Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/1.rész

Gyanús alak

            2039.február

            - Nem katona! - sugdolózik az egyik lány. - Ez egy kadét. Egyre több van belőlük.

            A srác megpörgeti a kosárlabdát a mutatóujján, majd gonosz mosollyal a mellette ülő gimis osztálytársai felé fordul. Két nap szünet van az iskolában, ezért a fiatalok szinte elárasztották a székesfehérvári kolónia egyetlen plázáját. Én az egyik padon ülök és a laptomon próbálom legépelni a pályázatra szánt novellámat. Alig megy. Pláne azóta, amióta ezek leültek a velem szemben lévő padra, megállás nélkül rólam sugdolóznak.

            - Ki mer odamenni hozzá? – kérdezi halkan a kosárlabdás srác, miközben ismét megpörgeti a labdát.

            - Minek? – kérdezi egy undok hangú lány.

            - Megkérdezni, mit ír. Na, ki a jelentkező? Féltek tőle, mi?

            - Menj te oda, ha olyan bátor vagy!

            - Engem nem érdekelnek a katonák. Különben is az őrségben volna a helye.

            Vetek felé egy megvető pillantást, de ő nem néz erre. Csak a többieket figyeli azzal az idegesítő vigyorával. Mindegy. Nem idegesítem magam. Nem éri meg elrontani ezt a napot már korán reggel. Niki is bármelyik pillanatban visszatérhet. A bázison van a szektorparancsnok, Debreceni irodájában. Szerencsére nekem nem kell ott lennem. Az az ember egy őrült. Ráadásul emberszámba sem vesz minket.

            - Van egy plüssrókája – állapítja meg az egyik srác.

            - Hol? – kérdi egy lány. – Hol látod?

            - A táskájában. Látni, ahogyan kifelé bámul.

            - De aranyos.

            A kosaras felnevet.

            - Ilyet se látni minden nap – jegyzi meg és pattogtatja egy kicsit a labdát. – A hős katona, akinek egy plüssrókája van. És ezek védenek minket.

            - Mondom, hogy ez egy kadét – helyesbít ismét a mellette ülő lány. – Ez nem harcol. Egyik se harcol.

            Kezdek nagyon dühös lenni. Felnézek a lányra. Látszik rajta, hogy tehetős családból származik. A ruhái annyiba kerülhettek, mint talán régen egy átlag havi fizetés. Nem, Angéla, nem. Nyugi. Írj inkább. Remek novella van készülőben. Gondolj a pályázatra, amint Pesten hirdettek. Jelentkezel és a nyereményed az lesz, hogy megjelenik egy antológiában. És a cím is remek. „Ha a plüssróka beszélni tudna”. Meg fogod nyerni. Be fog kerülni a kötetbe és legalább már hagytál is egy aprócska nyomot a világban. Ki tudja, lehet majd száz év múlva észre is veszi valaki.

            Éppen leírnék egy szót, amikor megint elkezdi pattogtatni a labdát. De most nem akarja abbahagyni. Na jó, elég volt. Higgadtan összecsukom a laptopot, beteszem táskámba, vetek egy pillantást a róka felé, aki nyugtatni próbál. Lassan felállok, megigazítom az egyenruhámat és nyugodt, kimért léptekkel odalépek a társasághoz.

            Mindegyik megszeppen, kivéve a kosaras srác, aki rám sem nézve pattogtatja a labdát. Még én sem tudom, hogyan, de elkapom a labdáját. Nem tetszik neki. Lassan fordul felém és próbál nagyon vagány lenni. Rámosolygok és anélkül, hogy odanéznék egy közeli szemetes felé hajítom a labdát. Kosár.

            - Tudsz ilyet? – kérdem tőle.

            Látszik, hogy dühös, de most nem mer megszólalni. Közelebb hajolok hozzá és mélyen a barna szemeibe nézek, melyekben ekkor már megjelenik a félelem. Nagyot nyel. Már nem olyan bátor, mint az előbb.

            - A rókát amúgy találtam – kezdem. – Abban az időben, amikor már két éve bujkáltam. Egyedül. Miközben te egy jól fűtött iskolában ücsörögtél, én a szabad ég alatt dideregtem egy tábortűz előtt. Aztán a Nővérem rám talált, azóta pedig kadét vagyok. És túl rengeteg, életveszélyes küldetésen. Míg te kosaraztál a barátaiddal, én olyan katonai missziókat teljesítettem, amilyeneket te legfeljebb a tévében láttál.

            A többiekre pillantok, akik látszólag nagyon megijedtek tőlem. Aztán visszanézek a megszeppent srácra.

            - Nem kérek kitüntetést – folytatom. – Nem kell sajnálni sem. Teszem a dolgom. És igen, ha úgy hozná a sors, gondolkodás nélkül feláldoznám az életem azért, hogy megmentsem a tiédet.

            A többiek felé fordulok.

            - És megmenteném mindenkiét – mondom, aztán visszanézek ismét a srácra. – Nem kell megköszönni sem. Csak dolgot kérek. Egy aprócska tiszteletet. Kötelesség ide vagy oda, ennyi azért nekem is jár.

            A srác egy darabig ijedten bámul rám, aztán látszólag elszégyelli magát és egyetértve bólint. Biccentek. Felegyenesedek, visszasétálok a táskámért, a vállamra veszem és elindulok az éttermek felé. A társaságnak még csak a hangját sem hallom. Nagyon dühös vagyok. Nem szabadna.

*

            Niki feszülten érkezik meg Debrecenitől, ám a mosolyomtól megnyugszik. A pláza folyosóján lépdelünk az épület túlsó végébe. Elhaladunk egy szökőkút mellett, aztán a Nővérem vet felém egy pillantást.

            - Nem megyünk még haza – mondja.

            - Hogy-hogy? – kérdem döbbenten.

            - Őnagysága kitalálta, hogy Vértesszőlős közelébe, a Gerecsei Tájvédelmi körzetbe kell utaznunk.

            - Miért?

            - Egy táskát fognak átadni nekünk. Az egyik viskóban kell megvárnunk a csomagot. Hajnalban hozza el nekünk egy aranycsapat.

            - Mi van benne?

            - Nem tudom.

            - Ez megint olyan táska, mint amit Olivér lopott el tőlünk?

            - Valószínűleg. Nem tudom.

            - Értem. De miért mi? Pláne azok után?

            - Hogy miért megint nekünk kell menni? Debreceni eleve úgy kezdte a mondandóját, hogy „de jó, hogy erre jártok”.

            - Jellemző. Ez nem is katona, hanem üzletember.

            - Úgy bizony. Persze, nem sokáig lesz ő a szektorparancsnok. Vizsgálat folyik ellene.

            - Miért?

            - Pont az üzletelgetései miatt. Nem lepne meg, ha ez a táska is valami csempészárút rejtene.

            - Jelentenünk kéne.

            - Ugyan már, hugicám. Mi kerülnénk hadbíróság elé.

            Sóhajtok. Nem tudok erre mit mondani. Megállok egy könyvesbolt előtt. Ihletet kell szereznem. A zene mellett a könyvek borítói, valamint a rajzok és festményalbumok segítenek. Mindig előmozdítanak valamit a lelkemben, ami végül összeáll egy történetté. Vagyis, hát valami ilyesmi folyamat megy végbe. Most persze nem megy.

            Niki a vállamra teszi a kezét.

            - Erre most nincs idő – mondja lágyan.

            - Álmodtam egy szépet – sóhajtom.

            - Mit?

            - Hogy van egy saját könyvem. Amit én írtam. Egy regény. És ott van a kirakatban. Aztán látom magamat is. Valamivel idősebb vagyok és éppen egy olvasómmal beszélek. Közben pedig dedikálom neki az egyik példányt.

            - És ez meg fog is valósulni. Híres írónő leszel. Meglátod.

            - Bár igazad lenne.

            - Nekem mindig igazam van.

            Felnézek rá. Elmosolyodok attól a magabiztos mosolyától. Visszanézek az üveg mögött sorakozó könyvekre.

            - Itt lesz – súgom. – Újszigeti Angéla, a sikeres írónő regénye.

            - Úgy bizony – bólint Niki.

            Néhány pillanatig még nézegetem a borítókat, majd elindulunk. A rókára pillantok. Veszélyt jelez.

*

            Odakint a feltámadt a szél, az idő borús, állítólag erős havazás várható. A szolgálati parkolóban két speciális jármű áll. Az egyik a miénk, a másik pedig egy csapaté lehet, nem tudom. Niki vet felém egy pillantást.

            - Lesz egy kíséretünk – kezdi. – De körülbelül csak az út feléig. A szektorba már nem követ minket.

            - Egy csapat? – kérdem.

            - Nem. Egy honvéd.

            Ekkor mintegy vezényszóra a másik nagy jármű oldalsó ajtajában megjelenik egy fekete kommandós egyenruhát viselő, zárt rostélyú fekete sisakot viselő férfi. Szalutál. A Nővérem hanyagul viszonozza, én pedig a kötelességemnek megfelelően valamivel hosszabban tisztelgek neki. A tiszteletadás után a férfi Niki felé pillant, aztán szépen lassan felém fordítja a fejét. Nem mond semmit, csak figyel. Egy kicsit furcsa. Bár nem látom az arcát. Biztosan meglepődött, hogy egy profi csapat helyett egy kadétot lát az őrmester mellett.

            - Hugicám! – szólít Niki.

            Felé fordulok. Már a mi járművünk ajtajában áll. Int, hogy menjek, aztán elindul a vezetőfülke felé. Visszanézek a férfire. Még mindig figyel. Nem tudom, de kezd egyre gyanúsabb lenni. Nem mozdul. Olyan, akár egy gép. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy nem-e egy android. Egyre többet gyártanak. Pont olyanokat, mint amilyen Zádor. Nem tudom. Furcsa. Összeszedem a bátorságom.

            - Minden rendben, uram? – kérdem.

            Erre ő biccent. Nem mond semmit, csak ő is megindul a járműve ajtaja felé. Én megint a rókára pillantok. Retteg. Figyelem, amint a férfi magabiztos, lassú léptekkel halad. Valami baj van. Csapdát sejtek.

*

            Észak felé haladunk egy erdőmenti úton. A műszerek figyelmeztetnek, hogy nemsokára igen erős hóvihar lesz. A hátsó kamera képeit mutató monitorra nézek. A másik jármű még mindig követ minket. Pedig néhány perce már átléptük a komáromi szektor határát. Nem értem. Niki felé fordulok.

            - Még mindig jön utánunk – mondom.

            - Igen – bólint Niki. – Érdekes.

            Felkapja a műszerfalról a rádiót.

            - Hé, honvéd! – szól bele lekezelően. – Már le kellett volna fordulnod!

            Nincs válasz. A monitorra nézek. Egy kanyar következik és az a jármű is jön velünk. Egy kicsit rá is gyorsít.

            - Niki – súgom. – Ez nagyon gyanús nekem.

            - Nyugi – mondja, majd beleszól ismét a rádióba. – Hallasz?

            Semmi válasz. Hirtelen lassítani kezd. Figyelem, amint végül félreáll egy hajdanvolt buszmegállónál. Nem fordul meg. Csak ott áll.

            - Messze van a viskó? – kérdem.

            - Még egy óra – feleli Niki.

            Ekkor a jármű hirtelen megindul. De elkanyarodik. Ügyesen manőverezve megfordul. Elindul visszafelé. Megkönnyebbülten felsóhajtok. A Nővérem többször is a kijelzőkre pillant. Látszólag, ő is gyanakszik.

*

            Félóra múlva megérkezünk az erdőben álló viskóhoz. A trapéz alakú, fekete páncélozott bunker tetején két lövegtorony is van. A legújabb típusok egyike. Kiszállunk a járműből. Felnézek a felhős égboltra. A heves szél jelzi, hogy hamarosan elszabadul itt a pokol. Utána a sűrű fák felé pillantok. Tisztán érzem, hogy figyelnek minket.

            - Angéla! – szólít Niki.

            Felé fordulok. Int, hogy kövessem az ajtóhoz. Miközben megyek utána, megint a rókára pillantok. Továbbra is veszélyt jelez.

*

Leszáll az éj.

A viskó monitorszobájában ülök Nikivel. Hátradőlök a székben és figyelem, amint a Nővérem a kamerák képeire koncentrál. Nem a saját életét félti, hanem az enyémet. Én sem magamért aggódom, hanem őérte. Nem félünk a végzettől, de attól annál inkább, hogy örökre elveszítjük egymást. Túl sok mindenen mentünk keresztül az utóbbi években, túl sok borzalmat láttunk, túl sok könnyet…és túl sok sikoly, segélykiáltás visszhangzik a fejünkben.

Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi az oka annak, hogy nem féltem saját magam? Nincs válasz. Talán, mert magamon kívül mindenki mást értékesebbnek találok. Ha találkozom valakivel akár a küldetések során, akár a kolóniákban, rögtön felelősséget érzek iránta. Nem kell még beszélnem se vele, elég csak körbe pillantanom az arcokon. Kötelességem megvédeni őket, mert minden ember egy csodálatos kincs. Senki sem pótolható. Senki sem. Nem túlzok, tényleg senki sem. Nem akarom, hogy mások szenvedjenek, mert jól tudom, milyen az. Azt akarom, hogy biztonságban érezzék magukat, mert én ott vagyok.

- Angéla – szólít halkan Niki.

Kizökkenek a gondolataimból és felé fordulok. Leleplező mosollyal figyel engem.

- Mi az? – kérdem és én is elmosolyodok.

- Megint megváltod a világot, hugicám? – kérdi.

- Ennyire látszott?

- Igen. Nem tudod eltitkolni.

A monitorok felé vetek egy pillantást, aztán belenézek a Nővérem kék szemeibe.

- Őrködni akarok veled – kezdem és a mosolyom szépen lassan lehervad az arcomról. – Nagyon fontos volna.

- Pihenned kell – mondja lágyan.

- Nem tudok. Most nem.

- Te sosem.

Mit mondjak erre? Álmos vagyok. Odakint hóvihar tombol. Elvileg ilyen időben senki sem tervezhet támadást. Mégis félek. A rókára pillantok. Ő is retteg. Niki szemében is ott van a félelem. Valamilyen veszélyt sejt ő is. Mintha valaki, vagy valakik figyelnének minket odakint. A Nővérem bólint.

- Jól van – súgja.

Együtt figyeljük a monitorokat. Itt vagyunk ketten egy veszélyzóna kellős közepén. Egyedül. A komáromi szektort éppen az utóbbi hónapban kezdték újraépíteni. A legközelebbi helyőrség is nagyon messze van. Ha bármi történik, esélyünk sem lesz arra, hogy időben megérkezzen a segítség.

- Vigyázok rád – súgom Nikinek.

- Én is rád – súgja válaszul. – Nem kell félned.

Hiába mondja most is. A félelmet nem tudom legyőzni. Soha. Talán ez tart életben. Talán ezért is élünk még mind a ketten.

*

            Mivel nagyon rég aludtunk négy óránál többet, végül éjjeli egy órakor bekapcsoljuk az éjjeliőr üzemmódot. Lehet, hogy nem jó ötlet, de nem jelzett semmit se a radar, se a hőkamera, se a műhold. Elvileg minden rendben van odakint. Nyugodtan megvacsorázunk, aztán elmegyünk aludni. Általában imádok úgy aludni, hogy egy kicsit hallom a kint tomboló hóvihart. De most ideges vagyok. A róka továbbra is veszélyt jelez. Neki pedig mindig igaza van. Mi van, ha most mégsem?

            Ahogyan agyalok, egyszer csak elalszom. Álmomban ismét a könyvesboltban vagyok, de már kifelé igyekszem. Nem tudom, hogy hogyan, de végül az éjszakába lépek ki és egy tóparti mólón találom magam, melynek fából készült korlátjai vannak. Olyan, mintha egy híd volna. Emberek jönnek mennek rajta. Nevetgélnek. Én pedig a tó vízét figyelem, ahogyan megcsillannak rajta a tóparti sétány lámpáinak fényei. És ott van a holdfény is. Gyönyörű. Annyira gyönyörű. De érzem, hogy mindez az idill úgy teljes, hogy ott vannak körülöttem az emberek. Hideg van, mindenki kabátban van és valahogy szinte érzem az ősz finom illatát. Boldog vagyok. És nyugodt. Azt a nyugalmat érzem, amit akkor szoktam, amikor megmentem Nikit, vagy amikor ő ment meg.

            Hirtelen felébredek. Nem tudom, miért. Körbenézek a sötétben. Hallom, ahogyan mellettem lévő ágyon a Nővérem horkol. Minden rendben van. Az álom is szép volt. De akkor mi a baj?

            Kikelek az ágyból és elindulok a monitorszoba felé vezető ajtóhoz. Kinyitom. A műszerek fényei és a monitor képei adnak némi halvány fényt a szobában. Semmi vészjelzés, és senki sem áll az épület előtt egy hadsereggel. A lövegtornyok is akcióba léptek volna, ha ez utóbbi, vagy bármi egyéb probléma adódik.

            Ekkor hallok egy koppanást. Tőlem jobbra a kis raktár ajtaja felé pillantok. Nyitva van. De hát becsuktam. Még egy koppanás. Aztán egy újabb. A szívem egyre hevesebben ver. Hátrálni kezdek.

            Látok egy alakot. Magas. Erős testalkatú. Újabb koppanás. Közelebb van. Mozdulni sem tudok, annyira megijedek. A halvány fényben ekkor meglátom a rövid szőke haját. És az arcát. Ledöbbenek. Ne! Ez nem lehet igaz!

            Zsolt fagyos, kifejezéstelen arccal és gonoszan csillogó szemekkel bámul rám. Látok egy kis fényt a karjánál. A lángszóró piciny kis lángja megjelenik és innentől csak a ravaszt kell csak meghúznia és a pokol jelenik meg előttem. Lassan megemeli a fegyvert. Már be is céloz vele.

            Sakk-matt.

folyt.köv.

2024.június 28-július 5.

Budapest