Nagyprónay János

FARIDAH-REMÉNY NÉLKÜL

            Dorina hiába sikoltott, a romos Gyár utca épületeiben egyetlen lélek sem akadt, aki a védelmére kelt volna. A napfény megcsillant a törött ablakok üvegén és lány megpillantott egy összeroncsolódott, fehér rendőrautót, ami már egy ideje ott állhat az összefirkált konténerek mellett. Hirtelen ütést érzett a nyakán és őt vonszoló maszkos férfiak közül az egyik elnevette magát.

            - Itt nincs lift, kisasszony! – közölte kárörvendően. – És a lépcsők sem megbízhatóak. Talán fel sem érünk élve a főnökhöz.

            - Mit akarnak tőlem? – kérdezte talán tizedjére Dorina.

            - Mi semmit. Ő viszont mindent akar. Legfőképpen a lelkedet. Már ha egyáltalán van olyan neked.

            Erre újabb ütést érzett és elterült a kőtörmelékek között. A hátára fordult és látta három férfit, akik a símaszkjukban megálltak felette. A vezetőjük, aki beszélt hozzá, lehajolt hozzá és a kabátjába markolva talpra állította.

            - Nincs pihenés, kisasszony – súgta hátborzongatóan, miközben a szürke szemei megcsillantak a napfényben. – Néhány óra és úgyis véged. Hidd el, hogy jobb, ha nem én döntök a sorsodról.

            Dorina vörös hajába belekapott a szél, a könnyes szemeiben pedig megjelent az, ami eddig számára elképzelhetetlen volt: a beletörődés. Itt a vége és a munkahelyén nem lesz több, mint egy megüresedett pozíció.

*

            Balogh Faridah járőr a rakparti sétánynál parkolt a szolgálati járművével. A fekete szemeivel a folyó túloldalán álló szomszédos kerületet figyelte már órák óta. Tiszta, modern felhőkarcolók sorakoztak ott, a túlsó rakpartnál pedig tisztán kivehető volt az ottani park sűrű fái. Ám őt nem is ez érdekelte. Inkább azt próbálta elképzelni, milyen is volna ott az élete, ha esetleg végre nagy levegőt venne és beismerné, hogy tönkretette a saját életét, utána pedig a rendőrőrs munkaügyi osztályán benyújtaná az áthelyezési kérelmét. Abban kerületben alig van bűnözés, az utcák biztonságosak, tiszták, a rendőrségnek pedig jóval modernebb felszerelései vannak. Mintha egy másik ország volna.

            Tőle jobbra fordult és a tűnődő szemei az omladozó óvárosi épületek felé irányultak. Az egy kocsiból álló, horpadásokkal teli fehér villamos lassan kanyarodott fel a sétányra. A rongyokba öltözött utasok között észrevett egy szőke hajú huszonéves lányt, aki tátott szájjal figyelte a túloldalt álló, gazdag kerületet. Itt van két világ egymással szemben. Egy nyomortelep és egy lehetőségek otthona.

            Faridah belekortyolt a kihűlt kávéjába, utána pedig hátradőlt a székben. Imádta az ősz illatát. Az itt ugyanilyen. Aztán arra a srácra gondolt, aki mindig őt figyeli abban az észak-keleti szektorban lévő gyorsétteremben, ahová mindig betér munka után. Körülbelül vele egyidős lehet. A félénk szőke herceg. Amint találkozik a pillantásuk, a srác mindig lesüti a szemét. Nem is félős, gondolta magában Faridah, csak ő vág túlságosan barátságtalan arcot. Ma nem fog. Ma kedves lesz. Hátha a herceg oda mer jönni hozzá. Ha pedig nem, akkor ő megy. Tradíció ide, vagy oda, tetszik neki és kész. Lassan egy éve nem ölelte meg senki. Huszonhat éves és annyi borzalmat látott, mint más egy hosszú élet alatt sem.

            - Százhuszonnégyes! – hallotta rádióban női díszpécser hangját.

            Faridah a szájához emelte a rádiót.

            - Itt a százhuszonnégyes! – szólt bele.

            - Lakossági bejelentés érkezett a tegnap eltűnt Nyitrai Dorináról – folytatta a nő. – Látták őt egyedül a Gyár utcában alig pár perce.

            - Azonnal indulok!

            Azzal visszatette a rádiót és beindította a járművet. A körülbelül húszéves, kopott, hajdanán szép fehér ócskavas a héten először indult be elsőre. Faridah bekapcsolta a halk szirénát, a vörös villogó pedig halványan világítva jelezte az utcákon bevásárlókocsikat tologató hajléktalanoknak, hogy már a törvény is végét járja.

            Legutóbb, amikor a Gyár utcában járt, akkor egy régi jó barátját, Lórit találta ott holtan. A gyilkosait bár elintézte, azt a fájdalmat és gyászt sosem fogja megemészteni. Mint ahogy semelyik veszteségét sem. Soha. A rengeteg szörnyűséget, amit át kellett élnie ebben a kerületben, vinni fogja magával mindenhová. Sosem szabadul meg a rémképektől, a rémálmoktól és a tudattól, hogy nem tudta őket megmenteni. Más ezt az érzést egy filmben látni, vagy egy könyvben olvasni róla, és más a valóságban átélni. Ezért is habozik az áthelyezéssel. 

*

            Iszonyú hideg van, gondolta magában Dorina, miközben a szilánkokkal és kőtörmelékekkel teli padlót nézte. Egy székhez volt kötözve. A filmekben látott mindig ilyeneket. Sosem gondolta volna, hogy ez vele is meg fog történni. És a legrosszabb, hogy nem is tudja, miért.

            Lépteket hallott. Két fekete bakancs taposott a szilánkokra, megkerültek egy bezúzott képernyőjű tévét, aztán ahol annak a nagy ablaknak kéne lennie, megálltak. Dorina lassan felnézett és egy fekete ballonkabátos férfit pillantott meg neki háttal. Rövid fekete haja volt és látta a fülbevalót a fülében. Ő lehet a „főnök”.

            - Vajon miért is vagy itt? – tette fel a költői a kérdést a férfi. – Biztosan ez jár a fejedben.

            Dorina lesápadt a rémülettől. Jól ismerte ezt a hangot. Ettől a szörnyetegtől retteg az egész ország. Sólyom Attila, aki ennek az elátkozott kerületnek a szülötte és az önjelölt felszabadítója is.

            - Mit akar tőlem? – kérdezte a férfitól. – Hisz én nem is…

            - Ne is folytasd – vágott közbe halkan Attila. – Tudom nagyon jól, hogy a túloldal szerencsés lakosa vagy. Méghozzá a tipikus, lélektelen elnyomó. De nem hibáztatlak. Abban a közegben, azok közt az emberek közt, nem is válhattál másmilyenné. Egy szélhámos, szegény embereket a nagy lehetőségekkel hitegető felsővezető. Te talán nem is láttad a ruháikat hitelre vásárló, éhes tömeget az itteni munkaügyi irodátok előtt. Kígyóznak a sorok. Mindenki el akar innen menekülni. Mindenki már megálmodta azt a jövőt, ami neked a jelened természetes része. Tiszta utcák, parkok, mosolyok. Nyitott, barátságos emberek. Az itteni magányos lelkek egy jó állásra, lakásra, nyugalomra és szeretetre vágynak. Sokszor elképzeltem én is egy nőt, akinek az arcában, szemeiben ott van minden gyógyír arra a borzalomra, amit át kellett élnem. Egy ölelés a fényben. És a tudat, hogy mindez meg is marad. Nem tűnik el reggel. Nem az összeomlott világot látom az ablakon keresztül.

            Lassan megfordult és Dorina most láthatta először élőben azt a fiatal, de megviselt arcot. Attila jóképű volt, a körszakáll is remekül állt neki, a szép szemeiből pedig erő és értelem áradt. Ám ott volt benne a fájdalom és valami rettenetes harag és elszántság is. Ennek ellenére mégis higgadtnak tűnt.

            - Ám ez önzőség a részemről – folytatta a monológját és lassan megindult Dorina felé. – Önzőség, hogy ezt csak magamnak akarom. Akarnom kell azoknak is, akik nem tudják elérni. Akarnom kell azoknak is, akik a születésüktől fogva mínuszból indulnak. Akarnom kell, hogy itt maradjanak. Akarnom kell, hogy mostantól ti legyetek azok, akik éheznek. Másképpen úgysem értenétek meg.

            Megállt a lány felett, aztán sátáni mosolyra görbül a szája. Szépen lassan leguggolt hozzá és a barna szemeivel egyenesen az ő szemeibe nézett. Dorina látta a férfiban, hogy ez nem egy hős, nem egy felszabadító, hanem pusztán csak egy bosszúszomjas szörnyeteg, aki még a sajátjait feláldozná, csakhogy megtartsa vezető szerepét.

            - Úgy bizony – súgta a kitörés előtti nyugalommal. – Megtanuljátok a kerítést bámulni. Megtanuljátok, hogy nem is olyan egyszerű vinni valamire az életben. Megtanuljátok, milyen az, amikor hiába harcoltok. Megtanuljátok, milyen is remény nélkül élni, amikor a földig romboljuk a birodalmatokat. Ti vagytok a démonok, mi pedig az angyalok. Ti vagytok a sötétség, mi pedig a fény. És minden a helyére fog kerülni. A természet és a létezés egyensúlya fogja megtisztítani az emberi lelket.

            - Nézze, én tudom, hogy… - kezdte Dorina, de a férfi felmutatta mutatóujját.

            - Nem érdekel az együttérzésed. Azzal nem megyünk semmire. De ha látunk titeket a szenvedni, miközben mi végre emberhez méltó élünk, az ám a legszebb elégtétel. És ez nemsokára el is jön.

            Dorina hátrakötözött kezei ökölbe szorultak. A félelmei hirtelen elszálltak beáramló, poros széllel.

            - Úgy nézek én ki, mint egy boldog ember? – vetette oda a férfinak. – Olyannak tűntem akkor is, amikor elraboltatok?

            Attila nem válaszolt, csak mosolygott, miközben a fürkésző szemeivel figyelte a lány könnyeit.

            - Te nem tudod – folytatta Dorina. – Nem tudod, mi megy ott. Azokban a parkokban mesterkélt, vigyorogva szelfiző, lélektelen, sikerhajhász emberek lazulnak. Míg én a fákat nézem és a kis tavat. Az irodaházakban a házastársukat rendre megcsaló, hideg és büszkén kegyetlen emberek dolgoznak. Miközben én arra a szerelemre, arra a találkozásra vágyom, ami kiemeli a lelkem ebből a mocsokból. A szüleimnek sem számítok. Csak karácsonykor látom őket. Sosem kérdezték meg, hogy jól vagyok-e. Vagy hogy boldog vagyok-e. Csak azt, hogy haladok-e az egyetemmel, de persze jobban örülnének, ha az öcsém venné át a családunk cégét. Mert ő a férfi. Én pedig csak egy nő.

            Behunyta egy pillanatra a szemeit és küzdött a sírás ellen.

            - A park a mindenem – súgta. – A park. A kis tavam. Az enyém. Nem tudja senki. Csak én. A nyugalom tava. Nincs nekem senkim. Nincs nekem jövőm sem. Ha úgy vesszük, én is szegény vagyok. Talán legszegényebb ember a világon. Van pénzem, de az nem ölel meg. Nem mondja, hogy szeret. Ahogy sosem mondta azt nekem szívből senki. Sosem éreztem, milyen az. És úgy néz, hogy már sosem tudom meg.

            Attilán látszott, hogy egy cseppet sem hatották meg a lány szavai. Sem a könnyei. Továbbra is a szkeptikus mosolyával nézte őt. Lassan felegyenesedett és a maszkos társai felé fordult.

            - Úton van? – kérdezte.

            - Igen – felelte az egyik.

            - Egyedül?

            - Az emberünk szerint igen.

            - Tudni a nevét?

            - Igen. Az az iraki nő.

            Attila elmosolyodott.

            - Csak nem Faridah? – kérdezte.

            - De igen – bólintott az embere.

            - Akkor ez egy csodálatos nap lesz.

            Dorina a férfi felé fordította a fejét.

            - Mire készül? – kérdezte rémülten.

            Attila sejtelmes mosollyal a fordul a lányhoz.

            - Hívtam egy kis közönséget – felelte csillogó szemekkel. – Egy üzenet leszel, amit majd ő ad hírül. Lássák a tieid, hogy mindig elkapok közületek egyet. Úgyhogy készülj. Nemsokára vége.

            Ezután elővett egy hosszú pengéjű kést a ballonkabátjából.

*

            Faridah lekapcsolta a villogókat és befordult a Gyár utca irányába. Az első autóroncs mögött leparkolt az omladozó óvárosi épület előtt. Leállította a motort. Gondolkodott. Nyitrai Dorina egy gyógyszeripari cég pénzügyi osztályának főosztályvezetője. Jómódú. Annyit keres havonta, mint talán ő egy évben. Ha egyszer eltűnt, miért jönne ide? Ha elrabolták és megszökött az elrablói elől, akkor miért bóklászik egyedül egy veszélyzónában? A képlet egyszerű. Maga az emberrabló telefonált, hogy valakit odacsalogasson.

            - Attila – súgta Faridah. – Egy újabb üzenet? Csak most ebben a szektorban?

            Elmosolyodott.

            - Ez lesz utolsó találkozásunk – súgta és kipattant a kocsiból.

            Felnyitotta a csomagtartót, felvette a golyóálló mellényt, egy szürke sisakot, aztán kivette a gépfegyvert. Rászerelt egy távcsövet, felvette a fegyvert a hevederrel. Beüzemelte a hőkamerás fekete műszert, ami leginkább egy okostelefonra hasonlított. Alacsony energiaszint. Nemrég töltötte fel, de mégis. A túloldalról kapták. Leselejtezett példányok. Véletlenül sem a gyári újakból kaptak.

            - Addig csak kibírja – súgta maga elé és lecsapta a csomagtartót.

*

            Miután rongyokba öltözött lakosok legnagyobb döbbenetére végigszaladt az utcán, Faridah már az üres lakótelep egyik panelházának lépcsőjén igyekezett felfelé. A szemközti házban öten vannak a műholdas hőkamera szerint. Egy szemben áll valakivel éppen ül. Hárman pedig az ablakban figyelnek. Aki ül, az lehet Dorina. Csak remélni tudta, hogy a lány életben van. Élnie kell. Haza kell jutnia a pokolból.

            A negyedik szinten vannak. Faridah kilépett a hosszú folyosóra. Törmelékek, szilánkok a padlón, a lakások ajtajai kiszakítva, vagy tárva nyitva. Beszaladt az egyik lakásba. Gyorsan megállt a konyha melletti előszobában. Lenézett. Egy nagy lyuk tátongott a lába előtt. Talán három emeletnyi mélységbe tudott lenézni. A fal mellett haladva szépen lassan a nappali felé vette az irányt.

            Odabent előrehajolva szaladt az ablakhoz. A terasz korlátja nem volt a helyén, a padlója pedig meg volt dőlve. Az ablak üvege ki volt törve. Odakint dörgött egyet az ég és Faridah látta a gyülekező felhőket.

            Egy szakadt fotelt az ablakhoz tolt. Leült és fegyvert ablakpárkányra helyezve belenézett a távcsőbe. Két fegyverest látott. Mind a ketten egy ablakból figyelték a lakótelepre vezető utat és a roncsokkal tarkított kis teret. Ahol ott volt Faridah korábbi szolgálati járműve. Lóri, gondolta magában. Behunyta a szemét. Nem, erősnek kell lennie. A küldetésre kell koncentrálnia. Dorina nem halhat meg.

            Hova tűnt a harmadik fegyveres? Ahogyan ezt kigondolta, azonnal golyók záporoztak felé. A teraszajtó szilánkjai repültek felé. A fotel mögé vetődött. Nem a legjobb védelem, de most nincs más. Északkeleti irányból tüzelnek, tőle tízórára. A szemközti épület egyik terasza lehet. Folyamatosan lőnek.

            Faridah viszonozta a tüzet, aztán a nappali ajtajához rohant, lefordult jobbra és egy másik szoba ajtaját berúgta. Előrehajolva szaladt az ablakhoz. A lövész nyilván sejti, hogy itt van, ezért gyorsabbnak kell lennie.

            Látta a símaszkos férfit, ahogyan egy kisasztal mögé rejtőzve guggol és szépen lassan felé fordult. Faridah nem habozott, azonnal elindított egy sorozatot. Az holtan terült el. A többiek bemérték a helyzetét és azonnal tüzet nyitottak felé. Faridah rányomott a gránátvetőre, és fedezékbe vonult. Hallotta, amint gránát nekikoccan az szemközti ablak megmaradt üvegének, mire a két férfi felüvölt.

            Robbanás rázta a romokat. Faridah gyorsan a hőkamerára nézett. Lemerült. Dühében a falhoz vágta a készüléket. Behunyta a szemét. Dorina vajon nem sérült meg? Hiba volt a gránátvetőt használnia. Gyorsan akart végezni. Meg akarta menteni a lányt. Ám lehet, hogy miatta halt meg.

            - Faridah! – kiáltotta valaki lentről. – Gyere elő szépen!

            Faridah óvatosan kinézett az ablakon. A szemközti épület előtt állt a férfi. Éppen akkor léphetett ki a bejáraton. Attila. A szörnyeteg vigyorogva, feltett kézzel lépdelt a törmelékeken. Elégedettnek tűnt.

            - Nagyon ügyes voltál! – kiáltotta. – Gyorsan elintézted az embereimet! Nyugi, nem fog lőni rád senki!

            Faridah a távcsővel végigpásztázta az ablakokat. Valóban nem látott senkit, ám a hőkamera nélkül nem mehet biztosra. Dorina.

            - Hol a lány? – üvöltött le a férfinak.

            - Odafent – felelte az.

            - Életben van?

            - Gyere elő, Faridah! És választ kapsz mindenre!

            Faridah behunyta a szemét, majd kinyitotta. Az ablak mellé állva lefelé célzott. Attila úgy vigyorgott felé, akár egy régi jó barátjára.

            - Gyere le! – intett neki Attila.

            - Már becéloztalak! – kiáltotta Faridah.

            - Tudom! Na, gyere le! Segítek neked! A földszinten várlak!

            Csak egy lövés, gondolta magában Faridah. Csak egy lövés, és azzal életeket ment meg. Ám onnantól fogva megindul a lejtőn. Annak pedig nem lesz vége, mígnem olyanná nem válik, mint ez a szörnyeteg.

            Nem. A törvény szerint jár el.

*

            Attila a földszinten várta. Továbbra is feltett kézzel és azzal az idegesítő, magabiztos mosolyával. Faridah óvatosan lépkedett le a lépcsőn, miközben végig rá szegezte a fegyverét. Csapdát sejtett.

            - Ügyelj a mozdulataidra! – parancsolt rá.

            - Faridah – vigyorgott a férfi. – Csodállak téged.

            A nő megállt háromlépésnyire tőle.

            - Nem érdekel – vetett oda.

            - Csodálatos vagy – hízelgett Attila. – Annyi, de annyi minden megvan benned. Becsület, tisztelet, önfeláldozás és még sorolhatnám estig. Gyönyörű is vagy. A szép hajad, a szép szemeid és olyan alakod van, mint egy sportolónak. Hibátlan lehetnél. De nem vagy az te sem. Tudod, mi hiányzik belőled?

            - Mit műveltél a lánnyal?

            - Hiányzik belőled a problémamegoldó képesség. Itt most nem a munkádból fakadó dolgokra gondolok. Hanem az alapvető, veled, önmagaddal kapcsolatos problémamegoldásra. Egyszerűen képtelen vagy szeretni magad. Teljesen másodlagos személyként tekintesz arra a csodára, aki te valójában vagy. Holott egy gyöngyszem vagy ezen az elátkozott helyen. Sajnálnám, ha elmennél innen, de erre minden lehetőséged megvan. Elég egy áthelyezés. Rögtön átvennének téged, másokat is áthelyeztek. Lehetne egy normális életed. Még szakmát is válthatnál. Boldog lehetnél. De te itt maradtál. Miért?

            - Él még a lány? Válaszolj!

            - Segíteni akarok neked.

            - Feküdj a földre! Gyerünk! És kezeket hátra!

            Attila felkacagott.

            - Látod? – csóválta a fejét. – Erről beszélek. Meg sem hallod, amiket mondok neked. Te csak azzal a szörnyeteggel foglalkozol.

            - Te vagy a szörnyeteg – vetett oda neki Faridah.

            - Nem, drágám. Nem. Én nem vagyok az. Én olyan vagyok, mint te. Én sem mentem el innen, pedig ösztöndíjas voltam és egy remek állás várt rám a túloldalon. Nem. Én is itt maradtam. Mert akárcsak te, én sem vagyok képes itt hagyni ezt a nyomorgó, szenvedő népet. A testvéreimet.

            - A földre! Nem mondom többször!

            - Nem fog menni.

            - Akkor véged.

            - Nem, Faridah. Nem. Nincs vége. Nézz csak ki az utcára.

            Faridah kipillantott a törmelékekkel teli kis térre. Négy fegyveres, símaszkos férfi állt odakint egyenesen felé célozva. Visszafordult Attilához, aki győzelemittasan mosolygott rá. Ennyi. Ő nyert.

            - Faridah – mosolygott a férfi. – Én most szépen elmegyek innen. Te pedig jobban teszed, ha nem próbálkozol semmivel. Végig fogod nézni a vereségedet. Azzal a tudattal mész haza, hogy nincs más út, csak az én utam. Mindig én fogok győzni, mert az igazság az én oldalamon áll.

            - Él még a lány? – kérdezte a nő.

            - Nézd meg. Ott van a negyediken.

            Attila elővett egy kést a ballonkabátja zsebéből és megpörgette a nő előtt. Utána pedig kacsintott egyet és megindult kifelé.

            - Te kis őrangyal – mondta halkan. – Akármit is látsz odafent, egy nap mellettem fogsz állni. Hidd el. Egy nap mindenkinek összeomlik a lelke. Egy nap mindenkinek változtatnia kell önmagán. Nekem sikerült. Neked is fog. Mert minden harag és minden elkeseredés meg van benned. És ezek lerombolják ezt a kényszerpályát, ami most görcsösen próbálja egyben tartani azt sérült lelked.

            Faridah megremegett a haragtól. Attila megállt és még visszafordult hozzá. Már nem mosolygott.

            - Mellettem van a helyed – mondta halkan. – Legközelebb velem fogsz jönni. Csendben. Szívedben fájdalommal és felismeréssel. Nem könnyű továbblépni az életben. Aki ezt mondja, az hazudik. Neked is nehéz lesz. Nekem is az volt. Könnyek voltak a szemeimben, mert el kellett ismernem, hogy ez a világ csak akkor tér a helyes útra, ha felismerjük az összes hibáját. És a sajátunkét. Rettenetes érzés. Rettenetes. Nem akarod elfogadni, küzdesz ellene, mert már szerves részeddé vált a szenvedés, amit átélsz. De végül elfogadod, mert elképzelsz egy új jövőt. És egy új arcot abban a jövőben. Az ember társas lény, Faridah. És vár valaki téged is. Talán én vagyok az. Hisz én kísérlek át oda, ahol most lenned kéne. Ahol mindenkinek lennie kéne. Egy szebb világban.

            Azzal biccentett egyet és kilépett az ajtón. Faridah csak Dorinára gondolt. Remélte, hogy nem szenvedett sokat.

*

            Faridah felért a negyedik szintre. A legrosszabbra felkészülve lépett be abba a lakásba, ahol Dorinát tartották fogva. És ott volt. A földön feküdt. Ennyi. Attila ezúttal sem kegyelmezett.

            A könnyeivel küszködve lépett oda a lányhoz. Ám az hirtelen a hátára dőlt és a könnyes, kék szemeivel a plafont bámulta. Életben volt. Faridah a hevederrel a hátára húzta a fegyverét és leguggolt hozzá.

            - Jól vagy? – kérdezte remegő hangon. – Megsérültél?

            Dorina azonnal megfogta a kezét.

            - Elmentek? – kérdezte pánikba esve. – Ugye nincsenek itt?

            - Nincsenek – rázta meg a fejét Faridah.

            Dorinából kitört a sírás. Lassan felült és nagyon úgy tűnt, mint aki szégyelli magát azért, ami történt vele. Faridah gyengéden magához ölelte, a lány pedig úgy kapaszkodott belé, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne alattuk az épület.

            - Azt hittem – zokogta a lány. – Azt hittem…vége…azt hittem vége…

            - Most már minden rendben – súgta a fülébe Faridah. – Itt vagyok. Elmúlt.

            El akarta engedni Dorinát, hogy aztán felsegítse, de az továbbra is belé kapaszkodott. Engedte. Örült, hogy él. Haza fog térni és minden rendben lesz odaát a túloldalon. Az élet megy tovább. És azon a helyen van is élet.

*

            Este megállt a gyorsétterem előtt. Reménykedett abban, hogy a szőke herceg ott van. És hogy nem egy másik lánnyal van. Faridah kipattant a kocsiból és az omladozó gyárépületek sziluettjével a háttérben szaladt üvegajtóhoz. Zihálva lépett be a csendes, félig megtelt helységbe. Végignézett az arcokon. Néhány fáradt férfi munkásruhában, családok, fiatalok. És az egyik négyesben, az ablak mellett ott volt a srác is. Egy bögre kávé előtte. Azt kavargatta szomorúan, elgondolkozva. Fekete pulóverben volt, a bőrkabátja pedig ott hevert a mellette lévő szék támláján.

            Találkozott a tekintetük. A szőke herceg nem mosolygott, de Faridah érezte, hogy őt várta. El akart mosolyodni, de még nem ment neki. A pulthoz lépett. A negyvenes éveiben járó férfi kacsintott felé.

            - A szokásos rántott hal? – kérdezte.

            - Nem – felelte Faridah. – Most csak egy kávét kérnék.

            A srác felé nézett, aki az ablakon át nézte a poklot. Talán az üveg tükröződésében figyelte őt. Ő azt tenné. Miután megkapta a kávét, a pultos szokás szerint flörtölni próbált vele, de ő oda sem figyelt. A bögrével a kezében megállt a srác asztala mellett. Az meglepetten fordult felé. Faridah ekkor minden félelem és gátlás nélkül elmosolyodott. Még maga sem értette, hogyan sikerülhet ez. És nagy meglepetésére a szőke herceg is. Persze nem mondott semmit. Zavarba jött. Faridah kacsintott.

            - Szia – köszönt.

            - Szia – köszönt vissza a srác.

            - Szabad itt hely?

            - Naná.

            Faridah leült vele szemben. Egy darabig csak egymást nézték mosolyogva, aztán végül a srác megszólalt.

            - Milyen napod volt? – kérdezte.

            - Csak a szokásos – felelte Faridah.

            - Nehéz volt?

            - Igen. De mára vége. És neked? Milyen volt a napod?

            - Eddig nagyon rossz.

            Faridah nyelt egyet. Ez most egy bók lehetett. A szőke herceg a kezét nyújtotta.

            - Bence – mutatkozott be.

            Finoman kezet fogott a sráccal.

            - Faridah – mutatkozott be ő is.

            - Tudom – kacsintott a srác.

            - Honnan?

            - Ott van az egyenruhádon.

            Faridah halkan nevetett egyet.

            - Hát persze – mondta. – Gondolhattam volna.

            A szőke herceg mélyen nézett a szemébe. Hosszan, a lélekig hatóan. Az arc. Az új világ arca. Faridah látta a rejtőző fájdalmat azokban a kék szemekben és engedte, hogy az övében látszódjon mindaz, ami történt vele. A végső menedéket keresik mind a ketten. A srác átcsúsztatta a kezét az asztalon övéhez. Faridah engedte.

            Félórával később a rakparton álltak egymással szemben. Mellettük a túloldali kerület felhőkarcolóinak fényei. Náluk pedig a halvány, a végüket járó neonfények. Fájdalmak, félelmek, melyek végül egymáshoz vezették őket. Nehézségek, gátlások, melyek túl lassan, de végre elmúltak. Megmagyarázhatatlannak tűnő, folyton menedéket kereső érzések, melyek végül, akadály nélkül eljutottak a céljukhoz.

            Faridah hagyta, hogy Bence magához ölelje. Remény nélkül kapaszkodtak egymásba. Ott, azon szörnyű és örökre elátkozott sötétségben némán mesélték el egymásnak, hol is fáj a legjobban.

            Remény nélkül.

            De végre otthon voltak.

2024.július 19-21.

Budapest