Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/29.rész

Egy rémálom

            Az ijesztő, sötét sziluettként haladó csapat határozottan masírozik felénk. Azonnal záró alakzatba állnak. Az osztag élén haladó kommandós fekete zárt sisakjának hangszórójából férfihang reccsen fel.

            - Álljanak meg ott, ahol vannak! – parancsolja.

            Megállunk. Nagyot nyelek. Lopva a Nővéremre pillantok, aki a reménytelen helyzet ellenére higgadt marad. A válltáskámból engem figyelő rókára pillantok. Retteg. Akárcsak én. Visszanézek a fekete páncélozott ruhát viselő csapatra. A fekete sisakjukon vörösen izzó gépszemek minket figyelnek. A fegyvereiket ránk szegezve közelednek. Azonban higgadtak. Nem ismertek fel. Vagy mégis? Elvileg van arcfelismerő rendszer az ilyen sisakokban. Vagy nem sikerült beállítaniuk?

            Hárman azonnal mögénk szaladnak és figyelnek minden egyes mozdulatunkra. Az osztag vezetője megáll tőlünk alig két lépésre, a gépfegyvere ránk szegeződik. A többi katona eközben teljesen bekerít minket. A vezető Niki felé fordul az ijesztő sisakjával.

            - Asszonyom – kezdi már higgadtabban. – Önök megszegték a kijárási tilalmat!

            - Nem érdekel – vágja rá Niki határozottan. – Nem érdekel, hogy maguk mit akarnak itt, ahogyan az sem, milyen cél motiválja önöket. Én csak haza akarok jutni a lányommal. A kolónia második kerületében lakunk és…

            - Az jó messze van innen. Mit keresnek itt?

            - A plázában voltunk, amikor elkezdődött ez az egész.

            - Valóban? Pedig azt kiürítettük.

            A Nővérem felé fordulok. Látom, hogy csillognak a szemei. A könnyektől. Egy színészi alakításra készül. Remélem, sikerül.

            - A moziban voltunk – kezdi némi haraggal és elkeseredéssel a hangjában. – Mint ahogy mindig, ez egy rövid időre kizökkentett minket ebből a pokoli valóságból, amit az olyan emberek kreáltak nekünk, mint amilyen maga is. Maguk. A Belföldi Fegyveres Erők, és maguk is, az úgynevezett „ellenállók”. Két évig bujkáltunk odakint. Két évig rettegésben éltünk. És most az hittük végre jobb életünk lesz. Erre elkezdenek itt balhézni. Mi lenne, ha szépen választanának egy hadszínteret valahol a pusztaságban és ott mérkőznének meg, kihagyva ebből minket, a békés embereket?

            Az ellenálló csapat vezetője a mellette álló katona felé fordul.

            - Úgy sajnálom szegényeket – gúnyolódik. – Neked nem esett meg rajtuk a szíved?

            - De igen – feleli az női hangon, szintén gúnyosan.

            A vezér visszafordul Nikihez, majd szép lassan felém fordítja a fejét. A vörös gépszemek hosszan figyelnek.

            - Érdekes – kezdi a katona. – Én úgy tudtam, hogy Angéla rendelkezik írói vénával.

            Vége. Ennyi volt. Visszafordul Nikihez. Szinte látom magam előtt, hogy ez a szörnyeteg ott vigyorog a sisakja mögött.

            - Te pedig Szentesi Niki vagy – folytatja. – Az énekesnő. Elnézést, a világhírű énekesnő. Az arcfelismerő nem téved. De már akkor is sejtettem, amikor közeledtünk felétek. Nem lehet csak úgy elfelejteni téged. Ott voltam a koncerteden még a háború előtt. Az első sorban. És persze az újságok címlapján is gyakran szerepeltél. Te komolyan azt hitted, hogy csak úgy elvegyülhetsz a tömegben?

            A Nővérem elmosolyodik: - A hírnév átka.

            - Hívhatod így is – bólint a katona. – És ugye tudod, hogy velünk kell jönnötök?

            - Gondolom – vonja meg a vállát Niki.

            - Mindent megteszek, hogy téged is életben hagyjanak.

            - Na, persze.

            - Megteszem. Csak viselkedj udvariasan. Hagyd, hogy végezzük a munkánkat és akkor nem esik bajod.

            Erre a vezető hátrál egyet, aztán int a katonáknak.

            - Az érzékelők szerint fegyver náluk – mondja. – Vegyétek el tőlük! Óvatosan.

            Hallom, amint mögöttünk megindulnak a katonák. Velünk szemben megjelenik további három ellenálló. Fegyverek szegeződnek ránk. Vége van. Niki felé fordítom a fejem. Engem figyel. Aggódva. Mint aki búcsúzkodik. Nem, nem akarom. Mi egy család vagyunk. Egy család! Senki sem veheti el tőlem a Nővéremet!

            - Nyugi – súgja felém Niki. – Nem lesz semmi baj. Megígérem.

            Nem tudok erre mit mondani. A katonák megállnak mögöttünk.

            - Szerintem engedjétek el őket! – kiált egy nő tőlünk balra.

            Az ellenállók és mi is a hang irányába fordulnak. A konténerház tetején megjelenik egy sziluett. Hosszú fekete kabátot visel. Tesz egy lépést előre. Látom azt a hosszú fekete raszta hajat. És az ismerős az arcot azzal az elszánt tekintettel. Aisha.

            Az ellenállók vezetője és a többi katona is tüzelésre készen figyeli. Aisha megadóan felemeli a kezeit. Azonban a jobb kezében valami fehér fénnyel villog. Egy kis fekete műszer. Egy robbanószerkezet távirányítója. Aisha elmosolyodik.

            - Csak egy gombnyomás – közli derűsen. – Egyetlen. És az épület, mely mellett ott álltok, felrobban.

            - Hazudsz, Aisha! – veti oda neki a csapatvezető.

            - Győződj meg róla, Béci! A sisakod másodperceken belül jelezni fogja, hogy egy robbanószerkezet lett élesítve a közeledben.

            Nem látom a vezető arcát, de szinte biztos vagyok benne, hogy már látja is a vészjelzést a sisak kijelzőjén.

            - Azonnal hatástalanítsd! – kiáltja.

            Aisha felnevet.

            - Nem vagy abban helyzetben! – veti oda a katonának. – De még nyerhetsz! Ha a csatát nem is, de időt igen. Most szépen sportosan elkezdtek kocogni északkeleti irányba, akár hajdanán talán a Margitszigeten, és akkor megússzátok.

            - Nem akarnád Angéla és Niki vesztét – erősködik a katona.

            - Ismersz, haver – dönti oldalra a fejét Aisha. – Jól tudod, milyen vagyok. Egy „kiszámíthatatlan, megbízhatatlan őrült”. Ugye, ennek neveztél? Ugyanazt az egyenruhát hordtuk. És ugyanarra a hazugságra esküdtünk fel. És te is tudod, hogy nekem csak a férjem emléke számít. Akit Olivér ölt meg!

            - Állj le!

            - És ti most szövetséget kötöttetek vele! A gyilkosával!

            - Fel fogod adni, Aisha! Fel fogod adni! Lehet, hogy őrült vagy, de szörnyeteg nem!

            - Felesleges erőlködnöd! Sosem tudtátok, ki is vagyok valójában. Sosem. Úgyhogy nem lehetsz biztos semmiben sem. Úgyhogy nyomás innen! Angélát és Nikit pedig itt hagyjátok. Sértetlenül.

            - Szerintem meg te is velünk jössz. Mekkora dicsőség lesz téged is a parancsnok színe elé vinni!

            Aisha elmosolyodik. Ez a mosoly még a Nővérem mosolyánál is félelmetesebb. Egy pillanatig azt hiszem, meg fogja nyomni a gombot, ám Aisha inkább tesz egy lépést hátra. Igen, ez sem vetít előre semmi jót.

            - Háromig számolok, Béci! – adja meg az ultimátumot Aisha. – Aztán megnyomom a gombot. Ha az az épület felrobban, akkor az eltereli majd a figyelmet arról, hogy úton vagyok a célom felé. Félóra előnyöm lesz!

            - Nem mered megtenni! – veti oda neki Béci.

            - Egy.

            - Sosem voltál erre képes!

            - Kettő.

            - Készüljetek!

            - Három!

            Aisha megnyomja a gombot.

folyt.köv.

2025.április 12-18.

Budapest

Rajz: AI