Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/37.rész

Összetartó lelkek

            Magányosan, teljesen kimerülve fekszem egy üres és csendes kórterem félhomályában. A hadsereg visszafoglalta a székesfehérvári kolóniát. Aisha eltűnt. Amikor leértünk a hóborította utcára, egyszercsak szem elől vesztettük a pánikba esett tömegben. Zseniális. Az ablak felé fordítom fejem, még sötét van, de hamarosan hajnalodik. Aisha még ott lehet valahol odakint. Elmosolyodok. Büszke vagyok rá. Ki fog jutni innen. Bár gyanítom, hogy a hadsereg nem is keresi, mert segédkezett nekik az ellenállók ellen.

            Apropó. Az ellenállók. Sokat elfogtak, de a legtöbb nem adta meg magát. A végsőkig harcoltak. De Klaudia, Olivér és az az ezredes kijutott innen a helikopterükkel. Nem is bánom. Mert Klaudia is ott volt a gépen. A szavait, melyben Vincét és engem méltatott, sosem fogom elfelejteni. Remélem, most már biztonságban van. A rókára pillantok. Mosolyog. Oké. Ezek szerint minden rendben.

            Hangokat hallok a sötét folyosó felől. És nem az ügyeletes nővér az. Ezek erősen koppanó bakancsok. Közel vagyok az ajtóhoz. Talán az egyik őr lehet. Végül a hozzám közeli ajtóban Niki jelenik meg. Meglepődik, majd elmosolyodik.

            - Mi van, hugicám? – kérdi és leül az ágyam melletti a székbe. – Te sem tudsz aludni?

            - Nem – súgom. – Otthon akarok lenni.

            Erre bólint.

            - Ahogy én is – mondja.

            - Reggel már elmehetünk? – kérdem.

            - Igen. Szerencsére nem komolyak a sérüléseid.

            - Nálad minden rendben?

            - Minden. Megírtam a jelentést. Röviden. A megjegyzésbe beleírtam, hogy kövessék nyomon az eseményeket a mesterséges intelligenciával. Minket pedig hagyjanak hazamenni a helyőrségünkbe.

            Elmosolyodok.

            - Így elküldted? – kérdem.

            - Naná – bólint.

            Nevetünk egyet. Ám látom, hogy a Nővéremet valami nagyon aggasztja. Ha pedig őt valami aggasztja, akkor igencsak komoly probléma lehet.

            - Van még valami? – kérdem.

            - Egy jó és egy rossz hír – vágja rá. – Melyikkel kezdjem?

            - A rosszal.

            Sóhajt egy nagyot, majd közelebb húzza magát a székkel.

            - Nem olyan komoly – kezdi. – De azért bosszantó.

            - Mi történt? – kérdem izgatottan.

            - A pilóták és az őrangyal drónok készítettek légi felvételeket a menekülő helikopterekről.

            - És?

            - A képeken jól látszik egy az ellenállókétól különböző helikopter. Az nem menekült. Az a pilóta mindenáron, őrült módjára le akart szállni a káosz ellenére. Végül feladta és teljesen más irányban lépett le a zónából.

            - Kik lehettek azok?

            - Az őrangyal drón azonosította a járművet. Nagyon gyorsan. És aszerint csak a pilóta tartózkodott a gépen. Őt az arcfelismerő azonosította.

            - Ki volt az?

            Niki sóhajt egyet és bár nem látom, de biztos vagyok benne, hogy ökölbe szorultak a kezei.

            - Sarah – feleli. – Sarah Wong személyesen.

            Ledöbbenek.

            - Mi? – kérdem.

            - Bizony – bólint a Nővérem. – Az a nő nem adja fel. Vadászik ránk.

            Nagyot nyelek. Sarah egy pszichopata gyilkos. Egy maffiakirálynő, aki a hadsereggel üzletel.

            - Képes volt egyedül idejönni? – teszem fel a költői kérdést.

            Niki megvonja a vállát.

            - Hát, őrült szegény – feleli. – És ez fogja okozni a vesztét.

            Megjelenik az arcán az a magabiztos mosolya. Ez, mint mindig, most is megnyugtat.

            - Velünk legutóbb sem volt egyszerű dolga – folytatja. – És most, hogy számítunk is rá, szegényke esélytelen lesz.

            Bólintok. Ezen túl is jutottunk.

            - És mi a jó hír?

            Niki mosolya szélesebb lesz. A szemei csillognak.

            - A budapesti központból hívtak nemrég – kezdi. – A főparancsnokság egyik adminisztrátora. Minden felsővezetőt felébresztettek az éjjel. Jelenleg is zajlik a válságstáb munkája. És van még valaki, aki álmatlanul, de fáradhatatlanul dolgozik. Találd ki, hogy kicsoda.

            - Kicsoda? – kérdem, de kezdek rosszat sejteni.

            - Ipolyvölgyi Sándor vezérezredes úr személyesen.

            Összeszorul a szívem. Na, ez az, amit nem akartam hallani. Ipolyvölgyi a katonai vezetés parancsnoka és egyben az ország vezére. Egy diktátor. Próbálok nem fintorogni, hiszen a Nővérem teljesen odavan ezért az emberért. Ezért a szörnyetegért.

            - És hol itt a jó hír? – kérdem már túl őszinte mosollyal.

            Niki egy kicsit neheztelve oldalra dönti a fejét.

            - Hugicám – kezdi egy kicsit rosszallóan, de egy kicsit megértően is. – Függetlenül attól, mit gondolsz róla, ő a vezérünk, aki mindent megtesz azért, hogy…

            - Mi a jó hír, Niki? – vágok közbe finoman.

            A Nővérem sóhajt egyet. Rám hagyja. Tudja jól, hogy én sosem fogok megbékélni azzal az emberrel.

            - Jól van – bólint. – Szóval a jó hír az, hogy a fülébe jutott, hogy mi ketten voltunk azok, akik leadták a vészjelzést, ezzel megmentve a kolónia lakóit.

            - És? – kérdem izgatottan.

            - Személyesen akar kitüntetni minket.

            Ledöbbenek. Én nem akarok azzal az emberrel találkozni. Most már elrejteni sem tudom a nemtetszésemet. Magamba zuhanva nézek magam elé. Niki finoman maga felé fordítja az arcomat.

            - Ez jó hír – mondja kellemes hangon.

            - Niki – kezdem óvatosan. – Biztos muszáj találkoznunk vele?

            - Biztos. Látni akar minket. Egy szűkebb, főparancsnoksági ceremónián, amit közvetíteni is fognak.

            - Közvetíteni? Élőben?

            - Így van.

            Hirtelen úgy érzem, most kéne megszöknöm és kiszaladni a világból. Ezt nem tehetik velem! Nem!

            A Nővérem látja, min megyek keresztül. Elmosolyodik. Megnyugtat a mosolya. Végül finoman magához ölel.

            - Ott állok majd melletted – súgja a fülembe. – Végig ott leszek és vigyázok rád. Ahogyan mindig. Semmitől sem kell félned. Semmitől. Mi ketten összetartó lelkek vagyunk, akik sosem hagyják cserben egymást.

            - Soha – súgom én is. – Soha.

            - Annyi mindent átéltünk már. Annyi borzalmat. És megannyi jót.

            - Igen.

            Vetek egy pillantást a rókára. Bíztat. Mosolyog. Behunyom a szemem. Elmosolyodok.

            - Nővérem – súgom Niki fülébe.

            - Hugicám – súgja a fülembe.

Vége a 8.évadnak

2025.június 14-20.

Budapest

Rajz: AI