Hiába a november hajnali köd, hiába a hideg, az idegőrlő közlekedés, ő akkor is boldog volt. Egész hétvégén dolgozott a művén és úgy érezte, hogy most még egy tornádó sem állíthatja meg. Dr. Radics Petra vetett egy pillantást a kétsávos út mentén sorakozó, magasra nőtt fenyőfákra. Ebben a hajnali időben inkább tűntek ijesztőnek, vészjóslónak, mint gyönyörűnek. A távolban húzódó, magas kerítés is lidérces volt, mint mindig. Ám őt most csak az érdekelte, hogy még a reggeliosztás előtt beérjen. A kerítés ellenőrzőpontján a régi motoros biztonságiőr mosolyogva biccentett felé, majd kinyitotta a Szent Mihály Elmegyógyintézet kapuit.

            Odabent felvette a köpenyét, aztán az irodája kis mosdójába ment. Belenézett a tükörbe. Igazított egy kicsit a rövid, fringe bob frizurájú vörös haján. Őrültnek érezte magát. Lehet, hogy ez ragályos itt, gondolta magában. Nem, cáfolta meg gyorsan. Egyszerűen csak empatikus. Néha túlságosan is.  

            A szigorított körlet folyósójának mágneses ajtaja kinyílt és két ételhordókocsis férfi jelent meg. Az ajtó éppen becsukódott volna, amikor Petra megtartotta a kezével is belépett ő a fehér körfolyosóra.

            - Andris – szólt oda az izmos, szőke hajú férfinak, aki az ellátási személyzet fehér egyenruháját viselte.

            - Doktornő – mosolyodott el. – Ilyen korán?

            - Igen.

            Petra odalépett elé és orvosi köpenyéből elővett egy közepesméretű borítékot.

            - Hoztam neki valamit – mondta. – Szeretném én odaadni neki a reggelit.

            - Kaptál engedélyt? – kérdezte Andris. – Tudom, hogy nagy könyv szerintem semmi közöm hozzá, de…

            - Tegnap este kaptam engedélyt az igazgatótól, valamint biztonsági vezetőtől is. Nálam van mindkét papír.

            - Jól van. Szülinapja van, vagy mi?

            Petra zavarba jött.

            - Nem – rázta meg a fejét és elmosolyodott. – Csak úgy hoztam neki.

            - Rendben – bólintott a férfi és kiemelt egy tálcát a kocsi egyik alsó polcáról.

            A reggeli tojásrántotta volt, két nagy szelet kenyérrel, valamint forró tea és áfonyás joghurt. Petra olyan izgatott volt, mintha már karácsony lenne. A joghurt mellé tette a borítékot és átvette tálcát.

*

            Amikor megállt a fehér mágnesesen zárt ajtó előtt és benézett a kis üvegen át, azonnal elmosolyodott. Király Valentina éppen háttal neki a fehér intézeti ruhában és a vastag üvegfalú ablakon át bámulta az épület ködbe borult udvarát. Petra egy darabig néma csendben figyelte a már huszonegy éves magas, sportosan vékony, hosszú szőke hajú lányt, ahogyan mozdulatlanul állt és szokásához híven kifelé tekint – a szabadság felé.

            - Jó reggelt, Radics doki néni – súgta sejtelmesen Valentina.

            - Na, lebuktam – mosolyodott el Petra. – Pedig nagyon halkan jöttem ide.

            - Felismerem a lépteidet. Volt időm megjegyezni őket.

            - Igen. Gondoltam, most én hozom neked a reggelit. És egy kis meglepetést.

            Az utóbbi szó hallattan Valentina vállai egy kicsit megremegtek. Petra kinyitotta ajtó széles kis nyílását és betette a tálcát, majd visszazárta. A lány lassan megfordult és a doktornő úgy érezte, mintha hosszú évek után most találkozott volna vele újra. Ez az érzés körülbelül néhány másodpercig tartott és most egy kicsit megdöbbentette a lány lényének legfőbb ellentmondása: az angyali, gyönyörű arc és a démoni, fürkésző, lélekbelátó szemek, melyek azonnal kígyóméregként bénítják meg az embert. Bárki, aki legelőször találkozott vele, azt rögvest elfogta a rettegés. A tömeggyilkos, aki tizenhárom emberrel végzett egy diszkóban hat évvel ezelőtt, olyan volt, akitől még pokolban is félnének. Minden pillantása, mozdulata egyfajta fenyegető, idegborzoló, láthatatlan energiákat lövellt az ember felé. A szemeiből néha kiszámíthatatlanság, cinizmus és mélységes gonoszság áradt, legtöbbször azonban olyan volt, mintha a világon valaha élt összes gonosz szelleme bujkálna az elméjében. Az „Iszonyat lányának” hívta magát és ezzel senki nem is vitatkozott. Azonban Petra úgy tekintet rá, mintha a húga volna.

            - Hosszú volt a hétvége – súgta a lánynak.

            - Neked? – vetette a szemére Valentina. – Akkor én mit szóljak?

            A doktornő elszégyellte magát. Nem gondolkodott. Nem szabadott volna ilyet mondania. De talán a boríték kiengeszteli. Valentina közömbös tekintettel odalépett a tálcához. Felkapta a borítékot, amitől a joghurtos doboz eldőlt. Lassan felnézett az üvegbe és a kutakódó kék szemeivel egyenesen Petra kék szemeibe nézett.

            - Mi ez? – kérdezte.

            - Ahogy mondtam – felelte titokzatosan Petra. – Egy meglepetés. Csak neked.

            - Benézted a szülinapom? Márciusban van. A névnapom meg júliusban volt.

            - Csak nézd meg. Nem egy házi kakaóscsiga Annától, de szerintem örülni fogsz neki.

            - A doki néni itt volt velem hétvégén.

            - Tudom.

            Petra egy kicsit bosszús volt. Dr. Mayer Anna két évig kezelte Valentinát, amikor végül átadta neki, mert inkább a másik, szintén melléje kirendelt betegre, Bachmann Viktorra fókuszált. Azonban a kolleganője továbbra is előírtnál többször fordul meg Valentinánál. Sokszor volt összetűzése a nála valamivel idősebb, szintén csinos és megnyerő nővel, akinek rengeteg kapcsolata és protekciója is volt a szakmában. Ám most ez nem veheti el a kedvét. Fontos, hogy lássa a lány reakcióját.

            - Bontsd ki, Valentina – súgta a kedves, megnyugtató hangján.

            A lány egy darabig a szemeibe nézett, kutakodott, majd végül lassan kinyitotta a borítékot. Egy vastag, fehér kartonpapírt húzott elő, amin egy festmény volt. Valentina eltátotta a száját. A festményt egy rá megszólalásig hasonlító, szőke hajú lányt ábrázolt, aki fekete, kötött pulóverben, mosolyogva ücsörög egy kávéházban az ablak mellett, melyen át egy belvárosi sétálóutca pompázik az őszi napfényben.

            Valentina arcáról eltűnt a fenyegetés, a szemeiben megcsillantak a könnyek és szája elé emelte a kezét.

            - Ez én vagyok? – kérdezte elcsukló hangon.

            Petra nagyot nyelt. Igyekezett nem elsírni magát. Nehéz lesz, gondolta magában. Megtörölte a szemeit.

            - Igen – felelte halkan. – Te.

            - És hol vannak a fegyverek a kezeimből? – kérdezte az iszonyat lánya.

            A doktornő megdöbbent.

            - Miért? – kérdezett vissza. – Minek az?

            Valentina felnézett rá és hirtelen eszelős vigyor jelent meg az arcán.

            - Akkor ez nem is én vagyok – súgta sejtelmesen. - Hanem akinek látni akarsz.

            - Ez a jövőd, Valentina – erősködött Petra és közelebb lépett az üveghez. – Ez vagy te. Ezen kell dolgoznunk.

            - Te festetted?

            - Igen. Én.

            - Miért nem inkább művész lettél?

            - Számít ez most?

            - Ahogy látom, ehhez sokkal jobban értesz, mint az orvosláshoz. Abban igencsak alacsonyan teljesítesz.

            Petrában, aki számtalan sorozatgyilkost, veszélyes bűnözőt kezelt már és látott mindent is, mégis egy világ omlott össze mindössze néhány másodperc alatt. Anna is meg fogja tudni ezt, nyilván nevetni fog rajta, amatőrnek, szentimentálisnak fogja tartani, akinek inkább egy belvárosi masszázs-szalonban kéne dolgoznia.

            Látván ezt, Valentina arcáról lehervadt a mosoly és helyét bűntudat foglalta el. Közelebb lépett az üveghez.

            - Nem akartalak megbántani, Radics doki néni – mondta lágyan.

            - Ugyan, dehogy – sóhajtott a Petra. – Nem bántottál meg.

            - De igen. Nem akartam.

            - Tudom, hogy Annát jobban szereted, annak ellenére, hogy én kezeltelek legelőször.

            - Egy évig, igen. Még diszkós buli előtt. És akkor ki is jutottam innen.

            - Most is ki fogsz.

            Valentina ismét a festményt bámulta.

            - Kézzel festetted? – kérdezte.

            - Igen – felelte Petra és megtörölte az orrát.

            - Elsőre sikerült? Vagy tele a házad vázlatokkal?

            - Elsőre sikerült.

            - Mondom én, hogy tehetséges vagy. De miért lettél inkább orvos?

            - Mert jobban érdekelt.

            - Ugyan már, nem versz át. A pénz motivált. Havi másfél milliót is hazaviszel nettóban, nem is beszélve a kiemelkedően magas béren kívüli juttatásokról és az ingyenes masszázsról az intézetben.

            Valentina arcán megjelent a veszélyes mosolya és lassan felnézett a doktornő szemeibe.

            - Nem is beszélve a szülői nyomásról – tette hozzá. – A művészek gyakran nélkülöznek. Még a legtehetségesebbek is. Az orvosok azonban nem. Racionális nézőpont. Pláne egy olyan családban, ahol az apa szívsebész, az anya pedig egy budai fogorvosi klinika vezetőorvosa és tulajdonosa. Nem igaz, Radics doki néni?

            - De igaz – bólintott.

            - Elnyomták a lelked. Elpusztították azt, aki lehettél volna. Rajtam pedig azért akarsz segíteni, mert az elnyomott önmagadat látod bennem. Úgy érzel tartozol a világnak a szenvedéseidért.

            Petra elmosolyodott.

            - Megint túlbonyolítod – mondta. – Nem lehet, hogy szimplán csak szeretlek téged?

            - A doki nénivel versengtek – bólintott leleplező tekintettel Valentina. – Nem tartod ezt kétszínűnek?

            - Az előbb még egy másik teóriával jöttél. Döntsd el, melyiket tartod életszerűbbnek.

            Valentina ettől kizökkent a vádló pozíciójából és az arcán zavarodottság jelent meg. Petra oldalra döntötte a fejét és a kedves mosolyával nézett azokba a hihetetlenül gonosz szemekbe.

            - Nem minden olyan bonyolult, Valentina – mondta. – Van, hogy a megoldás egyszerűbb, mint hinnéd.

            - Akkor szeretsz? – kérdezte az iszonyat lánya.

            - Téged ez meglep?

            - Átléped a hatáskörödet?

            - Felelősséggel tartozom érted. A páciensem vagy. Ismerlek már évek óta. Az életem részese lettél. Van egy küldetésem is, hogy…

            - Magányos vagy? – vágott közbe Valentina. – A férfiak, akikkel randizol mind páciensnek jelentkeznek?

            Petra megremegett.

            - Tessék? – kérdezett vissza.

            - Mióta elváltál egyre érzelgősebb vagy – súgta sejtelmesen Valentina.

            A doktornő megszólalni sem tudott, az iszonyat lánya pedig közelebb lépett az üveghez és sátáni mosolyra görbült a szája.

            - Nincsenek már barátaid sem – súgta a lány. – Szegény, Radics doki néni. Azt hiszed, hogy én a barátod leszek? Hogy én majd pótolni fogom a hiányaidat? Hát ennyire mélyre süllyedtél, te kis bogárka?

            Ezután fülsüketítően hangosan felnevetett és beleütött az üvegbe. Petrának még az arca sem rezzent, annyira kellemetlenül érezte magát Valentina szavaitól. Ennyire még sosem bizonyult gyengének. Talán tényleg érzelgősebb lett? Lehajtotta a fejét, majd felnézett a lány szemeibe.

            - Kihűl a reggelid – súgta és a könnyei ellen küzdve megindult a körlet kijárata felé.

            - Hová mész? – kiáltotta utána Valentina. – Azonnal gyere vissza!

*

            Valóban legyengült, gondolta magában, miközben reszkető kézzel emelte fel a bögréjét. Belekortyolt a kávéba és hátradőlt a folyosó konyhájában. És lehet, hogy tudat alatt tényleg Annával verseng? Nem, biztosan nem. A doktornő mérföldekkel előtte jár szakmailag és esélye nincs vele felvenni a versenyt. De hát, nem is erről van szó, hanem a kapcsolatuk Valentinával. A lány Annára egyfajta pótanyaként gondol.

            Rezgett a telefonja. Lassan, kedvtelenül előtte a köpenye zsebéből és megnézte. Rónai Gábor, az ügyész. Felcsillant a szeme.

            - Üdvözlöm, ügyész úr – szólt bele.

            - Jó reggelt, doktornő – jött a közömbös üdvözlés. – Tegnap estére ígérte nekem aktuális szakvéleményét.

            Petra az asztalra könyökölt és megdörzsölte a szemeit.

            - El fogom küldeni önnek emailben – kezdte. – De személyesen is át akarom adni, hogyha szakítana időt rám. Beszélnünk kellene.

            - Ugyan miről? – vetette oda neki az ügyész.

            - Valentina állapota lassan, de javuló tendenciát mutat.

            - Megint? Mint a múltkor is, amikor rátámadt Dr. Mayer Anna doktornőre?

            - Az fél éve történt és az oka a nem megfelelő gyógyszeres…

            - Nem volt az olyan régen – vágott közbe Rónai. -  Nézze, tudom, hogy ön szíve ügyeként kezeli Valentina esetét. De hadd emlékeztessem arra, hogy amikor ön legutóbb elérte, hogy kiengedjék, az később tizenhárom ember életébe került. Nem beszélve arról a több mint negyven sebesültről, akik közül maradandó károsodásokat szenvedtek.

            Petra bal keze ökölbe szorult. Legszívesebben üvöltött volna. Mindig a szemére vetik ezt a szomorú tényt.

            - Tudja jól, hogy arról nem én tehetek – kezdte a doktornő higgadtan. – Egy évet volt szabadlábon, és semmi jele nem volt annak, hogy mire is készül. Több orvos is megvizsgálta akkor. És ha már mindenáron bűnbakot keres, akkor, ha jól emlékszem, maga volt, aki aláírta a szabadulási papírját.

            - Mert bíztam önben és kollégáiban – mondta Rónai. – Ez többé nem lesz így. Ön nem fog egy tömeggyilkost rászabadítani az emberekre.

            - Nem is azt mondtam, hogy holnap már ki kéne engedni. Hanem hogy javulást mutat az állapota. Többször is segédkezett tanácsadóként nyomozásokban, több ember életét is megmentve ezzel.

            - Mit akar ezzel elérni?

            - Több kedvezményt.

            - Például?

            - Évente egy szakbizottsági felülvizsgálatot. Maga is jelen lehetne. Évről évre kapnának képet az állapotáról.

            - Az utóbbi időben kétszer is sor került bírósági tárgyalásra. A következő jövő év márciusában lesz.

            Petra behunyta a szemét, majd kinyitotta.

            - Ó, bocsánat – kezdte és cinikus mosolyra görbült a szája. – Elfelejtettem, hogy a politikai ambícióihoz szükséges, hogy ott tetszelegjen az esküdtek és sajtó előtt.

            - Ne személyeskedjünk, doktornő – védte magát a férfi.

            - Pedig ez az igazság. Mindenki tudja. 

            - Egy órát adok, hogy elküldje a szakvéleményt, különben panaszt teszek az igazgatónál.

            - Rendben. Küldöm. Aztán felhívom a legfőbb ügyészt. El fogom intézni, hogy maga jövő ilyenkor már egy jelentéktelen, tyúkperes jogász legyen, vagy egy harmadrangú, falusi végrehajtó iroda adatrögzítője, mert csak erre telik a maga képességeiből, maga nárcisztikus, törtető alak!

            Azzal kinyomta a telefont. A kezeibe temette az arcát. Sírni tudott volna. És minden bizonnyal az egész folyosó hallotta a kirohanását.

            - Na, ez valóban egy pszichopata – súgta magának. – A javából. Annyi a különbség csak, hogy drága öltönyt visel, nem kényszerzubbonyt. Pont politikusnak való.  

*

            Villanyoltás után belépett a szigorított körlet félhomályába. Csak a halvány fények égtek körfolyosón, a cellaajtók üvegei előtt pedig el voltak húzva fedőlemezek, hogy betegek aludni tudjanak. Petra halkan lépkedett. Szokatlanul csend volt, senki sem huhogott, a suttogások és kiáltások is elmaradtak.

            Megállt Valentina cellájánál. Egy darabig figyelte az üveget fedő fehér lemezt. Aztán amilyen halkan csak tudta, elhúzta azt. Benézett a kicsiny cellába, ahol egy vécé, egy kis asztal és egy ágy foglalt helyet. Ez utóbbi üres volt. Petra ledöbbent és akkor látta, hogy Valentina a földön fekszik összekuporodva. És reszket. A doktornő nem gondolkodott, azonnal kinyitotta az ajtót. Tudta jól, hogy ezért akár fegyelmit is kaphat, de nem érdekelte.

            -Valentina! – kiáltotta. – Valentina!

            Ám, amint belépett a sötét szobába, a lány eltűnt a padlóról. Petra szíve egyre hevesebben vert. Csapda. Az ajtó becsukódott mögötte, ő pedig hátrálni kezdett. Aztán meglátta az ágyon Valentina sziluettjét.

            - Itt vagyok, Radics doki néni – súgta a lány szomorúan. – Ne ijedj meg.

            - Mi történt? – kérdezte Petra.

            - Semmi. Rosszat álmodtam. Ennyi.

            A doktornő erőt vett magán és odalépett hozzá. Tudta jól, hogy életveszélyben van, de nem akarta magára hagyni a lányt. A rádiója megreccsent.

            - Doktornő – szólította Ottó, az ügyeletes diszpécser.

            - Minden rendben – szólt bele Petra.

            - Kíséret nélkül tartózkodik…

            Petra kikapcsolta rádiót. Nem érdekelte semmilyen következmény. Sem a fegyelmi, semmi. Minden félelemérzete elmúlt. Leült Valentina mellé és finom átkarolta a vállánál. Nem először teszi ezt, azonban most nincsenek ott az ajtóban az ugrásra készen álló őrök. Ilyen lépést csak Anna mert megtenni. Petrát ez sem érdekelte. Aggódott a lányért.

            - Mit álmodtál? – kérdezte.

            - Megint ott voltam – súgta Valentina.

            - Hol?

            Valentina halkan sóhajtott. Petra érezte, hogy a lány retteg. És akkor az iszonyat lánya szépen lassan feléje fordította a tekintetét. A gyilkos szemei megcsillantak a félhomályban. Azonban most kétségbeesés áradt belőlük.

            - Elmondok valamit - súgta.

            - Rendben – bólintot Petra.

            - Tudnod kell, hogy ezt még senkinek sem mondtam el. Még Annának sem. Senkinek.

            - Mond.

            Valentina megint sóhajtott.

            - Hatéves voltam – kezdte. – A szüleimmel egy étterembe mentünk. Feszült volt hangulat anyu és apu között. Aztán egy idő után nem tartották magukban, veszekedni kezdtek. A vacsora után is, amikor a rakparton sétáltunk. Féltem. Bűntudatom volt. Pedig nem rólam veszekedtek. Mégis úgy éreztem, hogy én vagyok az oka. Úgy éreztem, nem szabadna élnem. Meg kéne halnom.

            Könnyek csillantak meg a szemeiben.

            - Aztán döntöttem – folytatta halkan. – Meg akartam halni. De csak azért, hogy kibéküljenek. Megvártam a turistákból álló tömeget, akik velünk szemben jöttem. Aztán elengedtem anyu kezét és szaladni kezdtem. Kiáltottak utánam, de nem találtak. Túl nagy volt a tömeg.

            Sóhajtott. Reszketni kezdett. Petra nagyot nyelt.

            - Utána mi történt? – kérdezte.

            - Szaladtam. Ahogy csak tudtam. Végül láttam egy alagutat. A Fővám téren voltam. A villamos alagútjánál. Egy darabig a síneken állva bámultam a sötétbe. Valami vonzott oda. Valami egészen rejtélyes. Végül megindultam lefelé.

            Petra szíve egyre hevesebben vert. Az anyai ösztöne vészjeleket küldött. Kezdett pánikba esni.

            - És? – kérdezte.

            - Akkor láttam a fényt – folytatta Valentina. – A sínek rezegni kezdtek. Iszonyú robajjal közeledett felém a villamos. Felsikoltottam. És sokáig nem tudtam, hogy hogyan, de az utolsó pillanatban, elugrottam előle. Olyan magasra ugrottam… És olyan könnyedén értem földet, mintha valaki letett volna oda. Utána ott feküdtem a sötétben. És akkor megláttam. Megláttam őt.

            - Kit?

            - A sötét sziluettet. Magas volt. Hosszú karmai. És vörösen izzottak a szemei.

            - Az „Iszonyat hercege”, akiről meséltél.

            - Ő. Ott állt. Nem akart bántani. Nem akart semmi rosszat. Csak meg akart nyugtatni. Ő mentett meg.

            Petrában összeállt a kép. Köztudott, hogy Valentina ezzel a lénnyel áll kapcsolatban. Mindig arra hivatkozik, hogy az Iszonyat herceg parancsolja, súgja neki, hogy mit kell tennie. Ez a képzeletbeli teremtény kényszerítette a bűncselekményeire is odakint, és idebent az intézetben is.

            - Folytasd – súgta a lánynak.

            - Azóta súg nekem. Folyton velem van. De ezt már te is tudod.

            - És most mit láttál az álomban? Ő is ott volt?

            - Nem. Nem volt ott. De én igen. És a villamos száguldott felém. És van itt még valami.

            - Micsoda?

            Valentina közelebb hajolt hozzá. Petra látta a gonosz szemekben a könyörgő lelket. Mintha pokol nyílt volna meg alatt és most kétségbeesetten kapaszkodni akarna valakibe, hogy mentse meg.

            - Nagyon féltem – súgta az iszonyat lánya. – De most nem Anna nevét kiáltottam. Hanem a tiédet.

            Petra szíve megdobbant ettől a vallomástól, de óvatos volt. Valentina erősen manipulatív személyiség.

            - Valóban? – kérdezett vissza.

            - Igen – súgta Valentina. – És most itt vagy.

            - Igen. Itt vagyok. Éreztem, hogy valami baj van.

            Valentina szája megremegett és Petra nem bírta tovább. Gyengéden magához ölelte a lányt, akiből azonnal kitört a halk sírás. Az iszonyat lánya erősen kapaszkodott belé és reszketett.

            - Meghaltam volna, ha nem jössz, Petra – rebegte.

            - Dehogy – súgta a fülébe a doktornő.

            - De igen. Úgy éreztem.

            - Itt vagyok. Itt maradok melletted. Nem lesz semmi baj. Sírd ki magad, nyugodtan.

            A reszketés lassan alábbhagyott, Valentina kezdett megnyugodni, Petra pedig úgy érezte, hogy megjelent halvány fény. Most még többet kell harcolnia azért, hogy a lány mielőbb meggyógyuljon.  

*

            Valentina anyja az iroda ablakán bámult ki az intézet üres udvarára. Petra az íróasztala mögött ült és figyelte a nő reakcióját. Mindent elmondott neki az éjjeli látogatásról, mire Szilvia megdöbbent és néhány perce csak ott áll kővé dermedve.

            - Sejtettem, hogy magának el fogja mondani – súgta a nő, majd visszafordult Petrához.

            A doktornőt egyszerűen megdöbbentette, hogy az amúgy negyven felett járó nő szinte egyidősnek tűnik a lányával. Fiatal, gyönyörű arc, a vonásai ugyanazok, mint Valentinának, azonban ebből a nőből furcsább energiák áradtak. Nem a drága fekete ballonkabátja, nem is a felső tízezerhez méltó viselkedése, hanem valami egészen más.

            - Szeretném, ha nem verné nagy dobra – folytatta Szilvia. – Ne említse az ügyésznek, se Annának.

            - A gyógyulása miatt kénytelen leszek beírni az aktába – erősködött Petra.

            - Úgy gondolja, hogy emiatt lett az, aki?

            - Ez a trauma a probléma gyökere. Ebben biztos vagyok.

            - Akkor maga szerint én vagyok a hibás?

            - Nem. Ezt egy szóval sem mondtam. Hanem egy sokkos állapotból fakadó hallucináció, ami…

            - Maga szerint én mit éreztem akkor? – vágott a közbe Szilvia.

            - Nem önt hibáztatom. Nem is a férjét. És semmi esetre sem Valentinát.

            - Akkor?

            Petra értetlen volt.

            - Hát nem érti? – tárta szét a karját. – Megvan a probléma forrása. Én pedig ezen fogok dolgozni. És nem, nem említem Annának, mert Valentina megkért rá. De az ügyésznek jeleznem kell. Rónai egészen másképp fog tekinteni Valentinára. És akkor nyert ügyünk lesz. Elindul a gyógyulási folyamat.

            Szilvia hosszan nézett Petra szemébe, utána pedig visszafordult az ablakhoz. A doktornő nem látta, hogy Valentina anyjának szemei citromsárga fénnyel izzottak fel. Ahogyan a nő sátáni mosolyát sem.

            - Mondok valamit – súgta sejtelmesen Szilvia és lehervasztotta a mosolyát. – Az én lányom hamarosan nagy jövő elé néz. Ki fog innen szabadulni. És beteljesíti a sorsát. Azt, amire született.

            A citromsárga fény eltűnt a szemeiből, aztán sejtelmes, ijesztő mosollyal fordult vissza az értetlen doktornőhöz.

            - Magára bízom, mit tesz – mondta. – Mindenben támogatom. Mindent aláírok. Ön jobb orvos, mint Anna.

            - Köszönöm – bólintott zavarta Petra. – De tudja…

            - Bízok önben – vágott közbe Valentina anyja. – Jobban, mint hinné. Nem fogom elfelejteni, ígérem. Most mennem kell. Üzleti tárgyalásom lesz. De délután visszajövök, mert beszélni szeretnék a lányommal.

            - Rendben.

            Petra elkísérte a folyosón végén sorakozó liftekhez, ahol már két őr várta őket. Az egyik ajtó kinyílt és Szilvia hátra sem fordulva elköszönt tőle, majd beszállt a két őrrel. Az ajtó becsukódott, mire a nő szemei ismét citromsárga fénnyel izzottak fel. Ugyanígy két őrnek is. Az úrnő felsóhajtott.

            - Legyetek résen – súgta Szilvia. – Figyeljetek erre a nőre.

            - Igenis, úrnőm – felelték egyszerre.

            - Nemsokára jön a nyomozónő, az a Liebenherz Ramóna. Figyeljétek őt is. Túl közel van már az igazsághoz. Vészesen közel.

            - Parancsod szerint lesz, úrnőm.

            - És nincs több hiba. Vagy visszaveszek mindent, amit kaptatok tőlem. Értve vagyok?

            - Igenis, úrnőm.

*

            Petra kilépett az intézet udvarára. A napsütésben magányosan lézengő betegektől elkülönülve ott állt Valentina is. A napfény telítette be mosolygó arcát és behunyt szemeit. Boldognak látszott. Ettől pedig a doktornő is megtelt örömmel. Felerősödött, magabiztossá vált. Segíteni fog a lányon.

            - Megmentelek, Valentina – súgta maga elé.

Nagyprónay János

VALENTINA – HALVÁNY FÉNYEK

Rajz: AI

2024.október 21-23.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT