Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/11.rész

Sarah

            A sötétben ülve figyelem a kommunikátort. Egyszerre csak két kameraállást tudok nézni ezen a kicsi, a régi okostelefonokra hasonló műszeren. A kinti kameraképen látom, amint a reggeli ködből hirtelen Zsolt lép elő a fekete sisakjában és a fekete, páncélozott ruhájában. Határozottan halad a viskó bejárati ajtaja felé, egyáltalán nem fél. Semmi elővigyázatosság, semmi terepszemle. Ennyire még sosem volt magabiztos. Halad előre a lángszóróval, valamint a gépfegyverrel a kezében.

            - Közeledik – súgom Nikinek a fejhallgató mikrofonjába.

            - Remek – szól vissza a Nővérem. – Gyanakodik valamire?

            Figyelem, amint Zsolt megáll az ajtónál és az azonosítót kezdi gépelni a falról előugrott billentyűzeten.

            - Egyáltalán nem – súgom. – Teljesen magabiztos.

            - Szuper – nyugtázza Niki. – Akkor már bele is sétált a csapdánkba.

            - Még nem.

            - Nyugi, hugicám. Most elkaptuk.

            Megint ez az optimizmus. A rókára világítok a sötétben. Retteg. Veszélyt jelez. Eközben Zsolt belép az ajtón.

*

            Gépfegyverére hőkamera van szerelve. Rápillant, majd a hálószobába vezető ajtó melletti ajtó felé fordul. A lépcsőházba vezet. A felső szintre, ahol egy főtisztnek fenntartott hálószobából fogja a jelet. A hőkamerán két alvó személyt kell látnia. És miért? Mert magunkat leárnyékolva átvertük a rendszerét. Már ha sikerült. Ám akárhogyan is nézzük, reggel van, még bőven el lehet képzelni rólunk, hogy a borzalmas, kimerítő események után még mindig az igazak álmát alusszuk.

            Zsolt egy gombnyomással kinyitja az ajtót, ami halkan kinyílik előtte. Utána óvatosan, amennyire csak halkan tud elindul felfelé. Tényleg belesétál a csapdába. Rendben, csak ettől még nem vagyok nyugodt. Nagyon rossz érzésem van. És a legjobban Nikit féltem, aki igencsak magabiztos a búvóhelyét illetően is.

            - Jön fel a lépcsőn – súgom.

            - Hallom – súgja a Nővérem. – Kapcsold ki a kommunikátort.

            Azonnal kikapcsolom és minden sötétbe borul előttem. Hallom, amint Zsolt bakancsa koppan a padlón. Egyre közelebb van. A szemem kezd hozzászokni a sötéthez. Látom a felsőszint folyosójának vonalait a szellőzőrácson keresztül. Utána a zárt ajtót is, ahová ez a szörnyeteg tart. Igen. Jön. És akkor látom is.

            Megáll nekem háttal az ajtó előtt. Egy darabig nem mozdul. Olyan, mintha újra és újra elképzelné, hogy mit is fog művelni. Ez az ember valóban egy szörnyeteg, nem tudok mást mondani rá.

            A gépfegyverét a hátára húzza a hevederrel, majd lassan a nyitógombra teszi az ujját. Vár egy kicsit, aztán rácsap. Az ajtó kinyílik, ő pedig szinte bevetődik rajta és az ágyra céloz a lángszóróval. Megtorpan. Nem lát ott senkit. Azonnal megfordul, de csak a sötét folyosót látja. Kinéz a folyosóra és semmi. Egy darabig mindkét irányba figyel, aztán sietős léptekkel a széles ágyhoz lép és lerántja a takarót. Ott van a kis fekete, kéken villódzó műszer, ami a hamis képet sugározta a rendszerének.

            Ekkor két csattanás után a Nővérem mögötte terem a sisakjának szegezi a fegyvert. Látom a földön heverő szellőzőrácsot, amit kirúgott az előbb. Én is kirúgom, kivetődök a folyosóra és beszaladok a szobába. Oldalról szegezem Zsoltra fegyvert. Elkaptuk. Vége van. Legyőztük.

            Nővérem elmosolyodik.

            - Vége a játéknak, Zsolt – mondja. – Jobb, ha nem mozdulsz.

            Gyorsan én is Zsolt mögé lépek. Niki mosolya továbbra is töretlen.

            - Bár, tehetnél egy hirtelen mozdulatot – folytatja. - Akkor lenne okunk végleg véget vetni az ámokfutásodnak.

- Nekem sokkal jobb ötletem van – szól közbe a női hang a folyosó sötétje felől. – Mindhárman leteszitek a fegyvert, de most rögtön.

            Niki és én azonnal odafordulunk. A titokzatos idegen sziluettje megjelenik az ajtóban és halvány vörös villogást látunk a kezében. Ahogyan lassan belép kirajzolódik egy ázsiai nő szigorú és ijesztően elszánt tekintete. A hosszú, szőkére festett haja copfban. Körülbelül huszonöt, vagy harmincéves lehet és a hadsereg fekete, kommandós egyenruháját viseli. Vannak kézifegyverei. Gránátok. De nem is ezek azok, amitől megijedek. A fekete szemeiből erő és félelmet nem ismerő küldetéstudat sugárzik. Szinte azonnal megköveteli magának a tiszteletet és a pillantásaival máris érezteti velünk, hogy mindnyájan azt fogjuk tenni, amit csak parancsol. Sok kegyetlen arcot láttam már, többtől is rettegtem, de egyik sem volt ehhez a nőéhez fogható.

A villódzó fényeket követve megpillantom a kezében a fekete műszert. Ahogy sejtettem. Egy robbanószer. Ráadásul élesítve van. Egy gombnyomás választja el a robbanástól. Ha pedig az megtörténik, akkor nemcsak mi, de egész viskó úgy eltűnik a környékről, mintha itt sem lett volna.

A Nővérem felé pillantok. Úgy bámulja a nőt, mintha régről ismerné. Azonban az közömbösen pillant rá. A legnagyobb megdöbbenésemre Zsolt kikapcsolja a lángszóró lángját, majd óvatosan leteszi az ágy mellé a fegyvereit. Niki biccent felém, majd ő is leteszi. Én a fekete szemeit szigorúan felém fordító nő felé pillantok. Egy darabig elveszek a félelemben, elhomályosodik a látásom is egy pillanatra. Aztán engedelmeskedem én is.

Niki hümmög egyet. Megint kezdi. Most ne, Niki, kérlek.

- Te vagy Sarah Wong – mondja.

            - Örvendek – biccent az. – Ennek örömére most lemegyünk a monitorszobába és elbeszélgetünk egymással.

*

            - Vedd le a sisakod! – parancsolja a nő a vele szemben álló Zsoltnak.

            Mi Nikivel a kanapén ülve döbbenten ülve figyeljük, amint a lépcsőkhöz vezető ajtónál álló férfi szótlanul bámul a Sarah-ra, aki miután az övére csatolja a robbanószerkezetet, azonnal előkap egy pisztolyt.

            - Gyerünk – sürgeti halkan, a kitörés előtti nyugalommal.

            Zsolt lassan a sisakjához nyúl és két kattintással leveszi azt a fejéről. Ledöbbenek. A kifejezéstelen, ijesztő tekintetű szörnyeteg helyett egy kissé ijedt, bűnbánó férfi arcát látjuk. Mint aki tudja, hogy pofont fog kapni, felkészült rá, mégis tart tőle és el akarja kerülni. Kezdek gyanakodni.

            Sarah elmosolyodik. Ám a szemei továbbra is szigorúak és fürkészőek maradnak.

            - Annyira hiányoztál – súgja.

            Ledöbbenek és Niki felé pillantok, aki úgyszintén. Mire visszafordulok, a nő arcáról szépen lassan lehervad a mosoly.

            - Hol van a táska? – kérdi.

            Zsolt nem felel. Csak bámul rá. Sarah fenyegetően közelebb lép hozzá. Nagyon úgy néz ki, hogy meg fogja ütni.

            - Eszembe jutnak dolgok – kezdi higgadtan. – Évekkel ezelőtt. Amikor a romok között kóboroltál. Egyedül. Én pedig rád találtam. Megosztottam veled az otthonomat. Ápoltalak. Ápoltam a lelked. Megismertem a világod. És úgy vigyáztam rád, mint a szemem fényére. Amikor hibáztál és elkaptak, én voltam az, aki rábeszélte a bátyámat, hogy építsen be néhány embert a hadseregbe, hogy szabadítsanak ki téged. Így volt? És sikerült nekik. Nekem köszönheted, hogy újra szabad vagy. A legnagyobb kincs voltál az életemben. És mit kértem cserébe? Azt a táskát, amit ennek a kettőnek adtak volna át. Ez egy remek lehetőség lett volna. Én végre visszaszerzem azt, ami a családomat illeti. Te pedig bosszút állhatsz ezen a kettőn. Valamint ez volt a te próbád. Rábízhattam volna az embereimre. De te kaptad ezt a feladatot. Bizonyíthattál volna. És te erre mit csináltál? Megint nem tudtál uralkodni magadon. Reménytelen vagy. És szégyenbe hoztál a családom előtt.

            Zsolt lehajtja a fejét. Sarah még közelebb lép hozzá. Alacsonyabb nála, így a fejét egy kicsit oldalra döntve, bele tud nézni a férfi szemeibe. Nem szeretném, hogy ez nő rám is így bámuljon – félelmetes.

            - Nem mondasz erre semmit? – faggatja. – Komolyan semmit?

            Erre Zsolt a nő szemébe néz. És végül megszólal: - Sajnálom.

            Pont így képzeltem el a hangját. Mély. Nagyon tiszta és nagyon szépen cseng. Olyan, akár egy színésznek.

            - Sajnálod? – kérdez vissza megvetően Sarah. – Ennyi? És ezzel el van rendezve?

            - Nem tudok már mit tenni – mondja Zsolt.  

            A nő hosszan bámulja őt. Látszik, hogy mélységesen csalódott.

            - Akkor a bátyámnak igaza volt – közli halkan. – Csak az időnket vesztegetjük veled.

            Félszemmel látom, amint Niki feléjük fordul.

            - Kezdelek sajnálni, Zsolt – kezdi. – A lehető legrosszabb lóra tettél. Lepaktáltál a finoman szólva kéteshírű Wong-családdal. Akiknek a nevét jól ismerik az egész Távol-Keleten. Főleg Hongkongban. De persze itt Európában is, ahol Sarah és a fiatalabbik bátyja, William Wong tevékenykedik. Afféle helytartóként.

            Sarah lassan, de vészjóslóan fordítja Niki felé azt a félelmetes tekintetét. Ám a Nővérem megállíthatatlan.

            - A Wong-családba állítólag nagyon könnyű bekerülni – folytatja. – Ám kijutni onnan csak egy fekete zsákban, vagy valamelyik éttermükön keresztül lehet. Nincs az a bűn a világon, amit már ne követtek volna el.

            Sarah elmosolyodik. Bár ne tenné.

            - Örülök, hogy ilyen művelt vagy – mondja és biccent egyet. – Így legalább tudod, mire számíthatsz, ha továbbra is hősködsz.

            A mosolya lehervad, majd a szigorú szemeivel visszanéz Zsoltra.

            - A zsoldosok útban vannak a szektorba – mondja. – Szerintem ezért a kettőért elhozzák nekünk a táskát.

            - A lány a fontos nekik – vágja rá Zsolt.

            Ekkor Sarah felém fordul. Hosszan néz a szemembe. Két másodperc alatt minden erőm eltűnik. A tekintetéből jól látszik, hogy egyszerűen emberszámba sem vesz. Az arisztokratikus gőg mellett valami végtelenül gonosz kíméletlenség is csillog a fekete szemeiben. Ez a nő régóta ahhoz szokhatott, hogy mindig az van, amit ő akar, a parancsai megkérdőjelezhetetlenek és kegyetlenül elbánik azokkal, akik keresztülhúzzák a számításait. Azt hittem, néztem már a gonosz arcába. De tévedtem. Egészen eddig a pillanatig egyszer sem láttam magát az ördögöt. Sarah mellett még Zsolt is egy angyalnak tűnik.

            - Miért pont ő? – kérdi úgy, hogy végig engem néz. – Ez csak egy kadét. Talán tud valami titkot?

            - Nem tudom – feleli Zsolt.

            - Sosem tudjuk meg. Rendben. A másikat elintézheted. De gyorsan. Idegesít a jelenléte.

            Több se kell nekem, azonnal felpattanok és farkasszemet nézek Sarah-val. Most már nem félek tőle. A szívem egyre hevesebben ver, szédülni kezdek. Niki hangját hallom, ahogyan már parancsba adja, hogy üljek vissza, de nem érdekel. Nem fogom hagyni senkinek, hogy bántsa a Nővéremet.

            - Nem – mondom a nő szemébe és közelebb lépek hozzá. – Azt én nem hagyom.

            Sarah elmosolyodik.

            - Miért? – kérdi halkan. – Ki vagy te?

            - A húga – vágom rá. – A testvére! Te is a bátyád mellé állnál!

            Erre nem mond semmit csak figyel. Vet egy pillantást Zsolt felé, aztán visszafordul hozzám azzal hátborzongató mosolyával.

            - Ez a lány még nálad is bátrabb – mondja és biccent egyet. – Angéla a neved, ugye?

            - Hagyd békén a Nővéremet – sziszegem neki.

            - Különben?

            Erre tudnék mit mondani, de inkább nem mondok semmit.

            - Na, mond – noszogat. – Kiváncsi vagyok.

            Niki ekkor megjelenik mellettem.

            - Ülj vissza, Angéla! – szól rám. – Gyerünk!

            Sarah int Niki felé.

            - Te ülj vissza – parancsolja halkan.

            - Nem – erősködik Niki.

            Szinte csak egy villanást látok. Sarah rúgásától Niki elterül a földön. Pánikba esve fordulok arra. Elvesztette az eszméletét. Ekkor a nő megragad és maga felé fordít. Sátáni mosollyal bámul a szemembe.

            - Volt egyszer egy bátor nyomozó Hongkongban – kezdi. – Éveken át vadászott ránk. Főleg rám. Ha hazamentem, biztosan ott volt a reptéren. Figyelt. Várta, hogy mikor hibázok. Kitartó volt. Nem tudta, hogy nekem hátul is van szemem. Még Pestre is utánam jött. Állítólag a jelvényéről is lemondott miattam. Végül otthon tiszteletadás mellett temették el. Pekingből is küldtek utánam zsoldosokat. Ügynököket. Egyikük sem tért haza. Élve. Tehát, miből gondolod, hogy majd pont te állítasz meg?

            - Mert a Nővérem nélkül már nem lesz vesztenivalóm – vágom rá.

            A mosolya csak szélesebb lesz. A megvetés eltűnik és elismerés lép a helyébe.

            - Pedig úgy tudom, hogy nem a testvéred – mondja.

            - De igen – mondom. – Már az.

            - Bármit megtennél érte?

            - Igen.

            Közelebb lép hozzám.

            - Jól van – biccent és elenged. – Életben hagyom. De innentől te felelsz érte. Ha továbbra is tiszteletlen lesz, akkor meggondolom magam. És azonnal. Megértetted?

            - Igen – bólintok azonnal.

            - Remek. Akkor takarítsd fel és ülj vissza a helyedre.

            Oldalra dönti a fejét.

            - Nyomás – súgja, majd visszafordul Zsolthoz. – Szerintem kedvelni fogom.

            Niki kezd magához térni. Finoman felsegítem. Teljesen megnyugszom. A félelem pillanatok alatt eltűnik belőlem. Mérlegelem a helyzetet és levonom a következtetéseket. Az egész nem más, mint egy lánc. Zsolt élete legnagyobb hibáját követte el azzal, hogy lepaktált Sarah-val és ezzel együtt a Wong-családdal. Sarah pedig egy életre megbánja majd, hogy találkozott velem és a Nővéremmel. Akárki is ő, akárhogyan is harcol, innentől kezdve egy másodpercig sem lesz biztonságban.

folyt.köv.

2024.október 5-11.

Budapest

Rajz: AI