Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/17.rész

Zsákutca

            A drón úgy ereszkedik le a sötét mélységbe, akár egy zuhanó lift. Nagyon erősen kell kapaszkodnom, hogy ne repüljek le róla. Látok egy aprócska, vöröses fényfoltot odalent jobbra az akna falánál. A gép hirtelen ránt egyet balra, megfordul és arrafelé veszi az irányt. Mi lehet az? Valamilyen ajtónak a kapcsolója? Nem. Kirajzolódik előttem egy kis járat, ahová éppen csak beférünk.

            A járaton halvány vörös fénnyel izzó csövek, valamint vezetékek futnak végig minden szegletében. A denevér olyan gyorsan száguld, hogy kezdem úgy érezni, nem is én vagyok a hős, aki most a bajtársai megmentésére indul, hanem inkább az, akit sürgősen meg kell menteni. Nem baj, Angéla. A gép legalább tudja az utat, te nem. A drón kijelzőjén látom, hogy Nikit és Ábelt négy perce vitték be egy cellába az épület déli szárnyában. Az őket kísérő katonák ott is maradtak őrségben. A blokk a földszinten van, de mi a mínusz harmadikon. Érdekes. Talán egy újabb liftaknán keresztül jutunk fel oda.

            - Mennyi idő míg odajutunk? – kérdem.

            - Körülbelül hat… - kezdené a gép, de elakad.

            Értetlenül nézek a kijelzőre, ami hirtelen elsötétül és szövegek jelennek meg rajta. Látom Judit nevét. Ezek szerint vissza akarják szerezni az irányítást a drón felett. Szuper. Akkor a tervem hamarosan meghiúsul.

            A drón ereszkedni kezd, aztán a sebessége rohamosan csökken. Vissza kéne állítanom. Innen nem tudom, hogyan jutok ki. Végül a gép hirtelen megáll és csöveken landol. Én lerepülök róla, bukfencezek egyet. Sokkot kapok. Hogyan jutok innen a földszintre? Egyáltalán hol vagyok?

            - Leállás! – harsogja a gép, majd kikapcsolnak fényei.

            Vége. Felállok. Szerencsére ki tudok egyenesedni. Ilyenkor azért örülök, hogy nem vagyok magas. Látok a távolban egy sötétkék fényfoltot. Az övemről leveszek egy kommunikátort és beállítom fényképezésre. Arra felé tartom, mintha művészfotót akarnék készíteni. Ráközelítek a foltra. Egy újabb akna van ott. Remek. Ám hidat nem látok. Szemben vele van egy újabb járat, de nem vezet oda semmi.

            A rókára pillantok. Bizakodóan néz fel rám.

            - Szerinted, ne adjam fel? – kérdem.

            A szemei csillognak. Bíztat. Az akna felé pillantok. Felsóhajtok.

            - Oké – súgom. – Megpróbáljuk. Hátha vár ott valami kellemes meglepetés.

            Visszanézek a rókára.

            - De nehogy átverj! – mondom, aztán elmosolyodok.

*

            Amikor odaérek a teherlift aknájához, nyilvánvalóvá válik, hogy a játéknak vége. Lenézek az előbbihez hasonló mélységbe, ami sötétbe vész. Esélyem sincs. Talán fel kéne adnom és csatlakoznom kéne Amandához. De világossá teszem neki, hogy csak akkor megyek vele, ha Nikit és Ábelt szabadon engedi. Végig fogom nézni, amint épségben elhagyják a bázist és a térképen jól látszik majd, hogy biztonságos zónába kerültek. Elmosolyodok. Ugyan már, Angéla. Nem lesz választási lehetőséged.

            - Vége - súgom. – Itt vagyok két szakadék között. Egy sötét, homályos úton. Milyen költői, nem?

            Lenézek a rókára. Még mindig bizakodó.

            - Díjazom, hogy optimista vagy – súgom. – De sajnos most az egyszer tévedsz. Néha neked is kell olyat.

            Visszanézek az aknára, majd tőlem jobbra. Megakad rajta a szemem. Hoppá. Egy szervízlétra az akna falán. A falból áll ki. Fogódzkodók. Végre boldog és felszabadult mosoly jelenik meg az arcomon.

            A rókára nézek.

            - Miért nem szóltál? – kérdem.

            Mosolyog. Akárcsak én. A létra irányába fordulok. Közvetlenül a járat mellett van. Ki kell nyúlnom érte. Óvatosan. Ha túl heves vagyok, akkor lezuhanok. Nem akarok lekváros palacsinta lenni.

            Gyerünk, Angéla! Nyugalom. Ügyes vagy te. Kinyúlok és óvatosan megfogom a létra fokát. Jó hideg. A vas átvette a hideget rendesen. Akkor most lendüljünk át. Nem tudom, ki tervezte ezt, de biztos vagyok benne, hogy nem gondolt rám. Akkor háromra. Egy. Kettő. Három. Átlendülök a mélység felett és a bal kezemmel is megkapaszkodom. A lábaim is megtámasztom. Jól van. Megy ez.

            Felnézek. Halvány fények odafent is. Nem, Angéla! Le nem nézel! Oké? Le semmiképpen sem nézhetsz! Erre lenézek. A mélység. Az épülő bunkerbe vezető sötét út. Jól van, eleget bámészkodtam.

            Irány felfelé!

            Fel kell jutnom a földszintre. Nem olyan nagy ügy. Végül is csak egy rossz mozdulat és vége. A mínusz második szintig egész könnyedén eljutok. Kezdek megfeledkezni arról, hogy már csak három emeletet zuhannék. Jól van. Ekkor megreccsen valami. Megállok. Gépzajra emlékeztetett. Az övemre pillantok. A kommunikátor halkan reccsen egy újat. Inkább ez adjon ki ilyen hangot, mint a létra.

            - Angéla – szólít Amanda a vonal túlsó végéről. – Nagyon ügyes vagy. De már ideje feladni.

            - Bizony – bólintok. – Úgyhogy add fel.

            Erre kacag egyet. Én mászok tovább. Nagyon rossz érzés fog el.

            - Figyellek, Angéla – folytatja a miskolci legenda.

            - Jobb dolgod nincs? – vágok vissza. – Esetleg haza is mehetnél.

            - Nem, még nem. Még vár itt rám egy fontos feladat. Úton vagyok, hogy elvégezzem, amit kell.

            Megállok. Kikerekednek a szemeim.

            - Mit? – kérdem.

            - Tudod te jól, hova megyek – feleli sejtelmesen. – Meglátogatom a nővéredet és Ábelt. Lehet hallani is fogod.

            - Meg ne próbáld!

            - Néhány perc és ott vagyok. Nem fogok habozni.

            - Ha megteszed, én esküszöm…

            - Ugyan már, Angéla! Te is jól tudod, hogy esélyed sincs. Egyetlen dolgot tehetsz. Mellém állsz.

            - Egyszer már átvertél.

            - Megegyeztem Judittal. Holnap reggel elengedi őket. Látni fogod, ahogyan távoznak. Tudni fogod, hogy biztonságban lesznek. Nem érdemlik meg, de én belátó vagyok. A győzelem érdekében meghoztam ezt az áldozatot.

            - Miért vagyok ilyen fontos neked?

            - Mert hasonlítunk. Jól tudod.

            - Semmiben sem hasonlítunk.

            - Jó, hazudj magadnak.

            Behunyom a szemem. Ki kell találnom valamit. Nem tudom, hogyan, de valahogyan győznöm kell. Egyszerűen nincs más választásom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy veszítsek. A szüleimet elvesztettem. Sosem fogom elfogadni és feldolgozni. Azonban többé nem veszítek el senkit. Nem! Soha!

            Felnézek. Esélytelen feljutnom Amanda előtt. Semmi értelme. Zsákutca. Azt hiszem, tényleg vége van. Hiába hitegetem magam. A rókára pillantok. Nagy veszélyt jelez. És óvatosságra int.

            - Angéla – szólít Amanda. – Készen állok, hogy kimentselek onnan. Segítek. Gyere velem!

            A számhoz emelem a rádiót.

            - És mi a biztosíték arra, hogy…? – kiáltom bele, aztán megcsúszik a lábam.

            Elejtem a kommunikátort, a lábaim lecsúsznak, a lendülettől a bal kezemmel hiába kapaszkodom, lecsúszik a létra fokáról. Felsikoltok és zuhanni kezdek. A felső szint látképe távolodik tőlem.

            Zuhanok mélybe.

            Vége van.

            Hiába sikoltok.

folyt.köv.

2024.január 20-26.

Budapest