2037.december

            - Ébredj! - hallom a saját hangom. – Ébredj!

            Ahogyan felnyitom a szemem és meglátom a hófelhőket, melyek felé hatalmas fenyők tornyosulnak, kezd derengeni, hol is vagyok, ki is vagyok. Valami csípi a szemem. Valami pattog. Tél van, de mégis forróságot érzek magam körül. Az oldalamra fordulok. A tankok, a terepjárók, a nagy fekete speciális járművek, valamint néhány amúgy is romos ház is lángokban áll a veszprémi szektor kis szellemfalujában. Ott vannak a bajtársaim is. A drónok mindenkivel végeztek. De velem nem. Vagy talán mégis?

            - Indulj, kisasszony! – hallom ismét a saját hangom. – Tizedes!

            A rangom hallatán felpattanok. Bár ne tettem volna. Sajgok. Minden fáj. Megérintem az arcom. Nedves. Mintha vörös festékkel locsoltak volna le. Az erdő felé pillantok, melytől alig néhány lépés választ el. Visszanézek a faluvégi utcára és lángokra. Sírni akarok, de azt hiszem, most belehalnék.

            Nemsokára egyik fa után a másikba kapaszkodom meg. Mindegyiknél úgy érzem, hogy nincs tovább. A hó itt-ott majdnem a térdemig ér. A jobb lábamat alig érzem. Zihálok. Nem fog menni. Ezt már nem fogom túlélni. El kéne fogadnom. Éppen feladnám, amikor ismét hallom a saját hangom.

Egy koreai közmondást súg a fülembe: - „Ha leégett a házad, szedd össze a szegeket”.

            Jó ideje, amióta a világ el akarja magát pusztítani, a bajtársaim voltak az otthonom. A szüleimet, a testvéreimet elragadta tőlem ez a korszak. A jövőmet is. Mindent. És most magamra maradtam. Végleg. Senki sem fog értem jönni, mert ellenséges területen vagyok. Már talán halottnak is nyilvánítottak.

            Ekkor veszem észre azt egy kis tisztáson. Ott van. Ott kell lennie. A fekete, trapéz alakú kis épület a lövegtoronnyal a tetején. A menedéknek szolgáló bunker. Vagyis, ahogy mi hívjuk: viskó. Minden helyőrség közelében van legalább kettő és átmeneti menedéket nyújt a hadsereg katonáinak. Általában fel vannak szerelve élelemmel, orvossággal és a kiváló biztonsági rendszerrel. Ágy is van. Igen, az is van. Több is. Feküdni akarok. Várni a végzetet. Elaludni. Szépen csendben.

            A körülbelül ötperces utat negyedóra alatt teszem meg. Megtámaszkodom a viskó páncélozott falában, aztán az ajtó melletti billentyűzeten beírom az azonosítómat. Remélem, elfogadja. Az ajtó kattan egyet, utána pedig jobb irányba haladva kinyílik előttem. Alig hiszem el. Innen segítséget is kérhetek. Persze, semmi értelme. A zónának ezen részét lezárták. Sebaj. Az ágy. Az a lényeg.

            Az ajtó bezárul mögöttem, egy hangosan kattan, majd fények gyúlnak. Mellettem balra monitorok sorakoznak, egy asztalon három laptop. A műszerek hirtelen bekapcsolnak és a fűtés is beindul. Egy elektromos ajtó elhúzódik balra, ott vannak a hűtők és az ellátmányokkal, kötszerekkel, orvosságokkal teli polcok. Nekem szerintem nem lesz szükségem ilyesmire. A velem szembeni ajtó is kinyílik. Látom a kényelmes ágyakat. Wellness az erdő közepén. Egy veszélyzónában. A monitorokkal szembeni kis heverőre pillantok. Kényelmes lehet. Megfelel. Elmosolyodok.

            - Hazajöttem – nyögöm és erőtlenül lerogyok a „kanapémra”.

            A hátamra fordulok. Zihálok. A neonfényeket nézem. Jól van. A légzésem kezd lelassulni. Aztán nem tudom, miért, de bevillan előttem egy emlék. Különös, mert kívülről látom magam benne. Ott ülök fekete kötött pulóverben egy kávézóban és mosolyogva kavargatok egy lattét. Napfény szűrődik be odakintről és amennyire ki tudom venni, valahol az Andrássy úton vagyok. Utána bőrkabátban sétálok egészen a Deák térig, ahol metróra szállok és a Keleti pályaudvaron várom a barátnőmet, aki vidékről jön hozzám. Tamara. Mosolyogva száll le a vonatról, a vörös hajába belekap a kapuk felől beáradó őszi szél. Miután feldobtuk hozzám a cuccait, a rakparton sétálunk. Vissza akar költözni Pestre, én pedig felajánlom, hogy költözzön hozzám, amíg meg nem találja a megfelelő lakást. Nem, ő nem akar teher lenni. De én addig győzködöm, amíg végül belemegy.

            Ismét a jelen. Neonfény. Még mindig zihálok. Nem akar eljönni a vég. Miért nem? Mit akarsz még tőlem, te „szépséges” élet? Biztosan azt mondod most, hogy „semmit”. Hát jó. Akkor lépjél valamit!

            Megint egy emlék. A húgom, Myung-Hee mosolyog rám, miközben a vacsora után teázunk. A rózsaszín pulóverén a kedvenc K-pop énekesnői vannak. Olyan boldog. Kis kezeivel felemeli a bögrét és magába szívja a tea illatát. Azt szerette, ha én főzöm neki. Nem tudom, miért. És már nem is tudom meg soha.

            Kitör belőlem a sírás és zihálva ülök fel a heverőn. Hiába fáj mindenem, elcsoszogok a „nappali” felé, nem nézek az ágyak felé. Csak előre a fürdőszoba ajtaja felé. Belépek és látom magam. Felsikoltok. Mintha egy vödör piros festék landolt volna a fejemen. Reszketve mosom meg az arcom langyos vízzel. Csíp. Nagyon fáj. Utána belenézek a tükörbe. Szia, Kyung-Mi. Szia, kisasszony.

            Két órán keresztül zuhanyzom. Ebből azt hiszem másfél óra a zokogás volt. Utána egy órát ülök törülközőkbe csavarva. A fekete egyenruhámat nézem, ami ott hever a padlócsempén. Egy idő után megunom és ellátom a sebeimet. A minimális orvosi tudásommal. Beveszek néhány gyógyszert. A fájdalmaim elmúlnak. Felveszek egy tiszta, fekete egyenruhát, aztán letakarítom a kanapémat, majd leülök és figyelem a monitorok képeit. Többféle kameraállások és már éjjellátó üzemmódban.

            Bemegyek a kis raktárba. Négy fagyasztó tornyosul egymás mellett. Kinyitom a legelsőt. Ezt nem hiszem el. Tele van. A polcokon különböző csomagok, műanyag dobozok sorakoznak. Leveszek egy ilyen dobozt. Finomfőzelék. Még három évig fogyasztható. Megfordulok és az ellátmányos polcon sorakozó konzerveket nézem. Visszarakom a főzeléket. Becsukom a hűtőt. Leveszek egy sóletkonzervet. Szuper. Ez is jó még évekig. Mekkora szerencsém van ezzel, el sem hiszem.

            Egy fazékban felmelegítem, aztán leülök a monitorok elé a forgószékre. Az éjjellátó képein keresztül figyelem az erdőt. Az éjszakai, csendes, békés erdőt. Szívem szerint sétálnék egyet, de még nagyon fáj a jobb lábam. Innen, „messziről” is gyönyörű. Aztán megremeg a kezemben a kanál, amikor bajtársaimra gondolok. Behunyom a szemem. Nem, Kyung-Mi. Nem szabad. Bevillan ekkor a húgom mosolya is. Beleejtem a kanalat a fazékba. Bűntudattal nézem az ételt, majd a kamerák képeit.

            - Nem szabadna élnem – súgom magam elé. – Nem. Nincs jogom. Ezek után. Nincs jogom.

*

Eltelik négy nap.

Egy lélek se jött erre. Egész nap csak eszek, teázok, aztán órákon keresztül csak sírok. A szüleimet, a testvéreimet, a bajtársaimat látom. Olyan, mintha hívnának a túlvilágra. Végignézek a fegyvereken a kis fegyverraktárban. Van bőven. Eljuthatok a túlvilágra. Már ha létezik olyan egyáltalán.

Leülök a monitorok elé. Vagy egy órán keresztül figyelem, aztán mintha kívülről látnám magam. Nem is vagyok itt. Nem is vagyok senki. Meg kell tennem, amit meg kell tennem. A helyes utat kell választanom.

Közelebb húzom az egyik billentyűzetet és belépek a közeli helyőrség rendszerébe. Csak egy gombot kell lenyomnom és elindul a vészjelzés. Ha nem is rögtön, de idejönnek. Nem, nem fognak, ezt te is tudod, kisasszony. Nem jönnek. De hátha. Tudatnom kell velük, hogy itt vagyok. A mutatóujjam a gomb felé emelem. El fognak jönni. Visszavisznek a bázisra.

            Tegyük fel, eljönnek. Tegyük fel, vissza is visznek. És azután mi lesz? Na, mi lesz? Egy újabb küldetésre küldenek. Folytatódik az a sok borzalom. Talán, megkegyelmeznek és elhelyeznek az Új-Veszprém nevű kolóniára és ott csak a civilekre kell vigyáznom és járőröznöm néha, ha éppen abban a beosztásban vagyok. Ugyan már! Te is jól tudod, hogy ez nem így megy.

            Elhúzom az ujjam és a kezem ökölbe szorítva teszem zsebembe. Nem. Nem! Az egérhez nyúlok és kilépek a programból. Vége. Nem, Kyung-Mi. Mást is meg kell tenned. Tedd meg most. Félóra alatt megvagy vele. Informatikus voltál a világégés előtt. Aztán egy továbbképzést is kaptál a hadseregnél. Na, sejted már?

            Elmosolyodok.

            - Igen – súgom. – Miért ne?

            Rutinosan gépelek tovább. Bemászok a pult alá, átkötök néhány vezetéket, utána egy kis generátorszobában újraindítom a viskó rendszerét. Gond nélkül sikerül. Hát, persze, mert profi vagyok. A fürdőszobába megyek és a padlón heverő egyenruhámból kiveszem a kommunikátoromat. Az okostelefonokhoz hasonló műszer képén belépek a zóna térképére. Elégedett mosollyal nyugtázom, hogy kijelző szerint a viskó „megsemmisült”. Mostantól ez a hely hivatalosan nem is létezik.

            - Velem együtt – mondom. – Én se vagyok már. A hős katonanő elhunyt. Vége.

            Koppanást hallok a monitorszoba felől. Azonnal arra nézek. Ki van itt? Az ellenállók lehetnek, vagy a hadseregből jöttek? De hát most változtattam meg a kódomat. Halk léptek. Felegyenesedek, majd kilépek a fürdőszobából. Az ágyon hever a fegyverem. Felkapom és amilyen halkan csak tudom, kibiztosítom.

            Hallom, amint az a valaki leül a „kanapémra”. Kopogtatja a cipőjét a padlón, mintha türelmetlen volna. Hangtalanul lépkedek az ajtó irányába. Hallom odébb gurulni a forgószéket. Többen is lehetnek? Megtorpanok. Jól van. Ez az én otthonom. Itt már én lakom. Akárki, vagy akárkik is jöttek be, nagyon rosszul tették.

            Megállok háttal a falnál. Elszámolok háromig, aztán a monitorok felé befordulok a szobába. A forgószék üres, a kanapé felé fordulok. Sokkot kapok. Reszketni kezd a kezem. Ezt…ezt nem hiszem el.

            Magamat látom ott ülni. A régi önmagamat fekete pulóverben, fekete nadrágban és fehér sportcipőben. Mosolyogva nézek előre a monitor irányába. Aztán szép lassan balra nézek. Vagyis, felém néz a hasonmásom, vagy ki.

            - Szia – súgja a másik én.

            - Ki vagy te? – förmedek rá.

            - Szerintem, tudod.

            Leengedem a fegyvert.

            - Megőrültem – súgom. – Megőrültem. Ez már az. Eljutottam idáig.

            - Mikor voltál te normális? – kérdi a kedves mosolyával. – Kisasszony.

            - Menj el!

            - Miért?

            - Mert!

            - Mert fáj, igaz?

            - Igen.

            - Majd, ha elengedsz.

            Beteszem a pisztolyom a tokjába. A másik én a mellette lévő üres helyre mutat. Talán ez csak átmeneti képzavar. Leülök mellé és vége is. Itt fogok ülni egyedül. De nem. Még mindig itt van. És bájosan mosolyog.

            - Hiányzom, igaz? – kérdi.

            - Nem – vágom rá.

            Erre lehervad a mosolya. Közelebb ül hozzám és mélyen a szemembe néz.

            - Látod bennem azt, aki voltál – kezdi. – Látod azt az embert, akinek élnek a szerettei. Látod bennem azt, akinek ott az a nyugis munkahelye a Dunára néző irodaházban. Látod azt, akinek rengeteg barátja volt. Aki boldog volt.

            - Fejezd be – könyörgöm neki halkan. – Kérlek, ne folytasd.

            - Ennek vége, drágám.

            - Tudom.

            - Ez az élet elveszett. De itt van most egy másik. Azért jöttem, hogy megerősítselek abban, hogy helyesen döntöttél.

            - Miben?

            - „Ha leégett a házad, szedd össze a szegeket”. A kedvenc közmondásunk volt. Sosem tudtuk, mit is jelent valójában. Csak azt, amit éppen akkor mondani akart. Ha valami elveszett. Építeni kell egy újat. Lehet, hogy másra gondoltak az őseink. De nekünk ezt jelenti. Emlékszel, amikor eljöttél arról a munkahelyről, ahol csak hemzsegtek a pszichopaták?

            - Igen.

            - És emlékszel, hogy nem hittél benne, hogy lehet ennél jobb is?

            - Igen.

            - Most elhagytad a háborút. A háború már a múlté. Itt nem talál rád senki. De majd eljönnek menedéket kérni.

            - Az lesz a küldetésem? Hogy menedéket nyújtsak?

            - Nem. Az csak egy aprócska része. A küldetésed az, hogy megmutasd a békét. Azt a békét, amit most teremtettél magadnak.

            Elmosolyodok. Ő is. Szívből, szeretetből ölelem magamhoz azt az embert, aki voltam. Behunyom a szemem. Látom a szeretteimet egy nagy, fényes kertben, ahol patak csörgedezik. Integetnek.

            Találkozunk. Találkozunk, életeim.

            Idővel.

*

            Eltemetem a bajtársaimat. Utána pedig sétálok egyet az üres faluban. Az egyik házban találok filmeket, zenéket. Otthon beteszem az egyik vígjátékot, közben előveszek tűt és rózsaszín cérnát. Az egyik fekete kabátomba varrom bele koreaiul a közmondást, ami most már új életem jelképe.

            Hajnalonként kimegyek a viskó elé és figyelem a békés, hófedte erdőt. Hagyom, hogy átjárjon a béke. Mosoly ül az arcomon ilyenkor. Csillognak a szemeim. Akárcsak akkor, amikor főzök, filmezek, zenét hallgatok, énekelek, sétálok, pihenek.

Elvesztettem egy gyönyörű életet, melyet egy hideg és gonosz káosz követett. De az csak egy átmenet volt. Egy átmenet, ami a békéhez vezetett. Nem tudom, mi vár rám. Nem tudom, hogy eljön-e majd hozzám valaki. De azt tudom, hogy az otthonom, a rejtekhelyem…

            …nem csak az enyém.

Hanem mindenkié.

 2024.március 10.