Hópelyhek. Éjszaka. Az ablaktörlő monoton mozgása és a kietlen, erdőmenti út, ahol már lassan félórája nem jelent meg egyetlen autó sem az ellenkező sávban. A rádióban híreket mondtak. Ő pedig csak a foszlányokat kapta el, miközben újra és újra belemarkolt a szívébe a félelem.

- Király Valentina, huszonhat éves…két hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletéből…belső világ hajtja…megölt huszonegy embert…egykori orvosa szerint egy képzeletbeli lény irányítja…Valentina az iszonyat lányának nevezi magát…kezelőorvosa, Dr. Mayer Anna, szintén a szigorított körletben ül…Bachmann Viktor egy szót sem szól elfogása óta…

            Kikapcsolta a rádiót. Radics Petra doktornő vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe. Valentina most biztosan örülne, ha így látná. Nem csak azért, mert fél, hanem mert a fringe bob frizurájú haját ismét vörösre festette. Az egykori páciense mindig is ilyennek látta őt. Bevillant neki egy kép, amikor az akkor tizennégy éves Valentina szorosan átölelte őt a Szent Mihály Elmegyógyintézet kijáratanál. Az iszonyat lánya akkor még törvényesen hagyta el az intézetet. Akkor azt súgta Petra fülébe, hogy örül annak, hogy ő kezelte. Hogy békében fog élni. Köszöni a békét.

            Petra lefordult a Balatonfüredre vezető útra. A másik sávban elhaladó autók fényei megvilágították a könnyeket a szemeiben. Látta maga előtt azt a Valentinát is, aki tizenöt évesen visszakerült az intézetbe. Akkor a kolleganője, Dr. Mayer Anna vette át a kezelését, ám két év után ismét az ő gondjaira bízta. Petra bizakodó volt. Szerette Valentinát. Mintha a húga lett volna. Ám a kezelés nem járt sikerrel.

            - Sajnálom, drága – sóhajtotta a doktornő.

            Az autópályára érve furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy Valentina követi őt. Több autó is haladt mögötte és bármelyik volánja mögött ülhetett az iszonyat lánya. Ettől a gondolattól két érzés támadt fel benne és ez a kettő azonnal ádáz harcot vívott egymással. Egyrészt rettegni kezdett, mert a lánnyal való találkozás, akár a biztos halált is jelentheti. Másrészt pedig örült neki. Igen, örömöt és reménykedést érzett a halálfélelem ellenére. Látni akarta Valentinát. Hallani akarta a hangját. Újra. Akárhogy is, az iszonyat lánya, akitől az egész ország retteg, Petra életének igen fontos részét tette ki az utóbbi években. Szinte családtagként gondolt rá.

            Belepillantott a visszapillantó tükörbe. Három fekete sportkocsit is látott a sávokban. Az egyik biztosan ő lehet.

            - Várlak – súgta. – Várlak vissza. A mi sztorink nem ért véget. Sosem fog.

*

            Heves hózáporban parkolt le a teljesen eldugott helyen álló nyaraló előtt. Már egy éve nem volt itt, csak az egyetemista fia járt ide gyakran a barátaival vagy a barátnőjével. Most ez utóbbival Bécsben vannak karácsonyig. Biztonságban, gondolta magában Petra. Persze, a Szenti Mihály elmegyógyintézetben raboskodó Dr. Mayer Anna maffiakapcsolatai odáig is elérhetnek és ismét elrabolhatják. Csaknem, nyugtatta magát Petra. Talán ez a rémálom véget ért. Talán.

            Felnézett a kétszintes, új építésű, minimalista házra. A menedék. Egész éjjel teázni, gondolkodni fog. Három napig lesz itt és teljesen kipihenni magát. Szerencsére, vagy nem szerencsére, de Valentinának sosem mesélt erről a helyről. Ám érezte a jelenlétét. Elnézett a távoli, fák menti sötét út felé. A legközelebbi ház körülbelül húsz percnyi sétára van. Talán két-három perc alatt lefuthatja, ha menekülni kell. Behunyta a szemét. Ugyanaz az érzés járta át, amikor az intézet szigorított körletének folyosóján haladt Valentina cellája felé. A félelemmel vegyes öröm érzése.

            Belépett a házba. A hűtőbe és a fagyasztóba is pakolt élelmet, majd két kancsóval is főzött teát. Egy erdei gyümölcsöset és egy gyömbéreset. Ez utóbbi az iszonyat lányának a kedvence.

            Felvette a fekete, kötött pulóverét, leült a kanapéra egy bögre forró teával a kezében. Ott ült a halvány fényben és a gondolataiba mélyedt. A fűtés lassan ugyan, de elkezdte felmelegíteni a házat. A gondolatai azonban rendre elakadtak a jelen megfigyelésében. Szinte sokkos állapotban figyelte a kikapcsolt nagytévét. Nem merte bekapcsolni, mert biztosan mindenütt csak romantikus filmek mennek. Nem akart sérülni. Nem akart irigykedni sem. A válása óta képtelen elviselni az ilyen filmeket. Volt néhány randija az elmúlt években, ám ezekből vagy csak kalandok, vagy viszonyok alakultak ki. Nem is akart többet. Nem akart megint összeomlani. Nem akart többé szerelmes lenni. Mert annak egyszer vége lesz és egy újabb válást, vagy szakítást nem bírna már ki. Biztosan belehalna. Negyvenhárom éves. És talán már végleg kiégett.

            Elfeküdt a kanapén. A plafont nézte. Hallgatta az órák kattogásait. Mint a filmekben, gondolta magában. Az ilyen jelenetek után mindig történik valami rossz. Olyan baljós volt minden körülmény, hogy egy kicsit bele is borzongott. Mégis engedte, hogy a hangok szépen lassan mély álomba ringassák.

*

            Kinyitotta a szemét. Valamit hallott. A tévé alatti digitális órára pillantott. Este tíz óra múlt harminckét perccel. És egy fekete ballonkabát, valamint a vörös farmer takarta el hirtelen a képet. Petra azt hitte ott helyben elájul. Felnézett és akkor már látta azt a dús, hosszú szőke hajat és azokat a lelket megbénító, fagyos kék szemeket. Valentina megvetően nézett rá és a hangtompítós pisztoly is ott volt a kezében, amivel azonnal rácélzott. A doktornő most reménykedett abban, hogy ez csak egy álom.

            - Valentina – súgta.

            - Szia, Radics doki néni – súgta sejtelmesen az iszonyat lánya. – Nem, ez nem egy rémálom. Én itt vagyok.

            - Éreztelek.

            A lány arca megremegett a haragtól.

            - Már rögtön hazudsz? – sziszegte.

            - Nem, én nem… - kezdte Petra.

            - Ülj fel! Gyerünk!

            A doktornő felült a kanapén. Az iszonyat lánya szépen lassan leült mellé, miközben végig rácélzott a fegyverével. Petra összeszedte minden erejét. Megdörzsölte a szemeit, aztán elkezdte a taktikát. Tudta jól, hogy ha túl akarja élni ezt a találkozást, akkor nem szabad kimutatnia a félelmét. Bár úgy kezdte, de gyorsan váltania kell. A lényeg, hogy higgadtnak és magabiztosnak kell lennie és ezt minden helyzetben tartania kell. Valentinát ugyanis az ilyesmi teljesen összezavarja és ilyenkor hajlandó megkegyelmezni a potenciális áldozatának. Ha azonban látja, hogy az illető fél tőle, akkor az csak olaj tűzre.

            Valentina megdöbbentő hirtelenséggel mosolyodott el, a kék szemeiben pedig megcsillant a téboly.

            - Hiányoztál – súgta. – Radics doki néni.

            - Te is nekem – vágta rá Petra őszintén.

            - Hazudsz.

            - Nem hazudok. Csak te ezt képtelen vagy elhinni. De ezt már megszoktam. Te már csak ilyen vagy, Valentina.

Nem, nem szabad a határokat feszegetni, gondolta magában a doktornő. Őszintén, félelem nélkül kell vele beszélni. Felsóhajtott. El kezdenie az őszinte mondatokat, vagy különben az iszonyat lánya nem fog habozni. Le fogja lőni. Aztán úgy megy el innen, mintha csak tankolni állt volna meg.

            - Hiányoztál – kezdte lágyan Petra. – Titkon reméltem is, hogy követsz.

            - Követtelek – bólintott a még mindig derűs tekintetű szörnyeteg. – Képes voltam visszafordulni Pest felé. Csak miattad. Látni akartalak. Biztosan emlékszel, hogy megígértem neked, hogy amikor megszökök, meg foglak látogatni. Két hétig húztam az időt. Igaz, kénytelen voltam.

            - A házamtól követtél idáig?

            - Igen. Gondoltam a nyaralódhoz mész.

            - Honnan tudtál róla?

            - Annától.

            - Gondolhattam volna.

            - Mindig mondta, hogy a szabadnapjaidon ide jössz. Persze előtted nem említettem, hogy tudok róla. Szerettelek volna egyszer itt várni. Hogy aztán itt is végezzek veled. És lám, eljött ez nap.

            - Meg akarsz ölni?

            - Meglep?

            - Hát, jó. Tedd azt.

            Petra megvonta a vállát. Valentina mosolya azonnal lehervadt és az arca rögvest megfeszült a haragtól.

            - Mit mondtál? – tette fel fenyegetően a kérdést. – Hogy lehetsz ennyire közömbös irántam?

            - Irántad? – kérdezett vissza Petra.

            - Ennyire nem érdekel, hogy miért akarom megtenni?

            - Tudom, miért akarod.

            - És miért?

            - Azért, amit mondtam neked legutóbb. Ott az intézetben. Hogy lemondok rólad.

            - Nem csak azért. Hanem másért is. De igen, az is nagyon rosszul esett.

            Petra behunyta a szemét. Összeszedte minden bátorságát. Meg kell nyílnia a lány előtt. El kell mondania, mielőtt túl késő lesz. Kinyitotta a szemét és mélyen belenézett a Valentina lélekgyilkos szemeibe.

            - Sajnálom, Valentina – kezdte lágyan. – Én azt nem gondoltam komolyan. El voltam keseredve. Igen, haragudtam rád. De nem akartalak elhagyni. Nem akartam feladni. A rögeszmém vagy, drágám. A rögeszmém. És olyan, mintha a húgom volnál. Néha pedig, mintha lányom lettél volna. Az utóbbi éveim rólad szóltak…

            - Manipulálsz – vágott közbe az iszonyat lánya. – Meg akarsz alázni. Inkább el kéne ismerned, hogy melléfogtál velem. Hogy szakmailag és emberileg is elbuktál. Ahogyan azt is elismerhetnéd, hogy nem megmenteni, meggyógyítani akartál, hanem csak egy szakmai erőfitogtatásra használtál, mert meg akartad mutatni Annának, hogy te jobb vagy nála. Bizonyítani akartál. Ezért buktál el.

            Petra a fejét ingatta.

            - Ez nem igaz – mondta és egy kicsit elcsuklott a hangja. – Én szeretlek…szeretlek téged, Valentina. A szívemen viseltem a sorsodat. Hisz nem egyszer a karjaimban sírtad ki magad. Éjjeleket virrasztottam át veled. Óvtalak. Védtem a lelkedet. Azonnal ott voltam, ha valami bajod volt. Szerettem ott lenni veled és reményt adni. És szerettelek szeretni. Az egyik legfontosabb ember vagy az életemben. Nem…

Petra engedte a könnyeit megindulni.

- Nem megy… - kezdte. – Nem… Egyszerűen nem tudom elmondani, hogy mit érzek irántad. Nem tudom emberi nyelvre lefordítani. Csak körülírni. De azt is csak a felszín. Nem tudom megfogalmazni. Egyszerűen csak…mindig úgy indultam a munkába, hogy alig vártam, hogy végre találkozzak és beszéljek veled. És ez új értelmet adott az életemnek. Nem tudom, megmondani, hogy miért szeretlek. Egyszerűen csak ez a helyzet. Ezt érzem. És ez engem boldoggá tesz.

Valentina megvető tekintete ekkor hirtelen megváltozott. Egy kicsit megremegett az arca és Petra előtt változott át egy empatikus, szelíd emberré, aki szinte bocsánatkérően, ijedten nézett vele szemben.

            - Én megértelek – mondta lágyan. – Én igen, ő nem.

            A doktornő ledöbbent. Egy teljesen más arcot látott maga előtt. Valakit, aki nyomokban sem emlékeztette Valentinára. A lány pedig sietve elrakta a fegyvert a kabátja zsebébe. Egy pillanatra be is hunyta a szemét, majd kinyitotta.

            - Én nem ő vagyok – súgta. – Sajnálom, Petra. Nem tudtam megakadályozni, hogy idejöjjön. Félúton voltam Kőszeg felé, amikor jött a filmszakadás. És ő megint átvette az irányítást. Éreztem, hogy hozzád megy.

            Petra kezdte összerakni a képet. Ám azért óvatos volt. Valentina mesterien tudja manipulálni az embereket és kiváló színész. Persze most túlságosan is hiteles volt. Talán tényleg az történt, ami már várható volt. Valentina tudata meghasadt és egy másik, a valódinál sokkal különbözőbb személyiség született meg a fejében.

            - Ki vagy te? – kérdezte.

            A másik személyiség néhány másodpercig csak bámult a szemébe. Aztán a dohányzóasztalon álló teáskancsóra és bögrére pillantott. Utána vissza a doktornő szemébe. Látszólag nehezére esett beszélni erről.

            - Ketteske – felelte egy kicsit bizonytalanul Valentina. – A másik személyisége. De én szentül hiszem, sőt tudom, hogy én vagyok az igazi. Nekem kell annak lenni. Hisz ugyanúgy emlékszem mindenre. Sőt…nem is tudom. De érzem, hogy én vagyok az.

            - Értem – bólintott Petra.

            Hosszan nézett a lány szemébe. Elemezte. A tökéletes ellentét. A pszichopata tömeggyilkos, az abszolút gonosz mellett megjelent az abszolút jó. Az empata. Ki kell deríteni róla mindent. Óvatosan. Túlságosan törékenynek érezte.

            - Tud rólad? – kérdezte lágyan a doktornő.

            - Ki? – kérdezett vissza Ketteske.

            - Valentina. Vagyis…Egyeske.

            - Nem. Még nem. De hamarosan megtudja, hogy ki vagyok.

            Ketteske tekintete dacos, bátor lett.

            - Megtudja – ismételte. – Gondoskodok róla.

            - Mi a terved? – kérdezte Petra.

            - Megállítom.

            - Hogyan?

            - Még nem tudom. De megteszem.

            Petra közelebb ült a lányhoz, aki egy halvány mosollyal jelezte, hogy örül a közelségének. A doktornő mélyen belenézett azokba a szelíd, jámbor kék szemekbe, melyből mintha egy angyal nézett volna rá.

            - Mióta? – kérdezte Petra.

            - Mióta vagyok? – kérdezett vissza Ketteske.

            - Igen. Mikor ébredtél fel?

            - Talán akkor, amikor Valentina…vagyis Egyeske megtudta, hogy Nóri az unokanővére.

            - Tudja? Ki mondta el neki?

            - Az anyánk…anya. Azt is tudja, hogy te tudtál róla. Azt is tudatni akarta veled ma éjjel. Csak most jöttem én.

            - Szóval, azután ébredtél fel az ő elméjében, amikor megtudta az igazat?

            - Úgy emlékszem. Végül is…ellenségek Nórival. És most szembesült azzal, hogy unokatestvérek.

            - Ő mit szólt hozzá?

            - Összezavarodott. A harag és szeretet érzése teljesen összekavarodott benne.

            - Ez érthető is.

            - Akkor jöhettem én.

            Ketteske közelebb hajolt Petrához és látszólag valami nagyon fontosat készült elmondani, de nagyon lassan szedte össze a bátorságát.

            - Én nem lehetek egy véletlen – kezdte kétségbeesve. – Én nem lehetek egy betegség tünete. Én egy ember vagyok. Vagy szerinted én csak egy rövidzárlat volnék? Egy…egy tünet? Kérlek, mond el. Kérlek, Petra.

            Petra gyönyörködött ebben a szelíd tekintetben. Ketteske pont olyan volt, mint amilyen Valentináról álmodozott. Ilyennek képzelte el a már meggyógyult, kiegyensúlyozott, az új életre készen álló Valentinát. Pontosan ilyennek.

            - Nem vagy tünet – súgta Petra. – Te mindvégig ott voltál az elméjében. Ha nem is közvetlenül, de néha láttalak. A ritkán kedves mosolyában, az őszinte könnyeiben, a váratlanul felbukkanó emberségében. Azok voltak a te szívhangjaid.

            Ketteskének ennyi kellett. Patakokban folytak a könnyei.

            - Szóval, akkor ember vagyok? – kérdezte rebegve. – Ember?

            - Igen – bólintott Petra. – Méghozzá egy jó ember. Akinek egy fontos küldetése van.

            A lányból azonnal kitört a sírás. Petra pedig gyengéden magához ölelte. Ettől pedig újra megjelent az élet a szemeiben. Újra fény és csillogás gyúlt benne. Itt van vele egy ember újra, akit mindig is szeretett. És olyan a lelke, mint amilyenről mindig is álmodott. Egy szelíd, emberséges Valentina.

            - Tudod… - súgta Petra. - Ennél szebb ajándékot el sem tudtam volna képzelni.

            - Hogy érted? – kérdezte Ketteske.

            - Ilyennek képzeltem el a meggyógyult Valentinát. És itt vagy te, akiről hittem, hogy él benne. De ez a te győzelmed, nem az enyém. És ez így a legszebb.

            - Nem vagyok győztes.

            - Dehogynem. Az vagy. Eddig csak egy halvány fény voltál, de most már maga az újrakezdés első napsugara.

            Ketteske belenézett Petra szemébe. Látszólag megerősítésre várt a doktornő tekintetéből és amikor látta, hogy az komolyan beszélt, szelíd mosoly jelent meg az arcán. A doktornő pedig adott puszit a homlokára.

            - Győztes vagy – súgta. – És egy kincs.

            Ketteske egy darabig úgy kapaszkodott Petrába, mintha a pokol nyílt volna meg alattuk és most démonok markolnának feléjük. Reszketett, de végül megnyugodott. Teljesen. A szelíden csillogó szemeivel belenézett a doktornő gyógyító szemeibe.

            - Mennem kell – súgta. – Érzem, hogy vissza akar jönni.

            - Maradj – kérte lágyan Petra. – Maradj és segítek mindkettőtöknek.

            - Nem lehet. Nem akarom, hogy bántson téged.

            - Nem félek tőle.

            - De én igen. Féltelek. Azonban, ha most elindulok, akkor át tudom verni. Azt fogja hinni, hogy csak álmodozott. Eddig kétszer sikerült így átvernem. Nem fog ide visszajönni, mert Nórira fog koncentrálni.

            Petra nem akarta elengedni a lányt, ám belátta, hogy ezzel kell őt segítenie a küldetésben. Ketteske szemeiben látta a céltudatosságot. Meg akarja menteni az embereket. Új életre vágyik. Neki pedig el kell őt engednie.

            - Azért még meglátogatsz? – kérdezte a doktornő.

            Ketteske elmosolyodott.

            - Idővel eljövök hozzád – súgta. – Iszunk egy jó kávét. Én hozom majd. Beszélgetünk. Sétálunk egy jót. Azok lesznek az új korszakom első napjai.

            - Már nagyon várom – súgta Petra. - Egy dolgot azonban ne felejts el. Nem elpusztítanod kell magadban a gonoszt, hanem meggyógyítani. Meg kell gyógyítanod Egyeskét, hogy aztán a lelketek egyesüljön.

            - Megpróbálom – ígérte meg a lány.

Nem sokkal később odakint álltak az éjszakai hóesésben. Valentina szorosan magához ölelte Petrát.

            - Köszönöm a békét – súgta Ketteske Petra fülébe, mint egykor régen.

            A doktornő örömkönnyekkel, szóhoz sem jutva figyelte, amint a páciense, a húgaként szeretett Valentina szelíd mosollyal egy szívecskét rajzol a levegőbe, majd beszáll a fekete sportkocsiba és elindul azon a sötét úton.

            - Köszönöm, hogy segíthettem – súgta Petra. – Várlak vissza.

Nagyprónay János

VALENTINA ÉS PETRA

2025.március 20-21.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – NÓRI ESETE A GONOSSZAL (regény)

Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI