Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/19.rész

A legnagyobb hibám

            Amanda lassan félórája ment el valahová. Azt mondta, két perc és visszajön. Én pedig csak úgy bámulok mindenhová. Most éppen az engem gyanakodva figyelő Ágotára nézek, aki úgy bámul azzal az ijesztő, tébolyult szemeivel, mint aki alig várja, hogy valami meggondolatlan lépést tegyek. Veszélyes. De nem érdekel. A szendvicsre pillantok, amit Ákos készített nekem hiába.

            Kiyo a monitorok előtt ül, háttal nekem és úgy izeg-mozog, mintha zenét hallgatna. A tőle balra lévő képernyőn szövegeket látok, aztán egy adatbázis lapja jelenik meg, tetején egy térképpel. A zsoldos kuncog egyet valamin, aztán hátrafordul és mosolyogva, csillogó szemekkel néz rám. Persze, amint meglátja, hogy nem vagyok jó passzban, máris lehervad a mosolya.

            - Egyél, Angéla – mondja lágyan. – Ákos készíti a legjobb szendvicset a világon.

            Nem tudok mit mondani. Csak bámulok rá. Kiyo vet egy pillantást Ágota felé, eközben Ákos elhalad előttünk a speciális jármű vezetőfülkéjéhez. A lány végül ismét felém fordul. Aggodalmat látok a tekintetében.

            - Ne aggódj – kezdi kellemes hangon. – Nem lesz semmi baj. Jól fogod magad érezni köztünk. Hidd el. Most még nehéz, de jobb lesz. Amanda nagyon rendes. És nagyon hisz benned.

            Ágota szkeptikusan hümmög egyet.

            - Csak tudnám, miért – veti oda nekünk.

            Kiyo oda se néz rá, csak engem figyel.

            - Ágota mindig morcos – mondja. – Olyan, mint egy kis sárkány. De hosszú és kitartó munka árán, végül őt is meg lehet kedvelni valahogy.

            - Téged pedig lehetetlen, Kiyo – vonja meg a vállát Ágota. – Nem is értem, hogy Amanda mit látott meg benned.

            Erre a lány elmosolyodik. A fekete szemeiben azonban nem vidámság, hanem a haragnak szikrái villannak meg. Felnéz a mellettem álló szörnyetegre.

            - Azt, amivel annyiszor megmentettem itt mindenki életét – vág vissza. – Köztük a tiédet is, te harcosok harcosa. Látnod kellett volna, Angéla, amikor itt sikongott félelmében. Aztán hogy szégyenkezett napokon keresztül.  

            - Vegyél vissza a lendületből – figyelmezteti Ágota.

            - Ó, ne haragudj. Hirtelen elfelejtettem, hogy meg kéne ijednem tőled.

            - Most állj le!

            - Mert? Na, mi lesz?

            Erre Ágota hirtelen előránt egy kést és éppen megindulna Kiyo felé, amikor Ákos elkapja a karját.

            - Ebből elég volt! – szidja le mindkettőjüket, miközben elveszi a kést.

            Ágota arcáról eltűnik a harag és a helyébe ijesztő nyugalom lép.

            - Engedj el – súgja fenyegetően. – Most. Nem kérem többször.

            Ákos közelebb hajol hozzá. Szigorúan néz ennek az őrültnek a szemébe, ezzel érezteti vele, hogy ő a főnök.

            - Viselkedj – sziszegi.

            - Ja – bólint a Péter nevű szakállas férfi a vezetőfülke irányából. – Már megint elgurult a gyógyszere.

            Ágota arra fordul.

            - Mit mondtál? – kel ki magából. – Te csak ne szóljál be nekem, te kis…

            Erre Ákos maga felé fordítja.

            - Egy csapat vagyunk – mondja ellentmondást nem tűrően.

            - Némi felesleg is akad – vágja rá Ágota.

            - Itt nincs olyan.

            - Dehogyisnem. Most például kettő is.

            Elmosolyodik.

            - Vagy talán három – folytatja Ágota. – Nem igaz, Ákos?

            Ákos arcán is mosoly jelenik meg. A haraggal együtt. Aztán hirtelen lefagyasztja a tekintetét.

            - Mi Amanda főszabálya? – teszi fel a kérdést. – Tessék! Válaszolj! Mi az, amit meg kellett tanulnunk egy életre?

            - Én tudom, hogy mi az – feleli Ágota és egy kicsit kihúzza magát. – Jobban, mint ti.

            - Akkor hadd halljam! Mi a főszabály?

            Ágota nem felel. Kiyo felé pillantok, aki kárörvendően bámulja a bajtársát. Ákos még közelebb hajol a nőhöz.

            - Mi a főszabály? – förmed rá.

            Az egészben a legfélelmetesebb az, hogy Ágotának az arca meg sem rezzen. Még én is megremegtem Ákos szigorú hangjától, de ő végig higgadt maradt. És most is az. Egy magabiztos harcos tekintete. Olyan egy kicsit, mint Niki.

            - Az összetartás – feleli végül.

            - Így van – bólint Ákos és elengedi őt, majd a kését is visszaadja.

            Ágota vet még egy félelmetes pillantást felém és Kiyo felé, aztán a jármű hátsó részébe lépdel. Ekkor kinyílik az ajtó és Amanda lép be rajta, mellette pedig Márk, aki egy kicsit álmosnak tűnik. Biztos az altató hatása, amit nekem köszönhet. Amikor meglát, lövell felém egy büszke mosolyt.

            - Nagy voltál – súgja, miközben elhalad előttem.

            Amanda bezárja az ajtót, aztán megáll felettem. Nem akarok róla tudomást venni. De aztán feladom, mert nagyon figyel. Szép lassan felnézek rá. A tekintete megint olyan, mint amikor elfogott. Egyszerre szigorú és aggódó. Akár egy örökké elégedetlen, bölcs mesternek, aki bár szereti a tanítványát, mégis haragszik rá.

            - Enned kell – mondja. – Hosszú út áll előttünk.

            - Nem érdekel – mondom végül. – Jobb lesz, ha elengedsz.

            - Arról ne is álmodj.

            Leül mellém és mélyen belenéz a szemembe.

            - És van itt még valami – kezdi halkan, de nyomatékosan. – Jobban teszed, ha lemondasz az olyan gondolatokról, mint például a szökés. Az ugyanis árulásnak minősül. És akkor nem lesz kegyelem. Még neked sem.

            - Nem fogadtam hűséget a „családodnak” – vetem oda neki. – A szökésem így jogos volna.

            Elmosolyodik.

            - Lesz munka veled – folytatja. – De nem is baj. Szeretem a kihívásokat.

            - Jobban teszed, ha elengeded ezt – figyelmeztetem. – Én nem vagyok, és nem is leszek a csapatod tagja. Soha.

            Erre a mosolya lehervad. Közelebb hajol hozzám. Most látom igazán, milyen kegyetlenség árad a fekete szemeiből.

            - Gyorsan felejtesz – súgja a kitörés előtti nyugalommal. – Miattad lemondtam egy fontos áruról. Valamint a bosszúról is.

            - És milyen hiábavaló volt, el sem hinnéd.

            - Ha gondolod, visszacsinálhatjuk.

            Ezt ne mondta volna. Minden bátorságom elszállt. Lehajtom a fejem. Hagyom, hogy a megalkuvás újra felerősödjön a lelkemben. Kénytelen vagyok rá. Ezzel megmentem Nikit és Ábelt. Áldozatot kell hoznom. Értük. A Nővéremért. Meg fogok szökni, de az még odébb van. Most egy olyan játékot kell játszanom, amelyben én leszek a legyőzött Angéla, aki feladta és készen áll az új életre. Azonban ezt nem szabad egyik pillanatról a másikra előadnom. Az túl feltűnő volna. Azonban vissza kell vennem a lendületből.

            - Nézz a szemembe – kéri most már kedves hangon Amanda.

            Felnézek rá. Ekkor mélyen a szemembe néz.

            - Kiyo – szólítja a lányt, miközben engem figyel.

            - Igen? – fordul felé az.

            - Sikerült biztonságos utat találnod?

            - Persze. A kilences szektor mentén Körösladány felé kell haladnunk, onnan pedig azonnal nyugati irányba, hogy elkerüljük a drónokat. Azonban így is benne van a pakliban, hogy egy kisebb rajjal összefutunk.

            - Nem baj az. Kijelölted az utat a térképen?

            - Igen.

            - Továbbítsd a vezetőfülke monitorjára.

            - Rendben. Máris.

            - És még valami, Kiyo.

            - Igen?

            Amanda elmosolyodik.

            - Egy kis filmnézés belefér – kezdi. - A nagy monitor képén játszd le Angélának a tizenhét perccel ezelőtti képet a kapuról.

            - Rendben – feleli az.

            Én azonnal arra fordulok. Néhány perc múlva Kiyo felett, a falra rögzített monitoron megjelenik egy felvétel. Kikerekednek a szemeim. Látom a kocsit, amivel jöttünk. Aztán látom Niki és Ábelt. Azonnal felpattanok és közelebb lépek a képhez. A Nővérem vet egy félelmetes pillantást a tőle nem messze álló Amanda és Márk felé. Utána mond valamit Juditnak, aki neki akar menni, de egy tiszt ráparancsol. Ezután Niki Ábel felé fordul, aki megkerüli a járművet és beül a volán mögé.

            A Nővérem lövell egy magabiztos mosolyt Amanda felé, utána pedig beszáll a kocsiba Ábel mellé. Egy katona int nekik, hogy hajtsanak el. A jármű lassan megindul és kigurul a nyitott kapun keresztül a sötét éjszakába. Patakokban folynak a könnyeim, de képtelen vagyok elfogadni, amit látok. Ez csak egy ideiglenes dolog. Ez nem fog örökké tartani. A Nővérem és én elválaszthatatlanok vagyunk.

            Amanda megáll mellettem.

            - Tudom, hogy nehéz – súgja. – De ki tudja, talán egyszer még össze fogtok futni.

            A kép sarkában megjelenik egy térkép, mely az útjukat jelzi. Ezek szerint Szolnok irányába tartanak egy biztonságos úton. Remélem, valódi a kép. Annak kell lennie. Hisz ezen az úton jöttünk.

            Hiába hiszek egy jobb fordulatban, azonnal kitör a belőlem a sírás. Amanda ekkor a vállamra teszi a kezét. Utána leguggol hozzám és maga felé fordít. Megint egyszerre aggódva és aggódva néz a szemembe.

            A rókára pillantok. Mosolyog. Ettől megnyugszom. Amanda látja ezt.

            - Jó jelet kaptál? – kérdi.

            - Igen – súgom.

            - De félreérted. Nem azért kaptad, mert megszabadulsz tőlünk. Nem. Hanem azért, mert egy szép új korszak vár rád. Velünk.

            - De én ezt nem akarom, Amanda. Engedj utánuk. Kérlek.

            - Nem lehet, Angéla. Te már köztünk vagy.

            - Kérlek, Amanda. Könyörgöm.

            Amanda Kiyo felé fordul.

            - Elküldted a képet? – kérdi.

            - Igen – feleli az.

            - Remek.

            A miskolci legenda ekkor a vezetőfülke irányába fordul.

            - Ákos! – szólítja a férfit.

            - Parancsolj – szól vissza az.

            - Indulunk. Te vezetsz.

            - Ezer örömmel.

            Amanda ekkor a szemembe néz. Megingathatatlan. Meggyőzhetetlen. Nem fog engedni az elveiből és a döntését sem változtatja meg. Látom a szemében. Azonban meg fogok szökni. Túl fogok járni az eszén.

            Nem adom fel.

            Soha!

            Ez a legnagyobb hibám.

folyt.köv.

2024.február 4-9.

Budapest