Nagyprónay János
AMANDA KÜLDETÉSE
2035.február
A hajdanvolt lakótelep romjainál fékezek le a terepjáróval. Hó borítja a kőtörmelékeket és olyan fagyos, lidérces szél fúj a szomorú napsütésben, hogy ezt már szörnyű jelnek tekintem. Biztosan meghaltak. Nem hagyták őket életben. Behunyom a szemem. Látom a múltban apát, ahogyan a tűzoltó egyenruhájában dől neki a szolgálati kocsinak. Mosolyog. Bíztat. Odaátról. Egy kép abból a korból, amikor még a világ igyekezett megőrizni a békét. Hiába. Mindennek vége. Talán örökre.
Kinyitom a szemem. Nem késlekedhetek. Vissza kell érnem sötétedés előtt. Egyedül indultam erre a küldetésre, mindazok ellenére, hogy a miskolci kolónia parancsnoksága igyekezett megakadályozni, bevetve minden fenyegetést. Nem érdekelt. Látták rajtam, hogy elszánt vagyok. Végül kaptam engedélyt, de nem jöhettek velem az embereim. Így hát most itt vagyok, hogy az ellenállók által elhurcolt család nyomába eredjek, akikre tegnap éjjel csaptak le a romok között. Katonai kísérettel jöttek át a tiszaújvárosi régióból, amikor megtámadták a konvojt. Végtelenül dühítő, hogy egyes magasabb ragú tiszteket ez teljes mértékben hidegen hagyja. Lelkük rajta.
- Miskolci kolónia hívja Tóth Amanda hadnagyot! – szól egy undok férfihang a rádión keresztül. – Veszélyzónában tartózkodik! Miskolci kolónia hívja…
Lekapcsolom a rádiót. Kiszállok a terepjáróból a heves szélbe. Kibiztosítom a hangtompítós gépfegyveremet, majd átveszem a bézs színű kabátomat, mert a szolgálati, fekete egyenruhában könnyedén észrevesznek – bár ebben sem lesz nehéz. Becsukom az ajtót, aztán indulok is. Apám szólít a fejemben. Figyelmeztet, hogy veszélybe kerülök. Nem félek. Csak óvatos leszek.
*
Megállok egy panelház falának dőlve. Elszámolok háromig. Óvatosan kipillantok a játszótér irányába. Az összeégett halott fák nyúlnak az ég felé, a hinta és a padok darabokban hevernek, egy vadászgép szárnya áll ki valahonnan az autóroncsok mögül. Balra pedig a bokrok takarásában valaki ott fekszik szürke kabátban. A hátán fekszik, karjai kitárva. Visszahúzódom a fedezékbe.
Balra fent tíz és tizenegyóránál láttam valamit félszemmel. Nem sejtek csapdát, de ez is csak azért van, mert most képtelen vagyok a megszokott józanságommal gondolkodni. Jólvan, Amanda. Egy. Kettő. Három. Ismét kipillantok. Fent a panelház hetedik és kilencedik emelete oldalt hiányos és szemből az erkélyek felől egy nagyobb drón denevérekéhez hasonló fekete szárnya lóg ki.
Oké. Lesz, ami lesz. Kiszaladok egy fa mögé, elnézek egy szupermarket irányába, melynek tetején szinte dombot képezett a hó. A napfény itt-ott megcsillan a panelház egy-két megmaradt ablakán. Ha figyelnének, már rég halott volnék. Egy másik fa mögé szaladok, aztán jobbra kifordulva a földön fekvő emberhez sietek.
Felé célozva, lassan közelítem meg. Egy vörös hajú nő. Pont olyan, mint az egyik civil, akit elraboltak. Ahogy közelítek, felismerem a vonásait. Az anya. És most lehunyt szemmel fekszik. Megállok felette. A hevederrel a hátamra húzom a fegyvert és leguggolok hozzá. Végignézek rajta. Háromszor lőttek rá. Súlyos sérülések.
Ekkor hirtelen felnyitja a szemét. Megrémül a látványomtól, de nem sikolt fel. Gyorsan kapcsolok.
- Nyugodjon meg, asszonyom – súgom neki. – Segíteni jöttem. A miskolci kolóniáról vagyok.
A nő arca megremeg, a kék szemében megcsillannak a könnyei.
- Elvitték a lányomat – súgja erőtlenül. – A férjemet…a férjemet…megölték… Erikát elvitték…
Talán az utolsó erejével fogja meg erősen a kezem.
- Mentse meg a lányomat – könyörög. – Mentse meg…kérem…
- Hazaviszem – bólintok, miközben küzdök a könnyeim ellen. – De előbb elviszem magát a járműhöz. Ellátom a…
- Nekem vége… a lányomat…kérem…kérem…mentse meg…
- Megmentem. Ígérem.
A nő nem szól semmit. A keze elgyengül. Végül már csak én tartom. Az eget nézi. Behunyom a szemem. Látom magam apa temetésén, amikor tűzoltók díszegyenruhában tisztelegnek az emléke előtt. Én pedig a kezemben tartom az urnáját és próbálom felfogni a felfoghatatlant.
Nem, Amanda! Kinyitom a szemem. A nő kék szemeit nézem. Utána tőlem balra a halott lakótelep felé fordulok. Majd egy hintaszékre, mely mellett lábnyomok haladnak balra, délkeleti irányban.
Visszanézek az anyára.
Érzem még, hogy itt van a lelke.
Könyörög.
*
Guggolva, óvatosan kinyitom egy autóroncs hátsó ajtaját és bemászok a hátsó ülésekre. A hátamra fordulok és előveszem a fekete kommunikátoromat, amiről mindig a régi okostelefonok jutnak az eszembe. A fényképezésre nyomok és előlapi kamerára állítom. Szépen lassan a támla mentén felcsúsztatom a kezemmel.
Megcsillan valami egy panelház nyolcadik emeletén. Látom a fegyver csövét. Mesterlövész. Őrszem. Oké. Elfordítom tőlem jobbra. Ugyanazon az emeleten egy ép erkélyre lép ki egy férfi. Zöld egyenruhát visel. Ellenálló. A korlátra csap. Valamin hőbörög. Kilép hozzá egy másik katona. Valamin vitatkoznak. Végül az előbbi int neki, hogy menjen be. Kicsit megdöntöm a készüléket. A földszinti ajtók hiányoznak. Alig süt be oda a nap. De tisztán látom, hogy senki sincs ott.
Azonban esélyem sincs úgy odajutni, hogy ne vegyenek észre. Jól van. Megoldod, Amanda. Nagyon lassan visszacsúsztatom a kommunikátort. Az egyetlen esélyem, hogy megkerülöm az épületet. A kopár fák és roncsok mentén. Körülbelül negyedóra és ott vagyok. Persze hátul is lehet őrszem, de bízok abban, hogy inkább erre területre koncentrálnak, mivel ez van északra, ahonnan támadhatnak. Mindegy, Amanda. A lényeg, hogy bízzunk a sikerben. Ha elhozhattam volna a legújabb hőkamerás kommunikátort, akkor már mindent tudnék. De persze nem engedték, mert mi van, ha ezeknek a kezére jut.
Ahogyan mászok ki a kocsiból, nem tudom, miért, de bevillan egy emlék. Miskolc belvárosában vagyok a barátaimmal a kedvenc törzshelyünkön. Éppen biliárdozunk, kellemes deep house szól, nevetgélünk. Még éltek. Ők. Mennyire jó volt boldog embernek lenni. Mennyire jó volt nem félni. Szeretni. Élni. Álmodozni.
Ne! Elég! Vissza a jelenbe. Gyerünk, Amanda. Meg kell mentened Erikát. Olvastam a lány aktáját. Tizenkilenc éves, empatikus művészlélek. Aki még nem tudja, hogy a szülei…
Gyerünk már! Kimászok a kocsiból. Tőlem balra fordulok. Nem lesz könnyű hadművelet.
Mozogj már!
Indulás, Amanda!
Mozgás, katona!
*
Ha lenne hátul őrszem, akkor most nem tudnék belépni az ajtók nélküli hátsó bejáraton. A földön kőtörmelékek, szilánkok, rongyok. Óvatosan lépkedek. Csapdát sejtek. Egy rongy alól kilóg valami fémdarab. Akna. Óvatosan kikerülöm. Néhány lépésnyire van lépcsőház. Bárcsak mehetnék lifttel.
Szerencsére úgy érek oda a lépcsőkhöz, hogy nem lett belőlem marhapörkölt. Jól van. A fal mellett haladva, halkan lépkedek fel, mikor hallok valakit lefelé jönni. Szélsebesen jön lefelé. Próbálom megállapítani, melyik emeleten lehet. Talán két szinttel feljebb. Gyorsan az első emelet felé sietek és megállok a fal mellett. A katona úgy szalad le, hogy csak arra tudok gondolni, hogy észrevett. Nem, akkor nem jönne le, hanem lesből várna engem. Ez valami más ügyben jön.
Amikor az első szintre ér, kifordulok a rejtekemből. A zöld egyenruhát viselő férfi háttal van nekem. Teszek felé egy lépést. Hirtelen megáll. Felém fordul, de látja, hogy már becéloztam.
- Maradj csendben – parancsolom neki halkan. – És ügyelj a mozdulataidra!
- Ki vagy te? – veti oda nekem.
- Senki. Hányan vagytok?
- Elegen.
- A lány?
- Milyen lány?
- Felteszem a kérdést utoljára. A lány?
- Fent van. De esélyed sincs.
- Hányan vagytok?
- Mondtam már, hogy elegen. Jobban teszed, ha…
Két halk lövéssel befejezem a beszélgetést.
*
A hetediken vagyok, amikor hallom a lány könyörgő hangját, amit aztán kétségbeesett sírás követ. Ne. El fogok késni. Gyorsítok a lépteimen. Megvető szavakkal illetik őt. Rendesen elhordják mindennek, aztán pedig…
- Dobjátok le! – parancsolja valaki. – Ne arra! Feri oda fog állni a terepjáróval! Ember! Gondolkodjál már!
- Kérem ne! – üvölti a lány.
- Dobjátok már le! Mire vártok?
Erika üvölt. Leveszem az övemről az egyik füstgránátot.
- Ne! – üvölti és egyre távolodik hangja. – Ne! Kérem, ne!
Nevetnek. Ezek őrültek. Felsietek és a fordulóban megállok. Látom, amint egy lakás felé cipelik ketten. Az innen jobbra lévő berúgja a lakás ajtaját, én pedig leszedem őt. A társa megfordul, de annak sincs esélye.
- Erika! – kiáltom a lánynak. – Fedezékbe!
A dermedt lány megfordul.
- Gyerünk! – kiáltom. – Be a lakásba!
Hallok egy lövést, mire Erika beszalad a lakásba. Egy újabb lövés jobbról eltalálja a korlátot. Én bedobom a füstgránátot. Egy durranás után fehér füst terjed el a folyosón. Nem hallom a harmadik katonát üvölteni. Nem szól senkihez. Egyedül lehet. De ez korántsem biztos. Megindulok a folyosó felé, mire jobbról ismét tüzet nyit az illető. Hallom, hogy zihál. Pánikba esett. Helyes. Most már tudod, milyen.
- Add meg magad! – vetem oda. – A szemközti házból figyelnek minket és az erősítés mindjárt ideér!
- Add meg te magad! – kiáltja.
Pánikba esett.
- Elszámolok háromig – közlöm vele.
- Nem érdekel! – üvölti.
- Egy… - kezdem.
- Nem érdekelsz!
Gyorsan kivetődök a folyosóra és a földről leadok egy sorozatot. Látok egy árnyalakot, aki a lövésektől hátrálni kezd, aztán a végében elterül. Egy darabig figyelem, aztán bekúszok a szemközti lakásba Erika után.
- Erika! – szólítom.
Hallom, amint sír. A lakásban megállok a fal mellett. A lány összekuporodva fekszik a huzatos nappaliban. Visszanézek a folyosóra. Oszlik a füst. Végignézem a lakásokat. Sehol senki.
Visszalépek Erikához. Reszket. Leguggolok hozzá. Belenézek a könnyes, kék szemeibe. Iszonyatos, amin keresztülment idáig.
- Nyugodj meg – súgom neki lágyan. – Hazaviszlek.
- Nekem már nincs otthonom – rebegi. – Nekem már nincs semmim.
- De igen. Gyere, menjünk.
- Megölték őket.
Nem tudok mit mondani. Csak próbálok nem sírni. A kezébe temeti az arcát és kitör belőle a zokogás. Magamhoz ölelem. Úgy kapaszkodik belém, mintha a pokol nyílt volna meg alattunk.
Egy óra múlva már biztonságos úton haladunk a Miskolci Kolónia kapui felé. A nap lemenőben van. Egy szót se tudok szólni Erikához. Mit is mondhatnék neki? Mit? Hogy minden rendben lesz? Semmi sem lesz rendben. Nem elég, hogy árva lett, de még a pokollal is szembe kell néznie.
Akárcsak nekem.
Minden egyes nap.
2024.február 10.
Budapest
