Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/2.rész

Zsolt szemei

            Sikoltani sem merek. A lángszóró apró lángját nézem, miközben odakint a hóvihar valami elképesztően vészjósló hangon tombol. Borzalmas az egész. Hát így lesz vége? Eddig tartott? Ennyi volt az életem és kész? Nagyon úgy tűnik. De remélem a Nővérem időben el tud menekülni.

            Zsolt tesz felém még egy lépést. A barna szemei továbbra is csillognak a monitorok fényében. Látom bennük a gonoszt. Most is vár. Ezúttal sem támad rögtön. Csak egyenesen a szemembe néz, mint mindig. És ahogyan az lenni szokott, most is bevillan előttem egy emlékkép a múltból. Egy szép emlék még a háború előtti időkből. Anyával sétálok a Margitszigeten, napos, gyönyörű ősz van, az elszáradt faleveleket fújja egy lágy szél, nevetgélünk. Utána jön egy másik, csak úgy bevillan. Ám ez már a közelmúlt. Nikivel az Új-Veszprém kolónia plázájában ülünk egy asztalnál. Teázunk. Nevetünk. Már nem is emlékszem, mi volt olyan vicces, de sokáig alig bírtam belekortyolni a teába, mert folyton rám jött a nevetés. Gyönyörű emlékek.

            És most megint a gonosz szemek. Valamint az a kifejezéstelen, fagyos tekintet. Nem lehet megfejteni, mi járhat Zsolt fejében ilyenkor, hiszen nem mutat ki érzelmeket. Csak ott áll, akár egy android és egyenesen a szemembe néz.

            - Rajta, Zsolt – súgom feléje. – Mire vársz?

            Nem szól semmit. Továbbra sem beszél. Még sosem hallottam a hangját, pedig állítólag tud beszélni és szokott is. Bár úgy mesélte tavaly az a hadnagy, hogy Zsolt olyankor is csak suttog, ráadásul valamilyen összefüggéstelen, szürreális monológokat. Nem is baj, hogy azokat nem hallom most. Erre lép még egyet.

            Nem tudom, miért, de nem a hálószoba felé hátrálok, hanem a bejárati, acélból készült ajtóhoz. Zsolt pedig tesz még egy lépést, miközben figyel. Miért habozik? Mire vár? Ráadásul egyre közelebb van hozzám.

            Kattanás. Behunyom a szemem. De nem történik semmi. Kinyitom és látom, amint a Nővérem ott áll Zsolt mögött és fegyvert szegez rá. A piromániás azonban továbbra is higgadt marad.

            - Tedd le szépen a fegyvert – parancsolja Niki a kitörés előtti nyugalommal. – Nem kérem többször.

            Ám ez az őrült továbbra is rám céloz a lángszóróval. El nem tudom róla képzelni, hiszen nem egyszer kerültem vele összetűzésbe. Csak szerencsének és annak a lánynak, Zoénak köszönhettem, hogy túléltem. Zsolt nem fogja feladni.

Aztán meglepődök. Szépen, lassan, nyugodtan leteszi a lángszórót a földre, majd kiegyenesedik és megadóan felteszi a kezeit. A tekintete azonban továbbra is olyan, akár egy robotnak. Most látom igazán, mennyire félelmetes.

            - Hogy jutottál be? – kérdi a Nővérem.

            Zsolt természetesen nem felel. A monitorok felé vet egy pillantást, majd énrám. Megmozdul egy kicsit a szája, és egy darabig nagyon úgy tűnik, hogy mondani fog valamit, de végül csendben marad.

            - Te voltál a kísérőnk – állapítja meg Niki. – Hát, persze. Nyilván megszerezted a jogosultságokat.

            Ledöbbenek.

            - Ő volt az a honvéd a sisakban – súgom.

            Zsolt a szemembe néz és ekkor felkapcsolódnak a fények. A Nővérem közelebb lép a férfihoz.

            - A fegyvereidet szépen lassan kipakolod az asztalra – utasítja.

            Zsolt lassan kiveszi a pisztolyát a tokból, leteszi a monitorok elé, aztán a gránátokat is. Mindezt teljes nyugalommal.

            - Ügyes – nyugtázza Niki. – Most pedig indulj meg a raktár felé! Mozgás!

            A férfi habozik. Az a legszörnyűbb, hogy még annyit sem lehet leolvasni a tekintetéről, hogy esetleg éppen töpreng-e valamin, vagy hogy már van-e valami kész terve erre az esetre. Semmit. Teljesen kiszámíthatatlan.

            - Mozgás! – kiált rá Niki.

            Zsolt feltartott kézzel megindul tőle jobbra a monitorszoba végében álló raktár ajtaja felé. Én gyorsan felkapom a földről a lángszórót. A kis láng elaludt. Jól van. Leszedem a tartályát és az asztalra teszem, a lángszórót pedig ahogyan tanították, szétszedem két részre és az ajtó mellé állítom. A Nővérem vet felém egy aggódó pillantást.

            - Minden rendben, hugicám? – kérdi.

            - Igen – bólintok. – Vigyázz nagyon!

            - Nyugi. Indíts el egy vészjelzést.

            - Oké.

            Az őrült megáll az ajtó előtt. A Nővérem is, biztos távolságban mögötte. Miközben őket figyelem, leülök a monitor elé.  

            - Nyisd ki az ajtót! – parancsolja Niki Zsoltnak.

            Az rányom a tőle jobbra lévő gombra és az elektromos ajtó kinyílik. Visszafordulok a monitorokhoz. A falon is van egy vészjelző, de most különleges riasztást adok le. A megye összes létező helyőrségének jelentem az esetet. Éppen megnyomnám a gombot, amikor a monitor vészjeleket küld. Az odakint parkoló speciális járművünk önmegsemmisítője beindult. Fel fog robbanni tíz másodperc múlva!

            - Niki! – kiáltom pánikba esve.

            - Azonnal szaladj be a szobába! – kiáltja nekem.

            Odafordulok, mire Zsolt megperdül és kiüti a kezéből a fegyvert. A Nővérem kivéd egy ütést, de a következőt már nem tudja. A kanapéra zuhan. Az első kezem ügyébe kerülő kommunikátort Zsolt fejéhez vágom, mire az megszédül, hátratántorodik. Az asztalról felkapom az egyik fegyvert.

            Éppen becéloznám vele, mire a raktár felé veti magát. Tüzelek. A hátán találom el, de a páncéljáról lepattan a lövedék. A következő pillanatban Niki megfogja a kezem és a szoba felé szaladunk. A Nővérem bezárja az ajtót.

            Iszonyatos nagy erejű robbanást hallunk kintről. A föld is megremeg alattunk, mintha földrengés volna. A Nővérem magához ölel. Hallani, amint a járművünk darabjai a viskó páncélozott falának csapódnak.

            Niki gyorsan felkapcsolja a fényeket. Az ajtón bekapcsolja biztonsági zárat, így Zsolt nem juthat be. Legfeljebb megsemmisítheti az akadályt egy nagyobb fegyverrel. És olyanból van a kinti szobában is, nemcsak itt nálunk. Körülbelül öt percünk van. A Nővérem kinyitja a fal melletti szekrényeket. Felém dob egy vastag kabátot.

            - Gyorsan! – kiáltja. – Ki kell mennünk!

            - Tessék? – kérdem döbbenten. – A hóviharba?

            - Igen! Gyerünk! Szedd össze magad!

            Néhány perc múlva már kabátban pakolunk némi élelmet a táskáinkba. A rókára nézek. Retteg. Félt minket. Kibiztosítjuk a gépfegyvereinket. A fejünkre hajtjuk a kapucnit és balra a legszélső ágy melletti falhoz lépünk, ahol az egyik fali műszeren Niki gépelni kezd. Az addig láthatatlan ajtó balra húzódik. Iszonyú hideg áramlik a be a hóval. Felvesszük az éjjellátó szemüvegünket.

            - Menni fog, hugicám! – kiáltja túl a vihart Niki.

            Aztán kinéz az éjszakába. Rövid időn belül int, hogy kövesem. Kilépek én is. Körbenézek. A viskó bal oldalában semmi, csak a lángoló törmelékek. Balra nézek. Ugyanez. Zsoltnak nincs nyoma.

            Niki megfogja a kezem és szaladni kezdünk a sűrű fák között. Iszonyú vihar tombol. Alig látni valamit a hótól.

            - Zsoltnak is itt lehet a járműve! – kiáltom.

            - Biztosan messzebb parkolt le vele! – kiáltja vissza. – És erre a terepre nem tud utánunk jönni!

            - De most merre megyünk?

            - Van egy bunker Tatabánya északnyugati részében! Több speciális jármű is sorakozik ott! Az egyiket távvezérléssel erre irányítjuk! Csak a közeli út mentén kell haladnunk! Ott pedig majd beszállunk!

            - Mennyi idő alatt ér ide?

            - Nem tudom! Szerintem egy óra!

            Megremeg alattunk a talaj. Hátrapillantok és két fényt látok a fák között. Megállunk. Visszafordulunk mind a ketten. Ledöbbenünk. Zsolt egy speciális járművel száguld felénk. Úgy dönti ki a fákat, mintha hungarocellből volnának.  

            Szaladni kezdünk. Egyre több fa reccsen ki a helyéről.

            Ezt nem ússzuk meg!

folyt.köv.

2024.július 6-12.

Budapest