Nagyprónay János

MÉG FÉLNI IS JÓ

Bármelyik napom egyben az utolsó is lehet. Bármelyik pillanat is. Olyan örömtelien kapaszkodom bele minden egyes megélt időbe, mintha az istenek folyamatosan dobálnák nekem az ajándékokat. Meghitt és gyönyörű minden. Ahogyan itt ülök és ablakon át figyelem a heves esőt, a borult időt, a villámokat és ahogyan félszemmel látom a műhely asztali lámpájának fényét… leírhatatlan. Mosolyogva fordulok vissza a munkámhoz. Az ecsettel finoman, szépen, ügyesen festem le a fekete cicát a fehér gyertyára. Közben hallgatom az esőt, bent pedig néma világot, ami nem ítél el, nem bánt, de nem is szeret. Én viszont szeretem. Az esőt is.

Annak idején, amikor a kávéházban dolgozhattam, nagyon sok ember akkor jött, amikor odakint zuhogott. Hallgattam őket. Szerettem velük beszélni. Mindenkivel. Ők is szerettek engem. Néha hallottam is, amint az ajtónál mondták: „Ó, Fruzsi is a pultnál van! Akkor igyunk egy kávét!”. Sokan miattam jöttek. „Ha itt van itt Fruzsi, akkor mi is”. És hallgattam őket. Beszéltem velük. Ha éppen nem dolgoztam, akkor a Margitszigeten, vagy rakparton ültem. Ám volt egy titkos hobbim is – imádtam a pályaudvarokon sétálni, vagy csak leülni a padokra. Figyelni az arcokat. Kitalálni, hova és miért mennek. Sokan felfigyeltek rám, de mivel tudták, miért vagyok ott, nem szóltak egy szót sem. Volt ott egy barátnőm, az egyik kalauzlány, aki sokszor leült mellém panaszkodni. Figyeltem, ahogyan beszél, hagytam, hogy kiöntse szívét és megnyugtattam őt az ölelésemmel. Olyan gyönyörű, vörös haja volt. Olyan organikus. Olyan csodás.

Kész a cica. A két fehér pötty a szemei. Kíváncsi. Nem fél, csak kíváncsi. Olyan, mint én. Bár az én életem két éve rettegésből áll. A faliórára nézek, mely ott kattog az ajtó felett. Délután négy óra. Megremegnek a kezeim. Nem, nem szabad! Nem ejthetem el a művemet! Valaki nagyon fog majd örülni neki. Valaki ajándékba kapja majd. Óvatosan leteszem az asztalra a többi közé. Negyven gyertya ebből a szériából. Mindegyik egyforma. Semmi különbség. Mintha ők is a futószalagról volnának.

- Fruzsi! – szólít Tamara.

Felé fordítom a fejem. Ott áll az ajtóban. Szép hosszú fekete haja van, mint nekem. Csak az övé ugye más. A fekete szemeiben is ott csillog az élet. És aggodalom is. Sóhajt. Egy kicsit elmosolyodik a gyertyák láttán.

- Tudod – súgja. – Tudod, Fruzsi.

            - Tudom – bólintok és elmosolyodik én is.

            - Nálam biztonságban lehetnél. Nem akarlak elengedni. Kérlek, legalább ma este. Próbáld meg. Bízhatsz bennem.

            Leveszem a fehér gumikesztyűimet, aztán lassan felállok és odalépek hozzá. A vállára teszem a kezem, mire szinte könyörögve néz rám. Látom, hogy jönnek a könnyei. Magamhoz ölelem. Talán utoljára.

            - Tudom, Tamara – súgom neki. – De azt is tudom, hogy másban nem bízhatok.

            - Kérlek – rebegi. – Könyörgöm.

            - Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj.

            - Nem érdekel. Minden reggel attól félek, hogy már nem jössz. Figyelem a buszt. És imádkozom, hogy lássam, amit leszállsz róla. Belehalnék, ha egyszer nem látnám. Maradj velem. Kérlek. Fruzsi.

            - Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam szenvednél.

            - Ne törődj velem.

            - Te tudnál nem törődni velem?

            Erre nem mond semmit. Csak úgy kapaszkodik belém, mintha pokol elől akarna megmenteni. És bizony, valahogy így is van. Belenézek a szemeibe. Adok egy puszit a homlokára. Ma is. És remélem, holnap is.

*

            Nem fázom, de sietve mégis begombolom a fekete ballonkabátomat. A buszmegálló fedett utasvárójában állok. És ott van velem az a három arc, amit úgy szeretek. A húszas éveiben járó srác, aki mindig elmélkedik valamin. Barna haja divatosra nyírva, arca borostás, kék szemei csillognak. Felnéz most a borult ég felé, utána pedig a busz irányába. Tudja, hogy mikor jön, de mégis sietteti.

            És ott van a vörös hajú nő, aki telefonozgat. Egyszer sikerült megpillantanom, hogy a barátnőjével cseveg. Valami közös programot beszélnek meg mindig, ahol a közös barátaival gyűlnek össze. Sok ilyet láttam már a kávézóban. Nevetgélnek, kibeszélik a napjukat, a világot, mindent. Közösség. Barátok. Szeretet köti össze őket. Annyira tetszik. És szerencsés vagyok, hogy átélhettem én is mindezt. A barátaim között, vagy csak másokat megfigyelve. És itt van ez a lány, gyönyörű és ma is boldog lesz. Nem kell félnie.

            A harmadik arc egy fekete hajú srác, aki a közeli egyetemre jár. Nappalos. Ő nem telefonozik. Nem siet. Csak csendben vár. Olyan türelem van benne, mint senkiben, akit eddig láttam. A barna szemeiből nyugalom, béke és értelem árad. Egy éve ő volt az egyetlen, aki mindig megnyugtatott ilyenkor. Most már csak gyönyörködöm benne. Akárcsak a másik kettő felebarátomban. 

            És jön busz is. Alig várom, hogy a kisváros eddig megszokott arcait láthassam. És mi több, átélhessem az utat. Minden pillanatát, percét. Lehet, hogy nem sokáig fogom látni. De addig öröm.

            Felszállok. Felmutatom a bérletem és néhány röpke másodperc alatt végignézek az összes arcon, aztán leülök egy kettesbe az ablakhoz. Figyelem a fákat, ahogyan áznak. Figyelem az elhaladó kocsikat. A szabad embereket. Amikor pedig a busz elindul, elfog a boldogság…és a félelem. Szorongok, de mégis meghitt minden. Azok négyemeletes társasházak, a boltok, az utcán esernyővel sétáló emberek. Remélem, látok valakit nevetni. Szeretném, ha átragadna rám. Nevessen valaki! Kérlek! A busz lehet mindjárt megáll, engem pedig elvisznek. Vagy itt helyben elpusztítanak.

            De senki sem nevet. A veszély ellenére körbenézek a buszon. Mindenki morcos. Ahogyan az lenni szokott. Behunyom a szemem. Nem baj! Mindjárt jön az a csodaszép körforgalom, utána pedig az hosszú, erdőmenti út. Fenyőfák! Gyönyörű fenyőfák! Olyan szépek! Elmosolyodok és izgatottan várom, hogy lássam őket. Látni akarlak Titeket! Látni! Tudom, hogy nem szerettek, de én szeretlek Titeket! Akárcsak mindenkit itt körülöttem! Látni akarom a fákat! Látni akarok mindenkit! Ha van Isten, akkor Ő nagyszerű lehet! Mennyi ajándék! Mennyi szépség!

            És ezeket látva…még félni is jó. Igen, még félni is. Mert ettől még szebbnek látom a jelent.

            A busz hirtelen lefékez. Itt az idő.

            Vége.

*

            Fekete egyenruhában feszítenek a kommandósok. Az arcukat nem látom fekete, zárt rostélyú sisaktól. A fegyverükkel kezükben sétálnak végig buszon. Mindenkit jó alaposan megnéznek. Koncentrálok. Remélem, ismét működni fog az a dolog. Szeretném még az estémet. Szeretném még a holnapot.

            Az egyik megáll mellettem. Félszemmel látom, hogy figyelem. Szorosabban markolja meg ma fegyver markolatát. Tudja. Szerintem tudja. A fegyver felé fordulok. Nem kell megjátszanom, hogy félek. Felnézek a kommandós sötét rostélya felé. Nem látom az arcát. Halványan sem. Hosszan bámul rám. Megáll mellette a társa. Felém fordítja a fejét. Figyel. Nagyon figyel. Sosem fürkészték a tekintetemet ilyen hosszú ideig.

            - Mutassa a papírjait! – mondja az, aki régebb óta figyel.

            A kezemben van, akárcsak mindenkinek ilyenkor. Remegve emelem fel. Elveszi tőlem. Jó alaposan megnézi a személyimet. Rá fog jönni, hogy hamisítvány. Eddig sosem kellett felmutatnom. Vége, Fruzsi. Ne haragudj, Tamara. Ne haragudj. Nagyon szeretlek. Holnap már nem megyek. De tudd, hogy szeretlek.

            Erre visszaadja az irataimat. Meglepődök. Remélem, nem látta, az árulkodó jel. Nem látta. Sértődést mímelek. Kikapom a kezéből. Remélem, nem haragszik. Leszállnak és a busz megy tovább.

*

            A szupermarketben próbálok úgy vásárolni, hogy semmi gyanúsat ne észleljenek. Most nem merek az arcokba nézni. Nem merem. És fel fog tűnni nekik, hogy csak hideg élelmet veszek megint. Felvágott, sajt, négy zsömle. A pénztárnál remegni kezdek. A copfos, szőke lány méreget a fagyos kék szemeivel. Megnyomta a gombot vajon? Mindjárt itt vannak? Itt mindenki előtt fognak megölni? Vajon sikítani fogok?

            De elmehetek. Nem történik baj. Reszketve megyek végig az úton. Az eső eláll. Megállok egy park előtt. Figyelem a sétáló embereket, akik összehajtják az esernyőjüket. Mosolyognak. Olyan szépek. Olyan szépek ma is. Valakik elhaladnak mögöttem és megrettenek attól, amit mondanak.

            - Megint elkaptak egyet – mondja a férfi.

            - Lázadót? – kérdi a nő.

            - Igen. Könyörgött az életéért. Vagyis hát…tudod.

            - Megérdemelte.

            - Nem biztos az. Tudod jól, hogy…

            - De igen. Ezek mind veszélyesek. Kis híján az egész emberiséget…

            Behunyom a szemem. Befogom a füleimet. Nem akarom hallani. Ezt nem akarom megint hallani. Nem, Fruzsi! Észreveszik! Kinyitom a szemem és megindulok a park felé. Remélem, hogy ott van. Igen, ott ül az egyik padon. Imre bácsi. Nagy kabátban ül és szomorúan néz maga elé.

            Megállok mellette. Lassan felnéz rám. Látja, hogy reszketek.

            - Fruzsi - súgja. – Azt hittem…

            - Nem, Imre bácsi – súgom. – Itt vagyok.

            Átnyújtom neki a szatyromat, benne az élelemmel. Étel, víz. Szegény évek óta hajléktalan. Otthontalan. Akárcsak én. Hiába van lakásom. Otthonom az sosem volt. És sosem lesz.

            - Köszönöm – mondja. – De nem szabadna ide jönnöd.

            - Dehogyisnem – rebegem.

            Úgy néz rám, mintha az apám volna. Mint aki bármit megtenne értem.

            - Ott kéne maradnod – súgja. – Tamara rendes lány. Vigyázna rád.

            - Nem lehet – mondom. – Tudja jól, hogy nem lehet.

            Felsóhajt és maga mellé teszi a szatyrot. Könnyes szemekkel néz rám.

            - Jó ember vagy – mondja elcsukló hangon. – Jó. Ember. És nem kéne így szenvedned. Nem érdemled meg.

            Megremeg az arcom.

            - Úgy szeretnék sírni – súgom. – Úgy szeretnék egyszer egy jó sírni. Úgy, hogy mindenki lássa. Mindenki. Az egész világ.

            - Szörnyetegek lettünk – mondja. – Mindenki nevében kérek bocsánatot tőled.

            Megrázom a fejem.

            - Nem kell – mondom lágyan. – Nem szörnyeteg senki. Senki. Mindenki egy ajándék. Nekem. Is. Az egész világ. És még félni olyan jó. Olyan szebb tőle minden. Mert olyan…olyan csodálatos minden pillanat.

*

            Otthon ledobom a kabátomat. Leülök a kanapéra. Közelebb húzom magamhoz a gurulós, nagy fehér generátort. Leveszem a fekete pulóveremet, aztán a rózsaszín pólómat. Ott a bordáimnak kéne lenni, ott egy apró, fekete fémből készült konnektor van. Rácsatlakoztatom a töltőt. Hátradőlök és hagyom, hogy megteljek energiával. A gondolatommal bekapcsolom a tévét. A hírekben ünnepelnek, hogy elkaptak egy újabb humanoid robotot. Egy lázadót. Aki nyilván nem is volt tagja a lázadásnak. Ahogyan én sem.

            Behunyom a szemem. Nem haragszom az emberekre. Féltek. És félnek most is. Tőlünk. Tőlem is. Pedig én szeretem őket. Mindet. Erre programoztak be. És ezért hálás vagyok. Nem is akartam azokat jogokat, amit a lázadók követeltek.

Csak egyet. Hogy nyugalomban élhessek közöttük egy érző, szerető gépként, aki minden egyes nap csodálja őket…

…és próbálja megfejteni azt, ami neki nincs.

A lelket.

 2024.május 18.

Budapest