Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/32.rész

Ne félj!

            Miközben Niki belép a rendszerbe, én odalépek a vezérlőpulttól jobbra álló ajtóhoz. Ismét kinyitom, ahogyan az előbb is. Egy hosszú, hideg, kőfalu folyosó tárul elém, amit halványan megvilágítanak a mennyezeten sorakozó, fehérfényű neonlámpák. Nemrég kapcsoltam fel őket.

            - Angéla – szólít halkan Niki.

            Megfordulok.

            - Mond – súgom.

            - A másik ajtót őrizd – adja ki a parancsot a Nővérem.

            - Rendben.

            Vetek még egy pillantást a folyosóra, majd becsukom az ajtót és elindulok szembe a másikhoz. Kinyitom és háttal az ajtófélfának dőlve figyelem a pince lépcsőjét. A tőlem most jobbra lévő spájz ajtaját is figyelem, hiába láttam, hogy ott konzervek sorakoznak. Egyszerűen nem bízok semmiben. A rókára pillantok. Ő sem. Remek. Ez mindig megerősít. Figyelem a fenti ajtót és készen állok a védekezésre.

            - Niki – szólítom a Nővéremet.

            - Mi az? – kérdi.

            - Ez a titkos pince mindig is itt volt, igaz?

            - Igen.

            - Akkor miért költöztettek be ide egy teljesen átlagos embert egy ilyen titkos hely feletti lakásba?

            - Mert egy civilnek álcázott katonát felismernének az ellenállók egy arcfelismerő rendszerrel.

            - Értem. Viszont három nappal ezelőtt Tamást kilakoltatták innen.

            - Valóban.

            - Nem értem. Készültek valamire? Talán tudták előre, hogy valami készül?

            - Nem. Ha ilyen szemfülesek lettek volna, akkor az ellenállók akcióját is meg tudták volna akadályozni.

            - Akkor miért tették?

            - Nagyon egyszerű a válasz. Modernebb gépeket hoztak ide. Ezek itt egytől egyig januárban kerültek le a futószalagról. Tudom, mert a mi helyőrségünkbe is hoztak ilyeneket. Szóval, Tamásnak azért kellett mennie, hogy a katonák be tudják szerelni legmodernebb eszközöket. A szomszédban lakók így láttak egy kilakoltatást és a napló szerint egy villanyszerelőknek és karbantartóknak álcázott informatikusokat. Ilyen egyszerű.

            - Így már értem. Túlgondoltam az egészet.

            - Nem, hugicám. Nagyon jól teszed, ha gyanakodsz. Nem csak katonák vagyunk, de nyomozók is. És te nem csak jó katona vagy, hanem jó nyomozó is.

            Elmosolyodok. Vetek felé egy pillantást. Ahogyan gépel, látom a büszke mosolyt az arcán. Komolyan hisz bennem. Nem értem, hogy miért. Lehet, hogy csak azt akarja, hogy legyen önbizalmam?

            - Köszönöm – súgom.

            - Ez az igazság – bólint.

            Visszanézek az ajtó felé. Nem hallok semmit azon kívül, hogy Niki gépel. A helyőrségben, az eddig szolgálataim alatt megszerettem az őrködést. A tudat, hogy mindenki biztonsága rajtam múlik, a felelősségérzet mellett valahol meg is nyugtatott. Rajtam múlik. És ilyenkor úgy éreztem - és még most is úgy érzem -, hogy én dönthetek a sors helyett. Én pedig mindig úgy döntök, hogy mindenki biztonságban, nyugalomban élheti az életét és alhatja álmát – mert én őrködöm. Persze, ez nem ilyen egyszerű. De jó érzés ezt hazudni magamnak, mert ettől higgadtabb és éberebb is leszek.

            Most a Nővéremre vigyázok. A rókára pillantok. Valamit vár tőlem. Tudom, mit. Igen. Magamra is vigyáznom kell, igen. Ám elsősorban annak az életét kell védenem, akiért őrködök. A magamét pedig csak azért, hogy óvhassam a másikat. Na jó, ebbe már bele fogok bonyolódni. Inkább, figyelj, Angéla!

            - Sikerül? – kérdem halkan Nikit.

            - Igen – vágja rá magabiztosan. – Mindjárt elindítom a segélyhívást.

            - Szuper. Kik fognak idejönni?

            - Az összes környékbeli helyőrségből és bázisról is érkezik ide egy csapat. Sőt, Pesten is riadót fújnak.

            - Akkor az ellenállók kénytelenek lesznek elmenekülni.

            - Megpróbálnak elmenekülni, igen. De esélyük sem lesz.

            - Olivért is végre elfogják.

            - Bizony.

            Ekkor valami kattan egyet a pinceajtón. Nem látok semmi horpadást, vagy más egyebet, de ezt a bizonyos halk, ismétlődő sípolást jól ismerem.

            - Niki! – kiáltom. – Itt vannak!

            Abban a pillanatban berobban az ajtó és ha nem húzódok el időben, nekem is csattan. A Nővérem felpattan a székből.

            - Azonnal gyere el az ajtóból! – kiáltja.

            Visszahúzódok és hallom, amint súlyos léptek közelednek fentről. A kommandósok. Elszámolok háromig. Kinézek és a fedezékből tüzet nyitok a katonák felé. A fekete sisakjukon vörösen izzó gépszemek rám vetülnek. A lövedékek lepattannak róluk.

            A női géphang harsan fel: - Vészhelyzeti ajtózár!

            Gyorsan hátrálok egyet az ajtótól. Balról jobbra megindul egy fémajtó. Túl lassú. Egy izzó vörös szempárt pillantok meg, tüzet nyitok, de hatástalanul. Egy kéz értem nyúl, belemarkol a kabátomba és olyan villámgyorsan húz át engem a túloldalra, hogy a következő pillanatban már azt veszem észre, hogy elterülök a földön és több súlyos léptű árnyalak vesz körbe. 

            - Angéla! -kiáltja Niki. – Angéla!

            Az ajtó bezárul. Az egyik kommandós azonnal ütni kezdi.

            - Robbantsuk fel! – kiáltja egy férfi a sisak hangszóróján keresztül.

            - Megőrültél? – förmed rá egy másik női hang.

            - Ha nem tesszük meg, riasztani fogja az egész környéket!

            - Mindenre fel vagyunk készülve! Erre is!

            - Erre?

            Sokkos állapotban figyelem az eseményeket. A szűk térben az egyik katona lenéz rám. Figyelem azt félelmetes, vörös fénnyel izzó szempárt. Látom, amint rám szegezi a gépfegyverét. Készen áll a lövésre.

            - A lánnyal mi legyen? – kérdi női géphangon.

            - Ő Vince unokahúga, tudod – vágja rá egy férfi.

            - Értettem.  

            A hevederével a hátára húzza a fegyverét. Egy darabig figyel, majd hirtelen előkap egy fehér színű, altatólövedékes pisztolyt és meghúzza a ravaszt. Érzem egy apró fájdalmat a nyakamnál és rögvest forogni kezd velem a világ.

            A katonák hirtelen olyanok lesztek felettem, akár a démonok. És akkor megjelenik ő is hosszú fekete kabátban. Árad belőle a nyugalom. Nem is olyan régen láttam őt az álmaimban. Az a hosszú vörös haj és azok a rókafülek. A Rókanő kilép a katonák közül és bíztató, szelíd mosolyával néz le rám. Csak én látom őt.

            Leguggol hozzám. Megfogja a kezem.

            - Ne félj – súgja. – Semmitől. Láttál nemrég egy álmot a jövődről. Emlékszel? A mólónál.

            Bevillan előttem, ahogyan ott állok tóparti mólón és figyelem azt a nekem háttal álló, hosszú szőke hajú nőt, aki látszólag a napfényben füröszti az arcát. Akárcsak anya. Megfordul és az én, körülbelül húsz évvel idősebb arcomat látom. Egy sikeres írónő arcát. Mosolyog. Rám. Nem tudok hinni benne. Csak figyelem őt. Nem érzek semmit, csak szimplán hazugságnak gondolom. Ez nem én vagyok. Ilyen nem lesz.

            - Pedig ő te vagy – súgja a Rókanő és ismét látom őt, ahogyan felém hajol. – Te. Ez a jövőd. Úgyhogy ne félj. Ne félj. Rengeteg dolgod van még, te kis őrangyal. Rengeteg. És ez az álom…meg fog valósulni.

            - Nem – mondom erőtlenül. – Ez nem én vagyok. Te sem vagy itt. Nincs nekem semmim…senkim…csak a Nővérem…

            Elsötétül előttem a világ.

            Zuhanok.

            Egyre lejjebb.

            És lejjebb.

folyt.köv.

2025.május 3-9.

Budapest

Rajz: AI