Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

7.évad/4.rész

Napraforgó

            2039.január

            Az ablaktörlő monoton mozgására figyelek és néha lopva, egyfajta félálomban pillantok Amanda felé. Nem tudom, miért, de a rókára is oda-oda nézek, viszont nem tudok leolvasni az arcáról semmit. Nem tudom, hogy fél-e, vagy mosolyog rám. Egy biztos, odakint erősen havazik és néhány órán belül besötétedik.

            Egy hónapja élek a zsoldosok között. Nikiről nincs hír. Utoljára azon a kamerafelvételen láttam, amelyet a tiszaújvárosi kolónia plázájában rögzítettek. Az elszánt tekintete újra és újra bevillan előttem. Tudom, hogy el fog jönni értem, csak azt nem tudom, mikor. Nagyon hiányzik. Hisz ő a Nővérem. Aki kiemelt a romok közül. Aki az életét is feláldozná értem. Akiért én is feláldoznám az életem.

            A második karácsonyunk lett volna. Mégis nélküle töltöttem. Olyan emberek között, akiknek egyik fele éppen csak megtűr valahogy, a másik pedig szívből gyűlöl. Persze két kivétel azért akad. Amanda, a vezérük, és Kiyo, a technikai zseni. Ő adták át a karácsonyi ajándékomat, ami egy gyönyörű, fekete bőrkötésű füzet, melyen aranyszínű csillagok és Hold fénylik egy erdő felett. Kaptam hozzá egy szépen író, fekete tollat is. A fedőlap belsejébe Amanda írt egy sort nekem: „Az új családodtól”. Némán néztem sokáig. Persze megköszöntem és az arcomra erőltettem egy mosolyt, miközben úgy éreztem, teljesen összeomlok. Hasonló füzetet kaptam Nikitől is, aki azt írta bele: „A kedvenc írónőmnek. Szeretettel: a Nővéred”. Abba írtam át a legjobb írásaimat. A háború előtti időktől egészen eddig a pokolig. Ott hever a valódi otthonomban, a valódi családomnál. Mennyire féltettem. Néha alig mertem megérinteni és beleírni. Féltem, hogy valami baja esik. Hogy netalántán ráborul a teám, vagy a kakaóm, bármi. Vagy hamuvá ég. Az életem van benne. Persze ott a többi füzetem, amit a régi házunkból hoztam el Dunakesziről. Mégis, az a füzet, amit Nikitől kaptam, az lesz én örökségem. Egy nap ki akarom adni.

            Benyúlok a táskámba az új füzetért, amit titokban „ideiglenes füzetnek” hívok. Kinyitom és újra megnézem, hogy egyetlen betű sincs benne. Semmi. Pedig amikor Amandával őrségben voltunk szilveszterkor, azt hittem, sikerülni fog. Nikiről akartam írni. Nikinek. De nem mertem. Féltem, hogy a miskolci legenda megnézi és dühöngeni fog. Most is látom a szemem sarkából, ahogyan felém, majd a füzetre pillant, utána pedig az erdőmenti utat figyeli kissé sértődötten.

            - Írhatnál valamit – mondja. – Lassan egy hónapja kaptad.

            - Az ihletre várok – vágom rá ugyanazt a szöveget, mint mindig ilyenkor.

            - Persze. Tudom. De legalább egy szót írhatnál bele. Hátha jön a többi.

            - Ez nem így megy.

            - Attól félsz, hogy beleolvasok?

            - Nem.

            - Dehogyisnem.

            - Tudom, hogy beleolvasnál.

            Felé pillantok. Látom a halvány mosolyt az arcán. A fekete szemei felém fordulnak, majd vissza az útra.

            - Naná, hogy beleolvasnék – mondja. – Tudni akarom, hogyan írsz. Biztosan szépen fogalmazol.

            - Nem szépen – rázom meg a fejem, majd a hóval borított fenyők felé fordulok. – Hanem csak úgy. Szívből. Lélekből.

            Felém fordítja a fejét. Leleplező a mosolya. Utána visszafordul az út felé és olyan, mintha alig bírná visszafogni a nevetést. Nem érdekel. A fákat figyelem, valamint az üres, kanyargós utat, ami örökké csak a bizonytalanság felé vezet. A legújabb, jóval modernebb speciális járműben vagyunk, melyben van egy kis fürdőszoba is. Azt hihetném, hogy egy menő luxus lakókocsi, csak ez éppenséggel a hadsereg páncélozott járműve lövegtoronnyal, fegyverekkel és profi védelmi rendszerrel. Ma reggel hozták nekünk Amanda ismerősei. Nem tudom, mit kaptak cserébe, ahogy arról sincs fogalmam, hogyan és honnan sikerült megszerezni a hónap elején forgalomba állított forradalmian új járművek egyikét. Annyit tudok, hogy a minket kísérő Ágota, Márk és Ákos egy külön úton halad vissza a bázis felé és mi pedig jócskán lemaradtunk. Természetesen direkt. Amanda kinézett egy helyet az egyik erdőben, ahol letáborozunk majd éjszakára. Semmi különös, csak szimplán egy harmadfokú vészhelyzeti veszélyzónában.

            - Ne aggódj, Angéla – mondja lágyan Amanda. – Semmi bajunk nem lesz. Nimród pedig messze van innét.

            - Honnan veszed? – kérdem.

            - Mert az informátoraim szerint délen van a főhadiszállásuk, Mezőkövesd környékén.

            - Az informátorod szerint.

            - Megbízható.

            - Mégis északon kötöttek ki, nálunk.

            - De már délen vannak. Persze nem mondom, hogy nem fogom meglátogatni őket. Ám az még odébb van. Még két ilyen jármű és az ezredes úr kezdhet rettegni. Végleg véget ér a karrierje.

            - Számít a bosszúdra.

            - Remélem is. Remélem, minden éjjel úgy hajtja az álomra a fejét, hogy előtte alaposan körbenézett a szobájában. És remélem minden reggel felkészül arra, hogy talán az a nap lesz számára az utolsó.

            Nem akarom feldühíteni, ezért inkább nem mondok erre semmit. Nimród egy stratéga. A legkiválóbb tisztek egyike volt. Mindent alaposan megtervez és gondolkodik, akár egy sakkmester. Az ilyen ember nem fél semmitől.

*

            Nem vagyunk messze az Aggteleki Nemzeti Parktól, valahol Perkupa közelében állunk le az erdőben. A hóesés egy ideje elállt, az ég kitisztult és egy csillagos éjszaka köszöntött ránk. A jármű fényei megvilágítják a fákat. A fűtést feljebb tekerjük, az árnyékolást bekapcsoljuk és kilépünk a farkasordító hidegbe egy friss erdei levegőre.

            Ahogy felnézek az égre, eszembe jut az a vörös hajú, magányos férfi, akivel a Sajószentpéteri kolónián találkoztunk. Ott ült a plázában a szürke zakójában és a hegedűjén játszott. Nem koldult, nem fogadott el ajándékot. Amanda azt mondta, hogy ő egy híres hegedűművész, csak nem jutott eszébe a neve. Leültem egy forró kakaóval az egyik padra és hallgattam a játékát. Néha szomorú dallamot játszott, néha a vidámat. És gyakran lövellt egy hálás mosolyt hol felém, hol Amanda felé. Neki az volt a fontos, hogy megossza a saját világát mindazokkal, akik arra járnak.

            És most, ahogyan ez eszembe jut, érzek valamit. Akárhogy is nézzük, művészlélek vagyok. Az ő közösségükbe tartozom. Legyen az akár zenész, festő, szobrász, építész, bármi – én az írói vénámmal közéjük tartozom. Ismerem az érzést, ami mozgatja őket. Ők a testvéreim. Még ha nem is leszek híres, azt akkor is elmondhatom, hogy közéjük tartozom. És ez most boldoggá tesz. De nem is ez. Hanem hogy most az eget bámulva felszabadulnak bennem azok megmagyarázhatatlan érzések is.

Egyszerű gondolatok járják át a lelkem. Olyan klisés, mégis olyan emberi és bár gondolatok, mégis kézzel foghatóak. El akarom hinni, hogy van remény. Nehezen szabadulok fel, mert tudom, ennek a sötét korszaknak még nincs vége. Itt van. Körülvesz. De elég csak a csillagok felé nézni, máris megértem, hogy anya miért nézett mindig fel az égre. Látta azt, amit most én látok. Valamit, ami szavakban rögtön összeáll a fejemben, de elmondani, leírni nem tudom. Talán azt érzem, hogy otthon vagyok. Talán azt érzem, hogy van értelme mindennek és a kincsek ott hevernek körülöttem. És talán azt érzem, hogy van kiút, megéri szeretni magam és másokat. Talán egy angyal szól hozzám, talán egy isten, talán semmi, csak én vagyok itt és túlságosan elborította az agyamat a meghittség. Valami azt súgja, felejtsem el azt a pillanatot, amikor a szakadék új életet mesélt. Nem tudom. Csak azt, hogy most kőgerendák párolognak szívemből…és végre boldog vagyok.

Versek és csodaszép mondatok kezdenek bennem kavarogni. Megint hallani akarom azt hegedűszólamot. Látni akarok festményeket, szobrokat, új épületeket, melyekben ott a remény az újrakezdésre.

A rókára nézek. Mosolyog. Megcsillan a szemében a fény. Előveszem a táskámból a füzetet. Félszemmel látom, amint Amanda nagyon figyel. Írni akarok. Most. Akár pár szót. És rajzolok mellé valamit. Ám, amint a kezembe veszem a tollat, nem tudok írni vele semmit. Nem párologtak el a gondolatok, hanem egyszerűen csak túlzsúfolódtak. Nem tudom, hol kezdjem. Végül aztán csak lerajzolok egy napraforgót. Szép lett. De szégyellem magam, amiért nem megy az írás. 

- Napraforgó? – kérdi Amanda.

            - Igen – sóhajtom. – Nem megy. Nem tudok most írni.

            - Nem baj. Szép.

            Nem mondok erre semmit. Megsemmisülten sétálok vissza a speciális járműbe. Nem megy. Valamiért nem akar összejönni. Lehet, nem is vagyok művészlélek. Lehet, nem is tartozom a művészek közé.

*

            Vacsora közben egy szót sem tudok szólni, amiért olyan nagyot kellett csalódnom magamban. Borzalmas érzés, valahogy úgy érzem, semmi értelme a létezésemnek. Mintha megnyílt volna egy kapu a saját világomba, de végül az hirtelen bezárult és visszakerültem a pokolba. Igen, tudom, dolgom van itt. De a küldetéseimről lemondtam. Amandát nem tudom megmenteni. És félő, hogy soha többé nem látom Nikit sem. Elvesztettem a Nővéremet. Szomorú, de most úgy érzem, hogy nincs többé remény. De van, Angéla! Van! Nincs! Vitatkozom magammal és egyre feszültebb vagyok.

            Megágyazunk a padlón. A matrac kényelmes, a takarónak finom illata van és normális esetben azonnal el is fogna az álom, ám erre most képtelen vagyok. A sötétben bámulok magam elé. Nagyon fáj, hogy egy senkinek érzem magam.

            - Miért kell élni? – kérdem halkan.

            - Tessék? – kérdez vissza Amanda.

            - Miért kell élni?

            Hallom, amint felül a túlsó falnál, nem messze ajtó mellett.

            - Hogy kérdezhetsz ilyet? – förmed rám.

            - Nem értem, minek ez az egész – mondom.

            Feszült csend. A miskolci legenda nem tudja mire vélni a megnyilvánulásomat. Sebaj. Nem érdekel.

            - Mindegy – sóhajtok. – Azt hittem, van erre egy jó válaszod.

            - Igen, van! – csattan fel hirtelen. – Mert kell élni! Mert rengeteg szép dolog van a világban. Neked ott vannak az álmaid. A tehetséged. Ha vége ennek a sötét korszaknak, akkor azoknak élhetsz. És ki tudja, talán híres is leszel.

            - Nem fogom megérni.

            - Ezt meg sem hallottam.

            Felé fordulok a sötétben.

            - Nem fogom megérni! – emelem meg a hangom.

            - Ezt most fejezd be! – rivall rám. – És aludj. Hajnalban indulunk.

            A fal mellé fordulok. Hallom, amint a túloldalon ő is ugyanígy tesz. Nem akarok élni. Az egész világot, az egész létezést és mindent, ami azzal jár, értelmetlennek érzem. Írni kéne. Most. Most menne.

            Talán menne.

            Filmszakadás.

*

            Nagyon hideg van, de nem látom a havat. Csillagos az ég. Fénylenek az égbolton. Aztán ahogyan szétnézek ebben a világban, ledöbbenek. Ameddig a szem ellát, mindenütt csak napraforgók. Olyan gyönyörűek, olyan megnyugtatóak, mégis olyan szörnyen hideg van. Olyan szörnyen sötét.

            Körbefordulok. Mindenhol csak napraforgó. Mindenütt. A nyugalom elmúlik és kezdek nagyon megijedni ettől a helytől. A csillagok felé nézek. Aztán látom a Holdat is. Jóval közelebb van, mint az megszokott. Reszketek. Egyre hidegebb van. Egyszer csak hallok valamit mögülem. Léptek.

            Azonnal megfordulok. Egy magas, sötét alak lépdel felém. A Hold és a csillagok fénye végül megvilágítja az arcát. Nimród az, gonosz mosollyal az arcán. Lassan közelít, megcsillan a barett sapkáján az ezüstös címer és a kesztyűs kezével tapsol egyet. Próbálok hátrálni, de hova is menekülhetnék.

            Megáll előttem és gúnyosan mosolyogva néz le rám. Csapdába kerültem.

            - Neked kéne reményt adnod? – visszhangzik a kérdése. – Neked? Hisz rettegsz.

            - Nem akarok én semmit – vágom rá.

            Ekkor még közelebb lép hozzám.

            - Nem is volna más lehetőséged – mondja halkan. – Te már most halott vagy, kisasszony. Már most.

            - Nem érdekel.

            - Ó, dehogyisnem. Látom, hogy félsz. Nem gondolod, hogy ez elárul valamit? Gyenge vagy. És az is maradsz, míg élsz.

            - Angéla! – hallom Amanda hangját a Hold felől. – Angéla! Ébredj!

            Felnyílik a szemem. Reszketek. Azonnal felülök a koromsötétben. Csak egy álom volt. Valami folyamatosan ismétlődik. Nagyon idegesítő a hangja. Vészjelző. A jármű elejébe, a műszerfalak irányába nézek. A szélvédőn át látom, hogy még éjszaka van, Amanda pedig már ott áll és egy vörös fény villog az egyik kijelzőn. Azonnal felpattanok és odaszaladok.

            - Mi történt? – kérdem szédelegve a félelemtől.

            Amanda kikapcsolja a szirénát, hevesen gépel egy sort, aztán a tőlem balra lévő monitoron megjelenik két közeledő jármű jele a térképen. Azon a kis aszfaltúton jönnek, ahonnan lekanyarodunk ide.

            - Ez ő – súgja a hadnagy.

            - Kicsoda? – kérdem rémülten.

            - Nimród. Két speciális járművel.

            Felém fordul.

            - Indulnunk kell – mondja. – Ez most nagyon meredek lesz, Angéla.

            Rémülten fordulok a digitális térképen villogó két pontra. Gyorsan közelítenek. És az adatok szerint bőven rakétájuk is.

folyt.köv.

2024.március 23-április 5.

Budapest