Nagyprónay János

AZ ISZONYAT LÁNYA

            Este hét óra.

            Az ablaktörlő dolgozik. A havazás pedig egyre csak erősödik. Liebenherz Ramóna Veszprém irányába hajtott az autópályán. Egyre csak Valentina járt az eszében és miközben hallgatta a rádiót, újra és újra megerősödött benne a harag. Megszökött. Ámokfutásba kezdett. Ő pedig nem tehetett semmit ellene.

            Hírek. Csak a foszlányokat hallja.

- Király Valentina, huszonhat éves…több mint egy hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletéből…belső világ hajtja…megölt huszonegy embert…egykori orvosa szerint egy képzeletbeli lény irányítja…Valentina az iszonyat lányának nevezi magát…kezelőorvosa, Dr. Mayer Anna, szintén a szigorított körletben ül…Bachmann Viktor egy szót sem szól elfogása óta…

Lekapcsolta a rádiót. Egyre fáradtabb. Harminckilenc éves, de jóval idősebbnek érzi magát. A karikás szemei, a meggyötört arca csak ront a helyzetén. Két végén égeti a gyertyát évek óta és idő kérdése, mikor végleg összeomlani a szervezete. Élőhalottá vált, aki tehetetlen őrangyalként kutat egy sorozatgyilkos után.

Pihennie kéne. Egész nap a megyét járta. A nyomozócsoporttal folyamatos összeköttetésben van, de egyik sem járt sikerrel. Az Ügynök óvva intette Valentinától. A Végítélet jön el vele, mondta. Valóban? Miért? Természetfeletti lény? Vagy még nem az? Mi állhat a dolog mögött? Kérdések, kérdések és megint csak kérdések. Válaszok nélkül. Közeleg a karácsony és az emberek védtelenek.

*

Belépett a veszprémi plázába. Megállt hatalmas karácsonyfa előtt. Gyönyörű, gondolta. Rossz érzése támadt. Megfordult. Családok. Nevetgélő fiatalok. A padokon párok. Szerelmes csókok. Nem, tisztán érzi egy gonosz jelenlétét. Amikor benzinkútnál tankolt, akkor is úgy érezte, hogy valaki figyeli. De nem látott senkit. Csak családokat, magányos nőket és férfiakat. A kávé borzalmas volt, ki is öntötte a hóba és akkor is hallott valakit kuncogni. Egy lányt. Valentina.

Megrázta a fejét. Tuti már csak beleőrült ebbe az egész hajszába. Elindult az éttermek irányába. Nem volt éhes, csak még érezte annak a pocsék kávénak az ízét. Kért magának egy bivalyerős fekete kávét, három cukor és leült a morajló tömeg közé. Egy darabig maga elé bámult. Megint érezte, hogy figyeli őt valaki. Tőle balra nézett. Egy fiatal, huszonéves fekete hajú srác bámulta őt. Aztán lopva kabátja felé pillantgatott. Ramóna lenézett és látta a jelvényét, ami a nyakában lógott. A srác elmosolyodott. A nyomozónő azonban képtelen volt rá. Inkább elnézett tőle jobbra. A családokat figyelte. Azok közül is a boldog anyákat. Ő már sosem lesz az. Még csak férje sem lesz soha. Így kellett volna élnie, mint ezeknek az embereknek, de ő inkább az őrangyal-életet választotta.

            Visszanézett a srácra, aki már szomorúan kavargatta a kávéját. Megbámulta a lányokat, akik elhaladtak mellette, de látszólag azok ügyet sem vetettek rá. Pedig jóképű, gondolta Ramóna. Magányos lélek. Találkozott a tekintetük. A srác már nem volt olyan vagány, lesütötte a szemét.

Ramóna felhörpintette a kávét. Felállt és elindult felé. Megállt mellette. Elővette a kedves mosolyát, a srác pedig egy kicsit zavartan, de felnézett rá. Szépek a szemei, gondolta magában.

- Ne add fel – súgta neki. – Helyes vagy.

Erre az elvörösödött, majd szégyellős mosoly jelent meg az arcán.

- Nem ülsz le? – kérdezte. – Meghívlak.

- Mennem kell – sóhajtott Ramóna. – Szolgálatban vagyok.

            - Meddig?

            - Egy szép egyetemista lány való neked. Nem én. Nem járnál jól velem. A pokolba jönnél utánam.

            Azzal elsétált onnan a mosdó irányába.

*

            Megmosta az arcát. Próbálta összeszedni magát. Eladná a lelkét egy ölelésért. Össze akar bújni valakivel, aludni akar vele. Semmi más. Csak egy jó alvás, miközben valaki átkarolja. Óvja. Vagy ő karol át valakit és ő óvja. Védelmezi. Még a szerelemben is az őrangyal volt mindig. Önzőnek kéne lennie.

            Ismét megmosta az arcát. Jó alaposan megdörzsölte. Hallotta, amint valaki belép. Oldalra pillantott és látott egy fiatal szőke lányt, aki a fekete rendőregyenruhát viselte. Egy járőr. Egy kicsit megnyugtatta, hogy itt van egy kolléga és vigyáz az emberekre. Amikor kiegyenesedett, a legnagyobb döbbenetére valaki elkapta hátulról a kabátját és egy szempillantás alatt az egyik vécében találta magát.

            A járőr eltekerte az vécéajtó zárját és befogta Ramóna száját. A nyomozónő védekezni akart, de megcsillant vele szemben egy hangtompítós pisztoly csöve. A tányérsapka alól Valentina tébolyodott arca meredt rá. Ramóna megremegett a félelemtől és a dühtől. Az iszonyat lánya elvigyorodott.

            - Nyomozó néni – súgta sejtelmesen. – Hát eljöttél utánam? Te is?

            Valaki belépett mosdóba. Valentina az ajtó felé pillantott, majd vissza Ramónára.

            - Ugye nem akarod, hogy miattad haljon meg? – suttogta. – Szegénynek hiába vettek ajándékot. Ó, de szomorú lesz a családja.

            A nyomozónő amennyire csak tudott, bólintott. Végighallgatták, ahogy az a valaki kisminkeli magát. A készlet koppant egyet a csapnál. Egy fiatal lány dalolászott. Az iszonyat lánya megvetően pillantott az ajtóra. A nyomozónő behunyta a szemét. Csak ne bántsa ezt a lányt, gondolta.

            A lány végül kiment, Valentina pedig akár egy démon, úgy nézett a tébolyodott a szemeivel Ramónára.

            - Most kimegyünk innen – kezdte. – Végig sétálsz mellettem. Ha bármivel próbálkozol, annak rengeteg áldozata lesz. Miattad. Tedd hozzá gondolatban, hogy mindez karácsonykor. Soha nem fogod kiheverni. Oké?

            Ramóna bólintott. Néhány perc múlva már a tömegen át sétáltak a kijárat felé. A nyomozónő úgy lépdelt Valentina mellett, mintha a felettese volna, miközben azon gondolkozott, hogy honnan szerezte a lány az egyenruhát. Biztosan megölt egy járőrt. Akkor viszont hajtóvadászat lesz.

            Valentina vetett felé egy pillantást.

            - A járőrt legalább egy hétig nem találják meg, hidd el – súgta büszkén. – A kocsiját sem. Hiába reménykedsz.

            Odakint megálltak egy gyönyörű, fekete autó előtt. Az iszonyat lánya belökte Ramónát az anyósülésre, aztán megkerülve a járművet, behuppant mellé. Levette a tányérsapkáját, kibontotta a hosszú szőke haját. A nyomozónő irigyen figyelte. Milyen szép haja van még mindig. Ekkor hirtelen érzett egy fájdalmat a combjában. Felszisszent és odanézett. Egy injekcióstű állt ki belőle.

            - Jó éjt, édesem – súgta az iszonyat lánya.

            Szédülni kezdett. Valentina adott a puszit a fülére, amitől egy egyre csak mélyülő csengést hallott. Még látta, ahogyan kitolatnak a parkolóból és megindulnak az úton az éjszakába.

*

            Amikor magához tért, egy nappaliban ült egy széken. Oda volt kötözve. A félhomályban egy könyvespolcot, egy bárpultot, egy nagy tévét látott. A falakon festményeket. Fotók, melyeken egy ifjú pár volt látható. Egészséges mosolyok. Szerelem. Boldogság. Ramóna csak remélni tudta, hogy csak elutaztak innen, nem pedig Valentina ölte meg őket, hogy beköltözzön ide egy időre.

            Ekkor az iszonyat lány megjelent jobbról egy téglamintás bejárat felől. Rózsaszín pizsamát viselt, a haja továbbra is kiengedve. Gyönyörű lány, gondolta magában Ramóna, nagy kár érte, amiért egy eszelős pszichopata.

            Valentina megállt előtte és büszkén elmosolyodott.

            - A télapó hozott nekem, nyomozó néni – súgta. – Úgy örülök, hogy itt vagy velem.

            Körbenézett.

            - Tetszik ez a ház? – kérdezte. – Ugye milyen szép? És csak két lövésbe került. Bumm és bumm.

            - Mi? – csattant fel Ramóna.

            - Mit „mi”?

            - Megölted őket?

            Valentina értetlenül széttárta a karjait.

            - Mégis mit gondoltál? – tette fel a kérdést. – Kibéreltem tőlük? Jaj, Ramóna, ne legyél már naiv.

            - Ezért elintézlek – sziszegte a nyomozónő.

            Az iszonyat lánya elvigyorodott.

            - llyenkor vagy a legszebb – súgta sejtelmesen. – A szép arcod megfeszül, a szürke szemeidben pedig megcsillan a céltudatosság. Egyszerűen megveszek érted. Meg azért a kis cuki, pici nózidért. Olyan, mint egy kiscicáé.

            - Kímélj meg ettől – mondta kitörés előtti nyugalommal Ramóna.

            - Édesem. Nemsokára olyan boldog leszel, mint még soha. Aki mellettem áll, az boldog. Annak akkor kezdődik el az élete. Viktorral is így volt. Én szabadítottam fel.

            - Bachmann Viktor egy sorozatgyilkos. Persze, te rosszabb vagy.

            - Hát, persze. Nincs nálam rosszabb. Nálad pedig nincs szánalmasabb, nyomozó néni. Nincs. Már lassan negyven vagy és nem éltél még semmit. Nem jött el érted senki. Mindenki kihasznált, mert hagytad. Rabszolga vagy. Egy rabszolga. Ennek a szánalmas világnak az egyik berozsdásodott láncszeme.

            Ramóna elmosolyodott.

            -És büszke is vagyok rá – vonta meg a vállát.

            Valentina sikítva nevetett fel.

            - Imádlak! – kiáltotta. – Imádlak!

            - Felriasztod a szomszédokat – mosolygott Ramóna.

            - Ugyan. Egy farmon vagyunk. A legközelebbi ház öt kilométerre van. Ott is egy idős házaspár lakik, akik egy atomrobbanást se hallanának meg. Még egy óriás sárkány is böffenthetne az ablakuk előtt.

            Ramóna reménytelenül pillantott a tőle balra lévő nagy ablak felé. Koromsötétség van odakint. Semmit sem látott azon kívül. Eközben Valentina elővett a kezéből egy kis fekete tárgyat, melyből egy hosszú penge ugrott elő. A kék szemeivel együtt csillant meg a félhomályban.

            Lassan a nyomozónő mögé lépkedett, ott pedig gyengéden megérintette az arcát. A körmeivel simogatni kezdte.

            - Olyan vagy nekem, mint egy testvér – súgta az iszonyat lánya. – Ne ficánkolj! Szóval, olyan vagy nekem, mint egy testvér. És mint egy barátnő. Mindig is magányos voltam. Ott az intézetben is. Anna, a doki néni szeretett. Egy darabig. Ám most ő is gyűlöl. Nincs senkim. Ahogyan neked sem.

            - Inkább ölj meg – vetette oda neki Ramóna.

            - Emlékszem, amikor kihallgattál. Amikor elkaptak engem. Tudod, évekkel ezelőtt. Ott ültél velem szemben. A lágy hangod. Arra vágytam, hogy átölelj. Ne ficánkolj! Meg ne merj mozdulni!

            Ramóna abbahagyta. Valentina ekkor a hajával kezdett babrálni. Aztán éreste a kés pengéjét az álla alatt.

            - A természet legszebb alkotása vagy, Ramóna – folytatta az iszonyat lánya. – Egy ajándék, csak nekem. Be vagy rozsdásodva, de majd én segítek. Helyrehozlak. Ápollak. Úgy vigyázok rád, mintha a testvérem volnál. Tudod, ott az intézetben, amikor leoltották a villanyokat, mindig rólad álmodoztam. Odaképzeltelek magam mellé. Betakartalak, amikor fáztál. Figyeltelek. Figyeltem a lelked a szürke szemeiden át. Mosolyogtam. Azon, hogy már olyan vagy, mint én.

            Lassan előrehajolt Ramóna füléhez.

            - Szükséged van rám – folytatta. – Mellettem meg fogod szeretni magadat. Osztozunk majd mindenen. Az ételen, az italon, a férfiakon. Az értelmed leszek. Te pedig az enyém. És abban a tudatban fogsz élni velem, hogy az a reménytelenség, amelyben eddig léteztél, véget ért. Örökre.

            - Inkább lőj le – ismételte higgadtan Ramóna. – Az gyorsabb.

            - Nélkülem semmit sem érsz, szívem. Semmit. Nem azért, mert te, te vagy. Nem. Hanem mert rossz úton jársz. Gondold csak végig. Nap mint nap kockáztatod az életedet egy semmire sem elég fizetésért. Az életedet. Ami a legnagyobb kincsed. Egy gyönyörű, tehetséges, erős nő vagy és pazarolsz. Pazarolsz és pazarolsz. Életeket mentesz. Meghálálta bármelyik is? Egyet mondj már!

            - Többet is tudok.

            - Ugyan. Hazudsz.

            - Nem háláért csinálom.

            - Hanem azért, mert egy „őrangyal” vagy?

            - Nem vagyok az.

            - Pedig ilyen cikk született rólad. Sok ilyen. Híres vagy. Akárcsak én. Csak én egy művész vagyok, te pedig egy senki.   

            - Inkább senki, mint egy Valentina.

            Az iszonyat lánya halkan kacagott.

            - Feltűnt neked valami? – kérdezte hirtelen. – Na? Feltűnt?

            - Mi? – kérdezett vissza Ramóna.

            - Hogy még életben vagy. Amióta megszöktem, senkinek sem hagytam ennyi időt mellettem. Csak Viktornak.

            A nyomozónő behunyta a szemét. Óvatosnak kell lennie. Valentina egy manipulatív, nárcisztikus pszichopata. Semmit sem szabad neki elhinnie. Még a kérdéseit sem. Dr. Mayer Anna többször is figyelmeztette arra, hogy a lány belelát az emberek fejébe és a gyengeségekre játszik rá. A traumákra. Olyan, mint egy szekta főpapnője, aki bármit megtenne azért, hogy minél több emberen élősködjön. Hidegnek kell lenni. Az egy idő után elveszi a kedvét. De persze, Ramóna jól tudta, hogy ez minden bizonnyal az életébe is fog kerülni. Sebaj, gondolta magában. Úgysem akar már élni.

            Ekkor az iszonyat lánya a vállát kezdte masszírozni. Ramóna kinyitotta a szemét, aztán mivel hihetetlenül jólesett neki, ismét behunyta. Egy éve nem masszírozta meg senki. Nagyon fájtak a vállai. Nem! Ellen kell állnia. A sötétség kísérti meg éppen. Maga a gonosz, akitől egy ország retteg.

            - Jólesik – súgta Valentina. – Nemcsak neked. Nekem is. Jó veled törődni. Jó téged szeretni.

            - Fejezd be – nyögte Ramóna.

            - Nem akarom.

            Ekkor koppanás hallatszott a boltív felől. Valentina kezei megálltak. Azonnal megkerülte Ramónát és a nappali bejáratához sietett. A nyomozónő csak reménykedni tudott abban, hogy rendőrség van itt.

            Az iszonyat lánya elejtette a kést és döbbenten hátrálni kezdett. Egy fekete ballonkabátot viselő, magas, szőke hajú nő lépett be a nappaliba. Ramóna rögtön felismerte Valentina gyönyörű édesanyját, Szilviát. A nő mintha fiatalodott volna. Nem kicsit. Az ötvenhez közel jár, de körülbelül harmincnak tűnt. Az vetett felé egy pillantást, aztán sajnálkozva nézett vissza a lányára.

            - Kincsem – súgta.

            - Anya – rebegte Valentina. – Te mit…?

            - Csak semmi kérdés, kincsem. Nem állsz még készen erre. És túl sokan figyelnek téged. De néhány hét és eljön a te időd is. Addig a távolból őrködöm feletted.

            - Miről beszélsz?

            Ramóna értetlenül, egyre hevesebben zakatoló szívvel figyelte őket. Ekkor Szilvia odalépett a lányához és két kézzel megérintette az arcát.

            - Most alszol egy kicsit – súgta. – Reggel nem fogsz emlékezni arra, hogy itt voltam. Se Ramónára. Ő ugyanis az én gondom.

            - Ezt nem értem – értetlenkedett Valentina, aztán hirtelen lehunyta a szemeit.

            Szilvia finoman elkapta, a karjaiba vette majdnem kétméter magas lányát és a nyomozónőt megkerülve egy kanapéra fektette.

            - Választ kapsz mindenre, kincsem – súgta. – Néhány hét. És mindent érteni fogsz. Életed legszebb időszaka jön. És örökké fog tartani.  

            Ramóna előtt megfordult a világ. Mi ez az egész? Mi történik? És Szilvia ezt hogyan csinálta? Ekkor érezte, hogy a kötések lehullanak róla. Azonnal felpattant és a nő felé fordult. Azt hitte, menten kiesik a szíve a helyéről. Szilvia szemei citromsárga fénnyel izzottak. Olyan volt, akár egy démon.

            - Rengeteg kérdésed van, tudom – kezdte a nő. – De nem először látsz ilyesmit.

            - Ki vagy te? – förmedt rá Ramóna.

            - Az Ügynök már mesélt neked a Végítéletről, igaz?

            A nyomozónő ledöbbent. Szilvia megindult felé, ő pedig próbált hátrálni, de nem tudott. Valamilyen furcsa energia ezt nem engedte neki. A nő megállt előtte. Az arcuk szinte összeért. Furamód nem gonoszság áradt belőle, hanem szeretet, kedvesség, törődés. És valami kellemes, megnyugtató érzés.

            - Hát, persze, hogy mesélt – súgta kellemes hangon Szilvia. – De csak rébuszokban. Ahogy szokta. Védeni akart tőle.

            - Te miattad lesz – sziszegte Ramóna.

            - Ne egy veszedelmet képzelj el, édesem. Hanem egy új világot. Ahol rend lesz. Ahol mindenki boldog lesz. Egy olyan korszak jön el, ahol az emberek végre megtalálják a méltó helyüket. Te sem fogsz többé félni. Nem kell többé harcolnod sem. Mellettem pedig végképp nem. Az egyik legjobb harcosom leszel.

            - Soha. Soha!

            Szilvia ekkor kedvesen elmosolyodott.

            - Nincs döntési jogod – súgta és felemelte citromsárga fénnyel izzó kezeit.

            Ramóna próbált hátrálni, de nem tudom. A kezek megérintették és akkor felsikoltott.

*

            Ramóna szemei citromsárga fénnyel izzottak, miközben az hálószoba ajtajának dőlve, karba tett kézzel figyelte a békésen alvó Valentinát. Ő takarta be és Szilvia büszkén figyelte őt, amiért így gondoskodik a lányáról. A nyomozónő már nem érzett se félelmet, se bánatot, se fájdalmat. Hihetetlenül boldog volt.

            Szilvia megállt mellette és kedvesen mosolyogva a vállára tette a kezét.

            - Örülök neked, kincsem – súgta.

            - Én is neked – biccentett mosolyogva Ramóna. – Úrnőm.

            Az úrnő lekapcsolta a lámpát. Valentina horkantott egyet, ezen mind ketten kuncogtak egyet.

            - Gyere, kincsem – súgta Szilvia. – Megmutatom a kastélyomat. Már nagyon sokan várnak téged. Főleg az a három férfi, aki lesni fogja minden kívánságod.

            - Ez nagyon jól hangzik – súgta Ramóna. – Úrnőm.

            Az izzó szemeik eltűntek a sötétben.

2023.december 9.

Budapest