Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/3.rész

Túl kell élni

            Az ellenséges jármű úgy marad le, mintha mi egy szakadék felé hajtanánk. Azonnal a székbe pattanok, bekötöm a biztonsági övet és monitoron keresztül figyelem az égig nyúló fák feletti eget. A drónok húszan vannak a gép szerint és néhány másodperc és szemmel láthatóak lesznek. Közeledünk egy olyan útszakaszhoz, ahol védtelenek leszünk. Hiába egy kisebb út, ráadásul még kanyargós is, a gépeknek nem fog gondot okozni, hogy matematikai pontossággal célba vegyenek.

            Támad egy ötletem.

            - Nem tudjuk magunkat leárnyékolni? – teszem fel a kérdést hátra Majának.

            - De – feleli. – Azonban most még látni fognak minket.

            - Akkor az erdő takarásában kell maradnunk.

            - Pontosan. Aztán meglátjuk, mi lesz.

            Maja jobbra rántja a kormányt és a nagy, széles törzsű fákat, valamint a sűrű bokrokat kezdjük kerülgetni. A jármű valamiben megütközik, amitől ugratunk egy nagyot és pont rázuhanunk egy nagyobb bokorra. Egy pillanatig azt hiszem, végleg elakadtunk, de szerencsére haladunk tovább.

            A monitoron megjelennek a fekete, sárkányszerű drónok. Ezek a mieink. Az egyik legújabb fejlesztés, amit nyilván nemrégiben zsákmányolhattak az ellenállók. Ezek elől nagyon nehéz lesz megszökni. Mesterséges intelligencia irányítja őket, jobban manővereznek, mintha kézivezérléssel irányítanák őket.

            Támadó alakzatban jönnek, egymás mellett tíz, a másik tíz lemaradva folyamatosan ereszkedik le. A vörös gépszemük megvillan a borús időben. Olyanok, akár a démonok. Ezek nyilván őrségben járőröző határvédők. Szuper. A felső sor közepéről négy gép felgyorsít és leválik. Tüzelnek.

            - Maja! – kiáltom hátra.

            - Látom! – kiáltja vissza.

            Négy rakéta süvít felénk. Az egyik becsapódik egy fába. A másik közvetlenül mellettünk. A harmadik és negyedik megállíthatatlanul közeledik felénk. Maja félrerántja a kormányt és mind a kettő egy kiálló, nagy sziklának ütközik. A robbanástól a járművünk imbolyogni kezd. Vészesen közelítünk egy nagy, széles törzsű fa felé. Nagyon úgy tűnik, hogy nem tudjuk kikerülni. Eközben újabb négy rakéta süvít felénk és a raj többi tagja elszáll felettünk.

            Maja szinte az utolsó pillanatban rántja félre a kormányt, félrelökünk egy farönköt. A rakéta becsapódik a nagy fába. A maradék három közül az egyik egy sziklával ütközik. Becélzom a maradék kettőt, melyek a faágakat leszakítva közelítenek. Tüzet nyitok. Balról jobbra irányítom a tárcsákat. Túl közel vannak a lövedékek. Felsikoltok. Szerencsére eltalálom mind a kettőt és félúton felrobbannak.  

            Néhány gép elsüvít felettünk. Több felől észlelik őket a műszerek. Lehetetlen megküzdeni velük. Egyszerűen semmi esélyünk sincs. A monitor veszélyt jelez. Ne. Innen nézve balra. Azonnal arra fordulok a székkel. A szívem egyre hevesebben ver. Igazán megszokhattam volna már az ilyen helyzeteket. Egy drón mellettünk néhány méternyire. A vörös szemei felénk fordulnak.

            Tüzet nyitok felé. A fákat találom el. A drón szárnyain pörögni kezdenek a forgótárcsák. Golyók záporoznak felénk. A monitor jelez egy közeledő rakétát is innen nézve tizenkét óránál. Rögvest arra fordulok és már látom is, amint egy bokron keresztül átrepül és szélsebesen tart felénk. Tüzet nyitok. Még időben eltalálom. Ismét imbolyogni kezdünk, az innen balra lévő drón pedig egyre közelebb merészkedik.

            Kikerülünk egy nagyobb fát, aztán becélzom a gépet. Tüzet nyitok. Eltalálom, fel is robban. A monitor ekkor jelzi, hogy a raj visszafelé tart és öt gép leválik róla és ereszkedni kezd.

            - Kapaszkodj, Angéla! – üvölti hátra Maja.

            Jobbra rántja a kormányt és visszafelé indulunk. Keresztülhajtunk egy bokron, túlságosan közel kerülünk egy fához, balra kikerüljük. A monitor szerint az ereszkedő drónok egyike nekiütközött egy sziklának, a másik négy azonnal emelkedni kezd, irányt vált és északkeleti irányba tart. Az merre is van innen? Azt hiszem innen nézve tizenegy óránál. Talán. Aztán látom is a képernyő bal alsó sarkában, hogy mögöttünk vannak. Vagyis velem szemben. Kezdek teljesen összezavarodni.

            A raj visszafordul, Maja lefékez egy nagyobb bokornak ütközünk. Hirtelen sötétség. Megállunk. Az elektromosság kikapcsol. Mi történt? Hátrafordulok Majához, aki hátra fordul hozzám.

            - Maradj csendben! – súgja. – Egy vadászgép roncsának szárnya alatt vagyunk. Kikapcsoltam mindent, kivéve az árnyékolást.

            Bólintok. Ösztönösen a mennyezet felé nézek. Hallgatózom. A drónok felettünk repkednek. Amennyire ki tudom venni, nem alacsonyan szállnak. A szélvédő felé nézek. Semmi sem látok. Mintha egy barlangban volnánk.

*

            Félóra múlva a drónok eltűnnek. Óvatosak vagyunk és inkább várunk. Hátha itt maradt egy és fára rögzülve figyel. Vagy talán az összes. Nem, mert hallottuk őket elszállni. Tisztán ki lehetett venni, hogy egyre csak távolodnak az ellenséges terület belső zónáiba. Jól van. Most türelmesnek kell lennünk.

            Maja felé fordulok.

            - Szerinted maradt itt egy? – kérdem halkan.

            - Egy biztosan – súgja. – De biztos, hogy messze van.

            - Honnan veszed?

            - Mert már nem élnénk. A jármű hátulját egy nagyobb bokor fedezi.

            - Akkor bármikor észrevehet.

            - Nem. Nagyon a szárny alatt vagyunk. Mellettünk pedig egy szikla.

            Felsóhajtok. Ki akarok menni, hogy körülnézzek, de persze nem volna valami jó ötlet. Csak egy reflex. Az üres monitor felé nézek, de semmi. Ki van kapcsolva minden. Így, ha hirtelen megszakad az árnyékolás, nem fogják észlelni az elektromosságot. Elméletileg, természetesen.

            A rókára nézek. Nyugtat. Jól van. Nyugalom. Nyugalom, Angéla. Ez most a kitartásról és a higgadtságról szól. A lelkem mélyéből ekkor megállíthatatlanul jönnek az emlékek. Nem tudom, miért, de megint a legnehezebb korszakomból.

*

            Tizenegy éves vagyok és egy elhagyatott, kis erdei faházban lelek menedékre. Tél van, mínuszok, reszketek. Nagyon nehezen, de sikerül begyújtanom a kandallót és leülök elé a jéghideg, poros szőnyegre. Egy darabig figyelem a lángokat, utána pedig, amikor erőre kapok, akkor felpattanok és a kis előtérbe lépdelek, ahol ismét tanulmányozom a bejárati ajtónál felállított barikádomat. Odatoltam egy asztalt, mind a két végére üres üvegeket raktam. A kis konyhában bedeszkáztam az ablakot, a mosdóban úgyszintén. Egyszer majdnem el is ájultam közben a kimerültségtől.

            Visszamegyek a tűzhöz, nekidőlök egy fotelnak. Továbbra sem érzem magam biztonságban. Bármelyik pillanat lehet akár utolsó is. Előveszek a táskámból egy konzervet. Székelykáposzta. Kár, hogy nem tudom most felmelegíteni. Kibontom, kiveszek egy villát a zsebemből és befalom az egészet. Rosszul is leszek. Pedig nem járt le, csak túl gyorsan ettem. Iszom egyet a kétliteres ásványvízből, amit egy benzinkút romjai közül szedtem ki. Anyára és apára gondolok.

            Miért élek még?

            Figyelem a tüzet. Kezdem újra felfogni, hogy teljesen egyedül maradtam ebben a világban. Sötét van. A nappali ablaka felé fordulok. Be kéne deszkázni, még sötétedés előtt. Elektromosság nincs, szóval marad majd a tűz fénye. Semmi több. Láttam egy terepjárót körözni a környéken. Fekete egyenruhás katonák. Lehet, van itt egy helyőrség. Vagy nem tudom. Ha elkapnak, nem lesz kegyelem.

            Félóra múlva előveszek egy ananászos konzervet. Azt eszegetem, miközben a poros szőnyegen keresztül bámulom a felvillanó gondolataimat. Kiiszom a konzerv levét, aztán nekiállok bedeszkázni az ablakot. Amikor kész vagyok, leszedem az ágyról takarókat, megágyazok a szőnyegen. Ellenőrzöm a puskámat. Ki van biztosítva. Rendben. A pisztoly a kabátom zsebében. Rendben. Betakarózom. Az összes ablak bedeszkázva, a bejárati ajtónál barikád. Ha valaki nagyon akar, be tud jutni, de meg tudom védeni magam, ha egyáltalán felébredek. Három napja nem aludtam.

            Figyelem a lángokat. Egyedül vagyok. Ismét rám ront az elhagyatottság, a reménytelenség érzése. Megint olyan értelmetlen minden. Mit tehetek? Semmit. Túl kell élnem valamiért. Nem tudom, miért, de meg kell tennem. Talán rám talál majd valaki. Valaki, aki megment.

            Ebben a világban? Most? Ugyan már. Mindenki csak magára gondol. Akárcsak én. Túl kell élned, Angéla. Túl kell élned. Legyen az a célod, hogy keresed az új célt. Hátha jobbra fordul minden. Megeshet. Bármi lehet. Ahogyan rosszabb is lehetett, és annál még rosszabb is, úgy lehet jó, aztán még jobb is.

            Egy biztos, maradnom kell ebben a házban, ameddig lehet. A környéken van valami falu. Ott talán találok valamit. Két napra elegendő élelmem van és kész. Túl kell élned, Angéla. Túl kell élni. Lehet, hálás leszek egyszer, amiért így kitartottam. Keresd a célt. Az új célt, Angéla.

*

            - Angéla – szólít Maja halkan.

            Én még mindig látom a képeket. Alig térek magamhoz. A jármű padlóját figyelem úgy, mint akkor a szőnyeget.

            - Tudom, hogy miért látom ezeket – mondom halkan.

            - Miket? – kérdi Maja és a vállamra teszi a kezét.

            - Az emlékeket abból az időből, amikor bujkáltam. Harmatka miatt. Az ő története miatt. Amikor elmesélte, hogy mi történt vele. Hogy miért vált ilyenné. A lélek néha így védekezik. Elsötétül.

            - Ne gondolj most erre.

            Felsóhajtok.

            - Tudom, hogy a szüleimet dezertőrök ölték meg – kezdem. – Összeomlott a helyőrség Dunakeszin. Teljesen elszakadtak a többiektől. Aztán nem is akartak kapcsolatba lépni velük. Úgy kezelték a várost, mint a saját birodalmukat.

            Megremegek.

- Nyomoztam is nemrég – folytatom. - Sok ilyen katona eltűnt. Köztük azok is. Akik megölték őket. A szüleimet.

            Maja felé fordulok, aki úgy ölel magához, mint anya. Sírni akarok, de nem tudok. Szinte sokkos állapotban vagyok.

            - Azt hittem, mindegyik katona olyan, mint ők – folytatom. – Szinte csak olyanokkal találkoztam. Aztán végül jött Niki. Aztán a helyőrségünk. Aztán te. Új célom lett. Megtaláltam a célt. Hogy másokért éljek.

            - Igen – súgja. – De ez is csak átmeneti korszak. Nem ez a végső célod. Nagy dolgok várnak rád.

            - Ez a célom. Harmatka szörnyeteggé vált. Én pedig őrzővé. Védelmezővé. Más már nem is érdekel.

            Az Őrangyalom a szemembe néz. Hosszan. A kék szemek, melyektől egy éve még rettegtem, most szelíden ragyognak felém.

            - Angéla – súgja. – Higgy egy szebb jövőben. Ahogy rosszabb is lehetett, úgy jobb is lehet. Tudom, nagyon egyszerűen, felszínesen hangzik, de az élet így működik. Érted? Higgy benne, hogy ennél nagyobb cél vár rád.

            Lehajtom a fejem. A padló. A koszos szőnyeg bevillan egy pillanatra. Felnézek Maja szemeibe.

            - Nem hiszek én már semmiben – súgom. – Semmiben.

            Hosszan néz a szemembe. Mondani akar valamit, de végül feladja. Persze, érzem, hogy ki fog tartani az elvei mellett és továbbra is bíztatni fog. Továbbra is hinni fog bennem és egy homályos, bizonytalan jövőben. De hiába. Nekem nincs hitem. Nem is lesz soha. És nem is bánom.

            Maja ismét magához ölel. Nem érzem magam egyedül. Arra a régi énemre gondolok, aki ott fagyoskodott egy ideig abban a házban, hogy aztán ismét útra keljen valami ismeretlen, homályos jövőképért. Volt értelme, mert itt vagyok. Mert van egy Nővérem és egy Őrangyalom. De hisz akkor lehet még jövőm?

            Nem tudom.

            Ami biztos, hogy hamarosan útra kelünk. Ahhoz a házhoz. Oda, ahonnan Harmatka elindult arra a sötétbe vezető útra.

folyt.köv.

2023.október 1-6.

Budapest