Nagyprónay János

VALENTINA ÉS A JÓFIÚ

            Azok a gonosz kék szemek mindent megjegyeztek. Az arcokat a téli napsütés fényében, a járőrök mozgását, a családokat, az adventi vásár kellékeit, eközben pedig egy veszélyes, őrült elmében alaposan kirajzolódtak a menekülési útvonalak térképei, valamint rengeteg terv arra az esetre, ha nem sikerül láthatatlannak maradni.

            Valentina elmosolyodott, miközben a székesfehérvári főtér gyanútlan, békés arcai lopva felé pillantottak, de a szépségét elismerő tekinteten kívül semmilyen gyanakvást nem fedezett fel bennük. Nyugalommal a sötét lelkében fordult vissza a kis élelmiszerbolt pénztárához. Már csak egy huszonéves lány állt előtte, aki egy ördögszarvas hajpántot viselt, a kosarában pedig három üveg vörösbor hevert, valamint ásványvíz. Buli lesz, gondolta magában az iszonyat lánya. Követnie kéne a lányt. Igen. Ő aztán úgy elrontaná az önfeledt partit, hogy az bekerülne a hírekbe. Biztosan ilyen sznob egyetemisták gyülekezete, akikből az őhozzá hasonlókat lenéző szociopaták lesznek. Igen. Milyen cukik, gondolta magában. Azok lennének akkor is, ha ő betoppanna. Lepergette maga előtt a képeket. Gyönyörű.

            Eközben az izmos, tetováltarcú férfi lejjebb halkította a rádiót. Ám Valentina így is elkapta a foszlányokat. Róla szóltak a hírek.

- Király Valentina, huszonhat éves…több mint egy hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletéből…belső világ hajtja…megölt huszonegy embert…egykori orvosa szerint egy képzeletbeli lény irányítja…Valentina az iszonyat lányának nevezi magát…kezelőorvosa, Dr. Mayer Anna, szintén a szigorított körletben ül…Bachmann Viktor egy szót sem szól elfogása óta…

            Eddig senki sem ismerte fel. Az álcázásra használt szemüveget, melyben szimpla üveglencse volt, a kocsijában hagyta. A női barett sapkája azonban a fején volt és olyan ártatlan arcot vágott, mint aki minden tekintettől azonnal zavarba jön. Amikor ő következett a sorban, alig nézett a férfi szemébe és kicsit feszülten vette elő a pénztárcáját. Most egy Villő nevű kedves, aranyos egyetemista lány, aki az anyukájához megy haza Veszprémbe, hogy vele töltse a karácsonyt. Szereti a cicákat. Magányos. Csokit eszik, miközben romantikus filmeket néz. Mindig sír a végén.

 A férfi sármos mosollyal figyelte őt, amikor kifizette a cukormentes kólát és az étcsokit.

            - Gyakrabban járhatnál ide – jegyezte meg a pénztáros.

            Valentina zavarodott mosollyal pillantott fel rá.

            - Miért? – kérdezte ártatlanul.

            - Csak – vonta meg a vállát a férfi. – Adnék kedvezményt is.

            - Kedvezményt?

            - Az ilyen jó csajok, mint te, csak úgy vonzanák be az ide embereket.

            Az iszonyat lánya kuncogott egyet, aztán illedelmesen elköszönt a férfitól. Az még valamit mondott neki, de arra már nem figyelt, csak kilépett a csípős téli hidegbe és mosolya azonnal lefagyott arcáról. Egy elhagyatott, kietlen vidéken ez a férfi már nem élne. Ettől egy pillanatra elmosolyodott.

            Eltette a tábla csokit a fekete ballonkabátja belső zsebébe, majd belekortyolt a kólába. Két járőr jött vele szemben egy teákat és süteményeket árusító stand mellől. Egy fiatal férfi és egy nő az új fekete egyenruhában. Mindketten teát kortyolgatnak, miközben az arcokat figyelték. Fel fogják ismerni, gondolta Valentina. Elmosolyodott a gondolattól. Egy jó kis balhé. Sátáni mosollyal kortyolt bele az üdítőbe. Nem, inkognitó. Visszaváltott Villőre. A rá megszólalásig hasonító lányra, akinek a személyi igazolványát használja. Akinek a holttestét nyilván még nem találták meg. Talán majd, ha kitavaszodik.

            A járőrök vetettek felé egy pillantást. A férfi végigmérte. A nő is. Ez utóbbi irigykedve. Ezenkívül semmi. Elhaladtak egymás mellett.

            - Van egy őrangyalom - súgta Valentina. – Vagy csak szimplán zseni vagyok.

            Elővette a telefonját. Úgy tett, mintha szelfizni akarna, de csak a járőröket akarta megnézni magának. A rendőrnő ekkor visszafordul felé. A tekintetéből már nem a féltékenység áradt, hanem a gyanakvás. Nyugalom, mondta magában. Csak nyugi, semmi baj. Eltette a telefont és higgadtan, nyugodtan sétált tovább a padok irányába, ahol fiatal egyetemista srácok és lányok álldogáltak és vihorásztak valamin.

            Valentina megállt a padok mentén húzódó standnál, ahol bejglik sorakoztak. Úgy tett, mintha vívódna, hogy mákosat, vagy éppen diósat vegyen. Ismét elővette a telefonját és miközben a füléhez emelte lőtt egy képet a rendőrök irányába. Kisvártatva csalódottan vette el fülétől a készüléket, mintha az illető, akit felhívott, nem vette volna fel. Megnézte a fényképet. A rendőrök már négyen voltak. A nő éppen őt figyelte, az új társaságból pedig egy férfi is. Szúrós, fürkésző tekintetet. A többiek tanácskoznak.

            - Sajnálom, Bence – hallotta maga mögül egy lány hideg hangját. – Nekem ez így túl sok, meg kell értened.

            Valentina nyugodt maradt. A kocsija nem messze parkol innen. Ekkor jobbra sandított. Egy vékony fekete hajú lány, fekete kabátban. Felé sétált. Furcsa volt a tekintete. Őt figyelte. Aztán a rendőrök felé pillantott, majd vissza rá. A huszonéves lány egyik szeme fekete volt, a másik zöld. Valentina nem értette, miért, de valahonnan nagyon ismerős volt neki. A titokzatos idegen végül elsétált mellette a rendőrök irányába. Az iszonyat lánya a zsebében lévő pisztolyhoz nyúlt.

            - Bence, kérlek – hallotta ismét a mögötte lévő lány már lekezelő hangját. – Nem. Értsd meg, hogy ez nekem ez nem megy.

            Valentina hátrapillantott. Egy festett vörös hajú lány állt az egyik padnál, vele szemben pedig rövid fekete hajú srác sötétkék, szőrméskapucnijú kabátban. Körülbelül húszévesek lehetnek. A lány úgy néz ki, mintha valamilyen kis önjelölt maffiakirálynő lenne a fehér szőrmés kabátjában és a fekete bőrnadrágban.

            Túsz kell, gondolta az iszonyat lánya. A srácot most kosarazzák ki, szóval remek lehetőség. A rendőrök felé pillantott, aztán tőle jobbra. Újabb két járőr érkezett. Vissza balra. A titokzatos, fekete hajú a lány ellépdelt a rendőrök mellett, akik közül az egyik felé pillantott. Valamit súgott feléje?

            - Kíra, én… - kezdte a srác.

            - Sajnálom, Bence – vágott közbe már hidegen az a lány mögötte.

            Valentina megfordult és még mielőtt a járőrök jobbról közelebb értek volna hozzá, odalépett a Bence nevű sráchoz, aki felé pillantott, majd végül zavartan felé is fordította a fejét. Az iszonyat lánya csábos mosollyal nézett annak a barna szemeibe. Egy röpke másodpercre még ő is zavarba jött, mert most látta igazán, mennyire jóképű ez a srác. Szép szemek, szép ajkak, szép, frissen borotvált arc. Nem is jóképű, az enyhe kifejezés. Gyönyörű. És ennek a lánynak mégsem kell? Miért?

            - Sziasztok! – köszönt a reménytelen párocskának Valentina, miközben csak a srácot figyelte. – Egy kis segítséget kérnék tőletek. Szabad?

            - Ö…szia – köszönt vissza zavartan Bence. – Persze.

            - Állítólag van itt a közelben egy remek pub. A nevét sem tudom, csak a barátnőm ajánlotta.

            - Igen, van itt egy. Itt a sarkon jobbra. Egy pár perc séta.

            Valentina hálásan mosolygott, aztán amikor Bence az úti cél felé mutatott, lopva a Kíra nevű lány felé pillantott. Az megvetően, féltényen méricskélte őt. Az iszonyat lánya rámeresztette a gyilkos kék szemeit, amitől annak tekintete átváltott arra a rettegő áldozatéra, amit oly gyakran látott már.

            Valentina végül kedves mosollyal fordult vissza Bencéhez.

            - Segítesz nekem, Bence – kérdezte csábosan. – Eljössz velem addig? Mindig eltévedek.

            Kíra megvonta a vállát.

            - Én leléptem – vetette oda feléjük.

            - Ok, szia – vágta rá Valentina, miközben Bence szemébe nézett.

            A srác erre kétségbeesetten a lány után akart menni, de Valentina természetfeletti gyorsasággal elkapta karjánál fogva. Bence dermedten nézett a szemébe. Teljesen lefagyott a tekintetétől.

            - Ne alázd meg magad – súgta az iszonyat lánya. – Ez a lány nem érdemel meg téged.

            - De – sóhajtotta Bence. – Csak én nem érdemlem meg őt.

            - Nem.

            - Szeretem őt.

            Valentina elengedte a srácot és szemébe nézett. Elővette a kedves, de határozott mosolyát. Ez a Bence tiszta Viktor. De még talán jobban is néz ki nála. Persze a szerelme egy veszélyes szörnyeteg, ez a srác pedig az a tipikus „jófiú”, aki hiába néz ki jól, mindig egyedül marad, mert túl kedves. Remek préda. Az ilyeneken lehet uralkodni. Nem harcias egyik sem. Gyengék. Irányíthatóak. Ez nyomorult is azt fogja csinálni, amit ő mond, gondolta magában. A négy rendőr felé pillantott, akikhez már csatlakoztak ketten. Már hatan vannak. De megint megjelenik az a zöld és fekete szemű lány. Mellettük lépdel el, mire azok szétszélednek. Bekerítő hadművelet? Több irányból? Az a valaki pedig egy nyomozónő?

            Az iszonyat lánya visszafordul Bencéhez. A srác szemeiben a kétségbeesés lett úrrá.

            - Nem kell nekem senki – mondta és leült a padra.

            Valentina felé magaslott.

            - Állj fel! – súgta neki megvetően, aztán gyorsan visszavett és kedvesen folytatta: - Gyere velem. Én szeretnélek megismerni.

            - Ne haragudj – rázta meg a fejét az.

            - Gyere velem. Nem fogod megbánni.

            Bence felnézett rá. Próbált elmosolyodni, de belül, a lelkében szinte halott volt már. Hihetetlennek érezte, hogy egy ilyen gyönyörű lány pont vele akar kikezdeni. Vagy nem is kikezdeni, csak haverkodni.

            - Bence – súgta csábosan Valentina. – Gyere velem, megiszunk valamit. Beszélgetünk.

            „Gyere, te nyomorult” – tette hozzá magában. – „Gyere, hulla fiú. Mit számít ez neked? Gyere. Reggelre már úgyis halott leszel”.

            A srác ekkor felállt és beletörődve biccentett.

            - Nincs sok pénzem – súgta. – Nem tudlak meghívni.

            - Nekem sok pénzem van – mondta lágyan Valentina, miközben beléje karolt. – És meghívlak.

*

            Amikor beléptek a pubba, a pultnál álló gyönyörű, vörös hajú lány azonnal feléjük fordult, miközben éppen sört csapolt egy korsóba. Sóvárogva mérte végig Bencét, aztán Valentina felé pillantott és lövellt felé egy elismerő mosolyt. Az iszonyat lánya akarata ellenére is kacsintott felé egyet. „Igen, az enyém” - jelezte ezzel.

            Az ablaknál nem volt hely, ezért falhoz ültek, ahol festmények, valamint különböző századfordulós ivós plakátok sorakoztak, melyek a múlt század Angliáját idézték meg. Bence levette a kabátját, Valentina pedig nagyot nyelt. Milyen sportos, gondolta magában. Tuti focizik, vagy ilyesmi. Ő is levette a fekete ballonkabátját. Ettől Bence nyelt egy nagyot. Biztosan kondizni jár, vagy futni, gondolta magában.

            Valentina kivette a vörös farmerja zsebéből a pénztárcáját, végigpörgette Bence előtt a benne sorakozó bankókat. Az elismerően biccentett, aztán helyet foglaltak egymással szembe. Az iszonyat lánya leadta a rendelést egy fiatal pincérnek. Két korsó sör. Ugyanolyan márkát kértek.

            Valentina vetett egy pillantást a tér felé. A tömegben ekkor megpillantotta a titokzatos lányt, aki a pub felé tartott. Biztosan nyomozó. Szuper. Akkor mindjárt olyan dráma lesz itt, hogy az bevonul a történelembe. El is mosolyodott a gondolattól, majd Bence felé fordult, aki félénk mosollyal nézte őt.

            Valentina közelebb hajolt hozzá.

            - Erről le kell szoknod – súgta kedves mosollyal.

            - Miről? – kérdezte Bence és lehervadt a mosolya.

            - A lábad mozgatod és az ujjaidat tördeled. Ne feszengj. Sose. Még akkor se, ha izgatott vagy. Spórolj az energiával.

            - Oké.

            Megérkezett a sör. Valentina felemelte a korsóját, mire Bence is. Az iszonyat lánya kacsintott felé.

            - Rád, Bence – mondta csábosan, csillogó szemekkel.

            - Rád… - kezdte a srác, de nem tudta befejezni.

            - Villő – segített neki Valentina. – A nevem Villő. Bocsi, elfelejtettem.

            - Szép a neved. Is. Akkor hát, rád, Villő.

            Koccintottak, majd belekortyoltak a sörbe. Eközben belépett a pubba az a nyomozónő. Feléjük sem pillantott, csak leült egy éppen megüresedett asztalhoz az ablak mellé. Kivette az itallapot egy tartóból és halvány mosollyal nézegette. Végül teát rendelt. Hát, persze, mert szolgálatban van, gondolta Valentina.

            Bencéhez fordult, aki kezdte valamiért feleslegesnek érezni magát.

            - Még mindig bánkódsz? – kérdezte tőle Valentina.

            - Igen – sóhajtotta az.

            - Amiatt a Kíra miatt?

            - Igen. Miatta.

            - Felejtsd őt el. Az a lány megérdemli a sorsát. Hidd el nekem, nem vár rá szép jövő. Pár év és lesz körülbelül két foga, na meg az lesz egyetlen öröme az életben, amikor a párja elengedi őt egy órára a barátnőjével plázázni. Ott is csak keseregni fog, miközben azon agyal, hogy miért kap otthon megint pofont.

            - Nem hiszem.

            - De. Ezek ilyenek. Rá kell nézni. Hol szedted össze? Egy lakótelep lépcsőjéről?

            - Nem. Társkeresőről.

            - Nem volt jobb választék?

            - Nem.

            - Ne hazudj. Valamiért megfogott. Vagánynak tűnt és mindenre késznek?

            Bence elvörösödött. Valentina úgy döntött, visszavesz. Villő. Most nem önmaga, hanem Villő. A cuki egyetemista joghallgató, vagy szociális munkás.

            - Bence – szólította lágyan. – Mondták már, hogy jóképű vagy?

            A srác arcán zavart mosoly jelent meg. Egy kicsit feszült is lett a kérdéstől.

            - Igen – felelte végül.

            - Csak nem hiszed el magadról.

            - Nem. Valóban nem.

            - Hány éves vagy?

            - Huszonegy.

            - Sok csajod volt?

            - Nem. Nem sok. A tanulás vette el az időmet.

            - Minek tanulsz?

            - Történésznek.

            Valentina elismerően biccentett.

            - Tanár leszel? – kérdezte.

            - Hát, az is, igen – felelte. – Persze, egyetemen.

            - Imádni fognak a hallgatóid.

            Erre Bence sármos mosolya előkerült. Ez még Valentinát is meglepte.

            - Ez az – súgta.

            - Micsoda? – kérdezte a srác és a sármos mosoly eltűnt.

            - Ne. Vissza akarom kapni azt a mosolyt.

            - Miért? Milyen volt?

            - Szívdöglesztő.

            - Ne hazudj.

            Valentina belekortyolt a sörébe, miközben a nyomozónőt figyelte, aki a teafiltert mártogatta a bögrébe azzal a sejtelmes mosolyával. Miért nem lép? Miért nem hívja ide az embereit? Mi a célja? Mire vár még? Utána visszafordult a sráchoz. Mennyire gyönyörű. Most kell lépni.

            - Tudod, mi a káosz? – kérdezte Valentina.

            Bence értetlenül nézett rá.

            - Nem értelek – mondta. – Mire gondolsz?

            - A káosz az egyetlen helyes választás az életben. Amikor ledöntöd a korlátaidat. Úgy, hogy nem törődsz azzal, mi lesz a következménye. Így lehetsz csak a valódi önmagad. Sehogy máshogy. Ha rendszerben élsz, normák szerint, akkor esélyed sincs arra, hogy megvalósítsd a céljaidat. Így hal meg odakint minden ember úgy, hogy sosem élt igazán. Hiába tűnnek boldognak. Valójában nem azok.

            - Mire akarsz ezzel kilyukadni?

            - Megmutatom neked, hogyan kell a káoszban létezni. Mindent érteni fogsz. Mindent. Meg fogja határozni az életedet.

            - Nem értelek.

            Ekkor Valentina a bakancsába rejtett fegyveréért nyúlt. Megvan. Ki van biztosítva. Rendben. Ezután felegyenesedett, miközben le sem vette a tébolyult szemeit Bencéről. Megkerülte az asztalt és leült Bence mellé. Az ujjaival végig simította a srác arcát. Elnézte a gyönyörű barna szemeket.

            - Felszabadítom a lelked – súgta lágyan. – Megadom, amire vágysz. És magamnak azt, amire én is vágyom.

            - Mire vágysz? – kérdezte Bence és kezdett ellazulni.

            - Most csak rád. A csókodra.

            Finoman megcsókolta Bencét, miközben gyengéden beletúrt a hajába. Valentina most érezte igazán, hogy végre boldog. Még ő maga is meglepődött, mennyire kizárta maga körül a világot. Nincs itt más, csak ő és ez a csoda. Még Viktorral sem érezte ezt. Soha. Hevesen vert a szíve. Amikor Bence is beletúrt a hajába, Valentina megremegett. Utána veszélyt érzett. Azonnal megfordult és látta, amint az a nyomozónő feláll az asztaltól és elindul a mosdó felé. Azok a zöld és fekete szemek kihívóan fordultak felé.

            Valentina visszanézett Bencére, aki meg akarta csókolni. Engedte magát, aztán a srác szemébe nézett.

            - Mindjárt visszajövök – súgta.

            Azzal felpattant és felvette a kabátját. Csak az abban lévő fegyver hangtompítós. Bence ijedten bámult rá.

            - Itt hagysz? – kérdezte.

            - Csak egy percre – kacsintott Valentina. – Ez egy női dolog. És a kabátomban hozzá a cucc. Bocsi. Sietek vissza. El ne menj.

            Adott még egy puszit Bence szájára, aztán a mosolyát lefagyasztva lépdelt a mosdó felé. Akárki is ez az idegen, most megkapja.

*

            Amikor Valentina belépett a mosdóba, egy fekete hajú lány éppen befejezte a sminkelést és kifelé indult. Az iszonyat lánya a vécéajtók felé fordult. Mindegyik résnyire nyitva. Előkapta a fegyverét. Itt kell lennie annak a nyomozónak. Kinyitotta az első ajtót. Senki. A másodikat, senki. Végig haladt az összesen, de semmi. Hol lehet? A férfi mosdóba ment be, vagy mi? Nem értette.

            - Valentina – súgta mögüle egy női hang.

            Az iszonyat lánya arra fordult, mire csak egy fekete villanást látott, a pisztolya eltűnt a kezéből és kéz tapadt a szájára. Olyan gyorsan történt az egész, hogy fel sem fogta, mi történik vele. Egyszer csak a vécéfülke oldalának dőlve figyelte, amint a zöld és fekete szemű lány elfordítja a zárat.

            Amikor az visszafordult felé, Valentina azt hitte, azonnal kiugrik a szíve a helyéről. A huszonéves lány szemei citromsárga fénnyel izzottak fel. Az iszonyat lánya sikoltani akart a látványtól, de nem jött ki a hang a torkán. Sőt, mozdulni sem volt képes. Az idegen levette a kezét a szájáról.

            - Ne félj tőlem, úrnőm – súgta az. – A nevem Kamilla. Engem édesanyád, Szilvia úrnő küldött érted. Te még nem is tudod, milyen nagy küldetésre születtél. Hamarosan közénk fogsz tartozni. Mi több, elfoglalod a trónt a Végítélet után. Még két hónap, Valentina úrnőm. Még két hónap és nem kell többé menekülnöd. Szívem szerint magammal vinnélek, de édesanyád nem engedi még. Tudod, most jobb, ha a hatóságok rád koncentrálnak. Így elvonjuk a figyelmet arról, mire is készülünk. A rendőrségen nagyon sok ellenségünk van. A gyanú legkisebb jele is fenyegetést jelent számunkra.

            Valentina előtt megfordult a világ. Életben nem rettegett még ennyire. A pisztolyt figyelte a kezében. Az előbb nem érezte. Most pedig ott volt. De mozdítani sem tudta. Csoda, hogy meg tud állni egyhelyben. Visszanézett a kedvesen mosolygó lányra.

            - Nem fogsz erre emlékezni – súgta Kamilla. – Semmire sem. Most elindulsz kifelé a kocsidhoz és visszatérsz a házba, ahol rejtőzől. Reggel pedig folytatod az utadat. Nem fogsz emlékezni erre a srácra sem. Nem kell félned. A rendőrök már nem gyanakodnak odakint. Az egyik közénk tartozik. Amint kilépek innen, te is elindulsz. Hamarosan találkozni fogunk, úrnőm.

            A lány tisztelettel meghajolt előtte, aztán kilépett az ajtón. Valentina ekkor elrakta a fegyverét, majd azon gondolkozott, mit is keres itt. Talán vécére kellett mennie. Kiesett vagy félóra. Az előbb még vásárolt egy boltban. Megrázta a fejét. Össze kell szednie magát. Elindult kifelé. Vissza kell mennie a házba. Fáradt.

*

            Bence odakint hiába szólította Valentinát „drágámnak”, az oda sem fordult. Kilépett a pub ajtaján a sötétedésbe és másodpercek alatt eltűnt a tömegben. A srác megsemmisülten nézett utána. Hol rontotta el? Hogy bízhatott benne? Ez is úgy lépett le, mint a többi. Sőt, még jobban megalázta. Sokkos állapotban, megsemmisülten fordult a söréhez. Ott volt a lányé is. Mi történt? Sírni tudott volna. Az előbb még ez a gyönyörű teremtés úgy csókolta, mint még soha senki, erre vége. Egy szó nélkül itt hagyta.

            - Ez jól lelépett – mondta egy kellemes női hang.

            Bence felnézett. A vörös hajú csaposlány nézett le rá, kezében egy tálcával.

            - Nem értem – súgta Bence. – Nem értem.

            A lány erre elmosolyodott. Akkor az övé pálya. Bence értetlenül nézte őt. Erre az közelebb lépett hozzá a csábos mosolyával.

            - Tíz perc múlva leváltanak – súgta bizalmasan. – Eljöhetnél velem egy másik helyre.

            - Mára ez már sok volt – sóhajtott Bence.

            A lány oldalra döntötte a fejét. A srác érezte ebben a teremtésben a kedvességet és őszinteséget.

            - Én nem lépek le – súgta a lány. – Csak veled.

            Káosz, hallotta a fejében Valentina hangját Bence. Látta lány egyenruháján a keresztnevét. Flóra. Lesz, ami lesz. Káosz. Semmi görcsölés. Semmi félelem. Kacsintott a lány felé.

            - Megvárlak, Flóra – mondta halkan és elővette a sármos mosolyát.

            - Ajánlom is, Bence – kacsintott vissza a lány.

2023.december 28.

Budapest