Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/10.rész

Egy gonosz szeme

            Már meg sem lepődök azon, hogy az életemet annyira értéktelennek tartom, hogy már egy cseppet sem féltem. Azonban a Nővéremét nagyon is. Szorosan mögötte szaladok a konténerházak közti szűk sikátorban. Ábel lemaradva fedez minket. Néha visszapillantok felé, mert érte is aggódom. Felkészülök arra, hogy visszaszaladjak érte, ha bármi baja esik. Ez a kötelességem.

            Befordulunk balra és egy újabb hosszú sikátorban találjuk magunkat. Már fogalmam sincs, merre is lehetünk. Niki elrejtőzik egy jobbra lévő, házból kiálló, fehér trafó mögé. Leguggolok a Nővérem mellé, végül Ábel is megérkezik. Zihál mellettem és értetlenül pillant a Nővéremre.

            - Miért álltunk meg? – kérdi.

            Niki csak felféle mutat az ujjával. Felnézek, de nem látok semmit, csak a csillagos eget. Aztán észbe kapok tőlünk balra egy gépzajra leszek figyelmes. Az egyik konténerház tetején egy nagy parabola antenna áll. Mellette szép lassan megjelenik egy drón. A gép vörös szemei a területet pásztázzák. Lassan repül, elemzi a környéket, életjeleket keres. Idő kérdése és észrevesz minket.

            Jobbra pillantok és látom, amint Ábel becélozza a denevérszerű szörnyet. A drón felénk tart. Nemsokára elkezd szirénázni. Ábel tüzet nyit rá. A drónt eltalálja, mire az darabokban hullik az egyik ház tetejére.

            Felpattanunk és szaladunk tovább. Egy újabb gépzajt hallunk. A drón nem volt egyedül. Hallom, amint Ábel próbálja eltalálni. Sikertelen. A gép tüzet nyit ránk. Valami szikrázik egyet, majd egy hatalmas durranás után teljes sötétség telepszik ránk. A drón kilőtte trafót. Ezt nem hiszem el.

            A teljes sötétségben villanások jelzik, ahogyan a drón próbál minket eltalálni. Ábel viszonozza a tüzet, de ezzel csak időt nyer, semmi többet. Hallok egy hatalmas csattanást előttem. Látom a villámlások közepette, amint Niki berúgja egy ház hátsó ajtaját. Követem a házba. A koromsötétségben nem látok semmit. Ábel bevetődik mögöttünk, mire a drón elszáll a ház felett.

            Hirtelen egy fénycsík töri meg a sötétet. Megfordulok és látom, amint Ábel, kezében egy zseblámpával előre szalad. A Nővérem előre engedi, aztán megfogja a kezem és követjük őt. Az ablakok hirtelen betörnek mögöttünk. A drón tüzet nyitott ránk odakint. A nem túl vastag tetőn is áthatolnak a lövedékek. Nagyon remélem, hogy nincsen otthon senki. Ha pedig mégis, remélem, elrejtőztek.

            Ekkor a drón betöri az utolsó épen maradt ablakot és a vörös fénnyel izzó szemeit felénk fordítja. Felsikoltok és lőni kezdek felé. A szárnyain lévő forgótárak pörögni kezdenek. Niki belök valahova a sötétben. Talán ez a konyha lehet, vagy egy kis szoba, nem tudom. Villámlásokat látok. Elképesztő tűzharc van odakint. A drón lövedékei áttörik felettem a falat, melyeken keresztül ködös fénycsíkok jelennek meg a búvóhelyemen. Pánikba esek. Niki! Ne! Gyere ide gyorsan!

            - Niki! – kiáltom.

            - Maradj ott, ahol vagy! – kiáltja valahonnan.

            Elkezdek kúszni abba az irányba, ahonnan hallom a csata hangját. A szívem egyre hevesebben ver. Felettem sorakozni kezdenek a golyó ütötte rések. Valami a földre esik mellettem és szilánkosra törik.

            - Angéla! – kiáltja a Nővérem. – Maradj ott!

            Hallgatnom kéne rá, de nem hagyhatom, hogy bajuk essen. De lehet, hogy pont ezzel a hősködésemmel jelentek rájuk veszélyt. Ha Niki miattam elhagyja a fedezékét, akkor könnyen eltalálhatja ez a gép. Megállok. Mozdulatlanul fekszem a villámlásokban és a fülsüketítő zajban. Tarts ki, Angéla! Minden rendben lesz! A sors nem teheti ezt. A sors ezt velem nem teheti. Nem veheti el tőlem a Nővéremet!

            A mennyezetről valami nem messze tőlem ér földet. Szilánkok roppannak. Érzem, mintha valaki közeledne felém. A villámlásokban látok egy alakot. Egy nő. Egy bakancs jelenik meg a villogásokban és a fegyver kirepül a kezemből. Valaki megragad a palástomnál, talpra állít és hirtelen minden elsötétül előttem.

*

            Halk gépzajokra leszek figyelmes. Nem tudom mozdítani a karomat. A lábaimat sem. Egy fogorvosi székhez hasonló székben ülök, amihez szíjakkal van odarögzítve a karfákhoz mindkét karom és lábam is. A háttámla előre mozdul. Felültetnek. Halvány fények. Váltakoznak. Olyanok, mintha ábrák, számok és szövegek volnának. Kezdem felfogni, mit is látok. Egy monitorokkal teli szobában ülök a félhomályban.

            Egy hosszú fekete hajú valaki lép elém. Sötétkék egyenruha. Nagyon izmos. Egy nő. Felnézek rá. Fekete szemek. A gonosz csillan meg bennük. Amanda. Kárörvendő mosollyal bámul engem.

            - Szia, Angéla – köszön nyájasan. – Több mint féléve nem láttalak. Már nagyon hiányoztál.

            Szédülök. Alig bírok felfelé nézni. Fájdalom nyilall a fejembe. Mintha migrénem volna. Nagyon rossz. Talán ezt látva, Amanda fog egy forgószéket és elém húzza. Leül velem szemben. Az egyik monitor mögött megpillantom Ákost és azt a zombit. Engem figyelnek. Visszanézek Amanda szemeibe.

            - Hol van Niki? – kérdem.

            - Nem tudom – feleli Amanda. – De hamarosan elkapjuk őket.

            Közelebb hajol és látszik, hogy nagyon tetszik neki ez a helyzet.

            - Otthagytak téged – közli derűsen. – Mentették az életüket. Ilyen barátaid vannak.

            - El fognak jönni értem – erősködöm, de ismét belenyilall a fejembe a fájdalom.

            - Vagy mégsem.

            - Mit akarsz? Miért hagytál életben?

            Erre a miskolci legenda hátrafordul a barátaihoz, aztán visszanéz rám azzal a sátáni mosolyával.

            - Nem is tudom – vonja meg a vállát. – Bízok benne, hogy sikerül téged meggyőznöm.   

            - Miről? – kérdem.

            - A nővéred és az újdonsült barátotok nem jut ki innen élve. Ebben biztos lehetsz. Remélem, volt időd elbúcsúzni tőlük. Mert többé nem látod őket. Egy egész hadsereg indult a keresésükre.

            - Alábecsülöd őket.

            Erre halkan felnevet. A gonosz szemei megcsillannak a monitorok fényében.

            - Erős vagy, mint mindig – mondja. – Sőt, még talán erősebb, mint legutóbb.

            - Te is változtál – mondom erőtlenül.

            - A szemem? Igen. Sokba került helyre hozatni. Látod, számomra nincs lehetetlen. Mindig elérem a célomat. Így lesz ez veled is.

            - Mit akarsz?

            - Egy lehetőséget ajánlok neked. Mivel a nővéredet sosem látod többé élve, kénytelen leszel egy új fejezetet nyitni az életedben. Itt jövök én a képbe. Vagyis jövünk. Ugyanis a csapatunk része lehetsz.

            - Soha.

            - Most még így gondolod. De hamarosan rájössz, hogy nem sok választásod van. Mi holnap reggel elmegyünk innen. Te pedig itt maradsz és az a pszichopata Judit fog dönteni a sorsodról. És csak úgy megsúgom neked, biztosan nem fogod megérni még hajnalt sem, ha rajta múlik. Így én vagyok az egyetlen esélyed.

            - Inkább a halál, minthogy közétek tartozzak.

            Közelebb gurul a székkel. A fekete szemeivel szinte a lelkembe lát.

            - Olyan vagy, mint én – mondja és bólint egyet. – Teljesen. Szinte mintha testvérek volnánk.

            - Nem – rázom meg a fejem, de bár ne tenném, mert megint belém nyilall a fájdalom.

            A mosolya szélesebb lesz és kivillantja a tökéletes fogsorát. Azután szépen lassan lehervad az arcáról.  

            - Ugyanígy hittem a feletteseimben – kezdi, miközben mélyen a szemembe néz. – Ugyanígy bíztam bennük ott Miskolcon. Be voltunk kerítve. A várost körbevették az ellenállók. A csatát elveszítettük. Próbáltunk együtt maradni, óvni egymást. Már csak félóra, mondogattuk. Félóra és a bajtársaink eljönnek értünk. Aztán „tíz perc” lett belőle. Aztán „bármelyik pillanatban”. De nem jött senki.

            Közelebb hajol.

            - Mindenkit elveszítettem – súgja. – Mindenkit. Önmagamat is. Ott feküdtem. Szinte halott voltam. Utána talpra álltam. Elvánszorogtam a közeli erdőig. Nem gondolkoztam. Csak mentem előre. Máig sem tudom, miért. Talán nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént velem. Nem a csapatomat, a családomat veszítettem el.

            A szemei lefelé irányulnak, egy darabig elidőznek a padlón, aztán visszanéznek rám.

            - Az erdőben találkoztam valakikkel – folytatja. – Egyszer csak emberek vettek körbe. A bükk lakói. Voltak köztük orvosok. Ők hoztak helyre. Emlékszem, nem tiltakoztam. Hagytam. Kíváncsi voltam, hogy képes leszek-e rá. Képes leszek-e egy új életre. Nélkülük. Sikerült. A fájdalom elmúlt. Nem mondom, hogy néha nem hiányoznak. Mert hiányoznak. De megtanultam nem visszanézni. Neked is ez kell. A csapatom befogad téged. Köztünk jobb életed lesz, hidd el.

            - Soha – sziszegem. – Soha. És részemről be is lett fejezve a beszélgetés. Azt csinálsz, amit akarsz. És Judit is.

            Amanda egy darabig csalódottan bámul. Aztán elővesz valamit a zsebéből. Ledöbbenek. A kis fekete műszer, ami Ábelnél volt. Megszerezte.

            - Hogyan? – kérdem.

            - Hátra hagyta – feleli sejtelmes mosollyal Amanda. – Tudod, mi ez?

            - Nem.

            - Akkor nemsokára megtudod.

            - Kell hozzá egy kulcs.

            Erre a miskolci legenda előkap a zsebéből egy fekete kulcsszerű tárgyat.

            - Nekem is van egy – súgja. – Nemcsak Ábelnek. És van más is.

            Hátrafordul a katonáihoz.

            - Hozzátok a sisakot! – adja ki a parancsot.

            - Milyen sisakot? – kérdem döbbenten.

            Visszafordul hozzám.

            - Majd meglátod, kisasszony – mondja izgatottan. – Meglátod.

            Ákos jelenik meg előttem, kezében egy fekete sisakkal, amilyen hasonlót a motoros rendőrök hordanak a kolóniákban. Kezdek pánikba esni. A férfi mögém lép, próbálok megfordulni, de esélyem sincs. Visszanézek Amandára, aki úgy bámul rám, akár egy boszorkány, aki most el fog varázsolni. Ákos a fejemre rakja sisakot. Reszketni kezdek. Az államnál berögzíti a hevedert.

            - Mit akarsz? – kérdem Amandától.

            - Ez a sisak az egyik kelléke ennek a csodaszernek – mondja kárörvendő mosollyal. – Mivel nem akarsz közénk tartozni, úgy döntöttem rajtad próbáljuk ki először a működését. Ne ficánkolj! Te akartad ezt.

            - Mi? Mit művel ez velem?

            Amanda elkezd gépelni a doboz belsejében. A sisak rezegni kezd.

            - Működik – súgja. – Tökéletes.

            Szédülök a félelemtől. Próbálom magam kiszabadítani, de esélytelen. Amanda felnéz a gépelésből.

            - Nyugi – kacag felém. – Nyugi!

            - Mi ez? – kiáltom.

            - Mindjárt meglátod. És hogy fájni fog-e? Az is kiderül mindjárt. Üvölts csak nyugodtan. Most szabad. Senkit sem fog érdekelni, hogy szenvedsz. Senki sem jön el érted. És ha mázlid van, és valahogyan túléled, akkor se éred meg a reggelt.

            Közelebb hajol hozzám. Vigyorog, akár egy démon.

            - Neked vége, Angéla – súgja. – Vége.

            Megszólalni sem tudok a rémülettől. A sisak úgy rezeg és olyan hangja van, mint egy űrhajónak. Amanda hátradől a székben.

            - Egy… - kezd el számolni. – Kettő…

            - Ne, Amanda! – kiáltom. – Ne!

            - Három!

            Megnyomja a gombot, én pedig felsikoltok.

folyt.köv.

2023.november 25-december 1.

Budapest