Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI
6.évad/1.rész
Ébredj!
Süllyedek. Olyan érzés, mint amikor a nyári hétvégenként elfeküdtem az ebéd után a hintaágyon. Árnyékban voltam, de figyeltem, amint a napsugár betelíti a nagy hátsókertet és a fényében megcsillannak a cseppek fűszálakon, vagy éppen egy pillangó szárnyain. Jelenben léteztem. Nem volt más, csak én és ez a csoda, ami előttem zajlott. Ilyenkor szépen lassan engedtem lecsukódni a szemhéjaimat, majd a legbékésebb álom következett. Néha arra ébredtem, hogy apa hangosan böffent egyet. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, amint ott áll kávésbögrével a kezében. Utána felém fordult azzal a játékos, örökké vidám mosolyával. Nem tudtam nem nevetni.
Süllyedek most is. Hallom, amint Zsolt bakancsa egyet koppan mellettem. De nekem csak egy emlék villan be. Nyolcéves vagyok és anyával a Margitszigeten sétálunk. Azt hiszem, január lehetett, de már nem emlékszem pontosan. Hideg volt, de nagyon szépen sütött a nap. Anya szőke haja megcsillant a napfényben, akárcsak a mosolya. Nagyokat nevettem rajta, amiért hamisan és hangosan énekelt. Aztán valamit észrevesz. Az önfeledt jókedv helyére a rémület kerül. Követem a tekintetét és akkor látom a katonákat a fekete egyenruhában. Talán öten vannak. A kezükben gépfegyver, a szemük fürkésző. Gyanakodva mérnek végig minket. Olyan érzést keltenek bennem, mintha valamivel elmaradtam volna, valami rosszat tettem volna, de fogalmam sincs mi az. Bűntudat. Bűntudatot keltenek bennem. El is szégyellem magam. Az egyik férfinak borzasztóan hideg, kék szeme van. Nagyon megijedek tőle. A sűrű fák miatt nem tudjuk kikerülni őket. Elmenetelnek mellettünk. Sokkos állapotban nézek utánuk. Rettegek. Valami bűnt követtem el biztos, amiért így néztek rám. Biztos azért, mert hangosan nevettem. Anya ekkor hirtelen magához fordít. Ott guggol előttem és bár erősnek mutatkozik, mégis látom rajta, hogy ő is fél, akárcsak én.
- Kincsem – súgja. – Jól vagy?
Megrázom a fejem és könnyezni kezdek. Anya ekkor magához ölel.
- Ne félj ezektől – nyugtat meg azon a kellemes hangján. – Nem bántanak.
- De úgy néztek ránk… - rebegem.
- Mindenkire így néznek.
- De miért?
- Mert ilyennek kell lenniük. Szigorúnak. De nem bántanának soha. Hidd el. Nem fognak téged bántani.
- De ugye titeket sem?
- Minket sem.
Aztán tízéves voltam, amikor ott álltam a kertben a sírjuknál. A születésnapomon. Ott reszkettem a hidegben és tudtam, hogy el kell indulnom, mert idő kérdése és engem is megtalálnak. Az út mentén sétáltam a tankok között és még mindig sírtam. Sírtam akkor is, amikor visszanéztem a Megyeri hídon állva Dunakeszi irányába. Hol fogok aludni? Túl fogom-e élni a telet? Egyik sem érdekelt. Csak a tudat erősödött bennem, hogy egyedül maradtam. Teljesen egyedül.
Két év kellett, hogy rájöjjek, a sors jó irányba is terelhet. Amikor Niki letörölte az arcomról a sarat és könnyes szemekkel átölelt, tudtam, hogy megérkeztem egy új életbe. Egy új életbe, amit örökre elveszíthetek, hogy aztán ismét eljöjjön egy újabb korszak. Nem. Nem, akarok még egyet. Nem akarok többé elveszíteni senkit. A Nővéremtől visszakaptam mindazt, amit elvettek tőlem. Visszakaptam a szüleim mosolyát és ölelését. Visszakaptam a megnyugtató szavakat, az összetartozás érzését.
Még mindig süllyedek, de már nem akarok. Fel kell ébrednem. Ki kell nyitnom a szemem. Meg kell védenem Maját és meg kell találnunk Nikit. Ez a kötelességem. Védeni az életet. Másokért élni. Megvédeni mindenkit. A bajtársaimat is. Igen. Angéla, fel kell ébredned. Érzem a fájdalmat. Koppan a bakancs. Egy villanásig látom Zsolt kifejezéstelen tekintetét. Ott áll felettem még mindig. Vár valamire.
Hallom Maja sikolyát. Üvölt. Dulakodást hallok. Működésbe lép a lángszóró. Forróság. Gyerünk, Angéla! Ébredj! Tudod, mi a dolgod! Hiába nehéz! Hiába nincs erőd! Gyerünk! Ébredj!
Látom Nikit, amint büszke mosollyal figyel az eskütételemen. Most pedig fogságba került. Utána egy kép Majáról, ahogyan gyertyákat készít egy kis műhelyben, az egyikre pedig az én nevemet írja. És most veszélyben van. Hallom, amint Zsolttal harcol. Ébredj, Angéla! Gyerünk!
Felnyitom a szemem. Tőlem jobbra fordulok. Zsolt éppen megüti Maját, aki ettől elterül a padlón. Ott van a földön a lángszóró is. Ez a szörnyeteg pedig most lehajol érte. Nem tudja, hogy magamhoz tértem. Azonnal felé rúgok és az arcát találom el. Ettől hátra vetődik, neki a falnak. Megragadom a lángszórót és tőlem a balra a folyosó felé hajítom. A padlóra zuhanva elcsúszik jó messzire.
Felpattanok, mire Zsolt nekem ront. Elhajolok egy ütés elől, közben valami természetfeletti erővel felkapom a poroltót a földről. Azzal mérek rá egy ütést. Eltalálom, mire megszédül és ismét a falnak csattan. Maja is felpattan és a pisztolyát rászegezi. Zsolt valami elképesztő gyorsasággal kiüti a kezéből. Aztán látok egy bakancsot közelíteni és a poroltó kirepül a kezemből.
Megszédülve figyelem, amint ez a piromániás kivédi az Őrangyalom ütéseit. Ismét felkapom a poroltót hátba verem vele Zsoltot. Aztán újra. Eközben ő a zsebébe nyúl, nyilván a távirányítójáért. Nem tudom megakadályozni. Túl gyors. A folyosóra ismét sötétség vetül. Maja felüvölt. Csattanás.
Hirtelen érzek egy iszonyú fájdalmat a fejemen, utána elterülök a földön. Bakancsok koppannak. Valaki tüzet nyit. Többször lő. Aztán hirtelen csend. Szédülök, de nagyon gyorsan összeszedem magam.
- Maja! – kiáltom.
Ekkor őrült nagy erővel megszólal egy riasztó és vörös fények kezdenek villogni. Egy női géphang harsan fel.
- Figyelem! – kezdi higgadtan. – Tizenöt másodperc múlva az épület felrobban! A művelet már nem vonható vissza!
Maja megragadja a karomat. A vörösen villódzó fényekben szaladunk a folyosón. Teljesen reménytelen a helyzet.
- Tizenhárom… – kezdi meg a női géphang a visszaszámlálást. – Tizenkettő…
Befordulunk egy ajtónál, ám hamar kiderül, hogy ez csak raktárhelyiség. A polcok a padlóra dőlve hevernek.
- Tizenegy…
Sehol egy másik ajtó. Rossz irányba indultunk el. Gyorsan megfordulunk.
- Tíz...
Nincs esélyünk. Itt van vége. Zsolt nyilván kijutott, mert tudta, merre kell menni.
- Kilenc…
Befordulunk egy szobába, látok egy fehér fényt. Ez a kijárat! De hát hiába jutunk ki innen, túl messzire nem jutunk.
- Nyolc…
Már kint vagyunk. A majdnem térdig érő hóban és sűrű ködben botladozunk a fák irányába. Túl messze van. Oda kell érnünk! Mindjárt! Néhány lépés! Csak néhány lépés! Ekkor hatalmas robbanás rázza meg az amúgy is lidérces tájat. Egy bokor mögé vetődünk. Maja védelmezően magához ölel. Eközben a föld is megremeg egy újabb robbanástól. Egy nagyobb tárgy csapódik a tőlünk nem messze álló fának.
Felpattanunk és szaladni kezdünk. Nem sokkal később mögöttünk is a földbe csapódik egy darab. Még jó, hogy eljöttünk onnan. A fák között cikázva haladunk előre, amikor felbőg egy motor és hangos reccsenések követik. Balra fordulunk és látjuk, amint Zsolt a speciális járművével száguld felénk, miközben sorra töri ki a helyükről a fákat.
- Mozgás! – üvölti Maja.
Egyenesen szaladni kezdünk előre. Nincs más választásunk. Nem merek oldalra nézni és nem is kell, mert egyre közelebbinek hallom annak páncélozott járműnek a hangját. Nagyon gyorsan halad, egyszerűen nem akasztják meg a fák.
Egy szélesebb törzsű fa felé közeledünk. Azt már csak nem meri megkockáztatni ez az őrült. Oldalra pillantok, az épület ekkor még egyet robban a távolban és egy fémtárgy csapódik a tanknak. Zsolt ettől kizökken, a jármű imbolyogni kezd. Hol felénk kanyarodik, hol az ellenkező irányba, utána pedig elszáguld mögöttünk az autópálya irányába. Ezt megúsztuk. Talán. Nem merek a rókára nézni.
*
Szerencsére Zsolt nem jött vissza. A radarról is eltűnt északkeleti irányban. Nyilván leárnyékolta magát és úgy haladt tovább, de ezúttal úgy érzem, nem fog egy darabig a nyomunkban lenni.
A speciális járművel egy közeli benzinkút romjainál álltunk meg. Maja egy fekete műszerrel röntgenezi meg az arcom, valamint a retinámat is elemzi. Miután nem talált semmi komolyabb sérülést, én is megvizsgálom őt. Rendben vagyunk. Persze, mihez képest. Én még egy kicsit sokkos állapotban vagyok. Az Őrangyalom átnyújt egy gyógyszert és egy palack ásványvizet.
- Vedd ezt be – mondja lágyan. – Fájdalomcsillapító.
- Köszönöm – súgom és elveszem tőle őket.
Leül mellém, a volán mögé. Beveszem a gyógyszert, ráiszom a vizet. Azután mind a ketten a teljesen összedőlt benzinkutat nézzük, mely egy rémálomszerű sziluettként áll az egyre oszladozó ködben.
- Ez az egész zóna egy rémálom – mondom halkan.
- És ellenséges területen vagyunk – teszi hozzá Maja. – Bármelyik pillanatban érhet egy kellemetlen meglepetés.
- Abban már van rutinunk. Zsolt remek tanítómester.
Az Őrangyalom elmosolyodik.
- Igazad van – mondja. – Legalább ennyi jót tesz értünk.
Ismét belenyilall a fejembe a fájdalom. Mintha migrénem volna. Maja a vállamra teszi a kezét.
- Aludj egy kicsit – mondja lágyan. – Pihenned kell. Valahogyan túl kell élnünk ebben a zónában.
- Nem merek – súgom, miközben a ködöt figyelem.
- Nem aludtál egész éjjel.
- Nem baj.
Maja közelebb hajol hozzám.
- Angéla – súgja. – Csak egy kicsit aludj. Őrködöm addig. Bármi van, felébresztelek. Oké?
Felé fordulok. Pár másodpercig mintha anya arcát látnám. Behunyom a szemem, majd lassan kinyitom újra. Nem tudok megszólalni. Csak bólintok. A következő percben már be is takarózom a matracon fekve. A rókát figyelem. Veszélyt jelez. Nem lepődök meg. Ellenséges területen vagyunk.
Elalszom egy pillanat alatt.
*
Tízéves vagyok és egy tábortűz előtt didergek. Egy hónapja hagytam el az otthonom és az életem. Figyelem a tüzet. Csoda, hogy meg tudtam gyújtani. Az erdőben vagyok valahol Pilisszentkereszt környékén. Fának dőlve ülök és elnézek jobbra. Sűrű hó borítja az egész környéket. Ha megint esni kezd, szerintem elalszik a láng. Keresnem kéne egy házat. Egy elhagyatott viskót. Biztos van egy környéken.
De hisz mozdulni sem tudok, úgy fázom. Reszkető kézzel veszem elő a táskámból azt a bögrét, amit még tavaly kaptam a születésnapomra. Anya és apa iratta rá a nevemet. Egy kis állványon felforralok egy kis havat az üres konzervdobozban, aztán töltök a bögrébe. Belerakok egy gyömbéres teafiltert. Áztatgatom. Áztatgatom. Minek élek? Áztatgatom. De komolyan, minek? Áztatgatom tovább.
Belekortyolok. Nincs válasz. El kéne aludnom. Levenném a kabátot és elaludnék. Örökre. Anya és apa biztosan vár már. Felnézek az égre. A fenyőfák az égig nyúlnak. Látom az eget. Hófelhők.
Az úton haladok a puskával a kezemben. Nem tudom, merre vezet. Egy kicsit remegni kezd a lábaim alatt az aszfalt. Visszanézek a kanyar felé. Hallom egy motor zaját. Terepjáró lehet. Azonnal beszaladok a fák közé. Egy bokor mögött bújok el. Egy nagy fekete terepjáró közelít lassan. Biztosan a fekete egyenruhások. Tuti, hogy ők azok. Ezek is olyanok lehetnek, mint odahaza.
A jármű megáll. Reszkető kézzel célzok feléjük a puskámmal. Egy rövid fekete hajú nő száll ki a volán mögül, az anyósülés felől pedig egy fekete sisakot viselő férfi. A kezükben fegyver.
- Itt volt – mondja nő a színtelen hangon, mintha gép volna.
- Ebben a zónában? – kérdi a férfi, miközben a fákat figyeli.
- Nem juthatott messzire.
- Biztos vagy benne, hogy kém?
- Civileket küldenek felderítő útra. Rajtuk keresztül támadnak minket.
Férfi arca eltorzul a haragtól és kibiztosítja a fegyverét.
- Fedezz – sziszegi.
Túl közel vannak hozzám. Megfordulok. Esélyem sincs. Sehol egy fedezék a fákon és bokrokon kívül. A bakancsok koppannak. A nő is kibiztosítja a fegyverét. Ezt nem hiszem el. Minek küzdesz, Angéla?
Egy fának állok háttal, miközben ezek az erdő sűrűje felé tartanak. Észre fognak venni. Talán a férfi vagy a nő mögöttem lépdel el. Oldalazva lépdelek a fa túlsó felére. A katona befordul, de mivel vastag a törzs, nem vesz észre. Hallom, amint távolodnak. A terepjárót figyelem.
A következő percben óvatosan kinyitom a csomagtartót. Élelem. Konzervek. Kukoricamálés csomagok. Gyorsan a táskámba hajítok annyit, amennyit csak elbírok. Hallok egy reccsenést az erdő felől. Rémülten pillantok oda. Semmi. Senki. Mindegy. Sietnem kell. Pisztoly. Töltények. A kabátom zsebébe rakom őket, aztán szépen lassan lecsukom a csomagtartó ajtaját.
Amennyire csak tudok, úgy szaladok az út túloldala felé. A fákat megkerülve haladok, el is esek egyszer, de gyorsan felpattanok. Éjszaka találok elhagyatott terepjárót, amit már alaposan kipakoltak. Beszállok a hátsó ülésre, előveszem a táskámból az egyik konzervet. Sólet. Apa főzött mindig. És olyan finom volt. Ez biztosan nem lesz olyan. Kinyitom, előveszek egy kanalat habzsolni kezdek. Talán két, vagy három napja nem ettem. Folynak a könnyeim és eszek.
Utána jó alaposan betakarózok. Hiába. Egyre hidegebb van a kocsiban. A tisztás másik végében tüzet rakok. Jó nagy tüzet. Megágyazok mellette, magamra terítem azt a vastag takarót, amit egy üzletház romjai között találtam. Figyelem a lángokat. Vajon most üldözőbe vettek a katonák? Biztosan rájöttek, hogy valaki lopott tőlük. Nem érdekel. Ennem kell nekem is. Vajon túlélem ezt az éjszakát?
Végül túlélem.
Megint.
*
Kinyitom a szemem. A róka rémülten néz rám. Hallom Maját beszélni valakivel. Vitatkoznak. Azonnal felülök és már csak azt látom, ahogy sóhajtva lenyom egy gombot a műszerfalon.
- Mi történt? – kérdem rémülten.
Felém fordul. Látom, hogy nagyon el van keseredve.
- Vannak fejlemények – kezdi. – Baján rajtaütöttek Harmatka csapatán.
- És? – kérdem, miközben egyre hevesebben ver a szívem.
- Legyőzték az árulókat. De Nikit és Harmatkát…nos, őket nem találták meg. Nem voltak ott.
folyt.köv.
2023.szeptember 18-21.
Budapest
