Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/7.rész

Az én döntésem

            - Niki! – kiáltom, de csak a folyamatos lövöldözést hallom bentről.

Nem merek felülni sem, mert a nyitott ablakon át a közeli fába csapódnak a lövedékek. Majd egy hatalmas lángcsóva is átszeli az éjszakát. Kár, hogy nincs nálam fegyver. Meg kell kerülnöm a házat, hogy a főbejáratnál lepjem meg Zsoltot. Nyilván az a szerencsétlenül járt férfi, aki őrségben volt, most ott fekszik valahol holtan. A fegyvere pedig ott lehet nála. Igen. El kell jutnom oda és meg kell mentenem a Nővéremet.

Gyorsan, Angéla! Éppen elkezdenék kúszni előre, amikor hirtelen abbamaradnak a lövések. Mi történt? A szívem egyre hevesebben ver. Megszólalni sem merek, csak fülelek. Nem hallok mozgást odabentről. Semmit. Egy moccanást sem. Semmit. Síri csend. Remélem, Nikinek nem esett baja. Túl nagy a csend. És ez túl ijesztő. Erőt veszek magamon és az ablak mellett először szépen lassan felülök, aztán pedig amilyen halkan csak tudok, felegyenesedek. Megállok az ablak mellett háttal. Bevillan egy rémkép előttem, ahogyan Zsolt hirtelen kihajol onnan a fekete sisakjában.

Egy kicsit közelebb lépek. Még egy kicsit. Már az ablakkeret vonalában vagyok. Továbbra sem hallok semmit. Ekkor hirtelen kinyúl egy kéz és a kabátomba markol. Látom, hogy a kommandósok kesztyűje van rajta. Olyan erővel húz magához, hogy felfogni sincs időm. Megfordul velem a világ és Zsolt fekete, zárt sisakjával nézek szembe. Oldalra dönti fejét, mintha tanulmányozna. Felsikoltok. Látom a lángszórót, amint szépen lassan becéloz vele. A kis láng, ami hamarosan a pokol tüzévé változik. Próbálok valahogyan kiszabadulni a fogásból, de nem megy. Erősebb nálam.

Odabent jobbra a felborult szekrény mögül felegyenesedik valaki. Egy férfi. Krisztián. Fegyvert szegez Zsoltra.

            - Engedd el a lányt! – parancsolja.

            Zsolt olyan erővel hajít oldalra a hóba, akár egy természetfeletti lény. Elterülök és egy pillanatig azt hiszem, hogy elájulok. Hallom, ahogyan Krisztián tüzet nyit rá, de lepattannak a lövedékek. Megint harc alakul ki odabent. Szédülni kezdek.

            Valaki belemarkol a kabátomba. Nem tudom, hogy ki, de biztos, hogy nem az a szörnyeteg. Ismerős hangot hallok. Az arc is ismerős, de nem fogom fel. Szépen lassan elkezdem értelmezni, amit látok. Niki az. Aggódik, kiáltozik, de még nem fogom fel, hogy mit. Nem értem.

            - Angéla! – hallom végül. – Gyerünk! Gyorsan!

Krisztián hangja felharsan.

            - Gyorsan! – kiáltja. – Menjetek már! Fel fog robbanni! Siessetek! Nem tudom sokáig feltartani! Gyerünk!

            Felfogom az egészet. Valami időzített bomba léphetett működésbe. Hagyom, hogy a Nővérem felsegítsen. Szaladni kezdünk a fák között. Olyan sok fenyő van. Túl sok. Kerülgetjük őket. Sosem jutunk ki innen. De végül kijutunk az útra. A házak mellett szaladunk a sötétben. Niki zseblámpájának fényétől is alig látni, csak a körvonalakat a holdfényben. Hirtelen hatalmas robbanást hallani. A földre vetődünk. Egyre gyengébb vagyok. Teljesen kimerültem. Elsötétül minden.

            Zuhanok.

            A mélybe.

            Nem félek.

*

            A ragyogó, tavaszi napsütést figyelem a kocsiból. Lassan nyolcéves vagyok. A hátsó ülésen ülök, anya pedig vezet. Ketten vagyunk és éppen most hagyjuk el egy körforgalom után Dunakeszit. Figyelem az útmenti fákat. Majd végül megunom és előre nézek anyára, aki a megszokott félmosollyal az arcán figyeli az utat. Hisz jól tudja, hogy figyelem. Vet egy pillantást a visszapillantótükörbe. Csillognak a szemei.

            - Egy rakparti séta a mozi előtt? – kérdi. – Van bőven időnk. És nincs kedvem most ruhákat venni.

            - Oké – mosolygok.

            - Akkor egy rakparti séta. Kár lenne ezt a szép időt kihagyni.

Nagyon szeretem a rakparti sétákat. Teljesen mindegy, hogy a pesti, vagy a budai oldalon. Egyszerűen imádom. Most is örülök neki, azonban valami nem hagy nyugodni. Meg kell kérdeznem anyától.

            - Tényleg háború lesz? – kérdem.

            Anya arcáról lefagy a mosoly. Belepillant a tükörbe, majd vissza útra.

            - Kitől hallottad ezt? – kérdi.

            - Bogi anyukája mondta – felelem. – Boginak. Ott voltam én is. Amikor vártalak.

            Anya sóhajt.

            - Kicsikém – kezdi megnyugtató hangon. – Bogi anyukája mindent túlgondol. Mindig rémeket lát. Emlékszel arra viharra márciusban?

            - Igen – bólintok.

            - Nos, Bogi anyukája azt mondta tornádó lesz. Hogy az majd elviszi majd házakat. Aztán mi lett? Egy kicsit nagyobb szél, nagyobb eső. Semmi.

            - Tényleg csak annyi lett.

            - Na, látod. Most is az lesz. Semmi.

            - De a hírekben lángoló városokat is mutattak. Katonákat. Készülni.

            Megint sóhajt. Székesdűlőnél járunk, és anya félreáll egy valamilyen bolt parkolójába. Kikapcsolja a biztonsági övét és hátrafordul felém. Próbál megnyugtató lenni, de érzem, hogy baj van.

            - Kicsikém – kezdi. – Nincsen semmi baj. Nem szabadna a híreket nézned. Mondtam neked. Abban mindig csak a rosszat mutatják. A jót nagyon ritkán.

            - Nem akarom itt is az legyen, amit láttam – mondom.

            - Nem lesz. Hidd el. Itt olyan nem lesz.

            - Miért nem?

            - Mert itt ilyen nem történhet meg.

            - De ott miért történik meg?

            - Mert ott mindig valami baj van. Az emberek ott mindig nagyon dühösek.

            - Miért?

            - Mert…mert ilyenek. Mert szomorúak. És ezért mindig bántják egymást. De hamarosan boldogok lesznek.

            - Biztos?

            - Igen. Mert rá fognak jönni megint, hogy nekik szeretniük kell egymást. Mert ők egy család.

            Kinézek a fák felé. Nem győzött meg.

            - Kicsikém – szólít anya.

            Odafordulok hozzá. Elmosolyodik.

            - Nem lesz semmi baj – mondja lágyan. – Velünk ilyen nem történhet meg.

            Ettől mindig megnyugszom. Ahogyan most is. Elmosolyodok. Velünk ilyen nem történhet meg.

            Soha.

*

            Melegség árad felém. Érzem, hogy be vagyok takarva valamivel. Csend van és félhomály. Lassan kirajzolódik előttem két hősugárzó alakja. Egy matracon fekszem. Ismerősek a falak.

            - Hugicám – súgja valahonnan Niki.

            Tőlem a balra fordulok és látom a sziluettjét egy műszerfalnál. Egy speciális járműben vagyunk, de nem úgy tűnik, mintha működne. A Nővérem odalépdel hozzám és leül mellém. Kezdek újra erőre kapni.

            - Hol vagyunk? – kérdem halkan. – Találtál egy működő járművet?

            - Nem működik – súgja. – Teljesen lemerült az energiája. Minden elvittek belőle, kivéve kettő hősugárzót, ami reggelig ki fog tartani. Nagy mázli. Legalább történik valami jó is velünk. Nem mindig csak a rossz.

            Felülök és nekidőlök háttal a falnak. Niki a vállamra teszi a kezét.

            - Pihenned kéne – mondja lágyan.

            - Pihentem – súgom. – Ne haragudj, hogy megint cipelned kellett.

            - Ezt meg se hallom, hugicám.

            Lehajtom a fejem. Aztán belenézek a hősugárzó narancssárga fényébe. Érzem, hogy Niki maga alatt van. De persze, lehet, csak a kimerültség. Felé pillantok. Látom, hogy ő is a hősugárzó fényét bámulja.

            - Niki – szólítom.

            - Mond, hugicám – súgja kedvesen.

            - Nincs igaza Amandának. Nem voltam velük biztonságban.

            - De velem se vagy. Nézd csak, hol vagyunk most.

            - Ezt Zsoltnak köszönhetjük.

            - Folyton veszélyben vagy. Egy kolóniában kéne élned. Nevelőszülőknél. Járhatnál iskolába. Lennének barátaid. Egy viszonylag nyugodt, jó életed. És én elvettem ezt tőled. Bocsáss meg érte.

            Felé fordulok. Mire ő is felém. Egyenesen a szemeibe nézek. Határozottan. Látom benne a bűntudatot.

            - Nem, Niki – rázom meg a fejem. – Nem vettél el te semmit. Én döntöttem így. Gondolkodás nélkül.

            - Tudom, mert féltél tőlem – vágja rá.

            - Nem. Nem azért. Hanem mert nem akartalak elveszíteni…

            - Hugicám – vág közbe. – Nem szabadott volna rád bíznom a döntést. Mert…

            - Pedig jól tetted – vágok most én közbe. – Azt hiszed, hogy én olyan boldog lettem volna egy a kolóniában? Nem. Nem lettem volna az. Egész végig azon rettegtem volna, hogy valami bajod esik és én nem vagyok ott, hogy segítsek. Minden nap azon járt volna az eszem, hogy…hogy…hogy élsz-e még.

            Megcsillan egy könnycsepp a szemében. Ahogyan nekem is. De folytatom tovább.

            - Veled akartam maradni – súgom és elcsuklik a hangom. – Veled. Hisz…a Nővérem vagy. És bár nem vagyok egy ügyes harcos, de akkor is…biztonságban érezlek…így, hogy itt lehetek veled.

            - Lehettél volna önző, hugicám. Néha muszáj.

            - Én nem tudok önző lenni. Nekem ilyen nincs a szótáramban.

            Finoman magához ölel. Pár percig csak némán könnyezünk. Végül ad egy puszit a homlokomra – olyat, mint régen anya.

            - Miattam vagy most is itt – súgja. – Miattam vagy veszélyben.

            - Nem – mosolyodok el. – Nem, Nővérem. Nem miattad. Zsolt miatt vagyunk itt. És emiatt az őrült világ miatt. Ha folyton csak magunkban keressük a hibákat, sosem fogjuk észrevenni másokban. És a világban. Így pedig sosem fogjuk megszeretni önmagunkat. És nem is fogunk tudni megmenteni soha senkit. A világot meg pláne.

            Elmosolyodik.

            - Te bölcsebb vagy, mint én – mondja.

            - Dehogy – rázom meg a fejem.

            Nevetünk egy jót. Aztán csak nézzük a hősugárzó fényét. Túl fogjuk élni. Összetartunk. Nem fogjuk egymást elveszíteni. Hisz egy család vagyunk.

            És velünk ilyen nem történhet meg.

            Soha.

folyt.köv.

2024.augusztus 17-30.

Budapest