jó reggelt, édesem – súgta a fülébe Viktor.

            - Engedj el! – rivall rá Valentina.

            - Ne. Már megint te?

            - Igen, én. Úgyhogy jobb, ha elengedsz.

            - Nem foglak. Tudod, veled még nem is próbáltam. Annyira kíváncsi vagyok. Neked olyan kis empatikus lelked van. Tele szeretettel. Ki tudja, talán te leszel a kedvencem. Vagy egyszerűen csak lerántalak a mi szintünkre. 

            - Esélyed nincs.

            - Ó, dehogynem. És bizony reggel van, cica. Tudod, mi történik ilyenkor egy férfival?

            - Igen. Másfél órát ül a vécén.

            - Az már megvolt hajnalban, míg aludtál.

            - Engedj el!

            - Miért? Lezuhanyoztam utána. Illatozok, akár egy modell.

            Ketteske felsóhajtott.

            - Na, jó – kezdte megengedően. – Ha elengedsz, akkor benne vagyok.

            - Ezt már eljátszottad egyszer – vágta rá Viktor.

            - De most komolyan gondolom. Nekem se ártana most.

            Erre a srác elengedte a lányt. Ketteske csábos mosollyal fordult Viktor felé. A srácnak nagyon is úgy tűnt, hogy nyert ügye van, de Valentina egy jól irányzott ütéssel a padlóra küldte őt. Viktor ájultan terült el a csempén.

            - Légy türelemmel – vetette oda neki Ketteske. – Egyeske már ébredezik a fejemben.

            Valentina ezután levette a köntösét és magára kapta a rózsaszín pizsamáját. Leült a tévé elé és azonnal az egyik hírcsatornára kapcsolta. Néhány perc múlva a róluk szóló hírek jelentek meg. Ledöbbent. Csak foszlányokat volt képes felfogni a rettenetes bűntudata okozta sokkos állapot miatt.

            - Király Valentina és Bachmann Viktor továbbra szökésben van…Palkovics Nóra, Valentina unokanővére eltűnt és rendőrség szerint nem kizárt, hogy önbíráskodásra készül…A két tömeggyilkos különösen veszélyes…Valentinát képzeletbeli világ irányítja…Az Iszonyat lányának hívja magát…

            Ketteske kikapcsolta a tévét. Reszketett.

            - Nóri – súgta.

            Az unokanővére, aki gyűlöli. Mert Egyeske megölte a vőlegényét. Sosem fog megbocsátani neki. Sosem. A legutóbbi találkozásukkor is Nóri kifejtette, hogy addig nem nyugszik, míg bosszút nem áll.

            - Én szeretlek – súgta maga elé könnyes szemekkel Ketteske. – Szeretlek. Nem akarok neked rosszat.

            - Remélem, ezt nekem mondod – hallotta az ismerős férfihangot.

            Ketteske azonnal a nappali bejáratához fordult, ahol Viktor ott állt vigyorogva és a fekete köntösének övét babrálta. Valentina arcára kiült az undor.

            - Aludnod kéne még, nem? – vetette oda.

            - Te nem ütsz akkorát, mint Egyeske – vonta meg a vállát a srác. – De meg kell hagyni, azért megéreztem.

            - Legközelebb nem hibázok ekkorát.

            - Ugyan, tündérke. Túl cuki vagy te az erőszakhoz. Ezért is érdekel, mire vagy még képes. Akárhogy is nézzük, az enyém vagy.

            - Tudod, mi a tiéd, te…

            - Na – vágott közbe Viktor és lassan megindult felé. – Annyi csúnya dolog ért téged mostanság.

            Megállt a kanapé mögött és egy hirtelen mozdulattal a támlának húzta Ketteskét és masszírozni kezdte a vállát.

            - Emlékszem arra a napra, amikor bekerültem az intézetbe – kezdte Viktor. – Ahogyan vezettek végig a szigorított körlet folyosóján. És te ott voltál. Úgy tapadtál a cellaajtód üvegére, úgy figyeltél, mint egy ragadozó szörnyeteg. Mert bizony az voltál. Ráadásul totál elmebeteg. Most is az vagy. Igen, te is. Hiába vagy te a kedves, cuki énje az én szerelmemnek, te sem vagy teljesen komplett. Az empaták alapból nem normálisak. A túlzott önzetlenségük, a szentimentális, mesékbe illő viselkedésük úgy teszik őket életképtelenné, mint ahogyan a pszichopatákat a gonoszságuk a társadalom ellenségéivé. Ezzel azt akarom mondani, hogy ne ringasd maga abba hitbe, hogy normális vagy. Mert egy őrült vagy. Annyiban különbözöl a többi személyiségtől, hogy te nem ölsz meg senkit. Ennyi.

            Ketteske látta maga előtt azt a jelenetet, amikor Nóri rászegezte a fegyvert azon a hideg folyosón. Akkor látta először az unokanővérét a saját szemével. Akkor lépett ki a gonoszból először úgy, hogy láthatta azt, aki a legfontosabb neki. Aztán a többi képen bevillant neki, hogy bármikor is hiába próbálta győzködni Nórit, hogy ő más, az továbbra is ellenségesen viselkedett vele.

            - Nincs miért szégyenkeznem – súgta Valentina.

            - Tessék? – hajolt közelebb Viktor.

            Ezt kihasználva Ketteske hátrarúgott és a srác ismét ájultan terült el a földön. A szelíd személyiség felállt és a konyhába lépett. Készített magának egy kávét és leült az asztalhoz. Fel kéne hívnia Nórit. Beszélnie kéne vele megint. Észrevette az asztalon a mobilt. Ott van benne az unokanővérének száma. Azonnal érte nyúlt…de aztán jött a filmszakadás.

            HÁRMASKA ÉS VIKTOR

            Viktort egy mélyebb női hang ébresztette fel. Kicsit olyan fiús is volt. Kinyitotta a szemét és Valentina neheztelően nézett le rá a rózsaszín pizsamájában. A srác jól tudta, hogy ez Hármaska lesz. Ő talán a legrosszabb. A lány lehajolt, belemarkolt a köntösébe és valami természetfeletti erővel talpra állította őt. Farkasszemet néztek egymással. Hármaska szemeiben iszonyú düh csillogott.

            - Jól szórakoztál vele? – tette fel a kérdés a mély hangján. – Mit műveltetek?

            - Semmit – felelte fáradt hangon Viktor. – Kétszer is kiütött.

            - Mert flörtölgettél vele, igaz?

            - Dehogy. Miből gondolod? Tudod, milyen.

            - Hazudsz. Tudod, hogy mi nők azonnal kiszúrjuk, ha valaki hazudik.

            - Persze, ezért is vagyok őszinte. Nem próbálkoztam be nála.

            Hármaska ekkor hirtelen megcsókolta őt. Utána pedig hosszan nézett a szemeibe. Lassan, de azért mégiscsak elmosolyodott. Viktor félt ettől a mosolytól. Semmi jót nem vetített előre.

            - Csinálok egy finom reggelit – kezdte a lány. – Megmutatom neked ma is, hogy én vagyok az egyetlen, aki törődik veled. Mert nekem fontos vagy. Fontosabb bárkinél. Utána pedig te jössz. Megmutatod te is, mennyire vagyok fontos neked.

            Hármaska közelebb hajolt hozzá.

            - És tudod… - kezdte halkan, még mindig mosolyogva, a kitörés előtti nyugalommal. – Jobban teszed, ha végre összeszeded magad. Ideje, hogy igazi férfiként viselkedj. Vagy az érzéseim ide, vagy oda, szépen csendben elintézlek és találok helyetted mást. Nem lesz nehéz. Én mindig elérem a céljaimat. Világos?

            Viktor nagyot nyelt.

            - Világos – súgta.

            Hármaska ekkor gyengéden magához ölelte a srácot.

            - Annyira gyönyörű vagy – súgta a fülébe. – Te vagy legszebb férfi, akit valaha láttam, Viktor. A teremtés csodája. Büszke nő vagyok melletted. De tudod, hogy vannak szükségleteim. Olyan keveset ölelsz meg. Valahogy mindig csak azt látom a szemeidben, hogy félsz tőlem. Ez olyan szomorú.

            Aztán hirtelen a srác arcába üvöltötte: - Ez bánt! Bánt! Mégis mit képzelsz te? Te szerencsétlen! Nemhogy örülnél, hogy egy ilyen jó nő, mint én, szóba áll veled! Szedd már össze magad!

            Viktor védekezésül megcsókolta lányt, aki ettől megnyugodott. Hármaska ezután, mintha mi sem történt volna, a kedves mosolyával elindult a konyha felé.

            - Gyere, cica – intett hátra se nézve. – Eszünk egy jót. Ez a két majom ott a pincében alaposan megpakolta a hűtőt, mielőtt elintéztük őket.

            Viktor sóhajtott egyet. Egyeskét akarta visszakapni. Úgy saccolta, hogy talán félóra és újra embernek fogja érezni magát.

            KETTESKE ÉS VIKTOR

            Egyeske akart plázába menni ezen a szombat délelőtti órákban. Fel is vette a fekete keretes szemüvegét, melyben szimpla üveglencsék voltak, valamint a fekete barett sapkát. A veszély ellenére vágyott egy kis tömegre, arcokra, de a fotocellás ajtóban már Ketteske tért magához. Viktor a szeme sarkából látta, hogy megint egy időre elveszítette a szerelmét. Ám tartották magukat megbeszéltekhez – egy puszi után szétváltak és majd az emeleti kávézóban fognak találkozni.

            Valentina lassan lépdelt a pláza alsó szintjén álló nagy karácsonyfához. Most látott ilyet másodszorra az ébredése óta. Megállt előtte és felnézett. Majdnem a háromszintes épület mennyezetéig ért. Csillogott, villogott. Gyönyörű, nyugtázta magában. Azonban hamar úrrá lett rajta a szomorúság. Neki sosem lesz boldog ünnepe. Amíg csak él, üldözött lesz belőle. Ártatlanul.

            Viktor belépett egy kis drogéria üzletbe és az első, amit észrevett az a csinos, formás, huszonéves lány volt, aki előrehajolva nézegette az alsó polc kínálatait. A srác alig bírta levenni a szemét látványról. Bár Valentinának sokkal jobb adottságai voltak, ez is elsőosztályú, gondolta magában. A festett, vörös hajú lány leguggolt, rendezgetett valamit dobozokat, majd lassan felegyenesedett, megfordult, Viktor pedig látta, hogy a fekete ruháján az üzlet logója szerepel, valamint a keresztneve: Viki.  

            - A sok guggolástól vagytok ilyen jó formában? – kérdezte.

            A lány feléje fordult, a gyönyörű arca pedig azonnal elvörösödött.

            - Bocsánat, nem értem – zavarodott össze.

            - Ó, dehogynem, Viki – kacsintott Viktor. – A pláza egész alsószintje a te alsó szintedet nézte.

            Viki végignézett a srácon. A zavart mosolya rögtön csábosra váltott. Viktor tudta jól, hogy ellenállhatatlan és ő pont nem az a típusú férfi, akit csak úgy leráznak. Nem is kell erőlködnie, hogy jó legyen a dumája, így ez az erőltetett, semmilyen szöveg is rögtön elérte a célját. Közelebb lépett a lányhoz.

            - De valójában egy új parfümöt szeretnék – közölte bizalmasan. – Segítesz nekem megtalálni a legjobbat? Egy olyat szeretnék, amit te szeretnél érezni rajtam, Viki. De csak azért, mert érdekel a véleményed.

            A lány nagyot nyelt.

            - Oké – bólintott. – Van ilyen. Akarom rajtad érezni.

            Ketteske eközben a mozgólépcsőn ment felfelé. Látta, hogy egy kis drogériaüzletben egy vörös hajú lány kiteszi a „rögtön jövök” táblát. Volt egy rossz érzése, és csak remélni tudta, hogy nem Viktor ismerkedik vele. Visszanézett a közeledő felső szintre.

            Filmszakadás.

            EGYESKE ÉS VIKTOR

            Valentina, mint Egyeske már félórája úgy sétált a plázában, mint akinek semmilyen félnivalója nincs. Végignézett az arcokon. Fiatalok lányok vihognak egymással, párok, családok, idősek. Boldogok, vagy éppen teljesen magukba fordult emberek.

            - Ennyi majmot – súgta maga elé. – Pusztulnátok el egytől egyig.  

            Teljesen elvesztette az önuralmát, így hát a legnagyobb veszély ellenére is levette a barett sapkáját, majd a szemüvegét is, megigazította a haját és hagyta, hogy összes férfi őt bámulja. A bűnügyi profilján úgyis smink nélkül van, gondolta magában. Ráadásul egy körözött személy miért jönne ide? Senki sem fog gyanakodni.

            Aztán rossz érzése támadt. Megtorpant. Lassan az egyik kirakathoz lépett. A tükröződésében figyelte a kék ballonkabátot viselő, hosszú szőke hajú lányt. Rögtön felismerte az arcát. Nóri. Az unokanővére a túlsó oldalon haladt és folyamatosan az arcokat figyelte. Egyeske elmosolyodott.

            - Nahát – súgta maga elé. – Az én cuki unokanővérem. Annyira hiányoztál.

            Látta, amint Nóri felé pillant. Majd újra. És megáll. A szemei kikerekednek és rögtön a kabátja zsebébe nyúl. Valentina lassan fordult oda felé. A tébolyodott kék szemei azonnal találkoztak az unokanővére dacosan csillogó szemeivel. Egyeske eszelősen vigyorogva, lassan a zsebébe dugta kezét, majd a fejét jobbra és balra fordította, utána vissza a rá dühösen meredő lányra.

            - Te ezt nem akarod – súgta felé az iszonyat lánya. – De én igen. Rajta! Kezd te!

            Nóri, mint aki tökéletesen tudott olvasni szájról, inkább tett egy lépést hátra, a keze azonban a kabátja zsebében maradt. Aggódva nézett körbe. Eközben alsó szinten Viktor egy hosszú csókkal elköszönt a kócos hajú Vikitől és a fekete színű parfümös dobozzal kezében sietett a mozgólépcső felé.

            Valentina továbbra is farkasszemet nézett Nórival. A tömegek voltak körülöttük. Ártatlan emberek.

            - Jó móka lesz – súgta Egyeske és előkapta a fegyverét.

            Nóri felüvöltött: - Mindenki a földre! Gyerünk!

            Valentina a hangtompítós pisztollyal három lövést adott le az unokanővérére, de nem találta el, viszont a könyvesboltban egy férfi lőtt sebbel a homlokán, holtan terült el a földön. Mindenki felsikoltott és szaladni kezdett. Valentina fejbelőtt egy biztonsági őrt, eközben Nóri az egyik pad fedezékébe ugrott.

            Valentina felkacagott: - Ne menekülj, drágám! Most már csináld végig!

            Nóri viszonozta a tüzet és Valentina szintén egy pad mögé rejtőzött. Golyók záporoztak felé. Egyeske látta, hogy többen is bemenekültek az üzletekbe, de egy negyvenes éveiben járó, fekete hajú nő a legközelebbi pad mögött guggolva reszketett.

            Nóri meglátta Viktort, amint az lent a mozgólépcső takarásában becélozta őt. A lány nem habozott, azonnal tüzet nyitott, a srác pedig fedezékbe ugrott. Sikertelen. Pedig ősrégi ellenségek már.

            - Nóri! – üvöltött Egyeske. – Ne merészelj a szerelmemre lőni! Ne irigykedj, hogy neked már nincs vőlegényed, mert elintéztem!

            - Add fel, Valentina! – kiáltotta az unokanővére. – Add fel!

            - Micsoda? Te megőrültél? Pont most? Nézz csak ide! Van itt valaki, akin most segíthetsz!

            Nóri hallotta, hogy egy nő felsikolt. Óvatosan kisandított pad mögül. Látta, amint Valentina fedezékként tart maga előtt egy nőt. Az iszonyat lánya eszelős vigyorral szegezte a nő halántékához a pisztoly csövét.

            - Na, mi van? – kiáltotta Egyeske. – Ma még kiemelkedsz onnan? Vagy haljon meg más is miattad? Újabb szellem kísértsen?

            - Engedd el! – üvöltötte Nóri.

            - El fogom! De csak, ha előbújsz!

            - Előbb engedd el, aztán tárgyalunk!

            - Most tárgyalunk! Előbújsz és elengedem! Ja, és fegyveredet hagyd a földön! Feltett kézzel bújj elő!

            Nóri behunyta a szemét. Nincs más választása. Nem teheti ezt. Nem halhat meg miatta többé senki. Letette a fegyvert.

            - Oké! – kiáltotta. – Nyertél!

            - Naná, hogy nyertem! – vihogta Valentina.

            Nóri lassan, feltett kézzel emelkedett ki a takarásából. Egyeske pedig rögtön elengedte a nőt. Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett.

            - Nahát! – kiáltotta. – Úgy örülök neked! Olyan kár, hogy most véged lesz! Pedig kaptál tőlem egy esélyt! Velem kellett volna tartanod! De te csak játszottad azt az önérzetes kis hőst, aki a jót szolgálja! A családunk szégyene vagy, tudod?

            - Rajta! – kiáltotta Nóri dacosan, félelmet nem ismerve.

            Egyeske vigyorogva célozta be őt.

            - Viszlát, unokanővérkém! – vihogta.

            Filmszakadás.

            KETTESKE ÉS VIKTOR

            Nóri megint látta, ahogyan Valentina arckifejezése rögvest megváltozik. A gonosz tekintet helyébe szelídség és rémület került. Ketteske azonnal leengedte a fegyvert. Szinte könyörögve nézett az unokanővére szemébe.

            - Sajnálom, Nóri! – kiáltotta. – Sajnálom! Tudd, hogy én szeretlek! És sosem fogom megengedni, hogy bántson!

            - Akkor lődd le magad végre! – vágta rá Nóri.

            - Már próbáltam! Nem megy! Nem engedi!

            - Akkor majd én segítek!

            Nóri felkapta a földről a fegyverét, Valentina pedig rögvest berohant a mögötte álló üzletbe. A lövések kitörték mögötte az ablakot. Viktor tüzet nyitott Nórira, mire az fedezékbe vetődött. A küldetését elvesztett unokanővér bekúszott a könyvesboltba. Ketteske már az üzlet raktárában volt és kirúgta az ajtót. Egy neonfényes folyosón szaladt előre. Elővette a mobilját és tárcsázta Viktort. Az rögvest felvette.

            - A parkoló felé tartok! – szólt bele a telefonba. – Odakint találkozunk!

            - Siess, drágám! – jött a válasz.

            Filmszakadás.

            HÁRMASKA ÉS VIKTOR

            Már egy órája voltak úton az újonnan zsákmányolt, gyönyörű terepjáróval. Egy kietlen erdőmenti úton haladtak a hóesésben. Viktor büszke mosollyal fordult Hármaskához, aki éppen rágyújtott. Valentina elmosolyodott.

            - Azért ez izgi volt, nem? – kérdezte.

            - Az volt – bólintott Viktor. – Kellett is nagyon.

            - Úgy bizony.

            Valentina lassan felé fordult és szemeiben megcsillant a téboly: - Az iszonyat útja miénk. Az iszonyaté.

Nagyprónay János

VALENTINA ÉS VIKTOR

2025.március 22-23.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – NÓRI ESETE A GONOSSZAL (regény)

Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

Hópelyhek. Éjszaka. Az ablaktörlő monoton mozgása és a kietlen, erdőmenti út, ahol már lassan félórája nem jelent meg egyetlen autó sem az ellenkező sávban. A rádióban híreket mondtak. Ő pedig csak a foszlányokat kapta el, miközben újra és újra belemarkolt a szívébe a félelem.

- Király Valentina, huszonhat éves…két hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletéből…belső világ hajtja…megölt huszonegy embert…egykori orvosa szerint egy képzeletbeli lény irányítja…Valentina az iszonyat lányának nevezi magát…kezelőorvosa, Dr. Mayer Anna, szintén a szigorított körletben ül…Bachmann Viktor egy szót sem szól elfogása óta…

            Kikapcsolta a rádiót. Radics Petra doktornő vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe. Valentina most biztosan örülne, ha így látná. Nem csak azért, mert fél, hanem mert a fringe bob frizurájú haját ismét vörösre festette. Az egykori páciense mindig is ilyennek látta őt. Bevillant neki egy kép, amikor az akkor tizennégy éves Valentina szorosan átölelte őt a Szent Mihály Elmegyógyintézet kijáratanál. Az iszonyat lánya akkor még törvényesen hagyta el az intézetet. Akkor azt súgta Petra fülébe, hogy örül annak, hogy ő kezelte. Hogy békében fog élni. Köszöni a békét.

            Petra lefordult a Balatonfüredre vezető útra. A másik sávban elhaladó autók fényei megvilágították a könnyeket a szemeiben. Látta maga előtt azt a Valentinát is, aki tizenöt évesen visszakerült az intézetbe. Akkor a kolleganője, Dr. Mayer Anna vette át a kezelését, ám két év után ismét az ő gondjaira bízta. Petra bizakodó volt. Szerette Valentinát. Mintha a húga lett volna. Ám a kezelés nem járt sikerrel.

            - Sajnálom, drága – sóhajtotta a doktornő.

            Az autópályára érve furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy Valentina követi őt. Több autó is haladt mögötte és bármelyik volánja mögött ülhetett az iszonyat lánya. Ettől a gondolattól két érzés támadt fel benne és ez a kettő azonnal ádáz harcot vívott egymással. Egyrészt rettegni kezdett, mert a lánnyal való találkozás, akár a biztos halált is jelentheti. Másrészt pedig örült neki. Igen, örömöt és reménykedést érzett a halálfélelem ellenére. Látni akarta Valentinát. Hallani akarta a hangját. Újra. Akárhogy is, az iszonyat lánya, akitől az egész ország retteg, Petra életének igen fontos részét tette ki az utóbbi években. Szinte családtagként gondolt rá.

            Belepillantott a visszapillantó tükörbe. Három fekete sportkocsit is látott a sávokban. Az egyik biztosan ő lehet.

            - Várlak – súgta. – Várlak vissza. A mi sztorink nem ért véget. Sosem fog.

*

            Heves hózáporban parkolt le a teljesen eldugott helyen álló nyaraló előtt. Már egy éve nem volt itt, csak az egyetemista fia járt ide gyakran a barátaival vagy a barátnőjével. Most ez utóbbival Bécsben vannak karácsonyig. Biztonságban, gondolta magában Petra. Persze, a Szenti Mihály elmegyógyintézetben raboskodó Dr. Mayer Anna maffiakapcsolatai odáig is elérhetnek és ismét elrabolhatják. Csaknem, nyugtatta magát Petra. Talán ez a rémálom véget ért. Talán.

            Felnézett a kétszintes, új építésű, minimalista házra. A menedék. Egész éjjel teázni, gondolkodni fog. Három napig lesz itt és teljesen kipihenni magát. Szerencsére, vagy nem szerencsére, de Valentinának sosem mesélt erről a helyről. Ám érezte a jelenlétét. Elnézett a távoli, fák menti sötét út felé. A legközelebbi ház körülbelül húsz percnyi sétára van. Talán két-három perc alatt lefuthatja, ha menekülni kell. Behunyta a szemét. Ugyanaz az érzés járta át, amikor az intézet szigorított körletének folyosóján haladt Valentina cellája felé. A félelemmel vegyes öröm érzése.

            Belépett a házba. A hűtőbe és a fagyasztóba is pakolt élelmet, majd két kancsóval is főzött teát. Egy erdei gyümölcsöset és egy gyömbéreset. Ez utóbbi az iszonyat lányának a kedvence.

            Felvette a fekete, kötött pulóverét, leült a kanapéra egy bögre forró teával a kezében. Ott ült a halvány fényben és a gondolataiba mélyedt. A fűtés lassan ugyan, de elkezdte felmelegíteni a házat. A gondolatai azonban rendre elakadtak a jelen megfigyelésében. Szinte sokkos állapotban figyelte a kikapcsolt nagytévét. Nem merte bekapcsolni, mert biztosan mindenütt csak romantikus filmek mennek. Nem akart sérülni. Nem akart irigykedni sem. A válása óta képtelen elviselni az ilyen filmeket. Volt néhány randija az elmúlt években, ám ezekből vagy csak kalandok, vagy viszonyok alakultak ki. Nem is akart többet. Nem akart megint összeomlani. Nem akart többé szerelmes lenni. Mert annak egyszer vége lesz és egy újabb válást, vagy szakítást nem bírna már ki. Biztosan belehalna. Negyvenhárom éves. És talán már végleg kiégett.

            Elfeküdt a kanapén. A plafont nézte. Hallgatta az órák kattogásait. Mint a filmekben, gondolta magában. Az ilyen jelenetek után mindig történik valami rossz. Olyan baljós volt minden körülmény, hogy egy kicsit bele is borzongott. Mégis engedte, hogy a hangok szépen lassan mély álomba ringassák.

*

            Kinyitotta a szemét. Valamit hallott. A tévé alatti digitális órára pillantott. Este tíz óra múlt harminckét perccel. És egy fekete ballonkabát, valamint a vörös farmer takarta el hirtelen a képet. Petra azt hitte ott helyben elájul. Felnézett és akkor már látta azt a dús, hosszú szőke hajat és azokat a lelket megbénító, fagyos kék szemeket. Valentina megvetően nézett rá és a hangtompítós pisztoly is ott volt a kezében, amivel azonnal rácélzott. A doktornő most reménykedett abban, hogy ez csak egy álom.

            - Valentina – súgta.

            - Szia, Radics doki néni – súgta sejtelmesen az iszonyat lánya. – Nem, ez nem egy rémálom. Én itt vagyok.

            - Éreztelek.

            A lány arca megremegett a haragtól.

            - Már rögtön hazudsz? – sziszegte.

            - Nem, én nem… - kezdte Petra.

            - Ülj fel! Gyerünk!

            A doktornő felült a kanapén. Az iszonyat lánya szépen lassan leült mellé, miközben végig rácélzott a fegyverével. Petra összeszedte minden erejét. Megdörzsölte a szemeit, aztán elkezdte a taktikát. Tudta jól, hogy ha túl akarja élni ezt a találkozást, akkor nem szabad kimutatnia a félelmét. Bár úgy kezdte, de gyorsan váltania kell. A lényeg, hogy higgadtnak és magabiztosnak kell lennie és ezt minden helyzetben tartania kell. Valentinát ugyanis az ilyesmi teljesen összezavarja és ilyenkor hajlandó megkegyelmezni a potenciális áldozatának. Ha azonban látja, hogy az illető fél tőle, akkor az csak olaj tűzre.

            Valentina megdöbbentő hirtelenséggel mosolyodott el, a kék szemeiben pedig megcsillant a téboly.

            - Hiányoztál – súgta. – Radics doki néni.

            - Te is nekem – vágta rá Petra őszintén.

            - Hazudsz.

            - Nem hazudok. Csak te ezt képtelen vagy elhinni. De ezt már megszoktam. Te már csak ilyen vagy, Valentina.

Nem, nem szabad a határokat feszegetni, gondolta magában a doktornő. Őszintén, félelem nélkül kell vele beszélni. Felsóhajtott. El kezdenie az őszinte mondatokat, vagy különben az iszonyat lánya nem fog habozni. Le fogja lőni. Aztán úgy megy el innen, mintha csak tankolni állt volna meg.

            - Hiányoztál – kezdte lágyan Petra. – Titkon reméltem is, hogy követsz.

            - Követtelek – bólintott a még mindig derűs tekintetű szörnyeteg. – Képes voltam visszafordulni Pest felé. Csak miattad. Látni akartalak. Biztosan emlékszel, hogy megígértem neked, hogy amikor megszökök, meg foglak látogatni. Két hétig húztam az időt. Igaz, kénytelen voltam.

            - A házamtól követtél idáig?

            - Igen. Gondoltam a nyaralódhoz mész.

            - Honnan tudtál róla?

            - Annától.

            - Gondolhattam volna.

            - Mindig mondta, hogy a szabadnapjaidon ide jössz. Persze előtted nem említettem, hogy tudok róla. Szerettelek volna egyszer itt várni. Hogy aztán itt is végezzek veled. És lám, eljött ez nap.

            - Meg akarsz ölni?

            - Meglep?

            - Hát, jó. Tedd azt.

            Petra megvonta a vállát. Valentina mosolya azonnal lehervadt és az arca rögvest megfeszült a haragtól.

            - Mit mondtál? – tette fel fenyegetően a kérdést. – Hogy lehetsz ennyire közömbös irántam?

            - Irántad? – kérdezett vissza Petra.

            - Ennyire nem érdekel, hogy miért akarom megtenni?

            - Tudom, miért akarod.

            - És miért?

            - Azért, amit mondtam neked legutóbb. Ott az intézetben. Hogy lemondok rólad.

            - Nem csak azért. Hanem másért is. De igen, az is nagyon rosszul esett.

            Petra behunyta a szemét. Összeszedte minden bátorságát. Meg kell nyílnia a lány előtt. El kell mondania, mielőtt túl késő lesz. Kinyitotta a szemét és mélyen belenézett a Valentina lélekgyilkos szemeibe.

            - Sajnálom, Valentina – kezdte lágyan. – Én azt nem gondoltam komolyan. El voltam keseredve. Igen, haragudtam rád. De nem akartalak elhagyni. Nem akartam feladni. A rögeszmém vagy, drágám. A rögeszmém. És olyan, mintha a húgom volnál. Néha pedig, mintha lányom lettél volna. Az utóbbi éveim rólad szóltak…

            - Manipulálsz – vágott közbe az iszonyat lánya. – Meg akarsz alázni. Inkább el kéne ismerned, hogy melléfogtál velem. Hogy szakmailag és emberileg is elbuktál. Ahogyan azt is elismerhetnéd, hogy nem megmenteni, meggyógyítani akartál, hanem csak egy szakmai erőfitogtatásra használtál, mert meg akartad mutatni Annának, hogy te jobb vagy nála. Bizonyítani akartál. Ezért buktál el.

            Petra a fejét ingatta.

            - Ez nem igaz – mondta és egy kicsit elcsuklott a hangja. – Én szeretlek…szeretlek téged, Valentina. A szívemen viseltem a sorsodat. Hisz nem egyszer a karjaimban sírtad ki magad. Éjjeleket virrasztottam át veled. Óvtalak. Védtem a lelkedet. Azonnal ott voltam, ha valami bajod volt. Szerettem ott lenni veled és reményt adni. És szerettelek szeretni. Az egyik legfontosabb ember vagy az életemben. Nem…

Petra engedte a könnyeit megindulni.

- Nem megy… - kezdte. – Nem… Egyszerűen nem tudom elmondani, hogy mit érzek irántad. Nem tudom emberi nyelvre lefordítani. Csak körülírni. De azt is csak a felszín. Nem tudom megfogalmazni. Egyszerűen csak…mindig úgy indultam a munkába, hogy alig vártam, hogy végre találkozzak és beszéljek veled. És ez új értelmet adott az életemnek. Nem tudom, megmondani, hogy miért szeretlek. Egyszerűen csak ez a helyzet. Ezt érzem. És ez engem boldoggá tesz.

Valentina megvető tekintete ekkor hirtelen megváltozott. Egy kicsit megremegett az arca és Petra előtt változott át egy empatikus, szelíd emberré, aki szinte bocsánatkérően, ijedten nézett vele szemben.

            - Én megértelek – mondta lágyan. – Én igen, ő nem.

            A doktornő ledöbbent. Egy teljesen más arcot látott maga előtt. Valakit, aki nyomokban sem emlékeztette Valentinára. A lány pedig sietve elrakta a fegyvert a kabátja zsebébe. Egy pillanatra be is hunyta a szemét, majd kinyitotta.

            - Én nem ő vagyok – súgta. – Sajnálom, Petra. Nem tudtam megakadályozni, hogy idejöjjön. Félúton voltam Kőszeg felé, amikor jött a filmszakadás. És ő megint átvette az irányítást. Éreztem, hogy hozzád megy.

            Petra kezdte összerakni a képet. Ám azért óvatos volt. Valentina mesterien tudja manipulálni az embereket és kiváló színész. Persze most túlságosan is hiteles volt. Talán tényleg az történt, ami már várható volt. Valentina tudata meghasadt és egy másik, a valódinál sokkal különbözőbb személyiség született meg a fejében.

            - Ki vagy te? – kérdezte.

            A másik személyiség néhány másodpercig csak bámult a szemébe. Aztán a dohányzóasztalon álló teáskancsóra és bögrére pillantott. Utána vissza a doktornő szemébe. Látszólag nehezére esett beszélni erről.

            - Ketteske – felelte egy kicsit bizonytalanul Valentina. – A másik személyisége. De én szentül hiszem, sőt tudom, hogy én vagyok az igazi. Nekem kell annak lenni. Hisz ugyanúgy emlékszem mindenre. Sőt…nem is tudom. De érzem, hogy én vagyok az.

            - Értem – bólintott Petra.

            Hosszan nézett a lány szemébe. Elemezte. A tökéletes ellentét. A pszichopata tömeggyilkos, az abszolút gonosz mellett megjelent az abszolút jó. Az empata. Ki kell deríteni róla mindent. Óvatosan. Túlságosan törékenynek érezte.

            - Tud rólad? – kérdezte lágyan a doktornő.

            - Ki? – kérdezett vissza Ketteske.

            - Valentina. Vagyis…Egyeske.

            - Nem. Még nem. De hamarosan megtudja, hogy ki vagyok.

            Ketteske tekintete dacos, bátor lett.

            - Megtudja – ismételte. – Gondoskodok róla.

            - Mi a terved? – kérdezte Petra.

            - Megállítom.

            - Hogyan?

            - Még nem tudom. De megteszem.

            Petra közelebb ült a lányhoz, aki egy halvány mosollyal jelezte, hogy örül a közelségének. A doktornő mélyen belenézett azokba a szelíd, jámbor kék szemekbe, melyből mintha egy angyal nézett volna rá.

            - Mióta? – kérdezte Petra.

            - Mióta vagyok? – kérdezett vissza Ketteske.

            - Igen. Mikor ébredtél fel?

            - Talán akkor, amikor Valentina…vagyis Egyeske megtudta, hogy Nóri az unokanővére.

            - Tudja? Ki mondta el neki?

            - Az anyánk…anya. Azt is tudja, hogy te tudtál róla. Azt is tudatni akarta veled ma éjjel. Csak most jöttem én.

            - Szóval, azután ébredtél fel az ő elméjében, amikor megtudta az igazat?

            - Úgy emlékszem. Végül is…ellenségek Nórival. És most szembesült azzal, hogy unokatestvérek.

            - Ő mit szólt hozzá?

            - Összezavarodott. A harag és szeretet érzése teljesen összekavarodott benne.

            - Ez érthető is.

            - Akkor jöhettem én.

            Ketteske közelebb hajolt Petrához és látszólag valami nagyon fontosat készült elmondani, de nagyon lassan szedte össze a bátorságát.

            - Én nem lehetek egy véletlen – kezdte kétségbeesve. – Én nem lehetek egy betegség tünete. Én egy ember vagyok. Vagy szerinted én csak egy rövidzárlat volnék? Egy…egy tünet? Kérlek, mond el. Kérlek, Petra.

            Petra gyönyörködött ebben a szelíd tekintetben. Ketteske pont olyan volt, mint amilyen Valentináról álmodozott. Ilyennek képzelte el a már meggyógyult, kiegyensúlyozott, az új életre készen álló Valentinát. Pontosan ilyennek.

            - Nem vagy tünet – súgta Petra. – Te mindvégig ott voltál az elméjében. Ha nem is közvetlenül, de néha láttalak. A ritkán kedves mosolyában, az őszinte könnyeiben, a váratlanul felbukkanó emberségében. Azok voltak a te szívhangjaid.

            Ketteskének ennyi kellett. Patakokban folytak a könnyei.

            - Szóval, akkor ember vagyok? – kérdezte rebegve. – Ember?

            - Igen – bólintott Petra. – Méghozzá egy jó ember. Akinek egy fontos küldetése van.

            A lányból azonnal kitört a sírás. Petra pedig gyengéden magához ölelte. Ettől pedig újra megjelent az élet a szemeiben. Újra fény és csillogás gyúlt benne. Itt van vele egy ember újra, akit mindig is szeretett. És olyan a lelke, mint amilyenről mindig is álmodott. Egy szelíd, emberséges Valentina.

            - Tudod… - súgta Petra. - Ennél szebb ajándékot el sem tudtam volna képzelni.

            - Hogy érted? – kérdezte Ketteske.

            - Ilyennek képzeltem el a meggyógyult Valentinát. És itt vagy te, akiről hittem, hogy él benne. De ez a te győzelmed, nem az enyém. És ez így a legszebb.

            - Nem vagyok győztes.

            - Dehogynem. Az vagy. Eddig csak egy halvány fény voltál, de most már maga az újrakezdés első napsugara.

            Ketteske belenézett Petra szemébe. Látszólag megerősítésre várt a doktornő tekintetéből és amikor látta, hogy az komolyan beszélt, szelíd mosoly jelent meg az arcán. A doktornő pedig adott puszit a homlokára.

            - Győztes vagy – súgta. – És egy kincs.

            Ketteske egy darabig úgy kapaszkodott Petrába, mintha a pokol nyílt volna meg alattuk és most démonok markolnának feléjük. Reszketett, de végül megnyugodott. Teljesen. A szelíden csillogó szemeivel belenézett a doktornő gyógyító szemeibe.

            - Mennem kell – súgta. – Érzem, hogy vissza akar jönni.

            - Maradj – kérte lágyan Petra. – Maradj és segítek mindkettőtöknek.

            - Nem lehet. Nem akarom, hogy bántson téged.

            - Nem félek tőle.

            - De én igen. Féltelek. Azonban, ha most elindulok, akkor át tudom verni. Azt fogja hinni, hogy csak álmodozott. Eddig kétszer sikerült így átvernem. Nem fog ide visszajönni, mert Nórira fog koncentrálni.

            Petra nem akarta elengedni a lányt, ám belátta, hogy ezzel kell őt segítenie a küldetésben. Ketteske szemeiben látta a céltudatosságot. Meg akarja menteni az embereket. Új életre vágyik. Neki pedig el kell őt engednie.

            - Azért még meglátogatsz? – kérdezte a doktornő.

            Ketteske elmosolyodott.

            - Idővel eljövök hozzád – súgta. – Iszunk egy jó kávét. Én hozom majd. Beszélgetünk. Sétálunk egy jót. Azok lesznek az új korszakom első napjai.

            - Már nagyon várom – súgta Petra. - Egy dolgot azonban ne felejts el. Nem elpusztítanod kell magadban a gonoszt, hanem meggyógyítani. Meg kell gyógyítanod Egyeskét, hogy aztán a lelketek egyesüljön.

            - Megpróbálom – ígérte meg a lány.

Nem sokkal később odakint álltak az éjszakai hóesésben. Valentina szorosan magához ölelte Petrát.

            - Köszönöm a békét – súgta Ketteske Petra fülébe, mint egykor régen.

            A doktornő örömkönnyekkel, szóhoz sem jutva figyelte, amint a páciense, a húgaként szeretett Valentina szelíd mosollyal egy szívecskét rajzol a levegőbe, majd beszáll a fekete sportkocsiba és elindul azon a sötét úton.

            - Köszönöm, hogy segíthettem – súgta Petra. – Várlak vissza.

Nagyprónay János

VALENTINA ÉS PETRA

2025.március 20-21.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – NÓRI ESETE A GONOSSZAL (regény)

Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

(azt hiszem 2037 februárja volt,

még a Nővérem és a Róka előtt)

            A fekete egyenruhát viselő dezertőrök bakancsai alatt ropog a hó. Az erdőben keresnek. Körbe-körbe forgolódnak, én pedig alig pár méternyire állok tőlük egy fa mögé rejtőzve. A távcsöves puskámat szorongatom és még levegőt is alig merek venni. Adják már fel! Vagy keressenek máshol! Ketten vannak. Két férfi. Van egy harmadik is, aki a behavazott út mentén ül abban páncélozott terepjáróban.

            - Pedig értékes túsz lehetett volna – morogja az egyik nem messze tőlem.

            - Ugyan már – vágja rá az egyik. – Nem láttad? Egy gyerek. Körülbelül tíz éves lehet.

            - Egyre kevesebb kadét van. Milliókat fizettek volna érte a legközelebbi helyőrségen.

            Behunyom a szemem. Reszketek a félelemtől. Nem kéne már. Lassan már két éve bujkálok a romos, elpusztított országban. Idén novemberben leszek tizenkettő – persze, ha megérem. És akkor lesz két éve, hogy az ezekhez hasonló katonák megölték a szüleimet. A születésnapomon. Nem, Angéla! Ne gondolj a múltra! Ne! Itt vagy a jelenben és dolgod van! Figyelj erre a két szörnyetegre!

            - Fiúk! – kiáltja valaki túl más tőlem balra.

            Azonnal kinyitom a szemem. Nagyon közelről jött a hang. Szépen lassan balra fordítom a fejem. Senkit sem látok. Túl nagy lett a csend. A hó sem ropog a bakancsoktól. Észrevettek. A szívem egyre hevesebben ver.

            - Te ott! – harsan fel az egyik férfi. – Azonnal gyere elő a fa mögül feltartott kézzel!

            Sírni akarok. Mindjárt összerogyok. Az előttem sorakozó sűrű fák felé nézek. Esélytelen. Esélytelen vagyok.

            - Háromig számolunk! – kiáltja egy másik.

            Ekkor elvesztem az eszem és rohanni kezdek előre. Nem tudok felgyorsulni a majdnem a térdemig érő hóban. Lövéseket hallok. Szlalomozni kezdek a fák között. A katonák tüzet nyitnak rám. Szaladok amennyire csak bírok. Az egyik fa mögött elhaladva hallom, amint három lövedék is belecsapódik. Megbotlok valamiben és egy bokor takarásába zuhanok. A bokor ágai megremegnek a lövedékektől. Kúszni kezdek a hóban. A bakancsok alatt ropog a hó. Ők is futnak.

            Az oldalamra dőlök. A puskámat a bokor felé szegezem. Gyerünk, Angéla! Egy. Kettő. Három. Meghúzom a ravaszt. Aztán még egyszer. Nem habozok, harmadszor is lövök. Távolodnak a hangok.

            - Fedezékbe! – üvölti az egyik.

            - Gránátot! – kiáltja egy másik. - Gyerünk!

            - Készüljetek! – hallom a harmadik férfi hangját.

            Ezt hallva azonnal kúszni kezdek előre. Látok egy szélestörzsű fát. El kell jutnom odáig. Kattanást hallok. Egy kicsit mintha csilingelt volna. Ez az lesz. Gránát. Felpattanok és egy kicsit előrehajolva szaladni kezdek a fa irányába. Két lövést adnak felém. Az egyik lövedék felszakítja a kabátomat vállánál. Bevetődök a fa mögé. Valami huppan a hóban. Behunyom a szemem. Befogom a fülemet, ám így is hallom a hatalmas robbanást. Mintha lavina zúdulna rám, akkora hótömeg repül a menedékem felé.

            Nem gondolkozom, szaladni kezdek előre. Zihálok. Fogytán az erőm, sikoltani akarok, de futok az életemért. Az értelmetlen életemért. Végül megcsúszom és arccal a hóban elterülök. Felemelem a fejem. Zihálok. Nem hallok semmit. Síri csend van. Nem hallom a ropogásokat. Nem hallok senkit.

            Az egyik bokor mögé csúszok. Az ágak közötti résen keresztül figyelek. Nem látok jönni senkit. Tőlem balra fordulok. Leseprem a havat a távcsőről. Belenézek. Nem látok senkit. Középen azonban igen. A három, fekete egyenruhát, fekete sisakot viselő katona lassan, dühösen vitatkozva egymással sétál vissza az út felé. Figyelem őket egészen addig, míg el nem tűnnek.

*

            Óvatosan kinyitom a faház ajtaját. Egy órán keresztül figyeltem a bokrok mögött rejtőzve. Senki sem lakhat itt. A padlón törmelékek, papírfecnik, rongyok. Iszonyú hideg van bent is. Az előszobából balra nyílik egy ajtó egy fürdőszobára. Üres, koszos kád, a csap darabokban hever a földön, akárcsak a vécékagyló. Belépek a nappaliba. A nappali egyben van a konyhával. Egy kanapé a kandallóval szemben. Szemügyre veszem mindkettőt. Menni fog. Mindjárt felfűtöm a szobát.

            A konyhában nem találok semmit. Nem is vártam. Megállok az elektromos főzőlap előtt. Milyen jó lenne, ha működne. Megnyomom a gombot. Hihetetlen. Bekapcsol. Hogy mi? Hogyan?

            - Te jó ég – súgom magam elé hitetlenkedve.

            Kikapcsolom. Majd vissza. Működik. Megint lekapcsolom. Ezt nem hiszel. Ez egy álom lehet csak. Eszembe jut valami. A nappali villanykapcsolójához lépek. Felkapcsolom a lámpát. Ez is működik. A konyharész végében, az ablaknál látok egy nagy fehér, hasábalakú műszert. Töltő. Ilyenekkel töltik a katonák a terepjáróikat. A kis kijelzője akkor kapcsolódhatott fel, amikor beindult a főzőlap. Harmincnégy százalékon áll. Nem tudom, meddig jó, de nem habozok.

            Lekapcsolom a lámpát. Behordom a tornácon sorakozó tűzifákat. Begyújtom a kandallót. Négy fadeszkával bedeszkázom gyorsan a bejárati ajtót, egy kis asztalkát is odatolok. A fürdőszoba kicsi ablakán legfeljebb egy kisebb kutyus tudna csak bemászni, úgyhogy azt hagyom.

 A táskámból kiveszek két gulyásleves konzervet, meg a kicsi fazekamat. Felbontom a konzerveket és beleöntöm a tartalmukat a fazékba. Ráteszem a főzőlapra. El sem hiszem, hogy ez velem megtörténik. Már nem is emlékszem, hogy mikor használtam ilyet utoljára. Talán másfél éve lehetett.

Nemsokkal később már kandalló előtt ülök a kanapén, egy kis asztalka előttem, rajta a fazék gulyásleves. Szépen, lassan eszem. Közben azon gondolkozom, meddig maradjak itt. Túl sokáig nem biztonságos. Talán csak két napot. Még van három konzervem. Két sólet, meg egy zöldborsófőzelék.

Odakint leszáll az éj, én pedig benyúlok a táskámba és a távoli faluból szerzett könyvek közül kiválasztok egyet. Most nem regényt, hanem egy útikönyvet Japánról. Lenyűgöz. Mennyire szép hely. Ám nem is tájak tetszenek a legjobban, hanem Tokió utcái. Egy idő után csak a képeket nézem és próbálom odaképzelni magam az emberek közé. Ott akarok lenni. Beszélni akarok velük. Igaz, nem értenék mit mondok. De jólesne sírni egy jót. Talán lennének valakik, akik átölelnének. Mint anya és apa.

Nem! Ne gondolj rájuk, Angéla! Nem! De megállíthatatlanul bevillan egy emlék. Anyával állok sorban a mozi jegypénztárjánál. Figyelem a vidám tömeget. Érzem a popcorn illatát. Anya hosszú fekete ballonkabátban áll mellettem. Fogom a kezét. Egy vicces mesét fogunk megnézni.

Nem, Angéla! Japán! Elképzelem magam Tokió utcáján. Ott állok a tömegben. Egy velem egykorú japán lány felém fordul. Mosolyogva lép oda hozzám. Mond valamit, de nem értem. Aztán egyszercsak átölel. Angyali hangon súg valamit a fülembe, én pedig elsírom magam. Mindenki megáll körülöttünk. Biztatóan, erőt sugározva néznek a szemembe. Nem mondanak semmit, de úgy érzem, azt akarják, hogy ne adjam fel. A japán lány a szemembe néz. Mosolyog.

- Hamarosan felszabadulsz – súgja. – Hamarosan minden jobbra fordul.

            Egy férfi hangját hallom valahonnan: - Így van.

            Odafordulok és egy harcos szamurájt látok, nagy sisakban. Ott áll az utcán. Büszkén mosolyog.

            - Harcos vagy, Angéla – mondja és biccent felém.

            Felébredek. Elaludtam a könyvvel a kezemben. Leteszem az asztalra. Óvatosan. Angyali erő árad belőle.

Előveszem a takarómat. Rakok még fát a tűzre. A bedeszkázott ablak apró résein át kinézek a sötét éjszakába. Visszafekszem a kanapéra. Betakarózom. Figyelem a tüzet. A Japánban játszódó álmomra gondolok. Olyan szép, de sajnos rövid álom volt. Harcos volnék? Nem. Csak szerencsésem megúsztam idáig.

*

            Két nő és egy férfi. Felakasztva lógnak a falu főterén. Már vagy hónapja itt lehetnek. Ott állok előttük. Vajon mi lehetett a bűnük? Nem értem. Persze, nagyon sok mindent nem értek ebben a világban. Ahogy azt sem tudom, hogy ez a világégés, ami elpusztított mindent, miért is történt. Anya és apa óvott engem attól, hogy a híreket nézzem.

            Előveszem a késem. Nem sokkal később elásom a holtakat egy szép ház hátsó kertjében. Megállok a sírjuk felett.

            - Nem tudom, kik voltatok – súgom nekik. – Nem tudom, mit követtetek el. De én nem haragszom rátok. Biztosan a barátaim lettetek volna. Remélem a fényben jártok most. Már ha van ilyen egyáltalán.

            Biccentek, aztán folytatom az utamat.

*

            Lassan, óvatosan kinyitom a csomagtartót. Az elhagyatott, fekete katonai terepjárónál állok és kikerekednek a szemeim. Ha jól számolom, hat konzervet találok, plusz négy csomag áfonyás kukoricamálét. Azonnal bepakolom a konzerveket a táskámba, az édességeket pedig egyiket a másik után befalom. Valami csillog még ott a csomagtartó túlsó végében. Egy félliteres üdítő. Kóla. Azonnal kiveszem onnan és kibontom. Mintha a régi világból kapnék vissza valamit. Behunyom a szemem. Majd rettegve a szép emlékektől, azonnal kinyitom. Az üdítőre nézek. Az egészet megiszom. Kezdek jobban lenni.

            Kinyitom a terepjáró ajtaját, beülök a volán mögé. Rosszat sejtek. Körülnézek az üres szellemfalu utcáján. Aztán kinyitom a kesztyűtartót. Egy pisztoly. Remek. Meg is van töltve. Két tárat is találok.

            A járdán haladok előre, készen állva, hogy valamelyik házba bemeneküljek. Végül egy újabb kis téren találom magam, ahol egy templom romjai mellett haladok el. A szürke égbolt felé fordulok, aztán érzem, hogy megremeg alattam a talaj. Megfordulok és látok egy nagy fekete terepjárót befordulni a sarkon. Hosszú lövegtornya van. Azonnal a törmelékek közé vetem magam.

            A jármű nagy erővel halad felém. Óvatosan kipillantok a törmelékek mögül. A terepjáró hirtelen lefékez a következő sarkon. A lövegtornya innen nézve jobbra fordul az utca irányába. Az oldalsó ajtó kinyílik és egy férfi és egy nő pattan ki belőle fekete egyenruhában és fekete sisakban. Körülnéznek, majd elkezdenek felém szaladni. Szerencsére a törmelékek kupaca magasan van, ezért egy kicsit előrehajolva, de nagyjából fedetten tudok szaladni. Ekkor egy hatalmas robbanást hallok. A földre vetem magam. Lángoló tárgyak repülnek el felettem. Néhány percig mozdulni sem merek. Aztán szépen lassan felállok és kisandítok az útra. A terepjáró lángokban áll. Mi történt? A két katona holtan fekszik a templom romjainál. Ismét remeg alattam a talaj. Egy tank hajt ki az utcából és nekicsattanva odébb löki a lángoló terepjárót. Az úton megáll. Elrejtőzöm egy autóroncs mögé. A toronyból egy zöld egyenruhát és fekete barettsapkát viselő nő emelkedik fel. A roncsot és a két halott katonát nézi. Utána felém fordul. Meglát.

            Szaladni kezdek.

            - Gyere vissza! – kiáltja. – Gyere vissza! Nem fogunk bántani!

            Nem hiszek neki, csak szaladok, ahogyan a lábam bírja. Befordulok a sarkon. Azt várom, hogy lőjenek, de nem lőnek.

            - Kislány! – kiáltja a nő. – Gyere vissza! Segíteni akarunk!

            Beszaladok az egyik házba és becsapom magam mögött az ajtót. Zihálok. Mi van, ha mégis segíteni akartak? Nem, Angéla! Nem bízunk senkiben. Pláne abban nem, akinél fegyver van. Aki pedig tankból üvölti nekünk, hogy csak segíteni akar, annak meg aztán végképp. Nem. Soha. És kész.

            Este egy biztonságosnak vélt kis házban szállok meg. Bedeszkázok minden ablakot, tüzet rakok, majd vacsora után betakarózva elfekszem a kanapén. Egy kicsit olvasok. Most egy fantasy könyvet, melynek egy hosszú szőke hajú, jószívű boszorkánynő a főhőse. Szőke, mint én. A történet is nagyon izgalmas. Mégis fáradt vagyok és elalszom.

            Hatalmas csattanásra ébredek. Üvegek törnek össze. Azonnal felülök és a párna alól előveszem a pisztolyomat. Az előtér felé célzok. Reszketek. Valami gurulni kezd a bejárati ajtó felől. Jaj, ne! Ledobom magamról a takarót, felkapom a táskámat és a kanapé mögé rejtőzöm. Valami durran egyet és fehér füst lengi be a nappalit. A füst csípi a szemem, alig kapok levegőt. A kabátomért nyúlok.

            Valaki tüzet nyit a bejárati ajtó felől. Folyamatosan lő. Én szédelegve, de felkapom a kabátomat. Hirtelen csend. Bakancsok koppannak. Többen lehetnek. A hang irányába lövök hármat, aztán a szomszédos szobába szaladok a táskámmal a kezemben. Gyorsan felkapom a hátamra. Belelövök néhányat a bedeszkázott ablakba. Az előtér felől ismét tüzet nyitnak a nappali irányába.

            Elkezdem üvöltve, sírva ütni a deszkákat. Beléjük is rúgok néhányat. Kettő azonnal meg is törik. Leszedem őket. Újabb durranást hallok és a füst villámgyorsan betelíti a szobát. Többször is rálövök a deszkákra. Utána sikoltozva próbálom kiszedni őket. Alig kapok levegőt. A füst marja a szemem, egyre jobban megindulnak a könnyeim. Végül elteszem a pisztolyomat és táskámhoz kötött puskámat veszem elő. Háromszor lövök és a deszkák közül néhány azonnal darabokra hullva repked szanaszét, valamint az ablakok üvegei kitörnek. Ezt biztosan hallották. Tudják, hol akarok kimenekülni. De én nem gondolkodok. Kinyitom az ablakot és kivetődök rajta.

            A hóban kötök ki. Valahonnan fény árad. Nem törődök vele. A sűrű sötétség felé szaladok. Nekiütközök a hátsó kert kerítésének. Gyorsan felkapaszkodom rá, szerencsére nincsenek fémtüskék a tetején. Visszafordulok és látom egy jármű fényszóróit a ház előtt. Egy katonai terepjáró.

            - Éjjellátót! – kiáltja valaki. – Tegyetek fel éjjellátót!

            - Látom! – harsogja egy másik. – Ott van tizenkét óránál!

            Golyók záporoznak felém. Szaladni kezdek a sötétben az aszfaltúton. Nem látok semmit. Semmit. Csak a sűrű sötétséget. Folyamatosan lőnek rám. Jobbra fordulok. Végül megbotlok, felsikoltok és bezuhanok valahová. Egy árokba szerintem. Éppen fel akarok pattanni, amikor valamelyik katona elkiáltja magát.

            - Eltűnt!

            - A másik irányba ment? – kérdi a másik.

            Egy nő hangját is hallom: - Ez csak egy gyerek volt! Nem az ellenállók közé tartozik!

            - Akkor is elkapjuk! – rivall rá az egyik férfi. – Gyerünk! Délnyugati irányba mehetett!

            - Éppen az ellenkező irányban láttam szaladni!

            - Én meg őrmester vagyok, te meg csak egy tizedes és azt mondom, hogy a főút felé mehetett!

            - Értem.

            Látniuk kellett volna. De nem láttak meg. Nyilván takarásban lehettem, vagy nem is tudom. Ez az egyetlen esélyem. Távolodnak a bakancsok koppanásai. Várok. Dermesztő hideg van. Ki kell tartanom.

            Néhány perc múlva felpattanok és szaladni kezdek előre. Az erdőben végül tüzet rakok. Nem érdekel, hogy ez ismét lebuktathat. Ha nem teszem meg, akkor biztosan megfagyok ma éjjel. A tábortűz nagy lángokkal ég. Én pedig magamra terítem az egyetlen, utolsó pokrócomat. Figyelem a lángot.

            Sokkos állapotban vagyok annak ellenére, hogy nem egy ilyen borzalmas éjszakát átéltem már. Figyelem a lángot és engedem, hogy a múltamból záporozzanak az emlékek. Séta anyával a Margitszigeten, miközben a napfény telíti be a mosolyunkat. Apa főzés közben folyamatosan viccelődik. A barátaim, akikkel biciklizni megyünk. Grillezünk hátsó kertben nyáron és ott vannak az unokatestvéreim, a nagyszüleim, és a nagybátyám, Vince, aki folyton megnevettet. Könnyezni kezdek az emlékektől. Ezek mintha nem is velem történtek volna meg. Mintha csak hazudna az agyam, mert meg akar nyugtatni. Nem tudom. Pedig tisztán emlékszem rájuk. Ez a múltam. A szép emlékek.

            Amint egy kicsit melegebb lesz körülöttem, leülök egy kőre. Egy pillanatra behunyom a szemem. Látok bevillanni néhány képet. Egy plüssrókát, ami felém mosolyog és egy fekete hajú katonanőt, fekete egyenruhában, nekem háttal. Valami azt súgja, hogy ők fognak majd megmenteni. Mintha anya mondaná, vagy mintha az a japán lány súgná a fülembe abból az álomból, aki még most is ölelne. Nem hiszek el semmit. A gondolataim hamar egy sötét jövőkép felé sodornak és a biztató képek eltűnnek örökre.

*

            Lehajtott fejjel, a sorsomba már végleg beletörődve, örökre a szakadékba zuhanva lépdelek az üres, romos, elhagyatott lakótelep utcáján. Biztos célpont vagyok minden rejtőzködő szörnyetegnek, akik lesből figyelhetnek. Nem érdekel. Járok az úton és élek hiába. Hagyom, hogy a sors a reménytelenségben tartson. Néha fellobban bennem egy halvány bizakodás, de a hózápor, a vihar és a körülöttem sorakozó romok és a pusztulás látványa végleg elmorzsolja bennem.

            Felnézek. Előre a jövőmbe. A sötétszürke égbolt alatt járok. Megyek előre. Mindegy, mi vár rám.

De valamit érzek…

Valakinek a szenvedő lelkét a közelben, aki nemsokára eljön értem…

            Várok rád, akárki is vagy…

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA – SÖTÉT EMLÉKEK

2025.március 15-16.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – A KIS ANGÉLA (regény)

Nagyprónay János – A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI (novellasorozat)

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/25.rész

Lélektani hadviselés

            Egy újabb füstbomba robban, ami azonnal eloszlik az előzővel együtt. A robotkutya támadásra készen figyel minket, a mennyezetet átütő gépkar mozdulatlan, de szinte biztos, hogy harcirobot tulajdonosa a hőérzékelőjével figyel minket. Teljesen reménytelen helyzet, amit nem kicsit beárnyékol Olivér kárörvendő hangja.

            - Be kell vallanom, csodállak titeket – közli derűsen. – Nem adtátok fel legutóbb, ott Borsod megyében sem. A végtelenségig képesek vagytok küzdeni és kitartotok egymás mellett. Szerintem egyetlen ilyen katona sincsen ebben az országban, mint amilyenek ti vagytok. De talán volt egy. Vince. Igaz, Angéla?

            Ökölbe szorulnak a kezeim. Niki hátrafordul és vet felém egy megnyugtató pillantást. Nem szabad felülni ennek a provokációnak. Nem. Olivér mestere a lélektani hadviselésnek. Ő ehhez ért a legjobban és nem a műszaki zsonglőrködéshez.

            - A nagybátyád igazi hős volt – folytatja ez a szörnyeteg. – Te is pont olyan vagy. Olyan szomorú, hogy már nem él. Szerinted, ha mellé álltál volna, akkor most élne? Igen, tudom, fel kellett volna áldoznod Nikolettát és azt a Csenge nevű bajtársadat is. Nem gondoltál erre? Nem játszadoztál el a gondolattal, hogy esetleg, mi lett volna, ha…?

            - Nem! – vágom rá határozottan. – Soha! Én nem vagyok olyan szörnyeteg, mint te!

            - Ugyan már. Csak a törvények tartanak távol téged a sötét énedtől. Ahogy mindenki mást. Ez egy ilyen világ. Hidd el, amint hátat fordítasz a törvényeknek és vállalod az üldöztetés izgalmát, azonnal előkerül a valódi éned. Akkor derül ki, hogy ki is vagy valójában. Felteszem, még belegondolni sem mersz, mire lennél képes, ugye?

            - Ugyanilyen ember volnék!

            - Te is tudod, hogy ez a hazugság.

            Niki int, hogy fejezzem be, majd a robotkutya felé fordul, ahonnan elvileg jön Olivér hangja.

            - Most akkor foglyunk vagyunk, vagy szórakozol? – kérdi.

            - Nikit például sokszor nem érdekelték a törvények – folytatja Olivér a gúnyos, kárörvendő hangján. – Minden szabályt megszegve afféle maffiakirálynőként viselkedett ott a veszprémi négyes szektorban. De ezt te is láthattad, Angéla. Megismerted akkor azt a kegyetlen tömeggyilkost. Akit szerinted megmentettél. Vagyis, bocsánat. Megmentetted a lelkét, ahogyan te fogalmaztál.

            Látom, hogy Niki arcán megjelenik az a félelmetes mosolya.

            - Olivér – kezdi. – Tudtad, hogy te amúgy egy gyáva alak vagy?

            - Sokszor mondták, igen – feleli az büszkén.

            - Nem bánt téged a dolog? Hogy egyszer sem volt benned annyi, hogy szemtől szemben, egyenlő feltételekkel megküzdj valakivel? Mindig rejtőzködsz. Legfeljebb csak egy bombával a kezedben vagy olyan magabiztos. Szinte biztos vagyok benne, hogy valami gazdag, befolyásos szülök gyermeke lehettél, akit még a széltől is óvtak. De aztán történt valami. Nem kaptad meg azt a sportkocsit a szülinapodra, amire vágytál. És ezt a mai napig nem tudtad feldolgozni.

            - Ennél jobb a humorod, Niki. Szedd össze magad.

            - Át akarod verni az ellenállókat. Tisztában vagy vele, hogy egész hadseregnek üzentél hadat?

            - Nem üzentem én hadat. Csak kihasználom a bizalmukat. Ennyi. Ebben a korszakban nincsenek jók, Niki. Az állami hadsereg és az ellenállók egyformán gonoszak. Aki pedig ellenük van, az a jó. Szóval, ha valaki itt valóban egy hős, az én vagyok. Nem pedig ti. Ti csak kitartotok egy olyan hatalom mellett, amely örömmel, büszkén vette ki a részét ebben a sötét korszakban. Szóval, azt is mondhatnám, hogy a szörnyetegek valójában ti vagytok. Elnézést, mondom is: szörnyetegek vagytok!

            Niki mosolya töretlen marad.

            - És bizony jobb, ha feladod – mondja. – Mert nem a legjobb életbiztosítás, ha szörnyetegekkel veszed fel a harcot, Olivér.

            Erre a srác felnevet.

            - Ez sem humoros – nyugtázza Olivér. – De tetszett. Kimondottan tetszett.

            - Jobb, ha még most elmenekülsz – tanácsolja a Nővérem.

            - Nem. Most nektek kell beletörődnötök. Mint a legutóbb is.

*

             A lángok még nem aludtak el a pláza folyosóján, de már kezdenek alábbhagyni. Feltartott kézzel haladunk a robotkutya és harcirobot között. Az előbbi mellettem lépdel. Szerencsére Olivér már nem beszél hozzánk. A helyzetünk reménytelen. És nem tudom, miért, de eszembe jut egy emlék.

            Az iskolában ülök, azt hiszem nyolcéves lehetek és a kintről beszűrődő napfény telíti be a füzetemet. Nem figyelek az órán, csak a gondolataimba mélyedek. Felnézek a környezetismeret órát tartó a fiatal tanárnő, Mónika néni és a tábla felett sorakozó költők és írók bekeretezett portréképeire. József Attilát nézem egy darabig és azon gondolkozom, hogy vajon mennyire örülne, ha tudná, hogy az iskolát is róla nevezték el. Aztán Radnóti Miklós szomorú tekintetét figyelem, majd a mosolygós a Móricz Zsigmondot. Utána visszanézek József Attilára. Szentül megfogadom, hogy az én portrém is ott lesz az iskolákban. Nem azért, mert egocentrikus volnék, vagy nárcisztikus, vagy nem is tudom, hanem mert olyan megtisztelő volna ott lenni ezek között a nagy emberek között. Nem sokkal később megfordítom a vonalas füzetemet és az utolsó lapra egy verset kezdek írni. Már nem tudnék belőle idézni, de arra jól emlékszem, hogy arról szól, hogy ezek közé a nagyok közé akarok kerülni. Nemsokkal később Mónika néni a szünetben utánam szalad. Megállok. Eleinte nem mond semmit, csak mosolyogva néz azokkal a jóindulattól csillogó kék szemeivel.

            - Közéjük fogsz tartozni, Angéla – súgja bizalmasan, hogy más ne hallja.

            - Nem értem, Mónika néni – játszom az ártatlant.

            - Te nem figyeltél, de én igen. Láttam, hogy csodaszép verset írsz.

            - Bocsánat. Figyelnem kellett volna.

            - Ez tény. De akkor ez a nagy mű nem születik meg. Ne hagyd abba az írást. Soha. Oké?

            - Oké.

            Azzal biccent egyet és folytatja az útját a tanári felé. Hosszan nézek utána. Azon gondolkozom, hogyha folyton megerősítenek abban, hogy nagy jövő elé nézek, akkor valóban az elé nézek.

            Visszatérek a jelenbe. Mónika néni egy bombázásban halt meg egy évvel a beszélgetésünk után, a szüleimet megölték, és most egy kolónia plázáján haladok egy robotkutya mellett, ahol a Nővérem és én fogságba estünk… A jövőm pedig sehol. Semmi. Az, hogy író akartam lenni pontosan olyan álom volt, minthogy a legjobb barátom, Bence űrhajós, szuperhős és a világ legjobb gördeszkása szeretett volna lenni. Aztán a dezertőrök végeztek vele is.

            A robotkutya hirtelen megáll. A harcirobot is. Nikivel értetlenül bámulunk egymásra. Két tompa puffanást hallunk, amit azonnal két durva csattanás követ. Összerezzenek és a robotkutyára nézek. Az előbb még citromsárga fénnyel izzó gépszemei kihunytak és most egy jókora lyuk tátong a hegyes füle alatt. Egy hatalmas csattanással földet ér a harcirobot is, amit aztán a mellettem álló robotkutya követ.

            Súlyos koppanások. Bakancs. Jobbra az egyik ruhaüzletből előlép Aisha. A fekete raszta haja kiengedve, a fekete bőrkabátján olvadó hópelyhek, a fekete szemei elszántan, szigorúan mérik végig a földön heverő gépeket. Utána megindul felénk.

            - Vegyétek vissza tőlük a fegyvereiteket – mondja.

            - Köszi – biccent Niki. – De megoldottuk volna.

            - Dehogy oldottátok volna meg.

            A folyosó végén álló, szilánkosra tört, fotocellás bejárati ajtóra pillantok. Rosszat sejtek. A rókára nézek. Retteg. Niki átadja nekem a fegyveremet, majd kibiztosítja az övét. Kihívóan, mi több, ellenségesen néz farkasszemet Aishával. Pedig megmentett minket. Próbálom megköszönni, de a Nővérem a szavamba vág.

            - Nincs szükségünk a segítségedre – veti oda neki Niki.

            Aisha felém fordul.

            - Elég hálátlan a nővéred – mondja.

            - Rám figyelj! – förmed rá Niki. – Jelentened kellett volna, hogy itt vannak az ellenállók! És hogy Olivér is!

            - És akkor mi lett volna? Semmi! Nem hittek volna nekem.

            - Nem, Aisha, nem. Több tucat ember életét áldoztad fel csak azért, hogy bosszút állhass!

            - Kevesebb is lehetett volna, ha nem hátráltattok.

            Niki meg akarja ütni, de még én sem tudom, hogyan, de elkapom a karját.

            - Ne – súgom.

            A Nővérem vet felém egy pillantást, majd biccent felém és leengedi a karját. Aisha mondani akar valamit, ám három drón repül be szélsebesen a bejárati ajtón. A fekete, denevérszerű, vörös fénnyel izzó gépszemű szörnyek megállíthatatlanul közelednek és a forgótárcsáik pörögni kezdenek.

folyt.köv.

2025.február 10-14.

Budapest

Rajz: AI

Éjfél múlt három perccel.

A tízéves Bíborka szemei hirtelen kinyíltak. Hallgatta az óra kattogását, miközben türelmesen várta, hogy a szobájának árnyai lassan kitisztuljanak előtte. Előbb a könyvespolc jobbra, aztán közvetlenül az mellett a ruhásszekrény. Olyanok voltak mind a ketten, akár a szigorú bölcsek, akik azt súgják neki, hogy ma sem fogja megúszni azt a találkozást. Nincs kiút. Ez a két bútor reggel már úgy mosolyog rá, mintha mi sem történt volna. Gonosz alakok a sötétben, gondolta. Árulók.

A ruhásszekrény eltakarja a mellette álló ajtót. Egy halk nyikorgás jelzi mindig, amint az elkezd befelé nyílni. Utána lassan megjelenik a fehér ajtó széle. Ahogyan most is. Aztán hirtelen megáll. Bíborka rezzenéstelen arccal figyelte az eseményt. A padló megreccsent. Mindig így kezdődik, gondolta magában.

Lopakodik.

Egy sötét sziluett jelent meg a szobában. A szeme vörösen villant egyet, majd lehajtott fejjel közeledett az ágyhoz. Bíborka hallotta a szomszéd szobában alvó szüleit, akik békésen szuszogtak. Semmit sem sejtenek az egészből. Pedig annyi alkalom volt, hogy elmondja nekik. De nem tette.

A lény már ott állt az ágya felett. Bíborka azokra a bogarakra gondolt a kertjük járdáján, melyek a hátukra fordulva kapálóztak kétségbeesve. Olyan volt ő is minden éjjel. Amikor sikoltani sem mert. Ezért egy zsebkendő szélével mindig megfordította őket, aztán mosolyogva figyelte, amint azok megnyugodva folytatják útjukat. Egyszer az egyik a vállára is szállt. Ott volt egy kicsit, majd elrepült. És Bíborka olyankor mindig úgy érezte, hogy megmentett valakit. Ő lett az őrangyal, aki érte sosem jött el.

Kattanás.

A sziluett kiengedte a hosszú, pengeéles karmait Bíborka felett, ám ő csak az ellenkező oldalra fordult és elmosolyodott.

- Hiába próbálkozol - súgta a lénynek. – Mindig ugyanazt csinálod. Idejössz és játszod a félelmetes démont.

Felnézett az ablakára, ahonnan egy eltorzult női arc vicsorgott rá. Az arca sápadt volt, a szemei pedig szürke fénnyel izzottak fel. Minden reggel őt látja a konyhában, ha előbb kel, mint a szülei, este azonban az ablakból figyeli.

- Reggel jobban látlak – vetette oda neki Bíborka. – Miért nem alszol inkább? Megint dobjalak meg a nyuszimmal?

A nő meglepetten hőkölt hátra.

- Nem akarod, mi? – hergelte a lány. – Akkor menj át a szomszédba. A bácsihoz, aki vadász. De vigyázz, mert van puskája.

A nő morgott egyet, majd hirtelen eltűnt az ablakból. Bíborka hallotta a másik lény mozgását az ágyánál, de nem törődött vele. És ettől boldog volt. Nem kelt a védelmére egyetlen angyal sem. Nem volt itt senki, csak ezek az alakok. És ő, aki annak idején egy felszabadult sóhaj után, már elfoglalta az őrangyal szerepét. Behunyta a szemét. Hallotta, amint az a félelmetes árny kisétál a szobájából.

- Csukd be magad után az ajtót – szólt oda neki.

Az ajtó becsukódott és Bíborka, a harcos angyalka mosolyogva aludt el és nagyon szépet álmodott.

Nagyprónay János

BÍBORKA – FÉLELEM NÉLKÜL

2023.június 18-19.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/24.rész

Sakk-matt

            Hamar magamhoz térek, de a szellőzőjárat félhomályában egy rémisztő citromsárga szempár jelenik meg előttem. Gépszemek. A hátamon fekszem és a sisakformájú, páncélozott robotfej a kabátom zsebe felé fordul. A hosszú, fekete gépkarjai kiveszik a kommunikátoromat. Alaposan szemügyre veszi. A mellkasán lévő kijelzőn látom, hogy manuális fokozatba van kapcsolva – ezek szerint egy monitorszobából irányítják. Lehet, hogy onnan, ahová igyekeztünk. Lebuktunk. Remélem, Niki épségben kijut innen. Mivel most nem automata, ezért az egyetlen esélyem, hogy egy óvatlan pillanatban megszököm előle.

            Az egyik hosszú ujjával óvatosan a kommunikátor kijelzőjére bök. A fejét tőle jobbra, a mögöttem lévő irányba fordítja. Eközben oda sem nézve a kezével úgy gyűri össze a kommunikátort, mintha az egy zsebkendő volna. Valahol mellettem ejti le a darabjait. Utána megfogja a csuklómat és maga után kezd vonszolni. Kétségbeesetten a kutatok a fegyverem után, de semmi sincs nálam. Semmi. Még az altatólövedékest is elvette. Mindent. Sikoltani sem tudok, csak reménykedem abban, hogy nem ütközök neki semminek. Mivel a robot nem automata, ezért nem tud ügyelni minden részletre. Most pedig mintha keresne valamit. Valamit veszélyt sejt.

            Végül megállunk. Elenged. A szellőzőjárat félhomályát egy valahonnan mögülem beszűrődő fény töri meg. Hasra fordulok és akkor látom, hogy a gép körbenéz a széles járatban, majd felém fordul. Egy darabig engem figyel, utána pedig a fejét lassan egy a szellőző padlórészén lévő rács felé fordítja. Valamit érzékel. Lejjebb dönti a fejét, valami észrevett. Halvány fény telíti be a robotfejét. Ekkor egy tompa puffanást hallok, valami átszakítja a rácsot és a harcirobot azonnal összeesik. Látom, hogy egy hosszú lyuk tátong a robotfej páncélzatán. Valaki lelőtte.

            - Hugicám! – kiáltja Niki. – Jól vagy?

            - Niki! – kiáltom örömömben. – Igen! Most már jól!

            - Hála az égnek.

            - Hogy találtál meg?

            - Bemértem a kommunikátorodat.

            - Zseni vagy!

            - Tudom. Arrébb tudod lökni a gépet?

            - Igen!

            Páros lábbal megpróbálom odébb tolni a gépet. Elsőre nem sikerül. Felüvöltök és még egyszer megpróbálom. Hátra csusszan annyira, hogy szabadon maradjon a szellőzőrács. Jól van. Akkor mindjárt megvagyok.

            - Vigyázz az útból! – szólok Nikinek.

            Lerúgom a szellőzőrácsot. Óvatosan lehuppanok és büszke mosollyal magamhoz ölelem a Nővéremet.

            Niki ad egy puszit a homlokomra.

            - Mennünk kell – súgja.

*

            Az ilyen szellőzőjáratokat úgy tervezték meg, hogy akár menekülési útvonalakként is funkcionáljanak – mégsem tudunk normálisan kiegyenesedni és nem kicsit elkezdett fájni a derekam. Bár a sisakom nélkül gyorsabban haladok, mégis úgy érzem, hogy sokkal kényelmesebb lenne inkább csúszni.

            A sötétben lekanyarodunk balra.

            - Messze vagyunk? – kérdem halkan.

            - Öt perc és ott vagyunk – feleli Niki.

            - Szerinted a robotot a monitorszobából küldték?

            - Nem valószínű.

            - Miért?

            - Kívülről jött a kommunikátor szerint. A bázisról küldhették, vagy valamelyik kinti őrhelyről.

            - Attól még lehetnek ott őrök? Mármint a monitorszobában.

            - Igen. Úgyhogy a következő kanyarnál le kell lassítanunk és szinte lábujjhegyen kell járnunk.

            - Hát. Kicsit fáradok. Úgyhogy jót fog tenni.

            Ekkor hallunk magunk mögül egy csattanást. Megállunk és visszafordulunk. Szerencsére Niki tudott adni egy új éjjellátó szemüveget, ezért mind a ketten látunk a sötétben. A kanyar felé fordulunk, ahol hirtelen megjelenik egy kisebb fénysugár. Mintha egy zseblámpa fénye volna. Valami leugrott az eggyel felettünk húzódó járatból. Ekkor súlyos lépteket hallunk. Most valami vagy mászik, vagy most egy robotkutya vett minket üldözőbe. Tényleg mintha négy lába volna, olyan ütemben lépked. Aztán hirtelen felgyorsul és szaladni kezd, eközben a forgótárcsa semmivel össze nem téveszthető hangját halljuk. Azonnal szaladni kezdünk. Niki lemarad, hogy fedezzen engem. Ezt nem szeretem. Ez az, amivel nagyon ki tud hozni a sodromból. Neki nincs joga kockáztatni az életét. Igaz, ő meg azt mondja nekem sem. De akkor is! Nekem van igazam!

            Az a valami nagyon gyors. És amint lefordul ő is, még látni fog minket és akkor tüzet nyit és esélyünk sem lesz. Szalad súlyos léptekkel. Hallom, hogy egy rakéta süvít egyet. Hátrapillantok. Szerencsére csak Niki lőtt. A rakéta becsapódik és egy hatalmasat robban. Szerencsére a lökéshullám, valamint a lángok nem érnek el minket. Ám az a valami nem áll meg. Lassít ugyan, de nem áll meg. Innen is látszik, hogy egy gép. Nem fél. Csak óvatos. A küldetésére koncentrál.

            - Mi ez? – kérdem Nikitől.

            - Egy robotkutya – feleli. – Gyerünk! Szaladj!

            - Gyere te is!

            Az első kereszteződésben jobbra vetünk, mire ez a robotkutya befordul. Valamit lő felénk és az végiggurul a szellőző padlóján. Durran egyet és fehér füst lengi be a járatot. Niki válaszul felé gurít egy gránátot, majd int nekem, hogy szaladjak. Még el sem indulunk, amikor a gránát visszagurul. Szerencsére szélsebesen elhalad mellettünk és valahol a távolban robban egyet. Ez visszarúgta.

            Ekkor hallok felettem egy hangot. Mintha mocorogna valami. A füst csípi a szemem, Niki belemarkol a kabátomba és éppen megindulnánk, amikor egy gépkar átüti felettünk a szellőző falát. Az belemarkol Niki kabátjába. Felsikoltok. Megpróbálom kiszabadítani a Nővéremet a gép szorításából.

            Aztán látom a kereszteződés füstös homályában, ahogyan egy dobermannéhoz hasonló gépfej fordul felénk citromsárga gépszemekkel. Olyan, akár egy démon. Minket figyel. Ha most rálövök, viszonozza a tüzet és én meg Niki azt nem éljük túl. Ráadásul itt van felettünk ez a harcirobot. Nem akarnak megölni minket, csak elfogni. A robotkutya sem lő, csak figyel és várja, mikor adjuk fel.

            Niki kibújik a kabátjából és azonnal, védelmezően elém áll. A gépkar odébb hajítja a kabátot. Egyszercsak megreccsen a Nővérem rádiója.

            - Sakk-matt! – örvendezik Olivér. – Itt az idő, hogy feladjátok! Bár meg kell hagyni, remekül szórakoztam!

            A sátáni kacaja visszhangzik a szellőzőjáratban. Én rémültem figyelem a robotkutya ijesztő gépszemeit.

            Sakk-matt.

            Ennyi volt.  

folyt.köv.

2025.január 25-31.

Budapest

Rajz: AI

            1376. január, valahol Buda közelében

            Végváry Előd nemes várának alagsorában egy sötét folyosó futott végig a félhomályba vesző ajtóig. A fali gyertyák fényeiben csillogtak a cellák rácsai, ahol a vár urának ellenségei sínylődtek, mielőtt a valódi ítélőszék elé kerültek volna – már ha kerültek egyáltalán. Azonban most csak egyetlen ember raboskodott ezen a szörnyű helyen és a folyosó végi ajtó is őérte nyílt ki hangosan nyikorogva. Szabolcs, a nemes barna palástot viselő szolgája érkezett fatállal a kezében, melyben ételt vitt a fogolynak.

            A nagy szakállú férfi valahol a folyosó végén állt meg és egy darab megvetéssel és félelemmel vegyes tekintettel bámult a rácsok mögötti sötétségbe. Leguggolt, majd a rácsok között betolta a tálat.

            - Egyél, amíg lehet – morogta.

            Amikor kiegyenesedett, hallott egy csosszanást odabentről. Majd halk lépteket, melyek rövidesen abbamaradtak. Szabolcs jól tudta, hogy ki az a fiatal férfi odabent és ösztönösen hátrált egyet. Jobb a békesség.

Végül a fogoly hirtelen megszólalt: - Mikor jön haza az urad?

- Hamarosan – vágta rá a szolga. – Te pedig oda kerülsz majd, ahová való vagy. A pokolra.

            - Ezt ő mondta neked? – kérdezte halkan, szinte suttogva az alak.

            - Ő bizony.

            - Mindezt az Úr és a királynak nevében?

            - Úgy.

            A fogoly halkan kuncogott. Szabolcs ereiben megfagyott vér attól a hátborzongató kacajtól.

            - Tudom, ki vagy – folytatta az alak a sötétben. – Látom a lelked. Hallom a gondolataid. Nem hibáztatlak. Végváry azt teszi veled, amihez a legjobban ért. Kiemelt a jobbágyok közül és hajlékot nyújtott neked a várában. Mindezt azért, hogy aztán folyton folyvást azzal zsaroljon, hogyha hibázol, visszakerülsz a földjeire. Te pedig bármit megtennél azért, hogy oda többé ne kelljen visszatérned.

            - Honnan veszed ezt? – förmedt rá a szolga.

            - Tudom, Szabolcs. Egy rettegés az életed. Néha azt kívánod, bár sosem tudtad volna meg, milyen is várban élni, mert akkor nem félnél visszakényszerülni oda, ahol mindig is éltél. Igazságtalanul.

            Szabolcs kezei ökölbe szorultak.

            - Mit akarsz ezzel? – sziszegte dühösen.

            Ekkor a sötétből megjelent a mindössze huszonöt esztendős, rövid szőke hajú, jóképű férfi arca. Sejtelmesen elmosolyodott, a rémísztő kék szemeiben pedig megcsillant a téboly. Szabolcs szinte kővé dermedt a félelemtől, úgy érezte mozdulni sem bír. Az a félelmetes tekintet teljesen megbénította. Maga a rettegett Palkovics Levente lovag állt előtte, akiről az a hír járta, hogy boszorkányokkal él együtt a várában. Hogy birtokán démonok és kísértetek dolgoznak, akiket pokolból kéretett magához. És most itt állt előtte annak a várnak az ura és annak félelmetes mosolya ijesztő hirtelenséggel tűnt el és a helyébe már az együttérzésnek, a kedvességnek jelei kerültek.

            - Ne félj tőlem – nyugtatta halkan Levente. – Mindössze együttműködést kérek tőled.

            - Együttműködést? – kérdezett vissza Szabolcs.

            - Bizony. Az én jobbágyaim a váramban élnek. Csakúgy a tőlem menedéket kérő szegények. Az én kapum mindenkinek nyitva áll. A hűségért a legjobbat adom. Nem kell istenként tisztelned, csak engem kell elfogadnod uradnak és nekem kell szolgálnod. Nekem ennyi elég. Cserébe vendégem leszel az összes lakomán és bizony lesz helyed az asztalomnál neked is. Ha pedig bajba kerülsz, én leszek az első, aki a segítségedre siet. A váram összes lakója így él velem. Olyanok vagyunk, mint egy család.

            - Én egészen mást hallottam rólad. „Iszonyat lovagja”.

            - Szeretem ezt a nevet. De nem azt jelenti, amit a Végváryhoz hasonlók összehordanak rólam. Gyűlölnek engem. Mert én más vagyok, mint ők. Mert én hiszek minden emberben. Ahogyan benned is, Szabolcs. Tudom, hogy te jó ember vagy. Tudom, hogy titokban ételt viszel a jobbágyoknak. Nemesebb lélek vagy, mint az urad. Sokkal többet érsz. Engedj ki innen és esküszöm neked, hogy olyan életed lesz, amire eredendően méltó vagy. Csak egy lépés választ el ettől, Szabolcs. Csak egyetlen lépés. Csak egyszer kell bátornak lenned.

            Szabolcs néhány pillanatig komolyan fontolóra vette a dolgot. Magával vinné abba a várba az összes jobbágyot Végváry földjéről. Ezzel megmentené őket ettől a zord téltől is. Ám nem hitt Leventének. Tudta jól, hogy ez az ember remekül tud hízelegni, ám a szavai mögött nincs más, mint maga az ördög.

             Ekkor ismét nyílott az ajtó és a páncélt viselő morcos őrök igyekeztek feléjük a súlyos lépteikkel. A cellához érve félrelökték Szabolcsot, aki a poros kőpadlóra zuhant. Kinyitották a cella ajtaját és kirángatták onnan a fekete szövetruhát viselő Leventét. Az iszonyat lovagjának kék szemei találkoztak az ő barna szemeivel.

            - Nemes lélek vagy – súgta Levente. – Maradj ilyennek.

*

            Levente a padlón kötött ki. Felnézett a vár tágas termében álló hosszú asztalra, melynek végében ülő, harmincegy esztendős, hosszú fekete hajú, rövid szakállú Végváry Előd éppen mosolyogva kortyolt a borába, a mellette ülő felesége ijedten meredt felé a szép szemeivel. Levente jól megnézte a gyönyörű, kék ruhát viselő, hosszú barna hajú nőt. Ezt látva, Előd felpattant és a páncéljától súlyos lépteivel megindult az iszonyat lovagja felé, miközben szikrákat szórt a szeme dühtől.

            Levente felegyenesedett. Az őrök vissza akarták tolni a földre, de Előd intett nekik, hogy hagyják. A vár ura megállt a teljesen higgadt lovaggal szemben.

            - Mondtam neked, hogy ez lesz – kezdte Előd. – Megöltél egy nemest, csakhogy megint megvédj egy boszorkányt.

            - Még nem láttam a feleséged – pillantott a nő felé Levente. – Gyönyörű nő. Hanga a neve, igaz?

            - Ne merészelj ránézni.

            - Akkor minek hoztad ide? Dísznek?

            Ekkor Előd lekevert neki egy pofont. Levente a földre zuhant és hátborzongató nevetésben tört ki. Aztán a gúnyos mosolyával felnézett a vár urára.

            - A húgom nagyobbat üt nálad – mondta. – De azért nem volt rossz.

            Előd intett az őröknek.

            - Ültessétek oda! – mutatott egy székre a kőfalnál.

            Leventével megfordult a világ és máris székben találta magát. A helyzete ellenére a higgadt mosolyával az őt sajnálkozva figyelő Hanga felé fordította fejét.

            - A férjed nem szeret engem – mondta.

            Előd egy újabb pofont kevert le az iszonyat lovagjának.

            - Ez most jólesett – nyugtázta Levente. – Adhatnál a borodból is.

            A nemes megállt felette és kardjáért nyúlt.

            - Itt és most végeznem kéne veled! – förmedt rá.

            Levente kuncogott egyet.

            - De nem fogsz – súgta sejtelmesen. – Mert akkor mi lesz a holnapi ünnepséggel? Ki fog a máglyára kerülni?

            - Ott leszel – vágta rá Előd. – Onnan pedig mész a pokolba!

            - Nem, barátom. Nem. Én holnap reggel már a váramban fogok reggelizni az új szerelmemmel.

            Azzal Hanga felé pillantott, majd vissza dühös Elődre.

            - Ó, Előd – kezdte, miközben gyilkos fény gyúlt a kék szemeiben. – Tudod, mi vagy te? Egy gyenge, gyáva senki. Most is csak a feleséged előtt fitogtatod erődet, mert mást úgysem tudsz felmutatni neki. Se a királynak. Se senkinek. Te beleszülettél a jómódba. Én nem. És jól ismerem ennek a népnek fájdalmát és haragját. Láttam családokat megfagyni a télben. Hallottam a jajveszékelésüket. Aztán jöttem én és megtettem azt, amit ti soha. Felkaroltam és védelmeztem őket. Visszahoztam őket az élők sorába. Mert megérdemlik a méltóságot és a nekik járó boldog életet. Nekem ez a szenvedélyem, nem pedig képmutatás. Én szeretem az embereket. Mindenkit. A lelküket. Azt, hogy különbözőek. Csodálatosak. Felbecsülhetetlen kincsek. De ez rád nem igaz. Te egy senki vagy. Lélek és értelem nélkül. És ezért megkapod, ami jár neked.

            Erre Előd előrántotta a kardját. Levente szemei pedig citromsárga fénnyel izzottak fel. A vár ura látván ezt, majd kiugrott a szíve rémületében. Az iszonyat lovagja kinyújtotta karját és egy láthatatlan erővel a falhoz repítette őt. Utána egy citromsárga fénycsóvát lövellve az őröket is, akik nekicsattantak a falnak, majd holtan terültek el a földön. Hanga felsikoltott és a terem végébe akart szaladni, ám úgy érezte, mintha kigáncsolná valaki és földre zuhant. Próbált felállni, de valamilyen erő a kőpadlón tartotta.

            Előd a kardjáért kúszott. Eközben Levente ellépdelt a földön heverő őrök mellett és egy a falnál álló hosszú asztalhoz lépett, ahol az ő fekete páncéljai hevertek. Azok megmozdultak maguktól és ő egy láthatatlan erővel magára öltötte azokat, miközben behunyt szemmel mosolygott.

            A vár ura éppen elérte volna a kardját, amikor az megemelkedett és hirtelen négy darabra tört. Előd felkiáltott rémületében. Levente megállt felette, mire ő falnak repült és mozdulni is képtelen volt. Az iszonyat lovagja megállt vele szemben a fekete páncéljában, a citromsárga fénnyel izzó szemeivel.

            - Hagytam, hogy elfogjanak az embereid – kezdte Levente. – Hagytam, mert ennyi dicsőség mégiscsak járt neked. És mert csak így jogos, hogy a vesztedet okozzam. Szánalmas, dicstelen végjáték. Te magad készítetted elő a végzeted. Azzal, hogy örökösen ellenem szítottad a tüzet. Ahelyett, hogy te is mellém álltál volna. Persze, szégyelltelek volna. Benned nincsen emberség. Neked csak a becsvágyad és a hatalmad fontos. Az részegít meg. Milyen szomorú. Pont ez a kettő okozta a veszted. Egy kicsit azért szomorú vagyok, amiért úgy pusztulsz el, hogy nem okultál belőle.

            Azzal Levente kezei citromsárga fénnyel izzottak fel. Lassan közelített vele Előd az arcához, aki próbálta elhajolni előlük, sikertelenül. Hanga hallotta felüvölteni a férjét, aztán egy súlyos, csörömpölő csattanást hallott. Előd holtan terült el a padlón, Levente pedig lassan a nő felé lépdelt.

            Hanga a hátára fordult és látta, amint az iszonyat lovagja sejtelmesen mosolyogva megáll felette. A nő reszketett a félelemtől azoknak a fénylő szemeknek láttán. Menekülni akart, de a láthatatlan erő még jelen volt. Levente a fejét ingatta, majd lassan leguggolt hozzá és mélyen a szemébe nézett.

            - Látom a lelked, Hanga – kezdte. – Benned megvan az erő. Bátrabb vagy, mint bármelyik nemes. Ismered fájdalmat, a félelmet és a nélkülözést. A tenyeremen foglak hordozni. Mellettem szabad és boldog leszel. Férjed, hű társad és védelmeződ leszek. Hacsak nem esküdsz ellenem te is. Mert akkor úgy jársz, mint a már megboldogult Előd. Mondanom sem kell, hogy abban az esetben is ez végzet vár rád, ha most nem jössz velem. A döntés joga azonban a tiéd. Én nem fogok helyetted dönteni.

            Leventét Hanga könnyei sem hatották meg. Továbbra is a sejtelmes mosolyával nézett a nő gesztenyebarna szemeibe. A nő a halott férje felé pillantott, majd vissza az iszonyat lovagjára.

            - Feleséged leszek – súgta Hanga.

            Levente mosolya szélesebb lett.

            - Helyes – biccentett.

*

            Hóvihar tombolt az éjszakában és Levente várának tornyai ijesztő sziluettként ragyogtak a bentről pislákoló fényeivel. A hosszú fekete hajú, negyvennégy esztendős Emese a fekete palástjában ült földön a gyertyák félhomályában. Gyönyörű fekete szemeivel a vele szemben ülő Levente kék szemébe nézett. Hálás volt ennek a férfinak, amiért megmentette őt attól a nemestől. És most megtette, amit az iszonyat lovagja kért tőle. Jósolt neki.

            - Ő hozza majd el a Végítéletet – kezdte Emese. – Gyönyörű nő. A szeme pont olyan, mint a tiéd. A lelke is. Láttam, hogy előtte azonban fogságba esik. Egy fehér épületet láttam az erdők között. Ám jól bánnak vele. Láttam egy rőt hajú nőt. A neve Petra. Védelmezi őt. És láttam még valakit.

            - Kit? – kérdezte halkan Levente.

            - Egy gyönyörű nőt. Egy nála valamivel idősebb nőt. Anna a neve. Úgy szereti majd az unokádat, mintha a leánya volna.

            - Áldottak legyenek eme két nőnek ősei.

            - Családi viszályt is láttam, de a Szilvia nevű unokád hamar rendet teremt.

            - Büszke vagyok rá. És mond, mikor jön el ez a korszak?

            - Évszázadok múltán. Valamikor a kétezres években.

            - Akkor én már nem látom ezt.

            - Dehogyisnem. Végig jelen leszel.

            - Mint egyfajta szellem?

            - Igen. Sőt, több is annál.

            Levente elmosolyodott.

            - Láthatom őt? – kérdezte.

            - Igen – bólintott Emese és ő is elmosolyodott. – Hunyd csak be a szemed.

            Az iszonyat lovagja behunyta a szemét és máris egy másik, számára vadidegen, izgalmas világban találta magát. Látta az unokáját, az akkor huszonöt esztendős, hosszú szőke hajú lányt a fekete, hosszú kabátjában és a vörös farmerjében. Farmer. Igen, így hívják azt. És azt a lovak nélküli, fekete kocsit pedig autónak. Az unokája éppen ahhoz igyekezett egy fénylő épületből kilépve. Benzinkút. A kabátjának zsebében lőfegyver lapult. A lány szemei csillogtak a tébolytól.

            - Mi a neve? – kérdezte Emesétől.

            - Valentina – felelte az büszkén.

Nagyprónay János

AZ ISZONYAT LOVAGJA

2025.január 25-26.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/23.rész

A küldetés

            - Angéla – szólít halkan egy ismerős férfi hangja. – Kisördög!

            Felnyitom a szemem. A földön fekszem. Ez a fekete-fehér motívumokkal díszitett, északi stílusú szőnyeg is olyan ismerős. Felnézek. A szürke kanapé, a könyvespolc, a fényképek a falon. Otthon vagyok Dunakeszin. Valaki a kezét nyújtja. Felnézek rá. Az egész arcom megremeg. A nagybátyám, Vince áll felettem a zöld egyenruhájában és a fekete barett sapkájában, a neve és a rangja ott szerepel az egyenruháján.

            - Vince – súgom. – Te? Itt?

            - Hadd segítselek fel – mosolyodik el.

            Megfogom a kezét és engedem, hogy felsegítsen, miközben végig a csillogó kék szemeibe nézek. Látom benne anya arcát. A mosolyában is. Amint talpra állok, rögtön magamhoz ölelem.

            - Vince – rebegem.

            - Kisördög – súgja.

            - Annyira hiányzol, Vince.

            - Te is nekem. De még nincs itt az idő. Tudod, mi a dolgod, ugye?

            - Igen. A küldetés.

            Ekkor leguggol velem szemben. Úgy mosolyog, mint régen, amikor ott állt az iskolában és hallgatta, ahogyan elszavalok egy verset, köztük a sajátomat is. Ugyanazt láttam az ő arcán is, mint a szüleimén. A büszkeséget. Sosem értettem, miért büszkék rám. Nem értettem. De nagyon örültem neki.

            Leveszi a barett sapkát és megigazítja a rövid szőke haját. Utána mélyen a szemembe néz.

            - És mi a küldetésed? – kérdi még mindig mosolyogva.

            - Védeni az életet – felelem és elcsuklik a hangom.

            - Emlékszem, amikor kisbaba voltál. Mindenkit, aki a közeledben volt olyan kis bölcs nyugalommal és szelídséggel figyeltél, mintha beleláttál volna a fejükbe. Úgy éreztük, mindent tudsz rólunk. Azonban abban biztos voltam én is és a szüleid is, hogy erős lélek vagy. Egy acélos lélek.

            - Nem vagyok az.

            - Dehogyisnem. Bármelyik baba, aki sírt a közeledben, egyből megnyugodott, amikor rájuk néztél. Szinte azonnal. Küldetésed van, Angéla. Te vagy az, aki elhozhatja a békét. Ha nem is az egész világon, de ahol te vagy, ott biztosan.

            - Én ebben már nem hiszek. Nekem már csak egy küldetésem van, Vince. Hogy ne veszítsem el azokat, akiket még meghagyott nekem a sors. Nem akarok elveszíteni senkit. Téged is elveszítettelek. Téged, aki talán az utolsó, élő rokonom volt. Te voltál talán az utolsó. Olyan, mintha én is meghaltam volna.

            A fejét ingatja, aztán finoman letörli a könnyeimet az arcomról.

            - Nem én voltam az utolsó – mondja és most már komolyan néz a szemembe. – Még vannak.

            - Kik? – kérdem.

            - Lehet, nemsokára találkozol velük. Légy türelmes.

            Ledöbbenek.

            - Vannak még élő rokonaink? – kérdem. – Vannak?

            - Igen – bólint.

            - Hol?

            - Majd meglátod. Most vissza kell menned. Dolgod van, húgocskám.

            - Nem.

            - De igen.

            Azzal ismét elmosolyodik. 

            - Kisördög – súgja.

*

            - Vince – súgom és közben hallom Niki hangját.

            - Angéla! – kiáltja. – Ébredj! Angéla!

            Felnyitom a szemem. Látom a Nővérem arcát, ahogyan felém hajolva kiált. Érzem, hogy valami ég mellettünk. Jobbra fordítom a fejem. Látom a földön fekvő ájult ellenállókat. Odakint a pláza folyosója lángokban áll. A nagy tárgy, ami bezuhant, valamilyen stand darabja lehet, most pedig ott lángol a kasszáknál.

            Azonnal elkezdek kúszni a földön heverő katonák felé. Niki felsegít. Tudom, mit kell tennem. Megfogom az ájult Klaudia mindkét karját és elkezdem óvatosan húzni őt a raktár ajtaja felé. A Nővérem értetlenül bámul rám, de végül biccent. Ő megfogja a férfi karjait. Elvonszoljuk őket a raktárba, ahol már nem eshet bajuk.

            Felnézek Nikire.

            - Ne haragudj – súgom. – Meg kellett tennünk.

            Csak egy büszke mosollyal tud válaszolni. Aztán becsukja a raktár ajtaját.

            - Irány a szellőző, hugicám! – adja ki a parancsot. – Gyorsan le kell lépnünk innen!

*

            Az éjjellátó szemüvegünkben, egy kicsit előrehajolva szaladunk a sötét és iszonyú hideg szellőzőjáratban. Előttem Niki halad és a mozgásából látom, hogy a járat kanyarodni kezd tőlünk jobbra. Int nekem.

            - Mindjárt lesz egy hirtelen kereszteződés – súgja.

            - Oké – súgom én is. – Ott majd jobbra kell mennünk, ugye?

            - Igen. Az visz a kettes őrszobához.

            - Mi van, ha vannak ott katonák?

            - Akkor meglepjük őket. Nagyot néznek majd.

            - Rendben.

            Nem tudok a rókára pillantani, de érzem, hogy retteg. Óvatosan elhaladunk egy felfelé vezető járat alatt. Ott is sötétség. Semmi veszély. Niki végül hevesen inteni kezd, hogy lassuljunk le. Végül megállunk. Fülelünk. Valamilyen ismétlődő zajt hallani a kereszteződés felől. Ne. Egymásra nézünk. A halk sípolások gyakori szünetekkel ismétlődnek. Egy járőrdrón. Niki a kommunikátorára néz. Valamit gépel. Ledöbben. Gyorsan elrakja a műszert és a felfelé vezető járat felé mutat.

            - A drón át van programozva – súgja.

            Halkan visszaigyekszünk a járathoz. Felnézünk. Niki felfelé mutat.

            - Menj! – parancsolja halkan. – Gyerünk! 

            - Előbb te! – erősködöm.

            - Nem! Mozgás! Én fedezlek! Fent tiszta lesz a műszer szerint! Mozgás, kadét!

            Felsóhajtok. Szerencsére vannak kapaszkodók, nyilván a karbantartók miatt is. Azonnal elkezdek felkapaszkodni. Olyan gyorsan haladok, amilyen gyorsan csak tudok. A sípolás egyre erősebben hallatszik. Ezek szerint a drón egyre közelebb van, Niki pedig még odalent vár. Gyorsan felkapaszkodom. Azonnal lenézek és látom, amint a Nővérem is igyekszik felfelé. Hátrálok.

            Niki is felér, de nem szaladunk tovább. Várunk. Szépen csendben. A sípolások közelednek. Már a kanyarban halad a járaton és hamarosan látni fogjuk, amint a fényei megjelennek a sötétben. Nagyon lassan közeledik. Minden bizonnyal alapos. A Nővérem lepillant, aztán felém fordul. Int, hogy halkan menjek előrébb. Amilyen halkan csak tudok odébb csusszanok, majd a fal jobboldalához dőlök, Niki pedig marad a baloldalán. Így tudom őt fedezni – legalábbis ezt hitetem el magammal.

            A drón fényei megjelennek az alsó szint felől. Fülelünk. Nem lassít. Úgy hallom, nem lassít. A fények szépen lassan eltűnnek. Éppen sóhajtanék, amikor az ismétlődő sípolások tartósan erősebbek maradnak. Megállt. Nikire pillantok, aki int, hogy várjunk még. Ekkor azonban a hangok felerősödnek. Jön visszafelé.

            Ismét megjelenik a fénye. Tartósan marad. A hangja pedig erősödni kezd. Jön felfelé. Niki int, hogy szaladjak. Ahogyan tudok, kiegyenesedek, majd hátrálva haladok, folyamatosan a fények felé célozva. Niki is felpattan és is hátrálni kezd. Ekkor a hangokból ítélve a drón megáll. Tudja, hogy várjuk.

            Valami durran egyet és egy tárgy a mi szintünkön ér földet. Gurul. Niki megfordul.

            - Szaladj! – üvölti.

            Azonnal szaladni kezdünk. Niki hamar utolér, megfogja a kezem és jobban rákapcsolunk. Egy kereszteződésbe érünk, a gránát felrobban. Én jobbra, Niki pedig balra vetődik. Lángcsóva halad el mellettünk.

            A Nővérem felé pillantok. Szerencsére rendben van. Bólint is. Én is. Ekkor halljuk, hogy drón felért a felső szintre és beindulnak a forgótárcsái. Azonnal tüzet nyit, miközben a sípoló hangja egyre erősebb.

            Intek Nikinek, hogy bízza rám. Az övemről lecsatolok egy gránátot, kibiztosítom. A drón kereszteződésben jobbra, majd balra céloz. Golyók ütötte nyomokból látom, hogy nem céloz lefelé. A gránátot egy picit padló felett tartva kinyúlok és villámgyorsan felé gurítom. Niki hátrébb húzódik. Én is. A drón abbahagyja a tüzelést. Nyilván észlelte a gránátot. Ami aztán kisvártatva fel is robban.

            A drón darabjai elcsusszannak mellettünk. Elintéztem. Ám ekkor hallok a felettem húzódó járatban egy kattanást. Lassan felnézek és látok egy fekete gépkezet, ami felém nyúl, belemarkol a kabátomba felhúz magához. Sikoltozok. Niki a nevemet üvölti. Nem látom a gépet, de szélsebesen húz maga után a sötétebbnél sötétebb járatokban. Próbálok kiszabadulni, de nem megy. Egy végtelennek tűnő kanyar következik, sikoltozom, végül fájdalmat érzek a lábamnál. Látom, hogy egy altatólövedék. Küzdök az ájulás ellen, de egyre gyengébb vagyok. A hangok elmélyülnek körülöttem és elsötétül a világ.

folyt.köv.

2025.január 13-24.

Budapest

Rajz: AI

            A hosszú vörös hajú, tizenkét éves Gerda a matek óra utáni szünetben belépett a mosdóba. Nem hallott hangokat, a csapoknál sem állt senki, szóval nagy valószínűséggel egyedül lesz végre egy kicsit a csendben. Amikor belépett a fülkékhez, látta az ablakon át, amint a heves őszi szél belekap a fenyőfákba. Aztán nagy erővel kicsapódott a lévő vécéajtó és egyenesen az arcába ütközött. Elterült a jéghideg csempén. Könnyezni kezdett, érezte, hogy az orra iszonyatosan fáj. Mintha folyna is. A kezére nézett és látta, hogy véres. Üvölteni akart annak az őrültnek, aki ilyen gondatlan volt. Minden bizonnyal valamelyik C-osztályos tanuló lehet, azok amúgy is egy menthetetlen banda, akik közül egyik se viszi majd semmire.

            Összeszedte az erejét. Elég erős volt, hogy üvöltsön, ám látta az ajtó alatt megkoppanni azokat az ismerős bakancsokat. Ajtó nagy erővel becsapódott és Gerda ereiben megfagyott a vér. A fekete, márkás, méregdrága kabátjában ott állt előtte az osztálytársa, Király Valentina. A hosszú szőke hajú, magas, vékony lány rideg tekintettel és azokkal vérfagyasztóan rémísztő kék szemeivel nézett le rá. Bárki, aki belenézett azokba a szemekbe, szinte azonnal megbénult a félelemtől. A pletykák szerint az előző iskolában az óra közepén minden ok nélkül félholtra verte az egyik osztálytársát és a tanárra is rátámadt. Itt sem volt valami mintadiák, a nyolcadikosok is rettegtek tőle.  

            - Fel ne merj állni – súgta sejtelmesen Valentina. – Majd én segítek.

            Azzal Gerda egy villanásig még látta, ahogyan a lány kinyújtja a karját felé, majd megfordult előtte a világ és már a falicsempét látta vészesen közeledni. Elsötétült előtte minden, hallott egy csattanást, érezte, hogy az egyik foga megfájdult. Egy villanásig látta, hogy Valentina húzza maga után a földön, aztán hirtelen sötét, utána halvány fény, majd a lány a hajánál fogva talpra állította és Gerda már a sérült tükörképével és mögötte magával a gonosszal nézett szembe. Valaki csak be fog jönni. Valaki meg fogja menteni, ezt a szörnyeteget pedig végre kirúgják innen úgy, hogy a lába nem éri a földet.

            - Reménykedsz? – tette fel a kérdést Valentina. – Hogy majd bejön valaki? Ugyan, te hulla lány. Azt te már nem éred meg.

            - Ezt már nem úszod meg – nyögte Gerda.

            - Nem érdekel. Látod ezt?

            Valentina meglengetett egy fekete tárgyat, melyből hirtelen egy hosszú penge ugrott elő. Gerda szemei kikerekedtek a félelemtől. Ez megteszi. Ez meg meri tenni. Ez a lány tényleg képes ölni. Pont a napokban beszéltek odakint az udvaron arról, hogy Valentina egyszer meg fog ölni valakit. Aznap úgy ment haza, hogy folyamatosan maga mögé nézett, nem követi-e ez a szörnyeteg. Nagyon félt, de úgy érezte, vele ilyen nem történhet meg. Ő egy rendes lány és Isten megvédi a jókat. Ám most itt csillogott előtte a penge és Valentina szája sátáni mosolyra görbült.

            - Mesélek neked valamit, hulla lány – kezdte halkan Valentina. - Az Iszonyat hercege fogja a kezem. Ő vezet az utamon. Nincs bennem félelem. Én vagyok az, aki felkavarja az összes lelket. Erre teremtett valami megmagyarázhatatlan erő, melyet elkezdtem érezni. Nem tudom honnan jön, de itt van velem. És hallom. Hallom, hogy fülembe sugdolózik. Tudod, hogy mit? Ó, nem. Te nem akarod ezt tudni. Bár lehet, hogy sejted.

            - Kérlek – rebegte Gerda. – Nem akarok meghalni.

            - Egy pusztító tornádót látok a sötétszürke fényű tengerparton. Hallom, ahogy ezernyi démon suttog a fülembe. Viszi őket a szél. Aztán a Hold olyan közel van. Olyan elképzelhetetlen félelem árad belőle, olyan végtelen bizonytalanság, amit te fel sem foghatsz. Én azonban értem. Mert én vagyok az Iszonyat hercegének gyermeke. Az Iszonyat lánya.

            Gerda látta a pengét közeledni. Nem akarta elhinni, hogy ez vele megtörténhet. A szüleit és a nővérét látta maga előtt. Látni akarta őket még utoljára. Hirtelen elvesztette a hitét, amit a templomban oly sokszor olyan erősnek érzett. Nincs Isten, gondolta magában. Nincs. Nem védi meg őt sem.

            - Valentina – súgta remegő hangon, miközben patakokban folytak a könnyei. – Kérlek! Én nem bántottalak soha!

            - A puszta léted is támadás nekem – vágta rá a lány vigyorogva. – Ám ennek örökre vége, hulla lány.

            Ekkor kinyílt az ajtó. Valentina valami természetfeletti gyorsasággal tette el a kést és megeresztette a vizet a csapból. Az egyik nyolcadikos lány lépett be. Azonnal megakadt a szeme a vérző orrú Gerdán. Valentina elkezdte az langyos vízzel öblíteni, miközben sajnálkozó képet vágott – méghozzá hitelesen.

            - Szegény Gerda – sajnálkozott. – Még jó, hogy itt voltam.

            - Segítsek valamit? – ajánlkozott fel a magas, barna hajú lány.

            - Nem kell. Én majd segítek. Szegény elesett. Igaz?

            Valentina félreseperte Gerda vörös haját. A lány reszketett, nem mert megszólalni sem. Kiáltania kellett volna. Segítséget kellett volna kérnie, de bénult volt a félelemtől. Összerezzent, amikor Valentina oldalról megölelte.

            - Leviszlek az orvosiba – súgta az iszonyat lánya. – Minden rendben lesz.

            A nyolcadikos lány bement a fülkékhez. Gerda utána akart nézni, de csak Valentina sátáni szemeivel találkozott.

            - Ezt most megúsztad – súgta a szörnyeteg. – Te kis patkány. De ne aggódj, legközelebb nem leszel ilyen szerencsés.

*

            Az ötödikes Kamillát sokan csúfolták. A nyomorból és a nélkülözésből jött, a szülei egymással állandóan konfliktusban álltak, ő pedig rettegésben élt otthon az öccsével. Az iskolában pedig rendre megszólták a gyakran mosatlan, olcsó ruhái miatt, melyeket a nagymamája a piacról, vagy használtruha kereskedésekből szerzett neki. Ám nem ez volt a fő kiváltó ok, amiért nem voltak barátai. Sokan a szemei miatt csúfolták, mivel az egyik fekete volt, a másik pedig zöld. Kamilla örök vesztesnek érezte magát, aki jobbra nem számíthat, mint ami a szüleinek is jutott. Az egyetlen öröme az öccse, Tibi volt. Egymás támaszai, egymás őrangyalai voltak annak a füstös, poros, végtelenségig feszült otthonnak, ami egy földi pokolként terült el körülöttük.

            Az ebédlőben leült az egyik hosszú asztal végébe, ahol nem ült senki. Gyorsan bekanalazta a húslevest, mind a két kenyeret megette hozzá. Aztán a resztelt máj következett petrezselymes krumplival és céklával. Azonban ő még várt. Egy darabig szemezett a kakaós csigával, ami a desszert volt. Képzeletében az egészet befalta. Szinte érezte, hogy forgatja a szájában és lenyeli. Utána elővett a zsebéből egy nejlonzacskót és abba tette bele a finomságot. Gondosan megkötözte a zacskót és titokzatos mosollyal tette bele a kapucnis pulóvere kenguruzsebébe.

            Ekkor félszemmel látta, hogy tőle balra leült valaki mellé. Óvatosan odapillantott. Látta azt a drága fekete pulóvert. Olyat, mint amilyen neki sosem lesz. Valamint azt a szép dús szőke hajat. Neki is ilyen dús, csak neki fekete. Ő pedig szőke akart lenni, mert az olyan hercegnős. Bár talán vannak fekete hajú hercegnők is.

            - Szia Kamilla – súgta Valentina.

            Kamilla bár előre tudta, kivel áll szemben, mégis megrettent a hangtól. Attól a démoni, nem evilági hangtól. Félve, de belenézett Valentina hátborzongató, gyilkos fénnyel csillogó kék szemeibe.

            - Szia – köszönt halkan Kamilla. – Szia, Valentina.

            Ekkor az iszonyat lánya rögvest a késért nyúlt. Kamilla zöld és fekete szeme követe a mozdulatot. Meglepődött. Erre nem számított. Nem akarta elhinni, hogy ez vele megtörténhet. Valentina átpakolt neki néhány szem krumplit és a resztelt máj felét. Utána a kakaós csigáját is áttette neki.

            - Tudom, hogy az öcsédnek viszed haza, amit elraktál – súgta az iszonyat lánya. – De ez legyen a tiéd. Ahogyan a krumpli és a máj is. Egészséges. A céklából is adok majd, nehogy túl zsíros legyen neked.

            Kamilla értetlenül nézett rá.

            - Miért? – kérdezte. – Miért adtál nekem a tiédből? Mit kell érte tennem?

            - Semmit – vágta rá Valentina. – Csak egyél rendesen. Adok még, ha kérsz.

            - De hát én nem tettem érted semmit.

            - És? Kellett volna?

            Kamilla nem értette ezt az egészet. Ez a lány biztosan készül valamire. Valami egészen gonoszra. De nem jött rá, mi lehet az. Megmérgezi? De hát a saját tányérjáról pakolt neki, így magát is megmérgezné. Nem, egyszerűen csak rendes vele.

            - Köszönöm, Valentina – súgta Kamilla és küzdött a könnyei ellen. – Köszönöm szépen.

            - Egyél – súgta kedves mosollyal az iszonyat lánya.

            - De miért segítesz nekem?

            Valentina elővette a ritkán, vagy tán sosem mutatott kedves mosolyát. A szemeiben már a jóság csillogott. Ám egy cseppet sem értette, miért teszi ezt. Mintha valami irányítaná őt. Valami, vagy valaki. A gyanakvása azonban egy szempillantás alatt eltűnt és mintha egy másik személy szólaltatta volna meg.

            - Mert jól érzem magam tőle – súgta. – Mert számomra öröm, ha segíthetek neked.

            Kamillának több sem kellett, hogy meginduljanak a könnyei. Azonban szégyellte őket. Valentina látván ezt, magához ölelte a lányt. Nem értette miért, de úgy érezte, ezt kell tennie. Talán ezt parancsolták neki a fejében.

*

            Délután Valentina édesanyja, Szilvia már az iskola előtt várta a lányát a fekete, méregdrága kocsijában ülve. Hosszú szőke haját copfba kötötte, a fekete ballonkabátjának zsebéből előtte a mobilját és megnézte az időt. Egy kicsit késik a leányzó, sebaj. Jól tudta, miért. Nagyon helyes. Aztán látta is, ahogyan Valentina kilép az iskola kapujából a borult, őszi idő heves szelébe. Mellette pedig ott sétál Kamilla a szakadt kabátjában. Igen, pontosan, ahogyan tervezte.

            Figyelte azt a fekete hajú lányt, ahogyan egy öleléssel elbúcsúzik az ő lányától. Szilvia szemei ekkor halvány citromsárga fénnyel felizzottak. Érezte magában a Sötét Univerzum jeleit, melyek a küldetései felé hajtották.

            - Kamilla – súgta maga elé. – Te még nem is tudod, hogy milyen értékes vagy. Ott van benned a sötétség ereje. Néhány év és közénk fogsz tartozni. Ott leszel mellettünk a Végítélet idején. A lányom hű szolgájaként.

            Ekkor Valentina behuppant mögé a hátsó ülésre. Már nem emlékezett Kamillára. Az ebédlős eset teljesen eltűnt az emlékeiből.

            - Szia, anya – köszönt halkan az iszonyat lánya.

            - Szia, kincsem – súgta Szilvia, majd hátrafordult és a már újra kék szemeivel a lánya szemébe nézett. – Milyen napod volt?

            Az iszonyat lánya sátáni mosollyal bólintott.

            - Remek volt, anya – felelte. – Bár egy kicsit fura.

            Szilvia kacsintott egyet, majd azzal előfordult. A szemei újra felizzottak halványan. Nem szabad, hogy a lánya lássa ezt, de annyira örült, hogy talált újabb, leendő szövetségest, hogy nem bírta visszafogni az érzelmeit.

            - És ez még csak a kezdet – súgta. – Nemsokára egy új korszak kezdődik. Te pedig elfoglalod a méltó helyedet.  

Nagyprónay János

A KIS VALENTINA

2019.november

Javítva és kibővítve:

2025.január 16.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-sorozat

Rajz: AI

Reggel kilenckor, Dr. Mayer Anna a Szent Mihály Elmegyógyintézet udvarán állt kéz és lábbilincsben. A hátközépig érő hajából lejjebb kellett vágni, így csak a válláig ért már. Mozdulatlanul állt az udvaron és próbálta feldolgozni már harmadik hete, hogy az egykori munkahelyén egy ápolt lett, ráadásul a szigorított körletben az elmebeteg sorozatgyilkosok között. Néha keserédes mosollyal vette tudomásul, miszerint mindig is közéjük tartozott. Mind a hét gyilkosságát bevallotta, a tárgyalása januárban lesz és minden bizonnyal ide fogják bezárni élete végéig. Innen még senki sem szabadult. Törvényesen. Annak idején ő gondoskodott erről és most ő róla fognak gondoskodni.

            Nem vette észre, hogy az önmagát Iszonyat lányaként emlegető, tömeggyilkos Király Valentinát éppen kivezetik az udvarra. Mivel az utóbbi időben békésnek bizonyult, a szabályok szerint levehették róla a lábbilincset, viszont őt is két őr kísérte. A magas, vékony, szőke hajú, huszonhat éves lány teljesen kifejezéstelen arccal lépkedett az őrök mellett.

            Amikor Anna mögé értek, Valentina szemeibe visszatért az élet. Könyökével orrba verte a tőle jobb álló őrt, amitől az hátratántorodott és elterült a földön. A másik őrt lefejelte, aztán izomból mellkason rúgta. Anna éppen fordult volna meg, de Valentina rávetette magát. A doktornő próbált kiszabadulni a lány alól, de az a nyaka köré tekerte a bilincset és megszorította.

            - Doki néni! – kiáltott Valentina a fülébe. – Most hulla néni leszel! Élvezd ki! Mindjárt szilánkosra töröm a nyakad!

            Az Annát védő őrök egyike hátrahúzta a lány haját, a másik gyorsan kiszabadította Annát. Az iszonyat lányát lelökték róla és adtak neki a sokkoló bottal, de az így is csak nevetett, bár hevesen remegő hangon, akár egy tébolyodott démon.  

            Anna rémülten, könnyes szemekkel meredt Valentinára, míg felsegítették az őrök. Legközelebb oda kell figyelnie erre a szörnyetegre. Akit egykoron úgy szeretett, mintha a lánya lett volna.

*

            Dr. Radics Petra, a harmincas éveiben járó pszichiáter futólépésben haladt végig szigorított körlet folyosóján mellett. Végül a megállt Valentina cellája mellett. A kis üvegen át benézett és látta, amint az iszonyat lánya büszke, sejtelmes mosollyal ült az ágyán és a vele szemben lévő fehér csempés falat bámulta.

            A doktornő lenyomta beszélő mikrofonját gombját.

            - Mégis mit képzeltél, Valentina? – förmedt a lányra.

            Az szépen lassan feléje fordította a fejét. A mosolya pedig csak szélesebb lett, a szemeiben pedig csak úgy csillogott a titokzatosság.

            - Megint fekete a hajad – állapította meg. – Miért? Mondjuk, legalább a fringe bob frizurát megtartottad. Nagyon szép vagy.

            - Elárulnád, mire volt ez jó? – vonta kérdőre Petra.

            - Micsoda?

            - Amit az udvaron műveltél!

            - Nem tudtam ellenállni, bocs. Inkább hálás lennél. Te sem kedveled a doki nénit. Teljesen felülmúlt téged szakmailag. Persze szerintem kevesebb férfival volt kapcsolata, mint neked. Az őrök sokat pletykálnak rólad. Egyszerűen nem tudod beérni csakis kizárólag eggyel. Nem lehet, hogy ezért lépett le a férjed?

            Petra beleütött az ajtóba.

            - Egyszerűen menthetetlen vagy, tudod? – üvöltötte. – Menthetetlen!

            Valentina erre kuncogni kezdett.

            - Tudod, rájöttem valamire – kezdte. – Neked sokkal szebb az arcod, amikor dühös vagy. Nem akarsz bejönni hozzám? Na? Mint régen? Átölelhetnél. Téged sosem bántanálak. Bízhatsz bennem.

            A doktornő megrázta a fejét.

            - Pedig olyan közel voltunk már – mondta lesújtva. – Maximum két évet kellett volna kibírnod itt. Maximum! Nemrég még az ügyész, Rónai is belátta, hogy a kezelésed jó irányba halad!

            Valentina arcáról lefagyott a mosoly. Felpattant az ágyról és lassan megindult az ajtó felé.

            - Te is csak meg akarsz szabadulni tőlem, nem igaz? – kezdte a kitörés előtti nyugalommal. – Nem igaz, Radics doki néni? Vagy csak szimplán túl akarod szárnyalni Annát? Most, hogy ő is lakat alatt van, elérkezettnek láttad az időt, nem igaz? Bizonyítani akarsz neki. Bizonyítani akarsz mindenkinek. 

            Odaért az üveghez és a fagyos, rémísztő kék szemeit meresztette a doktornő felé, aki minden igyekezetével azon volt, hogy azok ne bénítsák meg őt. Valentina azonban mélyen beleférkőzött Petra agyába.

            - Radics doki néni – súgta sejtelmesen. – Tizenegy éve sínylődök itt. Ebből nyolc éven át hiába kezeltél. És te most az nyakamba akarod varrni az egészet? Nem én vagyok menthetetlen. Nem. Te vagy alkalmatlan. Pályát tévesztettél. Maradtál volna meg művésznek. Festegethetnél és sajnáltathatnád magadat a közösségi oldalakon, amiért még nem vagy elismert. De legalább az nem követel emberéletet. Ez a bukásod, meg a hozzá nem értésed viszont igen. Én vagyok a legjobb példa rá.

            Petra teljesen lehiggadt. Eltűnt belőle a félelem. Sőt, meg is könnyebbült.

            - Te tényleg egy szörnyeteg vagy – súgta.

            - Végre észrevetted – súgta vissza Valentina. – Nahát. Nyolc év kellett hozzá.

            - Meg akartalak menteni.

            - Miért?

            - Mert megígértem neked.

            Valentina arca eltorzult a haragtól. Felüvöltött és beleütött az üvegbe. Petra arca rezzenéstelen maradt.

            - Szerettelek, Valentina – mondta lágyan. – Mintha a húgom lettél volna. De kész. Vége. Én nem tudlak megmenteni. Valaki más talán igen.

            - Te csak úgy eldobnál? – vonta kérdőre az iszonyat lánya. – Te is? Mint Anna?

            - A küldetésem voltál. Mit több, a rögeszmém. Segíteni akartam neked. Hogy szabad legyél. Sokszor elképzeltem. Álmodoztam róla. Hogy néha majd átjössz hozzám egy kávéra. Beszélgetünk. Elmeséled, milyen jól megy az életed. Hogy boldog vagy. Esetleg szerelmes. Ez volt az álmom.

            Valentina közelebb lépett az üveghez.

            - Én kijutok innen nélküled is – súgta. – És drágám, az elsők között leszel, akit elintézek.

Utána pedig Viktort, hogy ezzel a doki néninek is üzenjek.

            - Azt csinálsz, amint akarsz – ingatta a fejét Petra. – Innentől nem érdekel.

            Azzal faképnél hagyta az iszonyat lányát, aki az udvarra néző ablaka felé fordult.

            - Petra – súgta maga elé Valentina és sátáni mosolyra görbült a szája. – Ma este már át is megyek hozzád.

*

Nem sokkal villanyoltás után Anna behunyta a szemét. Egy kicsit fájt neki a nyelés, miután Valentina reggel fojtogatta az udvaron. Próbált aludni, de nem tudott, egyre csak Viktoron járt az esze. Vajon él még? Vajon egy este el fog jönni érte? Elképzelte, amint belép az ajtón. Ő egy darabig hitetlenkedve nézi, aztán felpattan és átöleli. Kicsókolja belőle a szuszt. Könnyek buggyantak ki a szemén. Elmúltak azok az idők, amikor orvosként dolgozott itt a Szent Mihály Elmegyógyintézetben. Azért lett pszichiáter, hogy megtalálja a hozzá hasonló szörnyeteget. Ez pedig sikerült. Viktor volt az, akit neki teremtett a sors. A társ, aki az ő másik feleként lépett be az életébe.

            A gondolatmenetét a cellája előtt elszaladó őrök szakították félbe. Üvöltöztek odakint. Felpattant és ajtó kis üvegénél fülelni kezdett.

            - Jobb lesz itt maradni vele – mondta az egyik hang.

            - Én addig hozok valami orvosságot az őrszobáról – mondta a másik. – Mire ideér az orvos, ez kinyiffan itt nekünk!

            - Nem mész sehova! Viktor is így szökött meg! Minimum ketten kellünk ide.

            - De nézz már rá, ember! Mindjárt megfullad a hányásában!

            Anna próbált rájönni, melyik cella felől jön a hang, de szinte esélytelen volt. Ekkor dulakodás és a sokkoló hangja harsant fel. Több beteg huhogni és visítani kezdett, mint a ketrecbe zárt majmok.

            Aztán hirtelen csend lett. Anna hallotta verni a szívét. Az üvegen keresztül nem látott semmit. Próbált valahogy oldalra pillantani, de akárhogyan igyekezett, nem látta be, mi történik.

            Aztán Valentina arca jelent meg az üveg túlsó oldaláról. Anna felsikított a rémülettől, az ajtaja pedig kattant egyet. Hátrálni kezdett, miközben a lány kifejezéstelen arccal lépett be hozzá.

            - Jó estét, doki néni – mondta színtelenül.

            Anna látta a fegyvert a kezében. Megpróbálta összeszedni magát. Egy pörgőrúgással megpróbálta fejbe rúgni Valentinát, de az könnyedén elhajolt a támadás elől és arcon ütötte őt a pisztollyal. Annának a fal adta a másikat, a lány pedig pillanatok alatt mögötte termett, a jobb karját hátracsavarta és a halántékához szorította a fegyver csövét.

            - És most segítesz nekem kijutni innen, doki néni – súgta a fülébe az iszonyat lánya. – Legalább ennyi hasznod lesz, ha már engem csak elárulni tudtál, te patkány!  

*

            Az ápolónő éppen a szigorított körletbe igyekezett két őrrel és a szolgálatba lépő biztonsági vezetővel, amikor annak az ajtaja váratlanul kinyílt. A legnagyobb megdöbbenésükre Annával és az őt fedezéknek maga előtt tartó Valentinával találták szembe magukat. Valentina nem habozott az egyik őrt és ápolónőt fejbe lőtte.

            A vezető, rövid vörös hajú nő feltette a bal kezét és intett a kollegájának, hogy higgadjon le.

            - Fegyvereket a földre! – parancsolta Valentina.

            A nő erre ledobta a fegyverét, miközben le sem vette a szemét az iszonyat lányáról, aki látszólag most nem csak szórakozni akart, hanem megszökni az intézetből. Ám a társa nem akarta letenni a fegyvert. Reszketett. Akárcsak a túszul ejtett, hajdanvolt doktornő. 

            - Lőjék le! – kiáltotta Anna. – Lőjék le, ne törődjenek velem!

            - Tegye le a fegyvert, Valentina! – mondta a vezetőnő és próbált higgadt maradni annak ellenére, hogy kis híján sokkot kapott az előbb. – Innen úgysem menekül. Mindent láttunk a kamerából és az őrök be fogják keríteni. Valamint elindult a helyszínre egy csapat rendőr. Nemsokára teljesen be lesz kerítve.  

            Valentina vérfagyasztóan felnevetett.

            - Úgy hiányzik már a sziréna! – üvöltötte.

            Anna a fiatal biztonsági őr srácra nézett.

            - Gergő! – kiáltotta neki. – Lője le! Tudja, ki ő! Tudja, mire képes! Lője már le! Nem juthat ki innen!

            - Le a fegyverrel Gergő, vagy ki! – kiáltotta Valentina. – Vagy miattad hal meg a főnököd, aztán meg a doki néni is!

            A biztonsági őr izzadni kezdett. Az ujja remegett a ravaszon. Végül a bal kezét megadóan felemelte és szép lassan leguggolt, a pisztolyt pedig a földre rakta. Utána óvatosan kiegyenesedett.

            - Ügyes fiú – dicsérte meg vigyorogva Valentina, majd habozás nélkül torkon lőtte a biztonsági vezető nőt.

            Gergő az arca elé tette a kezét védekezően, de a lány keresztüllőtte azokat, fejbe találva a szerencsétlent.

            - Bocsi, doki néni – súgta Anna fülébe. – Most pedig tudod, hová megyünk? Mindjárt meglátod. Ott még segítesz, aztán elengedlek. Nem fogod így végezni, ha szófogadó leszel. És Viktort se fogom bántani, ha odakint találkozom vele. Na, jó az ajánlatom, vagy jó az ajánlatom?

            - Úgysem jutsz ki innen! – kiáltotta az.

            - Annyira cuki vagy. Ezt igennek veszem.

*

            A mérsékelten veszélyesnek számító betegek körletébe léptek, ahol mintha várták volna őket, a lakók dörömböltek az ajtóikon. Valentina odatolta Annát a bejárati ajtó melletti áramkapcsoló és ajtónyitó karokhoz.

            - Mindjárt vége, doki néni! – mondta tébolyult vigyorral.

            - Ne tedd ezt! – könyörgött Anna. – Ne tedd, kérlek!

            - Félsz tőlük?

            - Ez nem fair! Ezt nem teheted!

            - Gondolj arra, hogy nemsokára mész vissza aludni, én pedig nem leszek itt már, hogy szórakoztassalak.

            - Akkor se tedd, te elmeháborodott szörnyeteg!

            - Én nem fogok semmit se csinálni! Húzd meg a központi ajtónyitó kart és cserébe életben is hagylak, Viktort pedig a sorsra bízom majd. Gyerünk, mert ha én húzom meg a kart, elküldöm a fülét, vagy valami mást. Tudom, mennyire fájna neked. Szinte élvezet elképzelni, ahogyan minden éjjel álomba sírod majd magad. Na, rajta! Te döntesz. Mint ahogyan rólam is döntöttél, amikor elárultál engem.

            Anna megragadta kart. Nagy levegőt vett. Meg kell tennie. Az egyetlen szerelméért. Gyerünk, parancsolta magának. Gyerünk. Megszorította a kart. Nagy levegő. Aztán meghúzta. Valentina fülsüketítően felkacagott.

            - Kezdődjön a buli! – kiáltotta.

            Nem telt el öt másodperc sem és fehér ruhás, őrjöngő tömeg lepte el a körletet. Valentina a tömegbe lökte Annát és az emberek közt cikázva a kijárat felé igyekezett. A doktornő bemenekült az egyik cellába és magára csukta az ajtót. Senki sem törődött vele, mindenki a kijárat felé igyekezett, amit Valentina megnyitott előttük, miközben sikongva kacarászott.

            - Gyerünk, törjetek utat nekem! – kiáltotta nekik.

*

            A Szent Mihály Elmegyógyintézet főépülete előtt négy villogó rendőrautó állt üresen, míg odabent elszabadult a pokol. Valentina az egyik trafó mögül odaszaladt az egyik járműhöz és bepattant.

            Kifarolt szélsebesen, ráhúzta a kormányt és megindult a kijárat felé. Bekapcsolta a sziréna hangját, mire a kaput megnyitották előtte. Gázt adott és közel nyolcvannal kihajtott rajta. A visszapillantó tükörbe belesandítva látta, hogy senki sem követi. A kanyarban lekapcsolta a hangot és a villogót.

            Nem sokkal később az autópályán haladt, majd lehajtott egy kisebb elhagyatott útra. Levillantott egy előtte haladó kocsit. Kimérten kiszállt a kocsiból és teljesen kifejezéstelen tekintetét elővéve sétált a járműhöz, ahonnan sofőr kiszállt. Az kérdően kitárta karjait előtte. Nem látta a rendőrautó erős fényszórójától és villogóitól Valentinát, csak homályosan. Végül kitisztult előtte a kép és megpillantotta a fehér intézeti ruhát viselő lányt, aki már sátáni mosollyal közeledett felé. Az iszonyat lánya végül két golyót eresztett belé, majd megállt a holttest felett, miközben a gyilkos fény csillogott a szemeiben.

            - Az autóvásárlás megtörtént – jegyezte meg vigyorogva. – Köszönjük, hogy a hulla bácsi autókereskedést választotta.

            Tíz perccel később a Budaörsi úton haladt Budapest felé. Tizenegy éve nem járt erre. Tizenegy évet sínylődött odabent. Próbálta fékezni magát örömében, nem akart lebukni. Érezte Viktor jelenlétét a levegőben.

            - Jövök, hulla fiú – kiáltotta maga elé. – Ne hidd, hogy kimaradok a játékból. Játszunk egy kicsit! – vérfagyasztó vihogásától kezdett zengeni a kocsi – Játszunk! Játszunk! Jó móka lesz!

Nagyprónay János

VALENTINA – A SZÖKÉS

2019.november 10-12.

Dunakeszi

Javítva és kibővítve:

2025.január 11-12.

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János: NÓRI ESETE A GONOSSZAL – regény

Nagyprónay János: VALENTINA-sorozat

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/22.rész

A „felszabadítók”

            Niki óvatosan a konténerház oldalához rögzít egy mágneses kiskamerát, utána visszahúzódik mellém a takarásba. Mindkettőnk kommunikátorán megjelenik az eszköz által rögzített kép. Az éjszakában egy újabb helikopter ereszkedik le. A gép orránál két vörös fény szeli át a hóesést, odalent pedig már néhány ellenálló katona várja őket. Amikor helikopter leszáll, az oldalsó ajtaja kinyílik és több zöld katonai kabátot és fekete barett sapkát viselő nő és férfi ugrik ki belőle gépfegyverrel.

            - Megint nyolcan jönnek – nyugtázza a Nővérem. – És további három gép közeledik.

            - Így is már legalább harmincan vannak – súgom. - Teljesen elfoglalják a kolóniát.

            - Az már megtörtént. A következő invázióra készülnek. Nem lennék meglepve, ha odakint, vagy Érd és Budaörs közelében is volnának egységeik. Mondjuk az erdőben. Rejtőzködve.

            A monitoron figyelem, amint a katonák a konténerházaknál szétválva szaladnak az éjszakában. Bekerítő alakzat. Mindent előre elterveztek, gondosan, ügyesen. Remek. Ezekkel szemben esélytelenek vagyunk. Még csak meglepni sem tudjuk őket. Alig egy óra leforgása alatt elfoglaltak egy kolóniát és a hozzá tartozó maximális védelem alatt álló katonai bázist. Valamint az egészet el is vágták a külvilágtól. Ez persze Olivér nélkül nem ment volna ilyen könnyen.  

            Niki kikapcsolja a kamera képét, majd óvatosan leszedi a ház faláról és zsebreteszi. Néhány percig gondolkodik, miközben újra hallani a háttérben a lövöldözéseket. Valahonnan az észak-nyugati szektor felől jöhet. Nyilván néhány bajtársunkat bekerítették az ellenállók és azok már lassan kénytelenek lesznek feladni a küzdelmet.

            - Jó – bólint Niki. – Eltűnünk innen.

            - Hogyan? – kérdem.

            - A plázában ugye van egy vészkijárat, mely két folyosóra vezet.

            - Igen.

            - Az egyik a bázis alatti bunkerhez vezet, melyen keresztül a bázisra is el lehet jutni. A másik pedig a legközelebbi viskóhoz, melyen keresztül ki is tudnánk jutni. De még előtte riaszthatnánk a dunaújvárosi és az új-veszprémi bázist.

            - Akkor az utóbbit válasszuk. Szerintem. De te mondod ki a végső szót.

            - Nem jó ötlet.

            - Miért nem?

            - Mert az ellenállók tudhatnak erről. Szinte biztos, hogy mindkét folyosót őrzik.

            - Akkor hol jutunk ki?

            - Van a plázában egy másik, titkos kijárat is. A sportboltnál. Azért volt humorérzéke annak, aki ezt kitalálta.

            - Sportcipőben gyorsabb futni.

            - Igen. Humoros volt a tervező. Szóval, az a folyosó egy távolabbi, egy a főtisztek részére fenntartott viskóhoz vezet.

            - És ha az ellenállók arról is tudnak? Mert Olivér arra is rájöhetett.

            Niki felsóhajt. Még sosem láttam ilyen tanácstalannak.

            - Nem tudom, hugicám – mondja, majd felém fordul. – Meg kell próbálnunk. Nem vagyunk főtisztek, de a nagykönyv szerint minket is be kell engednie ott a rendszernek. Ez az egyetlen esélyünk.

            Bólintok.

            - Sikerülni fog – mondom. – Biztos vagyok benne.

            Niki elmosolyodik.

            - Rosszul hazudsz, hugicám – súgom.

            - De hát… - kezdeném, de majdnem elnevetem magam. – Mindegy. Mi ez már nekünk, nem? Ha meg nem sikerül, akkor civilnek álcázva magunkat, megvárjuk, hogy mi lesz. Átvészeljük.

            - Ennyi – vágja rá a Nővérem és megvonja a vállát.

            A rókára pillantok. Retteg. Esélyünk sincs.

*

            A raktár felől lépünk be a pláza sportüzletébe. Halkan végigszaladunk a polcok mellett a sífelszerelések részlegén. Azon agyalok, hogy ki jár el ebben a korszakban síelni. Mondjuk hallottam róla, hogy néhány kolónián van erre lehetőség, de itt Székesfehérváron maximum szánkózni lehetne.

Niki int nekem, hogy kövessem balra. Lefordulunk és a kosárlabdák mellett szaladunk el. Jobbra pillantok és egy kicsit kilátni a pláza folyosójára. Még égnek a fények, de a tömeg eltűnt. Ilyenkor még hangzavar szokott lenni, lévén, hogy este tízig nyitva van a pláza. Most pedig mindenki otthon ül és retteg. Az a kis örömük, hogy bár keretek és szabályok között, de nagyjából ugyanúgy élhetnek, mint azelőtt, most elveszett. 

            A Nővérem int, hogy álljunk meg. Leguggolunk és a túra kabátok takarásában figyelünk a sportcipőkkel teli polcok és az üres kasszáspultok felé. Ekkor már hallom egy fiatal lány sikoltását. Bakancsok koppannak. Hirtelen egy hosszú vörös hajú lány zuhan arccal a földre. Fekete kapucnis kabátot, visel, reszket a félelemtől és patakokban folynak a könnyei. Körülbelül tizenhat éves lehet. Ismerős az arca. Aztán megjelenik még három, ijedt fiatal, akik nagyjából vele egykorúak lehetnek. Két fiú és egy lány. Maguk mögé pillantgatnak. Reszketnek a félelemtől. Egy fekete hajú srác felsegíti a vörös hajú lányt. Ekkor felismerem őket. Már találkoztam velük pár napja. Rajtam gúnyolódtak itt a plázában, a fekete hajú srác pedig pattogtatta közben a kosárlabdáját – amíg azt a szemetesbe nem dobtam. Szegények. Most nagyon aggódom értük.

            Két ellenálló katona jelenik meg gépfegyverrel a kezükben. Egy férfi és egy nő. Mindketten az ellenállók jellegzetes zöld egyenruháját és fekete barettsapkáját viseli. A nő vet egy pillantást az irányunkba, de szerencsére nem vesz minket észre. Azonban félelmetes a tekintete, a kék szemeiből kegyetlenség árad. Leveszi a barett sapkáját, igazít egy kicsit a barna fringe bob frizuráján, majd visszateszi a sapkát. A férfi látszólag dühös, a barna szemei csillognak a haragtól.

            - Leülni! – parancsolja a rémült fiataloknak. – Azonnal! Nem oda! A falhoz! Gyerünk! Ne kelljen még egyszer mondanom!

            A fiatalok a falhoz hátrálnak és szépen lassan, remegve leülnek. A nő eközben kinéz a pláza folyosója felé. Innen látom a nevét az egyenruháján, de csak a keresztnevét tudom elolvasni. Klaudia. A rangja szerint tizedes. A fiatalok felé fordul, nekünk háttal. Egy darabig némán figyeli őket. Hirtelen előkap a zsebéből valamit, amitől azok mind védekezően maguk elé tartják a kezüket.

            Csak egy kommunikátor az. A nő gépelni kezd. A férfi belerúg az egyik srác lábába. Klaudia egy darabig még gépel, aztán lassan odalép a kosaras, fekete hajú sráchoz. Elé tartja a készüléket.

            - Láttad őt? – kérdi. – A neve Újszigeti Angéla. Kadét. Jelenleg itt teljesít szolgálatot.

            Ledöbbenek. Látom a srác szemén, hogy felismer engem. A mellette ülő, könnyes szemű lány is. El fognak árulni. Nem baj. Egyrészt úgysem láthattak az utóbbi egy órában, másrészt nekik ez az egyetlen esélyük, hogy némi előnyt szerezzenek. Mondjatok el mindent. Gyerünk. Bármi is lesz, mi itt vagyunk és megvédünk titeket.

            - Sosem láttam – hazudja a srác.

            - Biztos? – kérdi Klaudia nyomatékosan.

            - Biztos.

            A nő a többieknek is megmutatja. Mind megrázzák a fejüket, pedig innen is látom, hogy felismertek. Milyen bátrak. Annak ellenére is védenek, hogy jól tudják, az árulással elnyernék az ellenállók bizalmát és még jutalmat is kapnának állítólag. De nem. Vállalva mindent, kiállnak mellettem. Niki felé pillantok, aki óvatosan int nekem, hogy várjak. Bólintok. Ekkor Klaudia elrakja a kommunikátorát.

            - Túl nagy kényelemben éltek itt – mondja. – Mert mindnyájan behódoltatok ezeknek a szörnyetegeknek. Árulók vagytok. Egytől egyig. Nincs kivétel. Nincs mentségetek. Semmi. De esélyetek van. Mi vagyunk a felszabadítók. Felszabadítunk titeket is. Nem mintha megérdemelnétek. Odakint százezrek éheznek és bujkálnak a hadsereg elől. Azok elől, akiket ti tiszteltek. Ők rettegnek. Mi értük vagyunk. És értetek is. Akármit is hazudtak rólunk nektek. Akármit hallottatok másoktól.

            - Én nem bízom bennük – szól közbe a férfi. – Hazudnak.

            - Igen. Azt én is látom. Betegek.

            Azzal tesz egy lépést hátra. A gépfegyvere nyilván ki van biztosítva. Vetek egy pillantást Nikire, aki int, hogy vegyem elő az altatólövedékes pisztolyt. Biccentek és teljesítem a parancsot. A Nővérem a férfira mutat, én pedig rögtön becélzom.

- Jól tudjátok, ki az a lány, akit mutattam – folytatja Klaudia. - Az elnyomók közé tartozik. Mégis véditek. Sajnálom, de nincs időnk mindenkit meggyógyítani. Így hát nem marad más választásunk.

Niki int, én pedig nem habozok. A nyakán találom el a férfit. Az meglepődik, felénk fordul, majd hanyatt esik. A nő éppen megfordulna, de már hallja is a fémes kattanást. A Nővérem lassan lépdel felé a gépfegyverrel.

            - Meg ne merj fordulni! – parancsolja Niki.

            A nő nem szól. Én is kilépek a rejtekhelyről és azonnal a földön heverő férfihoz igyekszem. Mélyen alszik. Elveszem tőle a fegyverét, kiveszem a tárat és az egyik túra sátor felé hajítom, a fegyvert pedig egy hálózsákra. Utána a fiatalokra pillantok, akik hálásan néznek rám. Nem tudom elmondani nekik, hogy mennyire büszke vagyok rájuk, de látják rajtam. Olvasnak a szemeimből. Főleg a kosaras srác. Biccentek feléjük. Ők is felém. Utána a Klaudia felé fordulok, aki mélységes gyűlölettel néz rám. Niki elveszi tőle a fegyverét, utána pedig a kígyó szemeivel megáll mögötte.

            - Hány helikopter jön még? – kérdi.

            - Nem tudom – feleli a nő.

            - Rossz válasz. Utoljára kérdem, hogy még mennyi helikopter fog jönni?

            - Három.

            - Vannak itt a plázában őrhelyeitek?

            - Nincsenek. Még.

            - A folyosók?

            - Milyen folyosók?

            - Jobban teszed, ha nem szórakozol velem. Tudod, hogy mire gondolok.

            - Mindkettőben vannak őrök.

            - Mind a kettőben?

            - Igen. A bunkerbe és a viskó felé vezető utat is védik.

            - Ez minden?

            - Kéne még lennie?

Nem tudom megállapítani, hogy a nő most komolyan kérdez vissza, vagy csak elhiteti velünk, hogy csupán csak arról a két hivatalos vészkijáratról tud. Arról pedig semmit, ahová készülünk. Intek a fiataloknak, hogy álljanak fel. Gyorsan felpattannak a földről. Félreállok, mire ők mögém rejtőznek. Klaudia ismét felém fordul, de most halvány mosoly jelenik meg az arcán.

- Nagyon hasonlítasz rá – kezdi. – A nagybátyádra. Főleg a szemed. Mintha most ő nézne rám megint.

Niki közelebb lép hozzá.

            - Fejezd be – parancsolja a kitörés előtti nyugalommal.

            - Egy évig szolgáltam mellette – folytatja Klaudia, mit sem törődve a fenyegetéssel. – A szemeiből mindig bölcsesség áradt. Meghaltam volna érte. De te egészen más vagy. Megalkuvó. Mi több, egy áruló. A nyomába sem érhetsz Vincének.

            Nem tudok erre mit mondani. Annyira jólesik hallani az én drága nagybátyám nevét. Küzdök a sírás ellen. Klaudia szemei a padló felé fordulnak, majd ismét mélyen a szemembe néz velük.

            - Nagyon hiányzik – súgja.

            Megremeg az arcom. Iszonyú fájdalom hasít a lelkembe.

            - Nekem is – súgom és a könnyeimet nem állítja meg semmi. – Talán ő volt az utolsó élő rokonom.

            - És ki vette el tőled a szüleidet? – szegezi nekem a kérdést Klaudia. – Na? Milyen egyenruhát viselsz te? Elárultad a saját családod. Miért? Egy kényelmes helyőrségi szobáért és ételért? Látod, ez a különbség közted és Vince között. Neki voltak elvei. Neked nincs. Mert egy senki vagy.

            Erre Niki leüti a fegyverével. A nő ájultan terül el a földön. A szavai ismétlődnek a fejemben. Emlékek villannak be előttem. Vince már nincs és sosem jön vissza. Sosem látom többé azt a hőst, aki engem, Nikit és Csengét megmentve feláldozta az életét. Azt a vicces embert, aki néha cowboynak öltözve hallgatta a country muzsikát a kocsijában, aki hangosan és hamisan énekelt könyvesboltban. Aki a tévé elé állt, amikor a zenecsatornát néztem és vicces mozdulatokkal táncolt rá. Az ember, aki mindig nevetéssel ajándékozott meg. A nagybátyám. A felbecsülhetetlen kincs, aki a régi, békés és szép világban az én világom része volt. Sosem felejtem el, amikor elbúcsúzott tőlem…

            - Sosem felejtem el – súgom remegő hangon. – Sosem felejtem el a tekinteted, Vince.

            - Hugicám – hallom Niki hangját.

            - Elvette tőlem őt is…az élet…elvette…

            - Angéla!

            Nikire pillantok, de nem fogom fel, hogy őt látom. A vállamra teszi a kezét.

            - Mennünk kell – súgja. – Kérlek. Magunkkal kell vinnünk őket is. Mennünk kell.

            Ekkor egy ismerős hangot hallok: - Nem ajánlatos arra mennetek.

            Nagyon hamar magamhoz térek és megfordulok. A fiatalok rémülten hátrálnak a falhoz. Olivér pedig ott áll az üzlet bejáratánál a hosszú fekete kabátjában. Egy villódzó kis robbanószerkezetet tart a kezében, miközben sátáni mosollyal néz minket. A barna szemeiben csak úgy csillog a téboly.

            - Gondolom, arra a bizonyos folyósóra siettek – folytatja ez a szörnyeteg. – Ami abba a viskóba vezet titeket, ami a főtisztek számára van fenntartva.

            - Nem tudom, miről beszélsz – vágja rá Niki a félelmetes mosolyával.

            Olivér felnevet. Utána a fejét ingatja.

            - Elárulok nektek egy titkot – kezdi halkan. – Én onnan jöttem ide. Három napig éldegéltem benne és higgyétek el, nem spóroltam a kaviárral, nekem elhihetitek. Persze mondanom sem kell, hogy mielőtt idejöttem, elintéztem az ottani rendszert is. Amit talán helyrehozhatnátok valahogyan, de ahhoz azzal a három katonával kéne megküzdenetek, akik ott várakoznak.

            Széttárja a karjait.

            - Hát nem vagyok figyelmes? – teszi fel a költői kérdést. – Megmentettem az életeteket. És még én lennék a gonosz?

            Közelebb lépek hozzá, mire ő a másik kezében lévő robbanószerkezetre mutat.

            - Csak nyugalom, Angéla – mondja széles mosollyal. – Nyugi. Nehogy felrobbanjunk. Olyan kár lenne, ha most érne véget a móka.

            - Mit akarsz? – förmedek rá.

            A szeme sem rezzen.

            - Már mondtam – feleli. – A kolóniát.

            - Most adtad át az ellenállóknak – vágom rá.

            - Igen. Talán. Vagy mégsem?

            Kacsint egyet. Aztán a fiatalok felé fordul.

            - Kifelé – parancsolja nekik. – Gyerünk. Az éttermi rész kijáratán menjetek, ott nincsenek katonák. Sok sikert hazáig.

            Azok vetnek egy sajnálkozó pillantást felénk, majd Olivér félreáll és kiengedi őket tőle jobbra, miközben a robbanószerkezetre mutatva nyomatékosítja, hogy ő van győzelmi helyzetben. Végül csak hárman maradunk, meg a két ájult katona.

            Niki továbbra is azzal a veszélyes mosolyával néz Olivérre.

            - Szegény te, Olivér – kezdi. – Ha mi nem is, akkor Aisha talál meg téged. De ha ő sem, akkor még szörnyűbb sors vár rád. Ha egyszer az ellenállók rájönnek, hogy átvered őket, akkor bizony a pokol kapuja nyílik meg előtted.

            Olivér továbbra is mosolyog. Úgy tűnik, hogy egy cseppet sem érdekli, mekkora veszélyben van.

            - Az éneklő kismadárka – mondja Nikinek. – A hajdanvolt híres énekesnő. Akiből egy szörnyeteg lett. Szerinted…

            - Inkább beszéljünk rólad – vág közbe a Nővérem. – És arról, hogy miért nem éred meg a reggelt.

            Olivér valami hátborzongató kacajba kezd.

            - Ez egyre izgalmasabb – súgja, majd hátrálni kezd és a másik kezével kivesz egy rádiót a zsebéből.

            - Hívod a barátaidat? – veti oda neki Niki.

            Olivér a szájához emeli a rádiót: - Angéla itt van a pláza sportboltjában. És nincs egyedül. Itt van vele a kismadárka is. A legközelebbi egység jöjjön ide.

            A szörnyeteg megáll. Kárörvendő mosollyal néz a szemünkbe.

            - Ez nem volt szép tőletek – súgja.

            - Micsoda? – kérdem.

            Azzal lenyomja a robbanószerkezet gombját és beindul egy időzítő. Öt másodperc. Tőlünk jobbra a bejárat felé hajítja, majd szaladni kezd balra. Halljuk, amint a szerkezet földet ér és csúszik tovább. A bejárati, fotocellás ajtó kinyílik és bakancsok koppannak a pláza padlóján.

            Niki belemarkol a kabátomba és üvölt valamit. Hirtelen egy hatalmas erejű robbanás rázza meg a helyet, az üzlet üvege betörik. A próbafülkék felé rohanunk, miközben a lángok mindent letarolnak a folyosón.

            Valami nagy tárgy zuhan be kintről.

            Hatalmas csattanás.

            A lángoktól egyre forróbb a levegő.

            Még látom Nikit üvölteni, aztán elsötétül előttem minden.

            Zuhanok.

folyt.köv.

2025. január 4-10.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/21.rész

Olivér és az ellenállók

            Aisha még mindig fegyvert szegez ránk, mi pedig hitetlenkedve nézünk hol rá, hol pedig az elsötétült monitorra. Olivér visszatért és az a terve, hogy átveszi az irányítást a kolónia felett – és ez az ő tudásával, képességeivel garantálható. Hiába védi egy század a területet, hiába van központi ellenőrzés alatt, ez a szörnyeteg már minden bizonnyal megtalálta a módját annak, hogy kijátssza a rendszert.

            - Olivér elvett tőlem mindent – kezdi Aisha. – A férjem halott. Elvette tőlem. Az életem. Nekem már nincs semmim. Csak egy célom. Hogy bosszút álljak. És ti nem fogtok megállítani. Hiába okozott nektek is bosszúságot Olivér. Ő az enyém.

            Niki megrázza a fejét.

            - Nem kívánságműsor – mondja. – Van egy ajánlatom. Segítesz nekünk elfogni még mielőtt bármilyen kárt is okozna. Cserébe kijuttatunk innen.

            Aisha elmosolyodik.

            - Ennyire naiv vagy? – kérdi gúnyosan. – Szerinted kik voltak azok, akiket nemrég elintéztem? Az a három ember? Képzeld, ellenállók. Még legalább húszan itt vannak. És az erősítés hamarosan érkezik. Olivér pedig tíz perccel ezelőtt blokkolta az őrangyal drónokat és teljesen elvágta a kolóniát külvilágtól. A központban és a közeli helyőrségekben, meg úgy általában mindenhol azt a hamis képet és információt kapják, hogy itt minden a legnagyobb rendben van. Az ellenállók pedig szépen csendben elfoglalják ezt a stratégiailag legfontosabb pontot. Tudjátok, hogy ez mit jelent.

            És mire ezt kimondja, a mellettünk lévő monitor felől hangokat hallunk. Recsegve, alig érthetően, de egyre csak tisztul. Két katona beszélget egymással.

            Egy női hang: - Délnyugati zóna tiszta.

            Ezután egy férfi hangja: - Az északnyugati zónához erősítést kérek.

            Újra egy női hang: - A bázis a miénk. Ismétlem a bázis a miénk. Megerősítést kérek. Egy-nulla-kilenc.

            Erre Aisha hátra rúg és az ajtó kinyílik mögötte. Nem tudunk megszólalni sem a hirtelen sokktól. Előbb Olivér, aztán itt vannak az ellenállók is és nagyon úgy tűnik, hogy vesztésre állunk. Aisha kihátrál az éjszakai hóesésbe, majd tőlünk jobbra szaladni kezd. Én lassan Niki felé fordulok, aki az üres monitort figyeli, ahonnan hallani a két ellenálló tiszt társalgását.

            - Telekommunikációs eszközök blokkolva – mondja ridegen egy férfi.

            - Őrmester! – kiált egy nő. – Egy-zéró-kilenc. Őrangyal blokkolva. Egy-nulla-kilenc. Ismétlem egy- nulla -kilenc. Parancs megerősítésre vár.

            - Egy- nulla -kilenc. Parancs megadva. Visszaszámlálás mostantól.

            - Vettem.

            A Nővérem felém fordul. A félelmet és a dühöt egyszerre látom a szemében.

            - Gyerünk! – mondja.

*

            A konténerházak között szaladunk, a távolban látni a bázis háromszintes épületét, mellette a nagy parabola antennát. Felnézek az ég felé. Az éjszakai hóesésben látom, amint innen három óránál két őrangyal drón fénye a megszokott citromsárga fény helyett vörösen izzik. Ki lettek kapcsolva.

            - Niki! – szólok a Nővéremnek.

            - Látom én is! – vágja rá. – Az egész kolónia elesett. Az összes szektor. De ha bejutunk a bázisra, akkor…

            És abban pillanatban a bázis parabola antennája felrobban. Döbbenten állunk meg. A bázis épületének harmadik szintje villan egy egyet, majd szintén robbanás rázza meg. Egy konténerház mögé vetjük magunkat. Tanácstalanul nézünk magunk elé. Lövéseket hallunk a pláza irányából.

            A rádiónkból ekkor Olivér hangja harsan fel.

            - Tisztelt Székesfehérvári Kolónia lakói! – kezdi derűs, kissé gúnyos hangon. – Gondolom sokuknak feltűnt, hogy a kellemes, meghitt téli éjszaka kissé felforrósodott odakint. Ez annak köszönhető, hogy az ellenállók átvették az irányítást a kolónia egész területén. Most önök minden bizonnyal pánikszerűen a telefonjukért nyúlnak, de sajnálattal közlöm önökkel, hogy hálózat összeomlott és semmilyen külső, illetve belső hívás nem lehetséges. Ugyanakkor a továbbiakban jobban teszik, ha az otthonukban maradnak, aki pedig még nem ért haza, az szedje gyorsan lábait, ha meg akarja érni a reggelt.

            Ökölbe szorulnak a kezeim. Látom, hogy Niki is egyre dühösebb.

            - Sajnálom, hogy egy ilyen rossz hírt kellett közölnöm önökkel – folytatja Olivér megjátszott empátiával. – De persze van öröm is az ürömben. Én hiszek abban, hogy vannak önök között bátor, jóravaló emberek. Akik elég bátrak és leleményesek ahhoz, hogy a jelenlegi nehéz helyzetből előnyöket kovácsoljanak maguknak. Most azokhoz szólok. Hamarosan megjelenik a telefonjuk és a tévéjük, valamint az utcai digitális hirdetőképernyők kijelzőjén egy fiatal kadét lány igazolványképe. A neve Újszigeti Angéla.

            Döbbenten fordítom a fejem a szintén ijedt Niki felé. Előveszem a kommunikátoromat, ahol már meg is jelent az igazolványképem, amin fekete barett sapkában és fekete egyenruhában vagyok.

            - Angéla nagyon fontos személy az ellenállók számára – folytatja Olivér. – Ha esetleg valakinek sikerül élve, épen és egészségesen átadnia őt a kolónia újdonsült hatóságának, akkor nem kevés jutalomban fog részesülni. És csak úgy megsúgom, hogy ez bizonyos hős, talán még az Alba Regia új polgármestere is lehet.

            Behunyom a szemem.

            - Ezt nem hiszem el – súgom.