Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/12.rész

Esélytelenek nyugalma

            - Szóval, az a táska kell neked? – kérdez vissza halvány, cinikus mosollyal az arcán Amanda a monitor képén.

            - Úgy bizony – bólint Sarah.

            A kanapén ülünk, jobbra mellettem Niki, balra Sarah. Zsolt pedig a hálószoba ajtajának dőlve figyel. Amanda mögött látom a veszedelmes tekintetű Ágotát is, aki a speciális jármű nehéztüzérségű székében ül. Néha vet felém egy megvető pillantást, amit az ennek megfelelő közömbösséggel viszonzok.

            - Azzal lesznek gondok – komolyodik el Amanda.

            - Éspedig? – szegezi neki a kérdést Sarah.

            - Tegnap reggel elvitték a budapesti központba. Biztonsági okokból elhalasztották a veszprémi szektorba való szállítását.

            Sarah felé pillantok, akinek a szemeiben fellobban a gyilkos fény. Lassan, vészjóslóan közelebb hajol a monitorhoz.

            - És akkor mi van? – kérdi higgadtan. – Talán ez gondot okoz neked?

            - A központi bázis magasszíntű védelem alatt áll – kezdi kioktatóan a miskolci legenda. – Arcfelismerő rendszer, többszintű kódrendszer, járőrdrónok, mesterséges intelligenciájú gépkatonák őrzik, nem is beszélve arról a többszáz elit kommandósról, akiket arra képeztek ki, hogy az életük árán is védelmezzék az épületet és parancsnokságot.

            - De te bejutsz oda. A bátyám ódákat zengett rólad. Ne akarj nekünk csalódást okozni.

            Amanda arcán veszélyes mosoly jelenik meg.

            - A bátyád tud erről? – kérdi és lehervasztja a mosolyát.

            - Még nem - feleli Sarah és győzelemittas mosollyal hátradől a kanapén.

            - Látszik.

            - Hogy érted?

            Amanda felsóhajt.

            - Tudod, Sarah – kezdi. – A bátyádnak legalább van realitásérzéke. És nem utolsósorban van benne némi tisztesség is. És mi több, becsület. Belőled ez, úgy tűnik, hogy igencsak hiányzik. Jelentősen. Bár ezt ő is mondta.

            Sarah megint előrehajol.

            - Három napod van – közli halkan, de nyomatékosan. – Három nap és nem több. Megszerzed a táskát, idehozod nekem és cserébe átadom neked ezt a két szerencsétlent. Élve. Ha viszont nem kapom meg azt, ami jár… Nos, akkor rendezek neked egy műsort élőadásban. Sosem fogod elfelejteni. Sosem fogod megbocsátani magadnak. Szegény Angéla. Csak nézz rá. Na, nézz rá.

            Amanda vet felém egy pillantást, majd vissza Sarah-ra, akinek az arcán sátáni mosoly jelenik meg.

            - Nézz rá, Amanda – folytatja. – Olyan fiatal még. Előtte az élet. Vagy mégsem? Pedig állítólag bármit megtennél azért, hogy megvédd őt. Bármit. Még egy táskát is elhoznál abból a nagy erődítményből. Talán még az életedet is kockáztatnád. Talán még el is viselnél egy kis veszteséget.

            Amanda szemében is megcsillan a gyilkos fény. Ha most itt lenne, Sarah nagy bajban volna, annyi biztos. Ágotán is látszik, hogy ugrásra kész. Jól ismerem ezt a tekintetét. Rám is így nézett mindig.

            Sarah karba teszi a kezét.

            - Azt hiszem, megegyeztünk – közli higgadtan. – Nem igaz?

            Amanda felém fordítja a tekintetét. Mélyen a szemembe néz. Látom benne az aggodalmat. Bűntudatom lesz. Szeretném azt mondani neki, hogy mondjon nemet, de akkor Nikit is veszélyeztetem. Azonban, ha jobban belegondolok, a játéknak vége. Amanda nem fogja tudni elhozni a táskát. Reménytelen. Ha tízszer annyi harcosa volna, akkor sem tudná. Sarah pedig ezt nem hajlandó tudomásul venni.

            A miskolci legenda visszafordul Sarah felé.

            - Rendben – bólint. – Elhozzuk neked.

            - Három napod van – vágja rá Sarah. – Három. Innentől percre pontosan hetvenkét óra.

            - Rendben. De még van itt valami.

            - Micsoda?

            Amanda szemeiben újra felcsillan az a félelmetes fény.

            - Légy óvatos – közli higgadtan, de fenyegetően a miskolci legenda.

            - Tessék? – kérdez vissza Sarah.

            - Ha Angélának bármi baja esik… Esetleg egy kicsit alultáplált lesz három napon belül, vagy bármi egyéb problémát észlelek, akkor…

            - Akkor bántani fogsz? – vág közbe Sarah vigyorogva.

            Amanda nem felel. A tekintete azonban mindent elárul. Sarah arcáról lefagy a mosoly.

            - Ketyeg az óra – sziszegi a Sarah. – Igyekezz.

            Azzal egy távirányítóval bontja a vonalat. Úgy szorongatja a távirányítót, mintha össze akarná törni. Niki feléje fordul. Behunyom a szemem. Ne, Niki, ne. Kérlek. Megbeszéltük, hogy jól viselkedünk.

            - Lehetetlen oda bejutni - kezdi. – Tavaly huszonöt, kémként beépült ellenálló katona is megpróbálkozott vele. Sikertelenül. Egy kommandós robotcsapatnak sem. Senkinek sem. Több zsoldosnak sem.

            Sarah a Nővérem felé fordítja a fejét. A szemeiből, valamint a tekintetéből mélységes megvetés sugárzik.

            - Téged meg ki kérdezett? – veti oda neki. – Jobb, ha nyugton maradsz.

            - Különben? – hajol előre Niki. – Mit teszel? Megölsz? Azt már megtetted az előbb. Mindkettőnket megöltél. Meg bizony. Mivel Amanda, ha akarja, ha nem, nem fogja tudni teljesíteni a küldetést. Inkább kértél volna pénzt. Fizetett volna, amennyit csak akarsz. De neked az a táska kell.

            - Úgy bizony. Nekem az a táska kell. És meg is kapom.

            - Nem fogod. Ebben biztos lehetsz.

            Sarah feláll a kanapéról és Zsolt felé fordulva int neki.

            - Az őrmesterre ráférne egy alvás – mondja.

            Erre a férfi villámgyorsan előkap egy altatólövedékes pisztolyt az övéről és a lövedék a nyakánál találja el Nikit.

            - Ne! – kiáltom.

            A Nővérem szinte azonnal elájul. El akarom kapni, de Zsolt villámgyorsan ott terem, a földre rántja és elkezdi a földön húzni maga után.

            - Hadd vigyem én be! – kiáltom és felpattanok. – Engedd el! Engedd el!

            Ekkor Sarah belemarkol az egyenruhámba és a kanapéra lök. Iszonyú harag lesz úrrá rajtam, felpattanok és meg akarom ütni, mire villámgyorsan elkapja a karomat és egy szempillantás alatt a földön találom magam. Onnan nézek fel rá. Ő mosolyogva megáll felettem. A fejét csóválja.

            - Vigyázz ezzel a magatartással, kadét – fenyeget. – Ne élj vissza a jóindulatommal. Igyekszem úrinő módjára viselkedni.

            - Engedd el Nikit! – kiáltom. – Engedd el!

            - Majd pont te mondod meg.

            Lehajol, belemarkol az egyenruhámba és durván talpra állít. Még mindig mosolyog. Mélyen belenéz a szemembe.

            - Viselkedj – súgja. – Vagy csak téged hagylak életben. Monopol helyzetben vagyok, tudod? Én irányítok. Ahogyan mindig is. Mindenkinek mattot adtam. Mindenkinek. Neked is. A nővérednek is. Amandának is. Nincs más választásotok, hogy teljesítsétek a parancsaimat. Világos?

            Mélyen a szemébe nézek. Nem mondok semmit.

            - Ezt igennek veszem – nyugtázza és a kanapéra lök.

            Azzal sarkon fordul és belép az élelmiszerraktárba. Megsemmisülten nézek utána. Reménytelen a helyzetem. A rókára nézek, aki a kanapé végében heverő táskámból néz rám. Szomorú, de biztat.

            - Vége – súgom neki. – Ezt nem tudom, hogyan éljük túl. Ahogy mondta, sakk-matt.

            A róka mintha azt mondaná, hogy „nem, nincs vége”. Zsolt visszajön hálószobából megáll a kanapé végénél. Engem figyel. Állom a tekintetét.

            - Mit bámulsz? – vetem oda neki.

            - Jobb, ha viselkedsz – mondja.

            - Azt hittem, nem tudsz beszélni.

            - De tudok. Csak nektek nincs mondanivalóm.

            Elmosolyodok.

            - Szegény te – kezdem. – Sarah téged sem fog kímélni.

            Megdöbben egy pillanatra, majd nagyon gyorsan összeszedi magát.

            - Miből gondolod? – kérdi azért.

            - Elvesztetted a bizalmát – mondom kárörvendően. – Már csak egy szolgaként kezel.

            - Nem.

            - Dehogyisnem. Nem érzed ezt sértőnek?

            - Nincs mit annak éreznem.

            - Akkor valóban egy szolga vagy.

*

            Szerencsére Zsolt magamra hagyott, mert Sarah kiadott neki valami új parancsot. Én egy darabig a sötét fémpadlót nézem megsemmisülve. Egy idő után már nem gondolok semmire, csak bámulok ki a fejemből. Gondoltam volna-e néhány évvel ezelőtt, amikor otthon olvastam a kanapén, hogy egyszer majd kitör egy háború és kadétként egy katonai létesítmény padlóját bámulom majd? Összeomlok. Anyát és apát elveszítettem. A barátaimat is. A régi életem úgy tűnt el a sötétben, mintha sosem létezett volna. Cérnaszálon lógok, kapaszkodok a jelenbe, mert most megint van vesztenivalóm. A Nővérem. Az állandó rettegés most jut el abba a szakaszba, hogy végleg kiégek. Mind a ketten a halottak vagyunk. Csak még nem jött el az idő. Három nap. És Amanda nem fog eljönni. Nekünk pedig vége. Ennyi volt. Pedig kezdtem volna reménykedni…

            Ugyan miben, Angéla? Felpattanok és elsétálok a monitorokkal teli pulthoz. Leülök a székre. Gondolkodom. Zsolt beállította a külső hívásokat valamilyen műszerrel, amit Sarah hozott magával. A bázisok nem észlelnek minket, de mi elvileg tudjuk keresni őket. Idehívhatok egy mentőosztagot. Ám, akkor éppen akkora bajba kerülünk, mintha Amanda jönne ide üres kézzel. De Amanda üres kézzel jön így is. Sakk-matt.

            És akkor eszembe jut. Lassan csúsztatom végig a kezemet az asztallap alsó részén. Végül a kezem nekiütközik az odaszerelt fegyverhez. Megvan. Kihúzom a tartójából, aztán már a kezemben is tartom.

            - Te meg mit csinálsz ott, Angéla? – förmed rám Sarah mögülem a halószoba ajtaja felől.

            Gyorsan elrejtem a fegyvert.

            - Csak gondolkodom, Sarah – felelem higgadtan. – Ha már neked ez nem megy.

            - Mit mondtál? – kérdi a kitörés előtti nyugalommal.

            Hátranézek és egyenesen a szemébe mondom: - Hogy nem vagy valami agytröszt.

            - Felvilágosítanál, kadét? – veti oda nekem.

            - Most már tudom, hogy miért nem bízik benned a bátyád.

            Erre hátborzongató mosoly jelenik meg az arcán.

            - Te aztán bátor vagy – mondja. – Még senki sem mert így beszélni velem.

            - Pont ezért nem vitted még semmire – vágom rá.

            A mosolya azonnal eltűnik, a szemeiben pedig megcsillan megint az a gyilkos fény. Megfogom a fegyvert. Ő nem veszi észre, de közelebb lép és a bakancsának erőteljes koppanása alatt kibiztosítom a fegyveremet.   

            - Angéla – kezdi. – Úgy néz ki elfelejtetted, hogy hol a helyed.

            - Te is megfeledkeztél egy apróságról – vetem oda neki.

            - Miről is?

            - Hogy nekem már nincs vesztenivalóm – felelem.

            Farkasszemet nézek vele. Állja. Nem fél. Ahogyan én sem. Az esélytelenek nyugalma. Készen állok.

            - Csak neked, Sarah – súgom és azonnal felpattanok.

            Rászegezem a fegyvert, mire elmosolyodik. Nem fél. Biztosan nem hiszi el, hogy megteszem. Nagyot téved.

            Meghúzom a ravaszt és a lövés végig visszhangzik az egész viskóban…

folyt.köv.

2024.október 11-18.

Budapest

Rajz: AI