Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/26.rész

Elszabadul a pokol

            Niki belemarkol a kabátomba és szaladni kezdünk tőlünk balra, a drónok pedig azonnal tüzet nyitnak. A Nővérem viszonozza a tüzet, beérünk egy üzletbe, az üvegek pedig sorra törnek ki mögöttünk. Bezuhanok egy stand takarása mögé, szilánkok repkednek a nagy hangzavarban, majd végül ijesztően hirtelen síri csend lesz úrrá.

            Levegőt venni is alig merek. Nem látom sehol Nikit. A sötétben standok sorakoznak. Sötét van. Csak az árnyakat látom. Kezdek pánikba esni. Hol van a Nővérem? Ekkor a hajszárítóéhoz és a porszívóéhoz hasonló hangot hallok. Az egyik drón lehet. Lassan és alacsonyan repülve közeledik felém. Tőlem jobbra nézek. Nem látok senkit, csak egy hosszú könyvespolcot két méterre.

            A drón hangját egyre közelebb hallom. Azon a vonalon, ahonnan jöhet, ott van a kassza, mellette pedig közvetlen jobbra a raktár ajtaja. Esélyem nincs. De kell, hogy ez érdekeljen? Az egyik legrosszabb érzés az ember életében, amikor a sötétben elveszve nem leli azt, aki miatt még élni akar. Sírni akar, rögtön feladni, mert a világ és a létezés értelme teljesen megszűnt számára. Nem, érzem, hogy Niki még él. Valamiért ebben a sötét helyzetben, amikor elszabadult a pokol és az egyre erősödő félelmeim energiái mindent megtesznek azért, hogy teljesen összezavarodjak, érzem, hogy a Nővérem üzenni akar nekem. A lelkek beszéde ez. Az összetartozás motorja. Mi pedig egy család vagyunk.

            Óvatosan, halkan, tőlem jobbra a stand oldalához kúszok a takarásban. A drón addig a bal oldalához ér. Hamarosan bevilágít az eddigi búvóhelyemre. Jól van. Csak a hűlt helyemet fogja látni. Ekkor azonban valaki tüzet nyit a drónra. Az rögtön viszonozza. A folyosón bakancsokat hallok koppanni. Sokkal súlyosabbak. Gépek lennének.

            - Angéla! – kiáltja Niki a sötétben. – Vigyázz!

            Életben van! De tudom, mire készül. Közelebb húzódok a standhoz. A drón felrobban. A törmelékei tőlem egy-két méternyire repülnek neki a polcoknak. Felnézek és a stand felett látom, hogy odakint fekete páncélozott ruházatú kommandósok vetik magukat a pláza padjainak fedezékébe. A fekete sisakjuk zárt és vörösen izzó gépszemek világítanak rajta. Ezek nem robotok, ezek a legújabb gyártású rohamosztagos ruhák. És most úgy néz ki, hogy az ellenállók kezére került.

            - Angéla – súgja valahonnan Niki. – Jól vagy?

            - Igen – felelem halkan. – Te jól vagy? Eltaláltak?

            - Minden rendben. Szaladj ki gyorsan a raktáron keresztül! Gyorsan!

            - Nem megyek nélküled!

            - Megyek utánad! Addig feltartom őket! Siess! Vagy esélyünk sem lesz!

            - Oké!

            Óvatosan, előrehajolva, a standok takarásában szaladok a raktár felé. Niki pedig azonnal tüzet nyit a kint felbukkant katonák felé. Hallom, hogy egy rakéta megindul. Lenyomom a raktárajtó kilincsét. Rémülten fordulok a bejárat felé. De csak azt látom, hogy a rakéta a kommandósok felé repül és a Nővérem lőtte ki. Azok szaladni kezdenek tőlem balra. Én gyorsan kinyitom az ajtót és beszaladok a könyvesbolt raktárába. Kikerülöm a raklapokat, melyeken gyönyörű könyvek sorakoznak egymáson. Szaladok, ahogyan csak tudok. Látok egy ajtót egyenesen. Gyorsan kinyitom.

            Egy sötét, halványan izzó neonfényes folyosón találom magam. Egy nyíl mutat jobbra a kijárat felé. Visszanézek a könyvesboltra nyíló ajtó irányába. Niki még sehol, azonban folyamatosan lövöldöznek. Ezt nem hiszem el. Jöjjön már! Aztán eszembe jut, hogy lehet másik irányból fog jönni. Nem, biztosan nem. A főbejárat felé menekültek a katonák. Ne agyalj, Angéla! Gyerünk kifelé! Niki lehet odakint van! Vissza kell mennem! Vissza kell mennem a Nővéremért!

            Ekkor érzem legbelül, a lelkemben a hangját. Parancsolja, hogy menjek. A táskámból engem néző Rókára nézek. Bíztat.

            - Legyen igazad – súgom.

            Szinte azt mondja, hogy neki mindig igaza van, de mintha még figyelmeztetne valamire. Egy csapdára.

*

            Kiszaladok az éjszakai hóesésbe a pláza oldalában. Elkezdek szaladni előre az épület vége felé. Látok ajtókat, melyeken Niki egyszercsak előbukkanhat. Tőlem jobbra fekete konténerházak sorakoznak. Egyszercsak a távolban látom, hogy sötét alakok fordulnak be jobbról. Vörösen izzik szemük. Ezek pont olyan kommandósok, mint azok, akiket az előbb láttam. Ellenállók a rohamosztagos ruhában.

            - Jaj, ne – döbbenek meg. – Ez csapda!

            - Célpont egy óránál – hallom a sisak mögül hangszórókból recsegő férfihangot.

            - El innen..gyorsan…

            Gyorsan a konténerházak felé szaladok.

            - Niki! – kiáltom visszafelé. – Csapda! Vigyázz!

            A kommandósok vezetője utánam kiált: - Hiába futsz! Add fel, Angéla!

            - Majd ti feladjátok! – kiáltom vissza, azzal pedig megfordulok és ki akarok lőni egy rakétát, de tartva attól, hogy Niki a közelben lehet, inkább leteszek róla. Marad a futás. Remélem, a Nővérem meghallotta, amikor a csapdára figyelmeztettem.

            Lefordulok tőlem jobbra és háttal megállok a konténerháznál. Zihálok. Fülelek. Nem hallok közeledni senkit.

            - Hugicám – súgja valahonnan az ismerős női hang.

            - Niki – súgom a sötétben. – Niki! Hol vagy?

            - Tőled jobbra!

            Arra fordulok és látom, hogy a konténerház másik végében egy sziluett int nekem. Arra kezdek szaladni. El sem tudom mondani, mennyire örülök neki. Az egyik házból kiszűrődő, halvány fény megvilágítja a Nővérem arcát. Amint odaérek azonnal magamhoz ölelem. Visszafogom a sírást, de nem könnyű.

            - Olyan jó újra látni – súgom.

            - Téged is, hugicám – súgja a fülembe. – De mennünk kell.

            Belenézek a szemébe.

            - Van valami terved? – kérdem halkan.

            - Nincs – feleli. – Még nincs. Egyelőre sürgősen egy biztonságos helyet kell találnunk, aztán meglátjuk.

            - Oké.

            Szétnézek a konténerházak sűrűségében.

            - De hol? – kérdem tanácstalanul.

            - Csak kövess – vágja rá és elmosolyodik. – Tudod, hogy egy zseni vagyok.

            Én is elmosolyodok.

            - Tudom – bólintok.

            Ekkor vakító fehér fény világít meg minket. Egy helikopter közeleg a távolból. Az orrán elhelyezkedő két vörös lámpától úgy néz ki, akár egy repülő szörnyeteg. Szaladni kezdünk, mire a helikopterből tüzet nyitnak ránk. Nem spórolnak a lőszerrel. A fehér fény követ minket. Lefordulunk jobbra.

            Niki kirúgja az egyik konténerház ajtaját. A helikopter fénye bevilágít és látok néhány íróasztalt, rajtuk laptopok, papírok. Valamilyen irodahelyiség lehet. A szobában elfordulunk jobbra, Niki kinyit egy ajtót. Egy íróasztalt látok és mappákkal teli polcokat. Az asztal mellett, tőlünk balra egy ajtó nyílik valahova. A Nővérem kinyitja és egy mosdóban találjuk magunkat. Halljuk, amint a helikopter elszáll felettünk. Már nem lőnek. Távolodik is. Fülelek. Nem bízom el magam.

            - Meg fordulni – súgom. – Visszajön. Ugye?

            - Nem tudom – feleli Niki. – De nem akartak eltalálni minket. Inkább terelni akartak valahová.

            - Egy újabb csapdába?

            - Talán. Vagy csak távol akarnak tartani minket valamelyik szektortól.

            - A bázistól.

            - Ahogy mondod. Vagy talán egy másik helytől, ki tudja.

            - Lehet akár ez egy titkos hely, amiről mi sem tudunk? Amit nekik még nem sikerült hatástalanítaniuk?

            - Nem lepődnék meg. Valamilyen kommunikációs csatorna, ahonnan riaszthatjuk a többi helyőrséget.

            - Talán az egyik civil lakáson van.

            - Lehet.

            Ekkor valami áttöri mellettünk a falat. Egy fekete gépkar, melynek felül a csuklórészén egy forgótár foglal helyet. Hasra vágjuk magunkat. A gép tüzelni kezd, majd halljuk, ahogy teljesen átüti a falat.

folyt.köv.

2025.március 24-28.

Budapest

Rajz: AI