Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/19.rész

Baljós órák

            Alig egy órája érkeztünk meg, de már egy speciális járműben ülünk a Székesfehérvári Kolónia főterének közelében. A zárt ajtónak háttal, egy monitorokkal teli pultnál foglaltunk helyet és a kameraképeken figyeljük az éjszakai hóesésben sétálgató embereket. A főtér körül fehér, egyszintes konténerházakból álló lakótelepek állnak, feléjük pedig magas villanypóznák tornyosulnak. Vastag kabátokban didergő emberek többsége a főtértől déli irányban húzódó pláza felé igyekszik.

            Este hat múlt két perccel. Ma este nyolcig leszünk szolgálatban. Holnaptól reggel tíztől este hatig. Már jártunk a szállásunkon is, ami a város főbejáratának vonalában álló bázison található. Nagyon kényelmesnek tűnt az ágy. Most szívesen feküdnék benne és aludnék végre egy kiadósat.

            - Álmos vagy? – kérdi Niki.

            - Nem – pillantok felé.

            - Ne füllents. Látom ám, hogy küzdesz az elalvás ellen.

            Felé fordítom a tekintetem és a leleplező mosolyának láttán elnevetem magam. Ő is. Mindketten fáradtak vagyunk. Nemrég még Sarah és Zsolt üldözött minket. Kicsit sűrű volt az elmúlt hét. Finoman szólva.

            Ráközelítek a kamerával két járókelőre. Két fiatal lány, nagyjából egy-két évvel lehetnek tőlem idősebbek. Mindketten fekete, szőrmés kapucnis kabátot viselnek. Az egyiknek pont szőke haja van, mint nekem, a másiknak pedig vörös. Valamin nevetgélnek. Vajon, miről beszélgethetnek? Gimnazisták lehetnek. Biztosan a suliról. Eszembe jut az a kosaras srác, akire a múltkor ráförmedtem a plázában. Lehet, ez a két lány is a bandájához tartozhatott. Mintha láttam volna őket.

            - Mi az, hugicám? – kérdi Niki.

            - Semmi – vágom rá és visszaléptetem a képet.

            A Nővérem közelebb gurul hozzám a székkel. Felé fordulok.

            - Semmi – mondom és megint elnevetem magam.

            Ám ő komoly marad. A kígyó szemeivel a lelkembe lát.

            - Hidd el, hogy az ő életük is nehéz – mondja lágyan.

            - Kiké? – kérdem, mintha nem tudnám, miről beszél.

            - A civileké. Hiába lebegnek itt az őrangyal drónok, az életük folyamatosan veszélyben van. Tudják jól, hogy minden egyes napjuk akár az utolsó is lehet. Igaz, nekünk is. De mi ki vagyunk képezve. Ők nem.

            - Ezért a mi dolgunk védeni őket.

            - Pontosan. De nincs itt egyetlen olyan ember sem, aki biztonságban van.

            - Tudom. Nem is vágyom ide. Én megtaláltam az utam.

            Elmosolyodik.

            - Nem ez a te utad – mondja, majd valamerre a jármű végébe és a gondolataiba fordul. – Ahogyan nekem sem.

            Egy darabig a félhomályba bámul valami gondolaton elmerengve, majd megrázza a fejét és visszafordul hozzám.

            - Tíz perc és indulunk – mondja már határozottan, visszazökkenve a jelenbe.

            - Hová? – kérdem.

            - Járőrszolgálat. Gyalogos. Sétálunk egy jót.

            - Egy kis friss, jéghideg levegő.

            - Úgy bizony. De csak félórát. Utána pedig benézünk a pékségbe.

            - Melyikbe?

            - A pláza pékségébe. Este nyolcig van nyitva. Állítólag finom, forralt tejet és csokis sütit kapnak a katonák. Ingyen.

            Elmosolyodok.

            - Indulhatunk is – mondom.

*

            A konténerházak között járőrözünk. Csupa mosolygó embert látok. Nevetgélnek a folyamatos veszély ellenére. Végül is, igazuk van. Attól, hogy állandóan rettegsz, még nem lesz jobb semmi. Ha félsz, ha nem a baj akkor is utolér – de a jó is.

            - Megint valami bölcsességen jár az eszed? – kérdezi Niki a kedves mosolyával.

            - Csak azon – nevetek.

            - De azért koncentrálj is. A kolónia ezen szektora a miénk. Általában négy katona teljesített itt szolgálatot. Most csak ketten vagyunk.

            - Én pedig csak egy kadét vagyok.

            - Katona.

            Felé pillantok. Többre tart engem, mint én magamat. Ez jólesik, de attól még tisztában vagyok a képességeimmel. Nem vagyok katona. Bár több küldetésben, ütközetben vettem részt, mint egy átlagos kadét.

            A mosolygó emberek között megpillantok három bőrkabátos férfit. Elég barátságtalan a tekintetük. Olyanok, akár a renegátok, vagy a zsoldosok. A kolóniában is jelen van a bűnözés, a helyi rendőrség azonban jelenleg három főből áll, így a hadsereg próbál segíteni a nyomozásokban is. Az egyik férfi, melynek egy hosszú, már begyógyult vágás éktelenkedik az arcán, felém fordul. A fekete szemeivel egy darabig engem néz, majd Nikire pillant. Nagyon veszélyes az a tekintet. Végül a társai felé fordul. Azok közül a középen haladó megvonja a vállát. Rossz érzésem támad.

            Szólni akarok Nikinek, de akkor a gyanús alakok lefordulnak a sarkon és a tömegben egy hosszú fekete bőrkabátot viselő, raszta hajú nőt pillantok meg, aki éppen egy telefont tart a füléhez, de végig engem és Nikit figyeli. Utána találkozik a csillogó fekete, vagy barna szeme az enyémmel gyorsan másfelé néz. Ő is gyanús.

            A rókára pillantok. Retteg. Baj van. Amit előre jelzett. Valami készülőben van. Megállok egy pillanatra és megfordulok. Nem tudom, miért. Csak látnom kell a távoli főteret. A tömeg jön felénk. Ismét megpillantom a raszta hajú nőt, aki már háttal nekem halad el egy teázó mellett. Megáll. Lassú, higgadt mozdulattal elteszi a telefonját, majd szépen nyugodtan megfordul és egyenesen a szemembe néz. Van valami elképesztően kegyetlen abban a tekintetben. A szemeiben pedig gyilkos fény csillog. Három ember elhalad előtte, majd ő hirtelen eltűnik. Valamit hallok. Niki beszél hozzám.

            - Mi az, hugicám? – kérdi.

            A nő hűlt helyét figyelem. Aztán Niki maga felé fordít.

            - Minden rendben? – kérdi.

            Először nem tudom, mit mondjak neki. Vaklármát nem akarok, ezért jobb, ha inkább megpróbálok optimista lenni.

            - Minden – mondom és mosolyt erőltetek az arcomra.

*

            A pláza péksége előtti asztalnál ülök, miközben a Niki az elkészült forralt tejekért áll sorba. A csokis sütit bámulom. Még meg sem kóstoltam, pedig biztosan finom lehet. Megvárom Nikit. A nőre gondolok, akit odakint láttam. Olyan volt a tekintete, mint annak a három gyanús férfinak.

            Nyugi, Angéla. Nem lehet, hogy csak frusztráltak voltak? Végül is, szerintem én is megijednék, vagy még inkább bosszantana, hogy a járőrök gyanakodva néznének a szemembe. Biztosan a nő is ideges lett. Mert talán becsületes, jóravaló ember, akinek eszébe sem jutna semmi törvényelleneset művelni. Lehet, naiv gondolat, de talán csak paranoiás vagyok. Vagy nem tudom. Mindegy.

            Szétnézek a pláza éttermi részlegén. Családok, barátok, valamint itt-ott magányos emberek falatoznak békésen, néha nevetgélve. Egy kicsit úgy érzem magam, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. És éppen belemerülnék a szokásos önsajnálatomba, amikor a tőlem balra, valamivel távolabb megpillantom a raszta hajú nőt. Egyedül ül egy asztalnál és éppen a kávéját kavargatja, miközben látszólag türelmetlen. Mintha várna valakit. Nagyon a folyosó felé koncentrál. Aztán gyanút fog. Lassan felém fordítja a fejét. A fekete szemei csillognak a haragtól, de az arca rezzenéstelen marad. Hosszan figyel. Biztosan valami rosszban sántikál és most lelepleztem. Vagyis, dehogy lepleztem le. Csak üldözési mániám van. Ki tudja. Visszafordulok a sütihez. Azt hiszem, ennem kéne inkább.

            Niki megérkezik két pohár gőzölgő tejjel. Mosolyogva leül velem szemben.

            - Hoztam a fincsi tejet, hugicám – mondja ünnepélyesen. – Fehérje, kálcium, minden van benne.

            Észreveszi rajtam, hogy feszült vagyok.

            - Mi baj? – kérdi aggódva.

            - Nem tudom – felelem. – Szerintem, csak paranoiás vagyok.

            Közelebb hajol hozzám.

            - Láttál valamit? – kérdi.

            Erőt veszek magamon.

            - Niki – kezdem. – Csak úgy hemzsegnek itt a gyanús alakok.

            Egyáltalán nem lepődik meg ezen.

            - Tudom – súgja. – De tégy úgy, mintha észre sem vennéd őket.

            - Tőlem balra – súgom. – Óvatosan nézz oda. Egy raszta hajú nő.

            - Igen. Én is láttam.

            - Szerinted is sántikál valamiben?

            - Minden bizonnyal. Már lassan egy órája a nyomukban van. Először azt hittem, hogy belső ellenőrzés egyik embere, de nem. Azok nem ilyen idegesek. Azok higgadtak, elvegyülnek és úgy követnek, hogy észre sem vesszük.

            - Akkor szerinted bűnöző?

            - Hát nem is egy jótékonysági gála díszvendége, annyi biztos.

            - Jelentsük?

            - Még nem. Akkor szem elől tévesztjük.

            - Akkor?

            Niki közelebb tolja hozzám az egyik pohár tejet és megjelenik az arcán az a magabiztos mosolya.

            - Kikérdezzük – súgja.

*

            A nő belép a mosdóba, majd megáll a tükör előtt. Az egyik fülke apró résnyire nyitva hagyott ajtajánál figyelem őt. Kezet mos. Utána benyúl a zsebébe. A fegyverrel a kezemben felkészülök egy esetleges tűzharcra. Ám végül egy kis gyógyszeres dobozt vesz ki onnan. A tenyerébe ráz néhány fehér pirulát. Az egészet beveszi és a csapból iszik hozzá vizet. Belenéz a tükörbe. Nagyot sóhajt. Sokáig bámulja magát, miközben azon imádkozom, hogy senki se jöjjön be.

            Végül a nő belép a fülkékhez. A szomszédos fülkéből Niki abban a pillanatban kirúgja az ajtót és fegyvert szegez rá. Én is előjövök és szintén becélzom őt. Döbbenet, de a nő arca meg sem rezzen. Mintha végig tudta volna, hogy mire készülünk. A Nővérem közelebb lép hozzá.

            - Fordulj meg! – rivall rá. – A kezeket a magasba! Gyerünk!

            A nő egy szót sem szól. Teljesen higgadt. Felemeli a kezeit, majd szépen nyugodtan hátat fordít nekünk. Niki azonnal átkutatja, hátha van nála fegyver. Kiveszi a nő hosszú bőrkabátjának zsebéből a gyógyszeres dobozt. Fegyvert azonban nem talál, de a nő iratait igen. Visszateszi a nő zsebébe a gyógyszert, aztán a személyi igazolványát tanulmányozza.

            - Balogh Aisha – olvassa fel. – Kettős állampolgár. Magyar-marokkói.

            - Úgy van – vágja rá a nő.

            - Mikor érkeztél a városba?

            - Tegnap éjjel.

            - Honnan?

            - Benne van a pecsét az okmányomban, nem?

            - Tőled akarom hallani.

            - A budaörsi kolóniáról.

            - Miért jöttél ide?

            - Kirándulni.

            Niki a falhoz löki a nőt, aki a tenyerével tompít. Nagyon jók a reflexei. Akár egy képzett harcosnak.

            - Utoljára kérdem! – rivall rá. – Minek jöttél ide?

            - Bevenni a gyógyszerem – feleli a nő higgadtan.

            - Ne szórakozz velem!   

            - Felesleges idegeskedned. Kirándulni jöttem. Egy éve nem jártam a budaörsi kolónián kívül sehol. Végre megkaptam az engedélyt. Három napig leszek itt és végre láthatok néhány új arcot. Ennyi.

            - És miért követtél minket? Tán barátkozni akartál?

            - Ti követtek engem már egy órája.

            - Egyedül vagy?

            - Igen.

            - Hazudsz. Hol van az a három férfi?

            - Hogy kik?

            - A bajtársaid. Hol vannak?

            - Nem értem, kikről beszélsz.

            Kezdem magam kellemetlenül érezni. A nő bár túl higgadt és nagyon is egy harcosnak, zsoldosnak, vagy hajdanvolt katonának tűnik, mégis élek a gyanúval, hogy ártatlan, mi pedig törvénytelenül járunk el.

            - Mindenkit így fogadtok? – kérdi Aisha teljesen jogosan. – Magányos vagyok. A szüleim három éve Rabatban élnek, Marokkóban. A barátaimat mind elveszítettem. Egy éve egy kolónián élek teljesen egyedül. Bizonytalanságban. Új arcokat akartam látni. Ismerkedni. Barátkozni. De ahogy a mellékelt ábra jól mutatja, ez eddig nem sikerült valami jól. Mindenre számítottam, ám erre semmiképpen sem.  

            Niki átadja nekem a nő iratait, utána pedig megáll mögötte. Én belenézek egyik okmányba, ami igazolja a budaörsi kolóniáról szóló sztorit. Valóban egy éve van ott. Vetek egy pillantást a személyi igazolványára. Harminckét éves. Rabatban született. Tíz éves kora óta él az országban.

            - Angéla, olvasd be az okmányok kódját – adja a ki parancsot a Nővérem. – Kezd el a keresést.

            A hevederrel a hátamra húzom a fegyveremet és gyorsan előveszem a zsebemből a kommunikátort. Az első okmány ikonjához irányítom a kommunikátort, becsipogom. Ugyanígy teszek a többivel is. Elmentem őket, majd elindítom a keresést. Félszemmel látom, amint Niki közelebb a nőhöz.

            - Mindjárt kiderül rólad minden – közli vele.

            - Hajrá – vágja rá Aisha.

            A kereső nem talál sem körözést, sem semmilyen státuszt a személyes adatokon kívül. A Nővérem felém pillant, majd vissza a nőre.

            - Találtál valamit? – kérdi.

            - Semmit, Niki – felelem. – Teljesen rendben van.

            Erre a Nővérem hátrálni kezd. Aisha tőle balra fordítja a fejét.

            - Leengedhetem a kezem? – kérdi.

            - Csak szép lassan – veti oda Niki.

            A nő leengedi a kezeit és higgadtan, lassan megfordul. Se neheztelés, se harag nincs a tekintetében, csak az a rejtélyes nyugalom.

            - Akkor most elintézhetem azt, amiért jöttem? – kérdezi. – Vagy ahhoz itt engedély kell?

            - Angéla – szolít Niki, miközben végig a nő szemébe néz. – Add vissza neki az iratait. Szüksége lesz rá.

            Visszaadom a nőnek, aki szinte megvetően néz a szemembe. Elrakja a papírjait, majd némi gúnnyal a tekintetében biccent felénk és belép az egyik fülkébe és becsapja maga mögött az ajtót.

            Niki bosszúsan sóhajt egyet, majd megindul a kijárat felé.

            - Gyere, hugicám – súgja. – Ezt a meccset most ő nyerte.

            Kilépünk a pláza üzletsorára. Fel kell zárkóznom, mert a Nővérem a dühtől nagyokat lépkedve, sietősen halad a távoli kijárat felé.

            - Lehet, hogy tévedtünk, Niki – mondom neki. – Vagyis én.

            - Nem tévedtünk – vágja rá. – Biztosan katona, vagy zsoldos. Láttam a szemében.

            - Igen, a reflexei is jók. De ettől igazából még sportoló is lehet.

            - Dehogy. Egy ügyes harcos, aki eléggé óvatlan volt. Biztosan, mert ideges.

            - A három férfi pedig a bajtársai lehetnek?

            - Igen. Biztos vagyok benne.

            - Most hová megyünk?

            - Vissza a járműbe. Jelentem a nőt a belső ellenőrzésnek.

            Sóhajtok.

            - Mi van, ha mégis tévedünk? – kérdem.

            - Akkor tévedünk – vonja meg a vállát. – Minden gyanús személyt ellenőriznünk kell.

            - Rákeressek a nevére a kommunikátorral?

            - Az nem elég. Szerintem bonyolultabb a háttérsztorija.

*

            - Niki – sóhajt a férfi rádióból. – Csak ennyit tudok. Balogh Aisha a budaörsi kolónián él. Ott masszőrként és csontkovácsként dolgozik. Fizeti az adót, nem büntetett előéletű, még csak nem is politizál. Éves bérlete van egy konditerembe, valamint egymagában szokott kosarazni. Csendes, zárkózott, introvertált személyiség. Ennyit tudok mondani róla a titkosszolgálat jelentése alapján.

            - És még véletlenül sem hever az asztalon egy terhelő akta, ugye? – kérdi a Nővérem bizalmatlanul. – Vagy a szomszéd szoba fiókjában? Elvégre a belső ellenőrzés egyik legjobb embere vagy. Csak most titkolózol.

            - Ezen kívül semmit sem tudunk róla.

            - Azt sem, hogy mondjuk az ellenállók beépített embere, igaz?

            - Niki, nincs előttem más. Szívesen lefotóznám neked, ha nem volna törvényellenes.

            A Nővérem megdörzsöli az arcát.

            - Jól van – mondja visszafogott haraggal. – Jól van. Jó éjt.

            Azzal ráüt a „hívás megszakítása” - gombra. Hátradől a székben. Gondolkodik. Én egyre inkább úgy érzem, hogy csak szimplán paranoiások lehetünk. Az a nő ártatlan. Magányos. A reflexei pedig a sportnak köszönhetően lehetnek jók. Kosarazik. Mindegy, nem értek hozzá. A rókára pillantok. Retteg. Meggyőzött.

            - Figyelnünk kell a nőt – tanácsolom. – Ki kell deríteni, hol szállt meg.

            - Igen – bólint Niki. – Azonnal utána járok.

            Ekkor három dörrenést hallunk odakintről. Azonnal a monitorra nézünk. A tömeg a főtéren át szalad sikoltozva a kis utcák felé. A Nővérem azonnal felpattan és felveszi a sisakját és a gépfegyverét kibiztosítja. Én is felkapom a sisakom, majd a fegyveremet kibiztosítva szaladok Niki után az ajtóhoz.

*

            Két katona, valamint egy járőr robot áll nekünk háttal, ahogyan szaladunk a plázához vezető utcában. A fehér színű páncélozott külsővel ellátott, két méter magas gép megfordul és a fehér sisakjának vörös gépszemeivel figyel minket némán. Ha jól tudom, három ilyen új fejlesztésű robot van a városban.

            Amikor odaérünk, akkor látjuk, hogy három holttest hever az úton. Ledöbbenek. Az a három férfi, aki Aisha társa lehet.

            - Ki lőtt? – kérdezi Niki.

            A robot felénk fordul.

            - Nem tudjuk – feleli a mély, férfias géphangján. – Valaki, vagy valakik a tömegből.

            Niki felé fordulok.

            - Az elméletünk megdőlni látszik – súgom.

folyt.köv.

2024.december 7-13.

Budapest

Rajz: AI