Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

7.évad/2.rész

Adj reményt…

            Érzem, hogy fekszem. De már nem a hóban és melegség, valamint hangok vesznek körbe. A szemeimet nem tudom kinyitni, csak hallgatom a párbeszédet. Egyelőre alig fogom fel, aztán elkezd tisztulni.

            - Rendbe fog jönni? – kérdi aggódóan Amanda.

            - Igen – feleli egy férfi, akinek a hangját nem ismerem fel. – Van egy őrangyala ennek a lánynak.

            - Maradandó károsodás?

            - Nem lesz. Minden rendben van.

            A miskolci legenda megkönnyebbülten sóhajt fel. Hallom a bakancsát koppanni. Valami nyikorog tőlem jobbra.

            - Meg akarom őt menteni – súgja már közelebbről. – Ha belehalok is.

            - Ez nem az a világ, Amanda – mondja a férfi halkan. – Ez nem az a világ.

            - Nem érdekel a világ. Nem érdekel a hatalom sem. Nimród sem.

            - Jobban teszed, ha nem ragaszkodsz senkihez. Annál könnyebb lesz, ha na adj’ isten…

            - Fejezd be!

            Hosszú csend következik. Valaki belép a helyiségbe.

            - Eltűntek a radarról – hallom Márk színtelen, gépies hangját. – De még várnunk kell.

            - Kiyo? – kérdi Amanda.

            - Nem látja őket. A bázison nyugalom van.

            - Jól van. Tartsák nyitva a szemüket. Nimród nagy stratéga.

            - Rendben.

            Felnyitom a szemem. Neonfényes, sötét szoba. Balra egy pultot látok, ahol egy fehér köpenyes férfi mossa a kezeit, mellette különböző orvosi eszközök sorakoznak. A fehér polcon különböző gyógyszerek, kötszerek, folyadékok. A monitorok kijelzőjén röntgenfelvételek. A férfi megfordul. Az ötvenes éveiben járhat, fekete hajú, barna szemű. Elmosolyodik, amikor találkozik a tekintetünk.

            - Jó reggelt, kisasszony! – súgja nyájasan.

            Nem tudok megszólalni, csak jobbra fordítom a fejem és meglátom Amandát, aki ott mellettem egy kis széken. Félszemmel látom a pislákoló kijelzőket, valamint vörös hajú árnyat. Odapillantok. Nincs egyedül. Ágota és András. Az utóbbi menthetett meg minket. Ő vezethette azt a fekete terepjárót.

            Visszanézek Amandára, aki elmosolyodik.

            - Hogy vagy, Angéla? – kérdi.

            - Hol vagyok? – nyögöm.

            - Biztonságos helyen. De nemsokára hazamegyünk.

            - Haza?

            - Igen.

            - Vagyis hozzátok.

            A mosolya lefagy, megcsillan a szemében a szigor.

            - Haza – javít ki halkan, de szinte fenyegetően.

            Nem vitatkozok vele. Ettől megenyhül.

            - Szóval – kezdi. – Hogy vagy?

            A kijelzők felé nézek.

            - Jól – súgom.

            - Jól van – bólint. – Pihenj.

            Ekkor feláll a székből. Ágotához és Andráshoz lép.

            - Vigyázzatok rá – súgja nekik. – Két órán belül visszajövök.

            - Hova mész? – kérdi András.

            - Hozzá. Megnézem, mi van vele. Remélem, él még.

            Márk odalép hozzá.

            - Veled megyek – közli színtelenül.

            - Nem – vágja rá Amanda. – Egyedül megyek.

            - Veszélyes.

            - Nem az. Nimród nem jön ide. Ez az ellenállók körzete. Őt pedig kitagadták.

            - Akkor sem szerencsés.

            - Tudom, mit csinálok. Az útvonal nem veszélyes. A terület sem. Még mindig olyan, mint egy hónappal ezelőtt.

            - Rendben van. Vigyázunk Angélára.

            Ágotára pillantok, aki finoman szólva meglehetősen barátságtalanul néz rám, aztán Andrásra pillant, akitől hasonló tekintetet várna, de az a hadnagyra figyel. Nem, én ezekkel nem akarok itt maradni.

            - Amanda – súgom.

            A hadnagy felém fordul.

            - Mi az? – lép oda hozzám.

            - Hadd menjek veled – kérlelem erőtlenül.

            - Ebben az állapotban nem jöhetsz.

            Lassan, de felülök, mire közelebb lép és a vállamra teszi a kezét. Kicsit fáj a szemem, de felnézek az ő szemeibe.

            - Nem akarok itt maradni ezekkel – súgom.

            - Pedig ők a családod – vágja rá szigorúan.

            - Akkor sem. Veled megyek.

            - Nem. Azt se tudod, hova akarok menni.

            - Nem is érdekel.

            - Itt maradsz. Ez parancs.

            - Akkor hivatalosan kérlek. Hadnagy, a legnagyobb tisztelettel, engedélyt kérek magával menni. Hölgyem.

            Amanda elmosolyodik. Látszik, hogy alig bírja visszafogni a nevetést. Márkra pillantok, de szintúgy elmosolyodik, majd a többiek felé pillantva elismerően bólint. Van benne egy kis sértődöttség, de ez engem nem zavar. Ők nem a bajtársaim, nem a barátaim és legfőképpen nem a családom. Idegenek. És történjen bármi, azok is maradnak. Visszanézek a miskolci legendára, aki felegyenesedik.

*

            A havas, erdőmenti úton haladunk, melyen szépen el lett kotorva a hó. Az úton teli bevásárlókocsit toló embereket pillantok meg, akik felénk sem mernek nézni. A terepjáró kijelzőjén látom, hogy Putnok felé tartunk. Balra a fák eltűnnek és egy havas puszta látképe jelenik meg. Még mindig nem tudom, kihez megyünk, de eddig nem mertem megkérdezni. Félek attól, hogy megbánnám már most, hogy nem maradtam azokkal az őrültekkel. Azonban furdal a kíváncsiság.

            - Kihez megyünk? – kérdem.

            - A nagybátyámhoz – feleli Amanda. – Bandi bácsihoz.

            - Putnokra?

            - Igen. Nemsokára keresztül kell mennünk egy ellenőrzésen. De nem lesz baj. Engem ismernek és nem törődnek azzal, kivel utazom.

            - Értem.

            - Jól vagy?

            - Igen.

            Figyelem a havas tájat. Csillog a napfény a havon. Nemsokára két tank előtt állunk meg az úton. Valóban simán megy. A zöld egyenruhás ellenálló benéz a terepjáróba, meglátja Amandát, biccent, szinte alig néz felém, int a többieknek és elindulunk a romos település irányába.

            A főúton haladunk. Balra négyszintes, ablakok nélküli, összeomlás szélén álló épületeket látok, a járdán valaki egy bevásárlókocsit tol, egy család kézikocsival húz maga után ellátmányos csomagokat. Egy barna hajú kislány sír, az édesanyja leguggol vele szemben és átöleli – a sírás tovább visszhangzik a fejemben, ahogyan elhagyjuk őket. Jobbra fordulok, ahol családi házak állnak romokban. Egy konténerházból egy idős bácsi lép ki. Egy kereszteződéshez érünk, balra pedig romos lakótelepet látok, a vele szemben elterülő parkban pedig három leégett tank roncsa áll.

            A kereszteződésen áthajtva üzleteket látok, melyek ajtajai előtt katonák őrködnek. Gondolom a lopások, vagy egyéb esetek elkerülése érdekében. Amanda felé pillantok, aki mintha nem is akarna körülnézni.

            - Ő apukád testvére? – kérdem.

            - Tessék? – kérdez vissza.

            - Akihez megyünk. Apukád testvére? Vagy anyukádé?

            - Apám öccse.

            Bólintok. Nem akarok többet kérdezni. Nem érzem illedelmesnek.

            - Itt nőttek fel – kezdi. – Hárman voltak testvérek. Bandi bácsi, édesapám és a nővérük Erzsi. Apa tizennyolcévesen Miskolcra költözött. A testvérei azonban maradtak. Bandi bácsi rendőr lett, Erzsi néni pedig fodrász. Bár messze voltak egymástól, mégis összetartottak. Gyakran jöttünk ide. Egy kicsit más világ.

            - Minden vidéki település egy másik világ – bólintok. – Én is vidéki vagyok.

            - Akkor tudod.

            Innentől ismét csend. Néhány kanyar után egy romos utcába kanyarodunk. Néhány ház maradt csak épen. Az utca végén jobbra kanyarodunk egy fás, bokros, havas úton áthaladva megérkezünk egy kétszintes, fehér házhoz. Magas, zöld kerítés veszi körbe, odabent a tágas kertet hó borítja. Látok egy hintaágyat is darabokban. A rókára pillantok. Szomorú és veszélyt is jelez.

            Amanda kiszáll a terepjáróból. Én is kiszállok. Hideg szél fúj. A hadnagy a kerítéshez lép, majd megnyomja a csengőt. Hallom, hogy működik. A ház alsó szintjén az egyik ablak függönye megmozdul.

            - Jól van – súgja Amanda. – Ezek szerint él még.

            Felnézek rá. Látom, hogy feszült és szomorú is egyszerre. A tornácon megnyikordul az ajtó és egy magas, vékony, fekete hajú férfi lép ki onnan fekete, kötött pulóverben és fekete farmerban. Körülbelül hatvanéves lehet, de nagyon lassan lépked. A tekintete olyan, mintha sokkot kapott volna. Amandát nézi szótlanul és úgy tűnik, mintha azt forgatná a fejében, hogy elzavarja őt. Utána felém fordul. Udvariasan biccent. Megáll a kerítés előtt.

            - Mit akarsz? – kérdi mély hangon. – Mondtam, hagyjál nekem békét.

            - Így kell üdvözölni? – veti a szemére Amandára.

            - A bajt keresed folyton. Nem megmondtam, hogy itt csak bajba kerülhetsz? Láttad kik járkálnak az úton?

            - Engem ismernek.

            - Dehogy ismernek. Ezek gyilkosok. Minden nap megölnek valakit. Jobb, ha most mész. Nem akarok még egy halálhírt hallani. Elég volt. Elég volt, Amanda.

            - Engedj be, Bandi bácsi. Vagy berúgom az ajtót úgy, hogy a ház is összeomlik.

            A bácsi sóhajt.

            - Olyan vagy, mint Erzsi volt – morogja halkan és kinyitja a kaput. – Az angyalok vigyáznak rá, de te a pokolra jutsz, attól félek.

*

            Odabent a házban makulátlan tisztaság uralkodik. Mintha Bandi bácsi egész nap csak takarítana. A nappaliban ülök le, miközben Amanda és ő vitatkoznak a konyhában. Végül a hadnagy kiszalad a kocsihoz, behoz egy csomagot és azt mondja, hogy ő majd főz valamit. A nappaliban a nagy tévé felé pillantok, aztán a festményekre a falon. Az L-alakú kanapé másik végében egy könyvet látok, melynek nem tudom innen elolvasni a címét. Az asztalon néhány régi újságot látok. Évekkel ezelőtti példányok. A kertajtó egy tágas kertre néz, melynek a végében látom egy furgon roncsát, valamint egy grillsütőt darabokban heverve a hóban. Odakint rendetlenség van, idebenn pedig tisztaság és rend. Furcsa.

Bandi bácsi becsoszog a nappaliba egy teásbögrével a kezében. Fehér bögre, melyen virágminta van. Finom illatot érzek. Azt hiszem zöld tea lehet. Remegő kézzel nyújtja át nekem a bögrét.

- Nagyon szépen köszönöm – mosolygok.

- Óvatosan, kisasszony – mondja. – Nagyon forró.

- Köszönöm.

A kezemben tartom a bögrét és figyelem, ahogyan megkerüli az asztalt és lerogy a könyve mellé. Ekkor veszem észre felette a falon a fényképet. Színes kép. Egy fiatal, fekete hajú, rendőregyenruhát viselő férfi és egy gyönyörű, vörös hajú nő, valamint a fiúgyermekük. Mind a hárman mosolyognak. Itt a hátsó kertben készülhetett a kép. Bandi bácsi és családja. Régen.

- A fiamat megölték, Angéla – sóhajtja Bandi bácsi, miközben kifelé bámul az ablakon. – A feleségemet, Hajnikámat pedig két éve veszítettem el.

Ledöbbenek.

            - Sajnálom – súgom. – Részvétem.

            - A fronton szolgált – folytatja. – A fiam. Úgy volt, áthelyezik őt is a Belföldi Fegyveres Erőkhöz. Amanda mellett szolgált volna Miskolcon. És közel lett volna a családjához is. Az unokáim a tiszaújvárosi kolónián vannak a mai napig. Miskolcról könnyen áthelyeztette volna magát oda. Már akár az első napon.

            Sóhajt. Még mindig kifelé néz.

            - Már a papírjai is megvoltak – folytatja tovább. – Minden megvolt. Három napja volt hátra az áthelyezésig. De aztán lebombázták a helyőrségüket. Mindenki meghalt. Ő is. Én pedig csak egy papírt kaptam és a két tiszt, aki megjelent az ajtónál nyájasan közölte velem, hogy legyek büszke a fiamra, mert a hazáért halt meg. Ha nincs ott Hajnikám, akkor biztosan elverem őket. Tibi nem a hazáért halt meg, hanem egy diktátorért. Ipolyvölgyi Sándor vezérezredes kedvéért. Ott volt a papíron az arcképe annak a… Nem mondok ilyet egy hölgy előtt. De ott volt. Hogy „köszöni”. Hogy hőst neveltem.

            Lerakom a teát az asztalra. Próbálok nem sírni. Bandi bácsi felém fordul.

            - Meglátogathatnám az unokáimat – kezdi. – De nem merem. Annyi idősek lehetnek, mint te. Hány éves is vagy?

            - Tizenhárom – felelem.

            - Na, annyi idősek szerintem. Három lány.

            - Miért nem látogatja meg őket?

            Hosszan néz rám. Megremeg az arca, aztán sóhajt.

            - Elvesztettem Amanda apját, Józsit – kezdi határozottan. – Még a háború előtt. Erős férfi volt. A bátyám. Aztán nővéremet, amikor bombázni kezdték Putnokot. Por és hamu lett belőle. Átkozott vagyok. És jobb, ha nem viszem magammal átkot oda, ahol még remény van. Ők viszik tovább az igazságot. Az unokáim. Remélem, neked is lesz családod. Tiszta szívemből kívánom neked, hogy boldog legyél. Azt kívánom, hogy mire felnősz, már ne egy Ipolyvölgyi mondja meg neked, hogy mit kell gondolnod a hazádról. Ne ő mondja meg, hogy mi a kötelességed. Ő, aki elvett mindent az emberektől. Aki tőlem is elvett mindent.

            - Tudja én is… - kezdeném, de közbevág.

            - Igen, tudom. Kadét vagy. Vagy voltál. Amanda mondta. Nem hibáztatlak. Ahogy a többieket se belföldieknél. Meg vannak vezetve. Akárcsak ezek a gyilkosok is odakint. Embertelen idők ezek. De egyszer vége lesz. Így, vagy úgy, de egyszer minden véget ér. Ez is véget fog érni. Én már ezt nem érem meg. De te ott leszel. Látom benned az erőt. És nem csak azt. Hanem a színtiszta lelket is. Nemhiába Angéla a neved. Angyal. Ugyanolyan a tekinteted, mint az angyaloké lehet. Használd. Adj reményt.

            Lehajtom a fejem.

            - Én csak túl akarom élni ezt – súgom. – De csak akkor, ha a bajtársaim is túlélik.

            Erre nem tud mit mondani. Megcsillannak a könnyek a szemeiben. Sóhajt. Ekkor odakintről egy tompa puffanást hallok, az ablak megtörik egy ponton és Bandi bácsi a földre zuhan. Sokkot kapok. Valaki tüzelni kezd odakintről és teljesen betörik az üveg. A földre vetem magam. Szilánkok repkednek felettem.

            - Amanda! – kiáltom. – Amanda!

folyt.köv.

2024.március 9-15.

Budapest