Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

7.évad/1.rész

Nimród

A jéghideg folyosó félhomályában Nimród rám szegezi a fegyverét, miközben az eszelős vigyora felett megcsillannak a kegyetlen kék szemei, valamint a barett sapkáján az ezüstös címer. A kapucnis, fél arcukat sállal eltakaró emberei démoni árnyakként tornyosulnak felém, a falhoz szorított Amanda arcán a harag vegyül az irántam érzett aggodalommal. Ha egy normális ember volnék, azt hiszem most reszketnem kéne a félelemtől. Azonban ez nem megy. Nem tudom, hogyan, de ez az ösztönös, kikerülhetetlennek hitt érzés úgy párolgott el belőlem, akárcsak az a vidám, tervekkel teli lány tűnt el valahol a múltban…aki voltam.

Közelebb lépek Nimródhoz. Az ezredes félelmetes tekintete egy pillanatra kizökken a pillanatot uraló helyzetből – nem erre számított. Hiába, nem tudok most más lenni, mint egy lelkileg megnyomorodott élőlény, aki már egyáltalán nem akarja megúszni azt, ami nemsokára bekövetkezik.

- Lőj – súgom fagyosan.

- Hűha – biccent ez a szörnyeteg. – A kis Angéla kezd megtáltosodni. Figyelitek, fiúk? Látjátok ezt a tekintetet?

- Lőj, te harcosok gyöngye.

A vigyora kezd lehervadni. Én pedig nem gondolkozom. Végrehajtom, amit az agyam legelőször diktál. Olyan gyorsasággal kapom ki a kezéből a fegyvert, hogy egy másodperc töredéke alatt még én is meglepődök magamon. Amint Nimród felocsúdik a mutatványomból, döbbenten rázza meg a fejét. Az emberei azonnal rám céloznak, de ő sietve int nekik. Eközben le sem veszi rólam a fürkésző szemeit.

- Nocsak – bólint elismerő mosollyal az ezredes. – Te aztán meg tudod lepni az embert. És látnád most magad. Amikor legutóbb láttalak, még olyan ijedten néztél rám, mint a szegény, megboldogult szomszédom macskája. Most meg… Akár egy leopárd. És gyors is vagy. Gyorsabb, mint hittem. Büszke vagyok rád.

Meg sem tudok szólalni. Kinyújtom az ujjaimat és hagyom, hogy mutatóujjamon hintázzon a fegyver.

- Vissza is veheted – súgom.

- Vagy ellenem is fordíthatod – vágja rá Nimród.

Nem hatnak rám a szavai. Nem érdekel. Csak engedem, hogy egy indokolatlan emlék villanjon be előttem. Anyával sétálok a Margitszigeten és hétágra süt a nap. Nem tudom, éppen min nevettünk akkor, de tisztán emlékszem arra az érzésre, hogy boldog vagyok és szinte biztos abban, hogy a jövő, ami előttem áll, még talán ennél is fényesebb lesz. Az idilli kép végül szertefoszlik és Nimród vigyora jelenik meg előttem.

- Látni rajtad – mondja sejtelmesen.

- Mit? – kérdem.

- Csak egy lépés választ el tőle.

- Mitől?

- Tudod te. Húzd csak meg a ravaszt. Rajta, Angéla. Csak egyetlen lépés választ el attól, hogy átlépd azt a bizonyos határt. Onnantól pedig már sosem leszel a régi. Olyan leszel, mint a nővéred. Valamint olyan, mint Amanda. És mint én. Itt a remek alkalom. Ne habozz. Ebben a világban csak így válhatsz igazi túlélővé. Vagy még mindig hiszel a becsületben? A jó győzelmében? Ugyan már. Ennél azért több eszed van. Na, rajta!

Nem, parancsolom magamnak. Nem hallgathatok rá. Tudom, hogy elcsépelt, klisés, felszínes és szentimentális sablonszöveg, de én az élet védelmére esküdtem fel. Arra, hogy életem árán is óvjam azokat, akik nem tudják magukat megvédeni. Akik olyanok, mint amilyen én voltam. Ezt a gondolatot a sok elsötétült lelkű ember mindig megmosolyogja, de én továbbra is hiszek benne. Hiszen ez a dolgom.

Megpörgetem a fegyvert és lassan leteszem Nimród elé. Az csalódottan pillant a poros padlóra, majd vissza rám. A vigyora hamar eltűnik és ehelyett újra azzal a kegyetlen, kígyó tekintetével bámul engem.

- Angéla – sóhajt, majd a pisztolyra mutat. – Most ismét szükséged lesz a gyorsaságodra. Vagy te maradsz életben, vagy én. Rajtad múlik.

- Nem érdekel – súgom.

            Úgy néz rám, mint aki biztos a dolgában. A nárcisztikus pszichopaták mosolya. Nem pusztán hisz abban, hogy meg fogja törni a lelkemet, hanem teljesen biztos benne. Ezek ilyenek. Ilyen a lelkük, ilyen az agyuk és így működnek. Talán mindenki belemegy a sátáni játékukba. De én biztosan nem.

            Hátrálok egyet. Aztán még egyet. Az öntelt, beképzelt mosolya azonnal elpárolog. A fejét csóválja.

            - Angéla – súgja. – Hát nem tanították meg neked azt az ősrégi bölcsességet, miszerint sosem szabad feladni.

            - Próbálták, igen – vágom rá.

            Szinte sértődötten néz azzal a pokolbéli szemeivel.

            - Tán meg akarsz halni? – kérdi és apránként kezd visszatérni a gonosz mosolya.

            Megvonom a vállam.

            - Szerinted mennyire ragaszkodom az élethez? – teszem fel a költői kérdést.

            - Hűha – súgja, majd az emberei felé pillant. – Nézzétek, fiúk! Ilyen egy igazi harcos.

            Azzal felkapja a fegyvert, majd lassan felegyenesedik. Vet egy pillantást Amanda felé, aki döbbenten figyel engem. A miskolci legenda látszólag nem ezt a viselkedést várta tőlem. Remélem, egyúttal bűntudata is van.

            Nimród int két emberének, akik súlyos léptekkel odajönnek hozzám és elkezdenek kivonszolni a folyosóról.

*

            Odakint engem és Amandát egy golyónyomokkal és sérülésekkel teli speciális jármű oldalához löknek. Hétágra süt a nap és Nimród kék szemei megcsillannak a fényében. Odalép a miskolci legendához, elveszi az övéről a rádióját úgy nyújtja át neki, mint valami virágot, miközben bájosan mosolyog.

            - Amanda – kezdi az ezredes. – Intézd el a hívást. És Kiyo is jöjjön. Az se gond, ha vele beszélsz. Hallani szeretném a hangját. Olyan szépen csilingel. Nem olyan, mint a tiéd. Neked olyan undok, gonosz hangod van. Mint egy boszorkánynak.

            Amanda arcán nyoma sincs a félelemnek.

            - Zelenák – sóhajtja, miközben elveszi tőle a rádiót. – Mikor mostál fogat utoljára? Még a háború előtt?

            - Egy órájuk van – vigyorog az ezredes. – Vagyis, már csak mindössze ötvenkilenc percük.

            - Ennyi idő alatt nem érnek ide.

            Nimród kuncog egyet.

            - Nem vagytok olyan messze – mondja végül.

            - Honnan tudod? – veti oda neki Amanda.

            - Tudom.

            - Nem tudsz te semmit, Zelenák.

            Húzza az időt. Körbenézek, de a havas pusztában nem látok semmi gyanúsat. Eszembe jut, hogy amikor a többiekre vártunk és Amanda gyanút fogott, lenyomott egy gombot a rádióján. Vészjelzést adott le Márknak és Ágotának, akik nyilván már sejtik, hogy mi a helyzet. Azonban ketten túl kevesen lesznek ehhez a csapathoz. Körülbelül húszan lehetnek Nimróddal együtt.

            - Most mit művelsz? – kérdi az ezredes.

            Visszanézek és látom, amint Amanda az ezredes elé tartja a rádiót, majd elengedi és a műszer a hóban landol. Rá is tapos. Azután a miskolci legenda kihívóan néz rá azzal a veszélyes mosolyával. Nimródot pedig most látom először dühbe gurulni. Az arca elvörösödik és megremeg. A pisztolyáért nyúl.

            Ekkor valamitől hunyorognom kell. Fényvisszaverődés. A bevásárlóközpont felől jön. Talán a tetőről. Több tompa puffanást hallok és látom, amint három harcos esik össze. Nimród azonnal megfordul, mire egy újabb lövés a karját találja el.

            - A tetőn vannak! - kiáltja el magát valaki.

            Amanda megfogja a kezem, akárcsak a Nővérem szokta és a speciális jármű túloldala felé vesszük az irányt. Nimród harcosai a tető felé lőnek.

            - Hozzátok vissza őket! – kiáltja az ezredes, ránk utalva.

            Amanda kabátjának ujjai alól fegyverek ugranak elő. Jobbról egy katona fordul be hozzánk, balról pedig úgyszintén.

            - A földre! – kiáltja a hadnagy.

            A hóba vetem magam. Látom, hogy kitárja a karjait és lő. Mind a két harcost eltalálja, akik elterülnek.

            Nimród hangját hallom a lövöldözésben: - Rakétát! Gyerünk!

            Amanda a földre veti magát és a két pisztollyal a jármű alá céloz. Élesen figyel, én pedig hallom, amint balról valaki közeledik. A tank alá nézve látom egy katona bakancsát. Lassan közeledik. A hadnagy tüzet nyit arra, mire az összerogy és az újabb lövések örökre leállítják. Utána a túloldalra céloz és lő.

            Valami nagy erővel közeledik. Mögöttünk. Meg akarok fordulni, hogy lássam, de hallom, amint egy rakéta süvít az ég felé. Amanda megfogja a kezem, talpra állít és szaladni kezdünk a havas puszta felé. Az út felől egy olyan fekete terepjáró érkezik, melynek van egy lövegtornya. A toronyból két forgótáras fegyver ugrik elő. Végünk van. Rakéta becsapódik valahol az épület tetején.

            A forgótárak forogni kezdenek, azután hirtelen golyók záporoznak felénk. Nem. Nem, felénk. Hátra pillantok, mire látom, hogy a kapucnis harcosok pánikba esve szaladnak a speciális jármű takarásába.

            Amanda előkap egy fekete, téglalap alakú műszert. Felkattintja a fedelét és lenyom egymás után három gombot. Sejtem, mi lehet. Egy hatalmas robbanást hallunk a speciális jármű mögül.

            Ütést érzek a fejemen. A fülem sípolni kezd. Látom, amint megfordul velem a világ, majd a tiszta néz le rám. A hangok elmélyülnek. Amanda a nevemet kiáltja. Valaki más is üvölt. Már nem tudom, miért történik ez velem.

            Minden elsötétül.

folyt.köv.

2024.február 24-március 8.

Budapest