Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/10.rész

Egy kis optimizmus

            Már csak három százalékon vagyunk, amikor elhaladunk Tatabánya táblája mellett. Csoda, hogy egyáltalán eljutottunk idáig. Folyton a visszapillantótükörbe nézek, hogy Zsolt a nyomunkban van-e.

            - Messze van még a cél? – kérdem.

            - Ezzel töltöttséggel, igen – feleli Niki.

            - Pedig lassabban haladunk.

            - Igen. De nem azért, mert spórolni akarok.

            Vetek felé egy pillantást. Aztán a műszerfal irányába. Egy százalék. Gyorsabban csökken, mint idáig. Végül a fényei halványulni kezdenek. Aztán egyszer elsötétül az egész és terepjáró kikapcsolva, üresben gurulni kezd. Amilyen szerencsénk van, pont egy kanyar jön. Vége. Idáig tartott. Még elhaladunk egy benzinkút mellett, melynek romjain egy csapatszállító gép darabjai hevernek.

            Megállunk. A Nővérem behúzza a kéziféket. Felsóhajt, majd felém fordítja a fejét. Próbál bíztató lenni, de hiába. A helyzetünk reménytelen. Zsolt pedig minden bizonnyal jön utánunk.

            - Innentől gyalog megyünk – mondja Niki. – Menni fog, hugicám.

            - Igen – bólintok. – Menni fog. Mert mennie kell.

            - Úgy van. Körülbelül egy órát fogunk sétálni. De előbb átnézzük a csomagtartót.

*

            Amíg Niki ki nem nyitja a csomagtartót, addig abban reménykedem, hogy egy töltő van benne, mellyel percek alatt feltöltjük a járművet energiával. De nincs ott semmi. Ilyen üres csomagtartót még a bujkálásom idején sem láttam. Teljesen kipakolták. Mindent elvittek belőle. Meg is értem. Mi is ezt tettük volna. De legalább lenne benne valami étel. Szédülök már az éhségtől.

            - Legalább valami étel lett volna benne – súgom.

            - Sajnálom, hugicám – sóhajt Niki. – Én is éhes vagyok. De egy órán belül fogunk tudni enni.

            Felnézek rá. Mosolyog. Ám a szemei nem csillognak. Csak azt akarja, hogy ne adjam fel. Akárhogy is, ha a Nővérem mosolyog, az mindig erőt ad. És igen, ilyenkor is, amikor tudom, hogy nem őszinte.

            - Kibírjuk – bólintok. – Hosszabb ideig is kibírtuk.

            - Ez a beszéd – biccent. – Katonák vagyunk. És mielőtt bármit is mondasz, te is az vagy, kadét.

            - Igen.

            - Na, menjünk.

            Azzal lecsapja a csomagtartó fedelét. Iszonyú hideg szél fúj velünk szembe. Valamivel terelnem kell.

            - Jártál már erre? – kérdem.

            - Igen – feleli a Nővérem.

            - Mármint a háború előtt.

            - Akkor is. Sokszor. Lakott itt egy barátnőm. Billentyűs volt.

            - Mármint zongorista?

            - Igen, az is. Szintetizátoros.

            - Dolgoztatok együtt?

            - Nem. Ő egy alternatív popzenekarban játszott.

            - Értem.

            - Aztán Pestre költözött. Nem messze tőlem volt a lakása a Parlament felé.

            - Akkor sokszor találkoztatok.

            - Igen.

            Hosszú csend. Minek is kérdeztem ilyet? Nem szabad a múltról kérdezni senkit egy ilyen korszakban. Igazán megtanulhatnám.

            - Őt is elveszítettem – súgja Niki. – Ahogy mindenkit.

            - Ne haragudj – súgom.

            - Ugyan már, hugicám. A múltat nem lehet lezárni. Nem lehet legyőzni. Soha. Aki ebben hisz, az csak áltatja magát.

            - De csak a jóra szabad emlékezni.

            - Meg lehet próbálni. De nem kívánságműsor.

*

            Egy vasúti híd alatt sétálunk el, majd átnézünk egy tankot, mely keresztbe állva vesztegel az úton. Semmit sem találunk. Csak borzalmakat. De legalább az úton alig van hó, mintha takarítottak volna. Nyilván áthaladt valamikor egy konvoj. Sietősen. Talán tegnap. Ha akkor itt lettünk volna, akkor felvettek volna minket. Persze, nem látok nyomokat. Furcsa. Kezdek össze-vissza gondolkodni. Egyre zavarosabban. Hát, igen, kimerültem. Enni, inni, aludni szeretnék. Kibírtam már ennél nagyobb nehézségeket is, de valamiért most ez is soknak tűnik. Mintha az energiám ugyanúgy párologna el, mint annak a terepjárónak, amivel idejöttünk.

            Valami süvítést hallunk. Megtorpanunk az út mentén. Én felfelé nézek a szürke égboltra. Talán egy őrangyal drón lehet. A Nővérem felé fordulok, aki rosszat sejtve fordul a visszafelé. Hosszan bámul a távolban álló vasúti híd irányába. Jobbra észreveszem egy mozdony roncsait. Mintha arról jönne valami. Aztán hirtelen megfordulok és szinte biztos vagyok benne, hogy majd egy drónnal nézek szembe, de nem látok semmit, csak a távolba nyúló utat, melynek vége felé mintha emelkedne a hó szintje.

            Ekkor Niki belemarkol a kabátomba és szaladni kezdünk. Az útmenti fák mögötti árokba ereszkedünk le. Szerencsére nincs tele hóval. Onnan figyelünk. Megszólalni sem merek. Tőlem balra, a Nővéremre pillantok, aztán a fákon és bokrokon át a vasúti híd irányába. Ott van. Jön. A híd felett száll el a nagy, fekete, denevérszerű drón. A vörös szemeivel pásztázza a környéket. Csak reménykedni tudok benne, hogy jelenleg nem működik a hőkamerája, mert akkor nagy bajban vagyunk.

            Niki óvatosan feléje a céloz a gépfegyverével. A gép lassítani kezd, majd a közvetlenül a szemünk előtt megáll a levegőben az út felett. Halvány, apró fehér fények kezdenek villogni szárnyai alatt. A gépfej tőle balra fordul, majd vissza előre. Egy darabig még lebeg, azután elkezd függőlegesen leereszkedni. Minden bizonnyal megtalálta a bakancsaink nyomát. Bizony. Elkezd szépen lassan tőle jobbra, azaz felénk fordulni. Kész. Vége. Meglátott minket. A Nővérem felém fordul.

            - Fedezékbe – súgja.

            Gyorsan leereszkedem az árokba, miközben ő tüzet nyit a gépre. Utána ő is a fedezékbe bújik, a gép pedig felrobban. A darabjai nekicsattannak a fáknak, néhány pedig közvetlenül felettünk repül el.

            - Ez Zsolt drónja lehetett – mondja Niki.

            - Honnan veszed? – kérdem.

            - Régebbi fajta. Egy ugyanilyen volt a renegátoknál tegnap. Ellenállók nincsenek erre. Úgyhogy ez az volt, amit Zsolt elhozott onnan.

            - Akkor már tudja, hogy itt vagyunk.

            - Szerintem eddig is tudta. Csak biztosra akart menni.

            - Sietnünk kell.

            - Igen.

*

            Futólépésben, alig pihenve, de körülbelül félóra alatt eljutunk az útmenti sűrű fák között rejtőző viskóhoz. Jóval szélesebb, mint a megszokott. Három lövegtorony sorakozik a tetején. Mindegyik más irányba néz. Végre. Enni fogunk, pihenni, aztán eltűnünk innen valamelyik speciális járművel. A rókára nézek. Szomorú.

            Niki kinyitja az ajtaját. Belépünk. Balra a monitorszoba sokkal nagyobb, mint bármelyik. Azonnal bekapcsolódnak a gépek, a műszerek világítani kezdenek, a lámpák is felkapcsolódnak.

             Miután Niki becsukja az elektromos ajtót és központilag bezárja, gyorsan beül a monitorok elé. Gépelni kezd, mire én mögötte a raktár felé lépdelek. Enni akarok. Akár egy falat is elég. Nem, nem elég. Ennem kell. Nikinek is hozok valamit. Kinyitom az ajtót, belépek és végre őszinte a mosolyom. A valamivel nagyobb raktár még félig tele van élelemmel. Gyorsan megnézek egy konzervet. Még három évig fogyasztható. Leveszek még egyet a Nővéremnek és visszasietek a monitorszobába.

            Niki elkeseredve fordul felém. Ledöbbenek.

            - Mi az? – kérdem.

            - Hol is kezdjem – sóhajt. – Az összes járművet elvitték.

            - Gondoltam. Akkor adjunk le vészjelzést.

            - Hiába. Tönkrement az adó. Teljesen. Nem tudom helyrehozni. Kommunikátorok sincsenek. Semmi.

            Lerogyok az egyik székre. Próbálom felfogni, hogy nincs mit tennünk.

            - Meddig elég az energia? – kérdem.

            - Az még jó sokáig. Folyamatosan szolgáltatják a helyőrségből. Ha esetleg elfogyna, akkor az ilyen esetekre fenntartott vészkijáraton át simán kijutunk. Azonban nem maradhatunk itt sokáig.

            - Fegyver van?

            - Elvileg van. A kamerákon át látni azt is.

            Az egyik monitorra pillantok, melyen a belső kamerák képeit látni. A fegyverraktárban van némi fegyver, de nem sok. És igen. A hangár, ahol járműveknek kéne lenniük, üresek. Szuper.

            Felsóhajtok. Majd a kezemben lévő sóletkonzervekre nézek. Elmosolyodok és utána átnyújtom az egyiket Nikinek.

            - Enni legalább tudunk – súgom.

            - Igen – bólint és elmosolyodik. – Kezdesz optimista lenni.

            - Néha muszáj azt is.

            Megmelegítjük a konzervet és a jól működő fűtésnek köszönhetően egyre kellemesebb melegben megreggelizünk…vagyis megebédelünk. A kinti kamerák képeit bámuljuk közben. Nem látunk közeledni egyetlen járművet sem.  

            Niki felé pillantok.

            - A lövegtornyok működnek? – kérdem.

            - Működni működnek – kezdi. – De ki vannak fogyva. Lőszerek pedig nincsenek.

            - Zsolt be tud ide jutni?

            - Persze. Mintha csak hazajönne. De csak itt, a főbejáraton.

            - Akkor várni fogjuk.

            A Nővérem felém fordítja a fejét. Elmosolyodik. Az örökké optimista mosolya.

            - Úgy bizony – bólint. – Várni fogjuk.

folyt.köv.

2024.szeptember 14-20.

Budapest

Rajz: AI