Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/11.rész

Ez nem élet volt

            A sisak egyre jobban rezeg, a fejfájásom pedig erősödik. Egy darabig még látom Amanda sátáni mosolyát, aztán hirtelen elsötétül előttem minden. Zuhanok. Egyre lejjebb. Érzem, hogy egy székben ülök, de mintha egy lezuhanó hullámvasúton volnék. Valami nagyon szörnyű dolog történik velem.

            Emlékek villannak be. Peregnek és peregnek. Aztán megáll egy ponton. A Megyeri hídon sétálok tízévesen. Átmászok egy keresztbeállt tankon, földet érve pedig elesek. Felegyenesedek. A korláthoz lépek és Dunakeszi irányába nézek. Egyre hidegebb van. A borult égboltra pillantok, aztán a Duna vonalát követve ismét az egykori otthonom irányába. Ott, ahol anya és apa a kertben nyugszik. Egyedül vagyok. És abban reménykedem, hogy valaki rám talál. Valaki az úton felkarol. Felkarolja a lelkem. Mint amikor eltévedtem az áruházban és anya keresett. Egy nő odajött. Kedvesen beszélt velem és az információs pulthoz vezetett, ahol meg is találtuk anyát, aki könnyezve szaladt oda hozzám. Meg sem köszöntem annak a nőnek, csak figyeltem, ahogyan elsétál azzal angyali mosolyával.

            Még kétszer a korláthoz lépek az úton. El kell szakadnom a múltamtól, mert annak vége. Nem kegyelmezett a sors. Új útra irányított, amin járnom kell. De hiszen meghalhatok, nem? Egy pillanatig végigfut az agyamon, hogy levetem magam a mélybe. Bele a Dunába. Rögtön megfagyok ebben a hidegben. Nem. Valamiért úgy érzem, hogy élnem kell még egy kicsit. Meglátjuk, mi lesz.

            A következő képen a tábortűz előtt ülök. Meg tudtam gyújtani. Az én munkám. Olyan a tűz, mintha büszke volna rám. Mintha az egyetlen barátom és tanítómesterem volna, aki hitt bennem. Mintha anya és apa volna. Leszáll az éj egyre hidegebb lesz. De a tűz meleget ad. Megágyazok magamnak ott mellette. Annyi ronggyal takarózom be, amennyi csak van nálam. Reszketek. Könnyezek.

            Villanás. Egy újabb emlék. Felriadok valamire. Lassan felfogom, hogy egy terepjáró hátsó ülésén fekszem, amire előző este bukkantam az erdőben. Látom a kis hűsugárzót, amit a csomagtartóban találtam. Az előretolt anyósülés mögött van. Még működik. Jó meleg van, de valami nem stimmel. Megérzés. Óvatosan kipillantok a hátsóülés támlája felett. Sűrű fák, nyirkos, ködös hajnal. Látok valamit megvillanni. Azonnal lebukok. Egy tompa puffanás után lövedék csapódik a hátsó ablaknak. Golyóálló, ezért nem viszi át. Amilyen gyorsan csak lehet, előre mászok. Hallom, ahogyan üvöltve szaladnak felém. Próbálok beülni a volán mögé, de nem akar összejönni. Valamibe beleakadt a jobb lábam az anyósülés mögött. Megint lőni kezdenek.

            - Meg fog lépni! – kiáltja egy férfi. – Gyere már!

            A visszapillantótükörbe nézek. Két kapucnis, bőrkabátos alak szalad ki a ködből. Néhány másodperc és vége. Kiszabadítom a jobb lábamat és elkezdem keresni az indítógombot. A kormány mögött van. Egy piros gomb. Remélem, még mindig két százalékon áll a jármű töltöttsége, mint ahogyan azt éjjel láttam. A két alak elkezdi feszegetni a zárt ajtókat. Az egyik két lövés ad le a mellettem álló ablaküvegre. A fülem sípol. A társa hörögni kezd, miközben nem tudja kinyitni az anyósülés felőli ajtót.

            - A kerekeket lődd! – kiáltja a társának.

            Ez volt a vezényszó. Rányomok az indításra, megkeresem az automata váltón indulás betűjelét. Apának volt ilyen váltójú kocsija. Megvan. De nem tudom ahhoz tolni. Angéla! Emlékezz! Megvan! Le kell nyomni a gombot a tetején. Lenyomom és előretolom a váltót. A terepjáró megindul, én pedig felsikoltok, mert majdnem nekimegyek egy széles törzsű fának. Balra rántom a kormányt.

            A két férfi szalad utánam. Tüzet nyitnak felém. A jármű imbolyogni kezd. A műszerfalon pedig látom, hogy mindössze egy százalékon áll a töltöttség. Ezt nem hiszem el. Ezzel nem jutok messzire. Megfordulok a terepjáróval, mire az egyik férfi felugrik a motorháztetőre és folyamatosan tüzel felém. Vicsorog. Úgy néz ki, mint egy zombi. Mint egy szörny. Jobbra rántom a kormányt, mire lecsúszik.

            A sáros útra hajtok.

            - Tíz percre elegendő töltöttség! – figyelmeztet a női géphang. – Figyelem! Tíz percre elegendő töltöttség! Csökkentse a sebességet! Ismétlem, csökkentse a sebességet!

            - Nem téged üldöznek! – kiáltom a műszerfal felé.

            Látom a két férfit, ahogyan szalad utánam az úton. Növelem a sebességet, mire villogni kezd a műszerfal számlálóján az egy százalék. Durranás. Az egyik hátsó kerék lehet. Ne! A jármű lassulni kezd.

            - Gyerünk már! – kiáltom a könnyes szemekkel. – Gyerünk már!

            Látom az utat. Mindjárt ott vagyok. Csak bírja még. Könyörgöm. A két férfi úgy hörög, mintha valami démonok volnának. A csomagtartót találják el. Többször. Nyilván ki akarják lőni a másik kereket is.

            Kiérek az útra. Jobbra rántom a kormányt és egyre csak lassulva, de haladok előre a sávomban. Belenézek a visszapillantótükörbe. A két férfi lemarad. Végül megállnak. Visszanézek az útra. Túl közel van az a tank. Balra rántom a kormányt és épphogy ki tudom kerülni. Majdnem az árokban kötök ki, de a gyorsan jobbra húzom a kormányt és visszatérek a sávomba. Nevetni kezdek. Én vezetek. Ráadásul leráztam ezeket a zombikat. Ügyes vagy, Angéla!

            Erre a kocsi hirtelen leáll. Egy darabig gurulok, aztán vége. Kipattanok, kinyitom a hátsóülés ajtaját. Összepakolom a cuccaimat. Éppen a puskámért nyúlok, amikor fémes kattanást hallok mögülem. Megfordulok és látom az egyik férfit, ami rám szegezi a fegyverét. Fújtat. Szaladhatott utánam. A társa is megérkezik.

            - Azt hitted, megmenekülhetsz? – förmed rám.

            Reszketek. Közelebb lép hozzám és látom a sebekkel teli arcát és a kék szeme meg is csillan a szürke fényben.

            - Ne – rebegem. – Ne bántsanak!

            Erre az durván elrángat és a földre lök. Elterülök az aszfalton. A társával együtt kidobálnak mindent a táskámból. A könyveimet, néhány ruhát. Nézegetik a puskámat. Végül az, aki a földre lökött megáll felettem. Végem van. Megyek utánatok, anya! Nem is bírtam volna tovább!

            - Nincs élelmed? – kérdi meglepetten.

            Megrázom a fejem. Erre a társára néz, aki már elkezdte visszapakolni a cuccaimat a táskámba. Utána visszafordul felém. Egy darabig a szemembe néz, aztán benyúl a zsebébe. Kivesz onnan egy tábla csokoládét. Epres. Egy darabig úgy nézi, mintha vívodna, aztán odadobja nekem. Elkapom. Utána a társa is odajön. Látom, hogy csillognak a barna szemei. Talán könnyezik. Letesz egy sóletkonzervet a földre.

            Megremegek. Könnyezni kezdek.

            - Miért? – kérdem tőlük.

            - Hogy ne éhezz – feleli lágyan a felettem álló.

            Már nem az a gonosz néz le rám, aki a földre lökött, hanem egy érző lélek. Teljesen összezavarodok. Nem erre számítottam.  

            - Köszönöm – súgom.

Ők nem szólnak semmit. Sarkon fordulnak és elindulnak visszafelé. Sokáig nézek utánuk.

            - Köszönöm – súgom ismét.

            Villanás. Tizenegy éves vagyok és a romos panelház lépcsőjén szaladok fel. A fordulóban lövést hallok, a szürke kabátom kapucnija leszakad. Elejtem a puskámat. Néhány lépcsőfokot legurul. Gyorsan megfogom, felkapom. Hallom, amint szaladnak felfelé. Üvöltöznek. Nem értem, mit, de biztosan nem barátkozni szeretnének velem. Odakint láttam, hogy négyen vannak, szakadt kabátban, sebekkel az arcukon. Nincs élelmük. Nekem még van. A fordulóba érnek.

            Én a törmelékekkel teli folyosón szaladok végig. Nem tudom, hanyadik emeleten vagyok, de az a könnyelmű ötletem támad, hogy az egyik lakás ablakán át kimászom és valahogyan leereszkedek. Berúgom az egyik az ajtót. Keresztülvágok egy szilánkokkal teli előszobán át, aztán feltűnik valami. Túl nagy a fény, Angéla! Túl nagy! Ne! Azonnal megállok. Egyensúlyozok. A tőlem balra lévő kis szoba ajtófélfájába kapaszkodom. Majdnem elejtem a puskámat.

            Lassan lenézek. Többemeletnyi mélység tátong előttem. Ahol a nappalinak és egy terasznak kéne lennie, ott nincs semmi. Csak a hideg és borús idő. Innen egész jól látni, hogy a szomszédos panelházból is hiányzik egy jókora darab. Észrevehettem volna ezeket odalent. De nem figyeltem, mert lőni kezdtek rám.

            Hallom, amint szaladnak a folyosón. Gyerünk, Angéla! Hörögnek. Üvöltenek. A mélységet figyelem. Nem tudnám megtenni. Gondolatban sem. Egyszerűen nem tudnék leugrani. Inkább megadom magam. Nem! Egyik sem! Angéla, egyik sem! Nem ugrasz le és nem adod fel! Miért nem? Na, miért nem? Nem jön válasz. Élni kell. Valamiért élni kell. Nem tudom, miért, vagy kiért, de élnem kell.

            Óvatosan teszek hátra egy lépést. Közben kapaszkodom. Le ne ess, Angéla! Gyerünk! Még egy lépés. Eközben azok a szörnyek a lakásokban keresgélnek. Berúgnak egy ajtót. Összerezzenek. A mélység felé pillantok. Jól van. Óvatosan. Lazán, Angéla. Mintha ez nem is veled történne, hanem egy filmet néznél. Igen. Ugye, mennyire jobb így? Na, szépen még egy lépést.

            Hátrálok. Megállok. Kifújom magam. Belépek a kis szobába, melynek az ajtófélfájába kapaszkodtam. Egy fürdőszoba. Remek. Nagyon jó. Balra fordulok és megállok a falnál. A bejárat felé célzok. Ha valaki belép ide, akkor azzal megpecsételi a sorsát. Hallom őket szaladni a folyosónál. Belépnek az előtérbe.

            - Vigyázz! – kiáltja.

            Hallom, amint megtorpannak. Egy darabig fújtatnak.

            - Mi van, ha leesett? – kérdi az egyik.

            - Akkor sikított volna! – vágja a rá másik.

            - Jó. Akkor nyomás felfelé! Gyerünk!

            Szaladni kezdenek. Ahogy ki tudom venni, visszafelé a lépcsőház irányába. Szuper. Nagyon jó. Elszámolok tízig. Óvatosan kilépek a folyosóra. A hangokból ítélve a felső szint felé tartanak. Felértek. Ismét elszámolok tízig, aztán amilyen halkan csak tudok, a lépcsőház felé szaladok.

            Lefelé tartok. Amikor leérek, egy közeli parkon átvágva az erdő felé veszem az irányt. Egy szempillantás alatt eltűnök a fák között. Egy tisztásra érve lassítani kezdek. Nem szabadna. De nem bírom.

            Villanás.

*

            Reszketek. Viszont eszmélek. Homályosan, de megpillantom Amandát. Sátáni mosollyal figyelem engem. Nem érzem a fejemen a sisakot. Azonban még a székben ülök. A szíjakat is látom. Álmodtam? Vagy mi volt ez? Az emlékeim, az egyszer biztos. Viszont nem értem, mi történhetet.

            A miskolci legenda felmutat elém egy kicsiny fekete adathordozót.

            - Látod ezt, Angéla? – kérdi.

            - Igen – súgom erőtlenül.

            - Tudod, mi ez?

            - Mi az?

            - Az életed.

            Hunyorgok.

            - Tessék? – kérdem értetlenül.

            - Az összes emléked – feleli. – Minden itt van nálam. És nemcsak az életed története van rajta, hanem minden hasznos információ, amivel bejuthatunk a viskókba, a bázisokra, de még a kolóniákra is.

            Megrettenek.

            - Ez nem lehet – rázom meg fejem, mire belenyilall a fájdalom.

            - Talán egy-két emléket láttál is az előbb – vigyorog Amanda. – Van ilyen mellékhatása. Bocsi.

            Azzal hátradől a székben és miközben le sem veszi rólam a szemét, a mellette megálló Ákosnak nyújtja át az adathordozót.

            - Ákos – szólítja. – Kérd le, ami a belépéshez szükséges. Van a közelben egy viskó. Küld el oda Ágotát és Ferit. Hozzatok el onnan mindent, ami mozdítható. Még a vécépapírt is, mindent.

            - Ezer örömmel – biccent a férfi és elindul a kijárat felé.

            Sokáig nem akarom felfogni, mi is történt velem. Amanda közelebb hajol hozzám. A fekete szemei megcsillannak a sötét szoba monitorjainak fényében. Oldalra dönti a fejét és kárörvendő mosollyal figyel.

            - Te kis angyalka – súgja. – Úgy váltál árulóvá, hogy el sem árultál senkit. Ugye milyen nagy találmány ez? Most már érted, miért ilyen fontos a bajtársaidnak ez a műszer. Olyannyira fontos, hogy csillagászati összegeket is képesek lesznek fizetni azért, hogy visszakaphassák. Így kell győzni, Angéla.

            Megszólalni sem tudok. Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy minden emlékem ott van most Ákosnál. Amanda hátradől a székében.

            - Szívesen megtanítottam volna neked – folytatja, miközben a mosolya szépen lassan lehervad. – Mindent, amit tudok. Legfőképpen azt, hogyan legyél szabad. És veszélyes. Mint én.

            Ekkor előre hajol és mélyen a szemembe néz. Gyűlöletet látok benne.

            - De te döntöttél – súgja. – És neked már véged van. Már most halott vagy. Akárcsak a Nővéred.

folyt.köv.

2023.december 2-8.

Budapest