Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/31.rész

A rejtekhely

            A heveder segítségével könnyedén elrejtjük a gépfegyvereinket az egy számmal nagyobb kabát alatt. A fagyos téli éjszakában dideregve egy hosszú fehér konténerházat megkerülve érünk a székesfehérvári kolónia északnyugati szektorába. A látványtól azonnal megrémülök. Megtorpanunk. Nikivel egy emelkedőről figyeljük az eseményeket. A kijárási tilalom ellenére civilek mászkálnak a konténerházak közötti utcában. Jórészt felnőtt férfiak, de akadnak nők is. Többen néhány fős csapatokban haladnak tőlünk jobbra a kisebb utcákba.

A Nővérem felé pillantok, aztán hallok egy kiáltást.

            - Alaposan nézzetek körbe! – kiáltja egy férfi valahonnan.

            - Nézzünk be a házakba! – harsogja egy nő.

            - Valakinél van hőkamerás készülék? – kérdezi egy másik férfi.

            Egy helikopter száll el felettünk. Felnézek és látom a vörösen villódzó fényeket az alján. A gép elszáll a lejtős út felett, ahol az emberek morajlanak. Lassan megfordul. A fényei végül nem felénk, hanem tőlünk balra, a távolba világítanak.

            - Reménytelen – súgom Nikinek.

            - Dehogy – vágja rá nyugalommal a hangjában. – Legfeljebb nehezebb lesz, mint gondoltam.

            Vetek felé egy pillantást, hátha csak viccel, de nem. Higgadtan figyeli az eseményeket. Sosem leszek ilyen bátor, mint ő. Soha. A rókára pillantok. Retteg. Utána látom, amint négyen felfelé igyekeznek. Kapucnis kabátban vannak. Minket néznek. Ekkor a Nővérem megfogja a kezem.

            - A lányom vagy – súgja.

            - Oké – súgom.

            Elindulunk lefelé. A négy kapucnis alak, a hangjukból ítélve férfiak, lassítani kezdenek. Még mindig minket figyelnek. Fel akarom venni a kapucnimat én is, de nem merem. Rögtön arra gondolnának, hogy rejtőzködni akarok. Az ijedtséget el sem kell játszanom, ugyanis reszketek a félelemtől.

            A már felénk lépdelő férfiak egyre közelebb vannak. Nem látom az arcukat. Niki felé fordítom a fejem és akkor látom, hogy ő dühösen, elkeseredve néz a közeledő idegenekre. Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre, int nekik.

            - Megvannak már? – kérdi. – Hallottak valamit?

            A négy férfi megáll előttünk. Körülbelül a negyvenes éveikben járhatnak, látszik rajtuk is, hogy dühösek, akárcsak a hitelesen színészkedő Niki. Tőlünk balra a negyedik, szakállas férfi gyanakodva néz ránk. Valamit mondani is akar, de a közvetlenül előttem álló férfi megelőzi.

            - Átnéztünk két utcát – kezdi és maga mögé mutat. – Eddig semmi. Maguk?

            - Minket most ellenőriztek a katonák – feleli Niki. – Félórán keresztül a keresztkérdéseikkel jöttek. Többször is átvizsgálták az iratainkat. Most már tudom, miért. Láttuk a képeket a kijelzőn.

            - Hát az én lányomról is azt hitték, hogy az a kadét. Mindegy is. Az a lényeg, hogy ezek a katonák eltűnjenek innen végre.

            - Maga szerint elmennek?

            - Remélem. Vagy talán útban van ide valami mentőosztag.

            A négyes bal szélén álló férfi továbbra is gyanakodva pillant hol rám, hol Nikire. Próbálok nem nézni rá. Egyszerű civil vagyok. Egy lány, aki itt jár iskolába. Egy lány, aki retteg és csak haza akar menni.

            - Remélem én is – mondja Niki elcsukló hangon. – Annyira elegem van ebből az egészből.

            - Nekünk is – vágja rá az egyik férfi.

            A gyanakvó férfi kilép a sorból.

            - Merre laknak? – kérdi.

            - A délkeleti szektorban – vágja Niki. – A lakásunkba nem térhettünk vissza. Moziban voltunk, amikor elkezdődött ez az egész. Aztán…

            - Akkor mit keresnek itt?

            - Az ellenállók egyik parancsnoka biztosított számunkra egy lakást, ami állítólag három napja üres. Az előbb kaptuk a címet.

            - Mi a cím?

            - Alba Regia utca kilences szám.

            A férfi bólint. A többiekre pillant.

            - Menjünk, fiúk – mondja halkan. – Meg kell találnunk azokat mielőbb.

            A többiek is bólintanak.

            - Sok sikert – mondja az egyik.

            - Köszönjük – biccent Niki. – Maguknak is.

            Folytatjuk az utunkat. Ők is. Nagyot sóhajtok. Ez aztán igencsak meredek volt. Hallok megint egy helikoptert elhúzni. Elszáll felettünk. Remélem, nem azonosított minket az arcfelismerővel.

            - Szép volt – súgom Nikinek.

            - Mi mást vártál? – mosolyog felém.

            Egy kicsit én is elmosolyodok. A félelem azonban erősebb. Közeledünk a dühös tömeg felé.

*

            Elsötétült üzletek sorakoznak az út mentén. Valaki üvöltözve tőlünk jobbra berúgja egy gyorsétterem üvegajtaját, balra pedig valakit a földre löknek. Az védekezően maga elé tartja a kezét, mire belerúgnak.

            - Hagyják abba! – kiált egy nő. – Most össze kell fognunk!

            - Ne szóljon bele! – üvölt egy férfi.

            - De beleszólok! Azonnal fejezzék be!        

            A föld fekvő férfit végül békén hagyják. Léptek gyorsulnak fel mögöttünk, két férfi elszalad mellettünk és jobbra fordul egy kis utcába. Egy szürke ballonkabátot viselő, vörös hajú nő áll a havas út közepén és könnyes szemmel figyeli a morajló tömeget. Amikor közel érünk hozzá, vet felénk egy pillantást, majd vissza a tömegre, majd megint ránk. Aztán csak engem néz.

            - Vigyázzatok – súgja. – Óvatosan.

            Felismert minket? Niki felé pillantok, aki teljesen nyugodt. Visszafordulok. A nő integet egyet nekem. Aztán megindul az egyik konténerház ajtaja felé.

            - Nézz előre – súgja Niki. – És kerüld a szemkontaktust. Meg vagy ijedve. Akárcsak én. Félünk. Csak mi ketten élünk már a családból. Ez most a szerepünk.

            Felsóhajtok.

            - Ez nem szerep – mondom. - Ez a valóság. Csak mi ketten vagyunk…ebben az őrült világban.

            Ekkor bevillan előttem egy kép a múltból. Anyával állunk a rakparton egy ragyogó, napsütéses tavaszi napon. Anya a hosszú fekete ballonkabátjában áll, behunyt szemmel, mosolyogva engedi, hogy napfény beragyogja az arcát. Az emléket egy helikopter zaja szakítja félbe, aztán Nikivel sietve tőlünk balra kanyarodunk le az utcasarkon. Több konténerház sorakozik egymás mellett itt is. A sarkon lévő táblán pedig nagy betűkkel a következőt látom: ALBA REGIA UTCA.

*

            Niki a tőle megszokott módon berúgja a lakás ajtaját. Belépünk a kis előtérbe. A fogas üres, a padló makulátlanul tiszta. A Nővérem előveszi a fegyverét. Én is. Bekapcsoljuk rajta zseblámpát. Én bezárom az ajtót az épen maradt felső zárral. Lassan megindulunk a zseblámpa fényével előre.

            Egy rövid folyosón megyünk végig, aztán a kereszteződésben megállunk. Szembe velünk a nappali nyitott ajtaja. Balra egy szintén nyitott ajtó, ami a fürdőszobára nyílik. Jobbra indulunk el. A tér végénál jobbra a konyha foglal helyet, balra egy hálószoba. Szemben azonban zárt ajtó állja utunkat.

            - Ez lesz az – súgja Niki.

            - Tudod, van egy rossz érzésem – súgom.

            - Neked mindig rossz érzésed van, hugicám.

            - Nem, ez most más. Mekkora a valószínűsége annak, hogy itt van az, amit keresünk?

            - Száz százalék.

            - Ennyire biztos vagy benne?

            - Ennyire.

            Azzal megfogja a kilincset és lenyomja. Az ajtó zárva. Egy pillanatig azt hiszem, be akarja rúgni, ám ehelyett előveszi a kommunikátort és gépelni kezd rajta. Az ajtó hirtelen kattan egyet és befelé, résnyire nyílik.

            A Nővérem felém fordul. Lövell egy mosolyt.

            - Sima ügy – mondja. – Menjünk.

*

            Lelépdelünk a sötétben és odalent a kis szűkös, sötét és hideg térben két fekete ajtó vár minket. Balra egy felirat nélküli, jobbra pedig egy magasfeszültséget jelző. Niki ez utóbbihoz lép oda. Én a felirat nélkülihez fordulok.

            - Nem lehet, hogy ez mögött van? – kérdem.

            - Nem – feleli a Nővérem. – Az a spájz. A kommunikátor szerint.

            - Értem.

            Niki megáll az ajtó előtt, mire az is kattan egyet. Amikor a Nővérem benyit, szépen lassan felkapcsolódnak a fények. Ledöbbenek. Egy komplett monitorszobában állunk. Két gurulós szék, az asztalon vezérlőpult, mikrofon, laptopok, felettük pedig monitorok, melyek a környező kamerák képeit mutatják.

            Végignézek a szobán és elkezdek reménykedni. Egy kicsit úgy érzem, mintha egy szent helyen lennénk, mely összekapcsol minket az otthonunkkal. Nem is vágyok másra, minthogy épen, egészségesen visszatérjünk a Nővéremmel a helyőrségünkbe. Az otthon. A szobám. A jegyzeteim. A közös őrködés az ottani monitorszobában.

 Niki felém fordul.

            - Most pedig jelentést teszünk – mondja, majd leteszi az asztalra a fegyverét és leül az egyik székre.

            Én a rókára pillantok.

            Retteg.

            Szörnyű veszélyt jelez.

folyt.köv.

2025.április 27-május 2.

Budapest

Rajz: AI