Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

7.évad/3.rész

Új küldetés

            Szilánkok repülnek a fejem felett, a kertajtó üvege is megtörik és egy valami végiggurul a szőnyegen. Egy fekete, hengeralakú tárgy, mely amint megáll, azonnal behunyom a szemem. Légy erős, Angéla! Az durran egyet és már érzem a terjengő füstöt. Kinyitom a szemem, gyorsan az asztal alá bújok. Vissza akarok nézni a földön fekvő Bandi bácsira, de ekkor még egy szerkezet repül be az ablakon, miközben megállás nélkül lövik a házat. Gyorsan felnyúlok az asztal oldalába, megragadom a terítőt és gyorsan lehúzom. Minden leesik az asztalról, a tea is a kanapén landol.

            Lerázom a terítőről a szilánkokat, a füst pedig elkezdi csípni a szemem.

            - Angéla! – kiált Amanda. – Bandi bácsi! Maradjatok ott, ahol vagytok! Ne mozduljatok!

            Nem tudok válaszolni, a terítőt az arcomhoz akarom tenni, hogy ne lélegezzem be ezt gázt. Ám ekkor egy golyó súrolja a kabátomat, egy másik pedig becsapódik az asztal lábába, mire az kiszakad onnan és az egész rám dől. A tetejét három lövedék fúrja át, az egyik a bakancsom mellett csapódik a parkettába.

            A szétlőtt tévé a szőnyegre zuhan, nem messze tőle valami, amit az erősödő füsttől nem látok, szikrázik egyet és lángra kap. Aztán valami átsuhan a nappaliban, kitör egy maradék üveget. Hoppá.

            Odakint egy nagy erejű robbanás rázza meg a környéket. Üvegszilánkok és valami más darabjai koccannak az asztal tetejének, ami ideiglenes pajzsként védelmez engem. A lövöldözés abbamarad. A kinti széltől hamarabb elkezd oszlani a füst. Egy újabb rakéta indul meg a konyha irányából. Hosszan repül odakint, majd valahol pár méterre csapódik be. Hallok valakiket üvöltözni. Messze voltak a hangok. Menekülhetnek. Nem, Angéla. Nem bízzuk el magunkat. Maradj itt. Várd meg Amandát.

            Bandi bácsi felé pillantok, aki ott fekszik tőlem egy karnyújtásnyira. Egy újabb rakétát hallok. De ez nem a konyha felől jön. Ezt kintről indították el. Ne! Menekülni akarok. Nem tudom, hogy hova bújhatnék. Nem látom, hogy honnan jön. Lehet, hogy pont nekem fog csapódni.

            Egy másik is elindul, de az a konyha felől.

            - Ne mozduljatok! – kiáltja Amanda.

            Valamelyik rakéta elhalad felettem. De odakint és a szokottnál jóval nagyobb erővel robban fel. Szilánkok és egyéb törmelékek ütköznek az asztalnak. Azonban csend telepszik a nappalira. Élek. Életben maradtam. Ám nem tudok ennek örülni. A rókára pillantok. Szomorú. A halott Bandi bácsira nézek. Most látom, hogy a fején találták el. Behunyom a szemem. „Adj reményt”, mondta még.

            Reményt? Ebben a világban?

            Lehetetlen.

*

            Az ellenállók félóra múlva megérkeznek és helyszínelésbe kezdenek. Miközben hárman kihallgatják a hátsó kertben Amandát, idebent néhányan fotózgatnak, eközben az egyikük ellátja a sebeimet. A férfi megnyugtatóan beszél hozzám beszél hozzám, de nem tudom értelmezni, amiket mond. A fertőtlenítő nagyon csípi az arcom itt-ott, valamint a bal kezemet. Megindulnak a könnyeim, melyek jobban csípni kezdik az arcom. Az egyenruhás orvos finoman maga felé fordítja a fejemet.

            - Nyugodj meg – súgja kellemes hangon. – Nyugodj meg, kadét. Nem tehettél semmit. Túlerőben voltak. Csoda, hogy életben maradtatok.

            - Az mondta nekem… - kezdem, de alig bírok beszélni. – Hogy…hogy…hogy adjak reményt.

            A férfi mondani akar valamit erre, de nem tud. Csak néz a szemembe a barna szemeivel, melyben ott van a tanácstalanság és a részvét. Ekkor magához ölel úgy, akárcsak apa régen. Kitör belőlem a sírás.

            - Miért nem halok meg? – teszem fel a fájdalmas, költői kérdést. – Miért olyan nehéz ez? Miért nem ragad el valami?

            - Mert dolgod van – feleli lágyan a férfi.

            - Mi dolgom van?

            - Amit ez a férfi mondott neked. Reményt adni.

            - Nem tudok.

            - Kadét voltál, igaz?

            - Még az vagyok.

            - Teljesen mindegy. Katona vagy. Ki lettél képezve. És nem az iskolában. Hanem odakint.

            - És?

            - Tudod, hogyan kell túlélni. És tudod, hogyan kell védelmezni.

            - Csak azt tudom…csak azt tudom, hogy nem bírom ezt tovább.

            - Egyikünk se bírja már. De muszáj továbbmenni. Mások gyengébbek, mint mi. Értük kell élnünk.

            Behunyom a szemem. Kezdek megnyugodni. A kolóniák lakóira, köztük is Laurára gondolok, akit egy ideje nem láttam. És ott vannak azok az arcok, akiket itt láttam a városban. A civilek. Élniük kell.  

            - Igen – súgom. – Igen. Értük.

*

            Amanda nem könnyezik. De látom, hogy nagyon fáj neki. Megáll Bandi bácsi sírjánál az utca végében elterülő tisztáson. Itt nyugszik a felesége is, a sírkövön még csak annak neve szerepel, de minket őrző katonák megígérték, hogy gondoskodnak a feliratról. A temetést gyorsan el kellett végezni, még papot hívni sem volt idő. Pár órája Bandi bácsi még élt. Olyan gyors ez. Olyan hirtelen történt. Nimród emberei voltak. Az már bebizonyosodott. Ugyanaz a kapucnis, maszkos figurák. Régóta itt lehettek a környéken. És az ezredes utasította őket. Ez az elmélet.

Figyelem, amint Amanda odaáll a sírhoz. Háttal áll nekem. Lehajtja a fejét, majd hirtelen felnéz az égre és elengedi a kezéből a fehér galambot, mely elszáll a kék ég felé. Figyelem, ahogyan szárnyal. Figyelem az eget és most valamiért el tudom hinni, hogy létezik túlvilág. Kell lennie. Valaminek kell lennie ott. Ott van anya, apa…és Vince. Igen, Vince. Amanda most ugyanazt éli át, amit én is nemrégiben. Elvesztette a nagybátyját. Érzem a fájdalmat…Amit most ő is.

A hadnagy biccent egyet a sír felé, utána megfordul és elhalad mellettem. Én Bandi bácsi sírját figyelem és katonákat, ahogyan mindegyik egymás után meghajol előtte. „Adj reményt”. Igen. Azt kell.

És tudom, hogy mit kell még tennem.

Innentől Amanda megmentése az egyik fő küldetésem.

Utána pedig vissza kell mennem.

Haza. Nikihez.

*

            Csendben haladunk vissza a bázisra. Kerülőutakon megyünk az erdőmenti utakon. Lassan besötétedik és egyre hidegebb lesz a kocsiban. Amanda feljebb tekeri a fűtést, majd vet felém egy pillantást.

            - Ma este együtt őrködünk – jelenti ki.

            - Rendben – bólintok.

            - Hajnalban majd Kiyo, Márk és Ágota levált minket.

            - Rendben.

            Hosszú csend telepszik ránk. Hamarosan egy kivilágítatlan útszakaszra érünk, ahol azért letakarították a havat. Félnem kéne, mert bármikor megtámadhatnak minket, de mégsem tudok. Csak Amandáért aggódom.

            Felé pillantok, majd vissza az útra.

            - Sajnálom, Amanda – súgom.

            - Ilyen az élet – mondja hidegen, de azért érzem a fájdalmat a hangjában. – Egy kolóniában biztonságban élhetett volna. De neki ragaszkodnia kellett ahhoz a házhoz. Meg az emlékekhez. Látod, ide vezet.

            Elengedem a fülem mellett ezeket a mondatokat. Tudom, hogy csak magát erősíti, vagyis inkább…kíméli a saját lelkét a fájdalomtól. Ám az előbb-utóbb utol fogja érni és lesújt rá. Nem tehet ellene semmit. A tapasztalat beszél belőlem.

            - Hős volt – mondom halkan. – Akárcsak az én nagybátyám.

            Erre ő nem mond semmit, csak látom a szemem sarkából, ahogyan bólint egyet. Nem akarok többet erről beszélni. Én is összeomlanék megint. Bárcsak élne még Vince. Annyira közel érzem most magamhoz a nagybátyámat, mintha itt ülne mögöttünk a hátsó ülésen. Ott ül mellette Bandi bácsi. „Adj reményt”, súgják felém.

            A műszerfalon megvillan a vészriasztás vörös fénye. Amanda azonnal lelassít és jobbra rántja a kormányt. Behajtunk egy havas úton az égig nyúló fenyők közé. Balra kanyarodunk és megállunk egy farönk előtt. A hadnagy kikapcsolja a fényeket, leállítja a motort és a műszerfalon kikapcsolja az teljes elektromosságot. Sötét és hideg telepszik ránk. Várunk. Nem merek megszólalni sem. Még arra sem volt időm, hogy kijelzőkön megnézzem, milyen veszély és honnan leselkedik ránk.

            Motorzajt hallunk. Az út felől jön. Amanda balra néz.

            - Ezek ők – súgja. – Zelenák csapata. Egy konvoj.

            A hadnagy mellett kipillantok az út felé. Egy hosszú fekete jármű halad el lassan. Speciális. Aztán két terepjáró követi őket. A konvojt végül egy lánctalpas tank követi, melynek lövegtornyánál vörös fények villognak. Fülelünk. Lassan haladnak. Egy pillanatig úgy érzem, megfordulnak. A rókára pillantok. Nem fél. De nem is nyugodt. Amanda először felém, majd ő is a róka felé vet egy pillantást.

            - Le kéne erről szoknod – súgja barátságtalanul.

            - Igen – bólintok. – De nem fogok.

            Negyedórát várunk, aztán pedig elindulunk a bázisunk felé.  

*

            „Otthon” a monitorokkal teli helységben ülünk, ahol ma Kiyot láttam a társaival. Amanda főzött teát, angol fekete tea. Jó erős, de nagyon finom. Hozott néhány kukoricamálét is, amiből párat befaltam. Csendben figyeljük a környéket a monitorokon. Alig merek megszólalni. Látom, hogy a miskolci legenda most egyáltalán nem igényli a kommunikációt. Mennyire finoman fejezem ki magamat.

            Ekkor váratlanul megjelenik Ákos. Egy kis fekete adathordozót tart a kezében. Amanda úgy fordul felé a székkel, hogy egy pillanatig azt hiszem, meg akarja ütni. A katona azonban nem ijed meg tőle, viszont lassan nyújtja át neki a tárgyat.

            - Mi ez? – kérdi Amanda.

            - Most küldte át az egyik beépített emberünk – kezdi Ákos. – A tiszaújvárosi kolóniáról.

            - Mi van rajta?

            - Nekem nem mondta. De azt igen, hogy sürgősen adjam át neked.

            Amanda átveszi tőle és behelyezi a középső, nagy monitor alatti laptopba. Lenyom két gombot, aztán a nagy monitoron megjelenik egy biztonsági kamera képe. A kolónia plázájában készült a rövid videó. Egy kis boltot látunk, ami előtt fiatalok lépkednek el vihorászva. Utána néhány járókelő, egy család. Közelebb hajolok és látom, hogy kis éjjel-nappali bolt, ahol üdítőt, élelmiszert és egyéb árut lehet kapni.

            - Az unokatestvérem feleségének a boltja – súgja Amanda döbbenten.

            Felé pillantok, aztán vissza a képre. Rosszat sejtek. Az ajtó kinyílik és egy hosszú fekete hajú nő lép ki rajta fekete egyenruhában. Oldalra néz és nem látom az arcát. Aztán amikor a kamera felé fordul meglátom Niki dühös, elszánt arcát. A felvétel ekkor megáll és ráközelít a Nővérem tekintetére. Niki.

            Ákos közelebb lép hozzánk.

            - Ez nem adja fel – súgja, majd látom, amint felém pillant. – Jön érted, Angéla.

            A Nővérem arcát nézem és egyszerre fog el az öröm és a félelem. Várj még, Niki! Várj! Van egy új küldetésem!

folyt.köv.

2024.március 16-22.

Budapest