Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/9.rész

A kolónia fényei

            Még mindig a szekrényben vagyunk. Én vagyok jobbra, ezért óvatosan résnyire nyitom a kisujjammal a szekrényajtót. Az üzlethelyiségben nem látok senkit, csak a könyveket és az ablakon át a kolónia sötét utcáját. Ekkor hirtelen nagy erővel becsapódik az üzletbe vezető ajtó. Megrezzenek. Hallom az eladó bácsi hangját.

            - Még ne jöjjenek ki – súgja az ajtónál. – Az egyik katona odakint maradt.

            Nikire pillantok, aki úgy bólint, mint aki sejtette, hogy ez lesz. Amanda itt hagyott egy őrszemet, mert nem hitt el semmit a bácsinak. Van egy olyan érzésem, hogy vissza fog jönni ide. Ez szinte borítékolható.

            - Úgy fogok tenni, mintha telefonálnék – súgja a férfi. – Figyeljenek rám.

            - Rendben – súgja vissza Niki.

            Ekkor hallom a bácsi lépteit. A nyikorgásból ítélve leült a székére a pénztárnál. A kint ácsorgó zsoldos pedig nyilván figyeli. Lehet, hogy az a zombi. A többiek közül az a harcos tűnt talán a legveszélyesebbnek. A Nővérem ekkor a vállamra teszi a kezét. Ettől egy kicsit megnyugszom.

            - Igen – mondja valamelyest halkan a bácsi. – Odakint van egy katona. Folyamatosan figyel. Még most is. De tudom, hogy nem hall engem, mert tettem egy megjegyzést az előbb és nem kapta fel a fejét. Van egy hátsó kijárat. Ha kijönnek a szekrényből és a raktár végében jobbra fordulnak, ott lesz egy ajtó.

            Csend. Aztán hirtelen nevetni kezd, mintha valami vicceset mondtak volna neki. Nagyon hitelesen adja elő. Semmi erőlködés nincs benne. Szinte látom magam előtt, hogy a szemüvegét is leveszi, hogy letörölje a könnyeit.

            - A hátsó utca biztonságos – folytatja derűsen. – Igen, az, de csak akkor egyenesen haladnak előre az úton. Ne forduljanak jobbra, mert az a kerítés felé visz. Balra pedig a szálloda irányába mennének, ami persze nem biztonságos. Éppen ezért menjenek egyenesen. Az utca egy tér felé viszi önöket. Ott sokan megfordulnak ilyenkor. El tudnak vegyülni a tömegben. Sajnos többet nem tudok mondani.

            Ekkor már felsóhajt és úgy tűnik a színészi alakítás eddig tartott.

            - Nem a legjobb emberhez jöttek – mondja szomorúan. – Nem sok megbízható embert ismerek. Akik pedig megbízhatóak, azok nem mernének önöknek segíteni. Nem árulkodnának, de nem is kockáztatnának.

            - Köszönjük, uram – mondja Niki.

            - Nem kell. Egy szavát se hittem el ennek nőnek. Nemcsak ő látta rajtam, hogy hazudok, amikor önöket fedeztem, hanem én is láttam, hogy csak hatni próbál rám azokkal rágalmakkal. Félelmet akart bennem kelteni. Akárcsak az összes katona itt.

            A Nővérem int nekem, aztán kilépünk a szekrényből.

            - Sajnálom, uram – sóhajtja Niki. – Tartson ki. Úton van a segítség.

            - Elhiszem – mondja bácsi. – De a béke még olyan messze van. Talán meg sem érem.

            Niki mondani akar erre valamit, de végül inkább csak sóhajt még egyet.

            - Vigyázzon magára – mondja végül.

            - Önök vigyázzanak magukra – vágja rá szelíden a férfi.

            Hát, igen. És még Amanda kérdezte ettől az embertől, hogy van-e benne tisztesség. Igen, van benne. Amandában pedig már nincs.

*

            Iszonyú hideg lett odakint. Hiába van rajtam egy vastag kabát a palást alatt, mégis majd megfagyok. Niki azonban úgy lépdel mellettem, mintha kellemes tavasz volna. Sosem leszek olyan kemény, mint ő.

            Az utcában nincs járda, ezért az úton haladunk a járókelőkkel. A villanypóznák már bekapcsoltak. A tőlem jobbra lévő konténerházak felé pillantgatok. Finom illatot érzek. Látok egy gyorsbüfét, ahol gyrost, kebabot, falafelt árulnak. Nem szabad most az ételre gondolnom. A küldetés most a fontos. Alighogy ezt kigondolom, a Nővérem megfogja a kezem és balra visz. Tea illatát érzem. Az egyik nagy standnál teát, kávét és süteményeket lehet venni. Több kondérban gőzölögnek az italok.

Az eladónő rózsaszín sapkát visel és a negyvenes éveiben járhat. Kedvesen mosolyog, ahogy közelítünk. A stand mögötti fehér furgon mögül előlép egy lány, aki nagyjából velem egykorú lehet. Azonnal őt kezdem el figyelni. Szürke sapkája alól kilóg a dús, vörös haja. Kedvesen mosolyog rám, amit nem tudok nem viszonozni. Próbálok nem szomorú képet vágni a gondolattól, hogy ezeket a nagyszerű embereket tartják itt rettegésben az ellenállók. Szívszorító.

Nem is hallom, mit rendel Niki, csak a lányt figyelem, aki egy merőkanállal mer az egyik kondérból egy papírpohárba. Aztán egy másikból egy másik pohárba. Látom lebegni a narancs és citromkarikákat a teával teli kondérokban. Hiába jó az illat, én a lányt figyelem. Azt az egészséges mosolyt, amiből csak úgy árad a szelídség. Nem is érzem a félelmet. Egy pillanatig inkább egy adventi vásáron érzem magam. Niki felém nyújtja a poharat, én pedig a kezeim közé veszem. Jó forró. Kellemes ebben a hidegben. A lánynak megcsillan a szeme egy üzlet neonfényében és egy pillanatra mintha anya mosolyogna rám. Ő is ilyen kedves volt. Mosolyogva köszönök el tőle. A tea is nagyon finom. Szilvás-fahéjas. Igazi téli ínyencség. Még a gyömbérnél is jobban esik.

Bevillannak az emlékek, amikor a szüleimmel sétáltunk az adventi vásáron. Fogtam a kezüket és figyeltem a fényeket, a mosolygó embereket. Olyan, mintha az egyik másik világ lett volna. Egy másik világ, ami még talán ma is olyan, csak én lesodródtam róla valamiért. Küzdök az emlékek ellen. Félnem kéne, figyelnem kéne. Őrszemnek kéne lennem. Nagy bajban vagyunk. Viselkedj kadét módjára, Angéla!

Az utca közepén járunk, amikor a körülöttem lévő valóságot szinte madártávlatból kezdem érzékelni. Nem is abból, nem tudom. Mintha a csillagok közül látnám ezt bolygót és ezt a teret. Mennyire elveszett. Mennyire bizonytalan. Akárcsak a sorsom. Vetek egy pillantást Niki felé. Szeretném elmondani neki. Szeretném, ha tudná, amit anyának és apának már nem mondhatok el. Szeretném, ha tudná, hogy már akkor a szívembe fogadtam, amikor először találkoztunk azon az úton. Mert beszélt hozzám és én is beszéltem hozzá. Két évig senkivel sem találkoztam, csak bujkáltam és rettegtem. De ő akkor ott volt és a szemembe nézett. Valahol már akkor tudtam, hogy a magányom egy csapásra véget ért és egy új korszak vette kezdetét. Éreztem a testvéri összetartozás érzését és nem akartam nélküle lenni. Vele akartam maradni és óvni. Mert ő lett a Nővérem.

Most pedig itt állok mellette a kolónia hangos, félelmekkel teli, fagyos éjszakájában. Felnézek rá. Akarom, hogy tudja, mert addig nem mehetek el. És akkor belém hasít a felismerés, miszerint mennyire törékenyek vagyunk. Hogy mennyire aprócska az a fény, amit életnek hívunk. Áttaposhat rajta bárki, bármi, bármikor. Mindketten elveszítettünk már mindent és csak mi maradtunk egymásnak egy olyan sötét korszakban, amihez hasonlót még soha azelőtt nem élt meg az emberiség. Itt vagyunk benne. Aprók, törékenyek. Magukra hagyott, összetartó testvérek.

És most már teljes szívemből érzem, hogy az a megkopott, érzelgős, szentimentális, már jó régen lejárt lemez, miszerint a szeretet és az összetartozás a legnagyobb kincsünk ebben a világban…attól tartok nagyon is igaz.

Soha nem volt még ennyire igaz.

*

            Az utca végéből kijutunk a térre és egy szemetesbe dobjuk az üres poharainkat. Alig van időm megfigyelni a teret, mert Niki hirtelen maga felé fordít és magához ölel. Nagyon hevesen ver a szíve. Valami nagy baj van. Az emberek morajlására figyelek. Nem tudok kivenni semmi olyat, ami veszélyt jelezne.

            Egy női hangot hallok. Egy undok, érzéketlen nő hangját.

            - Ábel jelentette fel saját magát – mondja. – A katona lejátszotta a bejelentést. Felismertem a hangját. Össze akart zavarni minket. Ügyes.  

            Amanda. Nagyon közel hallom. Sőt, egyre közelebb. Hallom a bakancsok koppanását. Balra pillantok. Egy konténerház mellett állunk, mely az utca végében áll. Egy kávézó. Niki megmozdul, a fejére hajtja még jobban a kapucniját. Nem is látni az arcát rendesen, ezért nem fogják felismerni remélem. Látom egy villanásra az utca felé tartó Amandát, aki két emberével, lassan léptekkel járőrözik. A Nővérem gyorsan int, hogy álljak elé. Nekidőlünk a konténerháznak és úgy tűnhet, mintha csak beszélgetnénk. A fejemre húzom a kapucnimat. A bakancsok koppannak.

            Jobbra a tér felé pillantok. A tömeg felé kéne mennünk. Elrejtőzni közöttük. Ám ekkor észreveszem, amint egy nagy fekete terepjáróból kipattan Judit és egy üzemen kívüli szökőkutat megkerülve eltűnik a tömegben. Három katona követi.

            - Nyugi, hugicám – súgja Niki. – Minden rendben lesz.

            - Feltűnőek vagyunk így – súgom.

            - Nem. Hidd el.

            Ekkor ismét hallom Amanda hangját.

            - Bárhol lehetnek – elmélkedik. – Még akár itt is.

            - A téren? – kérdezi egy férfi.

            - Akár.

            Megállnak. Az aszfalton látom az árnyékukat. Vége, észrevettek. A fegyveremért nyúlok, de Niki óvatosan int, hogy hagyjam. Felnézek rá. Nem látom az arcát, csak a halvány vonásokat.

            - A kocsijukat lefoglaltuk – folytatja tovább Amanda. – A szállodába nem fognak visszamenni. Az őrmester nagyon eszes, nagyon jó kiképzést kapott. De nem kell túlbecsülni. Az érzelmeire hallgat. Angélát testvéreként szereti. Ezt fogjuk kihasználni.

            - Mi van, a kijutottak a városból? – kérdi a férfi.

            - Nem jutottak ki. És nem is fognak.

            - Biztos vagy benne?

            Csend. Vészjósló. Pont Niki mögött állhatnak, néhány lépésnyire.

            - Nocsak – szólal meg sejtelmesen Amanda. – Ilyen mázlit!

            Megindulnak felénk. Most már látom, hogy Niki is a fegyveréért nyúl. Látom megcsillanni a szemeit a kapucni alól. Eljött az idő. És nem mondhattam el neki. A bakancsok egyre közelebb vannak. Az árnyékok felé pillantok, melyek úgy megnyúlnak aszfalton, akár a mesebeli lidércek.

            - Egy jó latte bármikor jól jön – hallom Amanda hangját. – Főleg, ha katona vagy. Mert akkor ingyen van.

            Mellettünk vannak. Ráérősen lépkednek. Érzem a gonoszt. Itt van pár lépésnyire tőlem. Ketten követik.

            - A vendégeim vagytok – közli derűsen a miskolci legenda.

            Belépnek mögöttünk az ajtón. Még mielőtt az előtt az ablak előtt ülnek le, ahol állunk, Niki megfogja a kezem és a tér irányába tartunk. Az emberek jönnek mennek a villanypóznák fényében. A teret üzletek, standok veszik körbe. Olyan, mintha adventi vásár volna. Ellépdelünk a terepjáró mellett, aztán a szemközti utca felé vesszük az irányt. Ekkor egy hatalmas fény jelenik meg tőlünk jobbra.

            Azonnal arra fordulunk és megpillantunk a tér végében egy állványon álló kijelzőt. Sokkot kapok. A képernyőn a profiljaink jelennek meg. A hamis irataink igazolványképe és Ábel katonai profilja. Ezt nem hiszem el. A tömeg a kijelző felé fordul. Felettünk egy felirat, amit nem tudok elolvasni, mert Niki magához húz és gyorsítunk a lépteinken. Hallok egy nőt kiáltani.

            Jobbra pillantok. Judit. A tömegen próbálja átverekedni magát. Találkozik a pillantásunk. Az a kegyetlen tekintet és a kikerekedő fekete szemek. Felismer. Előkapom a fegyveremet, mire Niki megfogja a kezem és szaladni kezdünk.

            Egy tompa puffanás után golyó süvít el a fülem mellett és eltalál egy férfit velünk szemben. Egy másik lövés egy nőt talál el.

            - Ott vannak! – kiáltja a nő. – Egy óránál! Fekete palástban!

            Az emberek sikoltozni kezdenek. A velünk szemben haladók a földre vetődnek. Fegyverropogásokat hallunk. Beérünk az utcába. Egy fazekakkal és edényekkel teli stand takarásába vetődünk. Az árus reszketve kuporodott össze alatta. Niki felpattan, kettő lövést lead, aztán visszabújik.

            Ekkor elsüvít valami felettünk Judit és az emberei irányába. Az aszfalton ér földet és gurulni kezd. Egymásra pillantunk Nikivel, aztán még mielőtt megfordulhatnánk, egy nagy durranást hallunk. Egy csapásra sűrű füst telíti be az utcát.

            - Hahó! – szól valaki mögülünk.

            Megfordulunk és az egyik konténerház sarkánál meglátjuk a kifelé sandító Ábelt. Int felénk.

            - Gyertek! – kiáltja.

            Felpattanunk és odaszaladunk hozzá. Befordulunk a sarkon és egy sikátorban találjuk magunkat. A férfi végignéz rajtunk a kapucnija alatt megcsillanó kék szemeivel. Egy kicsit olyan, mintha örülne, hogy élve lát minket.

            - Alighanem a célunk közös – mondja.

            - Csakhogy rájöttél – nyugtázza a Nővérem.

folyt.köv.

2023.november 18-24.

Budapest