Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/28.rész

Tamás üzenete

            Niki leül a kanapéra és felnyitja Tamás laptopját, aki letesz elé bögre kávét, nekem pedig átnyújt egy csésze teát. Gránátalma ízű. Nagyon finom. Tamás megáll egy fekete pohárral a kezében az ablak mellett. Engem néz, látszólag egy kicsit a gondolataiba merülve, majd vet egy pillantást a Nővérem felé, aztán vissza rám.

            - A szüleid mit szólnak, hogy beálltál ezek közé? – kérdezi, miközben Nikire mutat.

            Nem tudom, mit mondjak. Elakad a szavam. Niki vet felé egy megvető pillantást, én pedig inkább belekortyolok a teába. A férfi látszólag veszi az adást és elszégyelli magát. Megvakarja a fejét, majd sóhajt egyet.

            - Ne haragudj – mondja lágyan.

            - Semmi baj – bólintok. – Nem tudhattad.

            - De miért lettél katona? Vagyis kadét. Miért?

            - Így döntöttem.

            - De miért? Itt vannak ezek a fiúk és lányok, rengeteg árva, akik nevelőszülőkhöz kerültek. Tudom, hogy nem pótolják az igazi szülőket, de lehetne egy viszonylag normális életed. Járhatnál iskolába, lennének barátaid…

            - Így döntöttem – vágok közbe szelíden. – Volt választásom. De végül ezt az utat választottam.

            - Hány éves vagy?

            - Tizennégy leszek idén. Remélem.

            - Reméled?

            - Igen.

            A fejét csóválja. Kinéz az ablakon a sötét utcára, melyet csak a távoli villanypóznák fényei világítanak meg. Utána visszafordul hozzám.

            - Nem értelek – kezdi. – Nem értelek. Az egyetlen reménye ennek a világnak, hogy te generációd okosabb lesz, mint mi voltunk. Ti jelentitek a jövőt. Nem mi. Nem is a nálam idősebbek. Mi már ezt elrontottuk. A jövő rólatok szól. Te és többi korodbeli fiatal fogja formálni a jövőt. Az iskolában lenne a helyed. És otthon. Ahogy elnézlek, okos lány lehetsz. Szerintem egy könyvmoly.

            - Az vagyok – mosolyodok el.

            - Na, látod. Ennyi. Szerintem gondolkodj el. Gondold át, mit szeretnél az életben. Hogy mi a valódi célod. 

            Nikire mutat.

            - Vagy te is ilyen pszichopata tömeggyilkos akarsz lenni, mint ő? – teszi fel a kérdést.

            A Nővérem arcán megjelenik az a bizonyos félelmetes mosoly. A kígyó szemeivel a férfira néz.

            - Szerintem inkább húzd le a redőnyt – tanácsolja. – Nehogy egy mesterlövész célkeresztjébe kerüljél.

            Tamás lenyom egy gombot az ablaknál és redőny elkezd leereszkedni. Visszafordul hozzám. Úgy néz ki nem úszom meg a bölcseleteit.

            - Odakint voltál előtte? – kérdi lágyan. – Mármint a kadét korszakod előtt.

            - Igen - súgom és belekortyolok a teába.

            - Egyedül?

            - Igen.

            - Sajnálom. Neked rosszabb lehetett, mint nekem.

            - Rosszabb, vagy nem, borzasztó volt.

            Egy darabig sajnálkozva néz engem, aztán inkább Nikihez fordul. Én is inkább laptop monitorjára nézek. Nem akarok a múltamra gondolni. Vetek egy pillantást a rókára. Retteg. Ez semmi jót nem vetít előre. Nem, Angéla. A térképet figyeld. Tamás korábbi lakása északnyugati irányban van. A pontos távolságot nem tudom, de ahogy meg tudom állapítani, bő egy órás sétára lehet innen.

            - Futva félóra – súgom Nikinek.

            - Túl veszélyes megközelíteni – mondja a Nővérem elgondolkozva. – Civil ruhában kell arra mennünk.

            - Megoldható.

            - Hosszú női kabátot veszünk fel az egyenruhánkra. Sapka. Sál. Teljesen civilnek kell tűnnünk. Apropó, van itt a közelben egy kis üzlet is, ami a kommunikátor szerint zárva van. Úgyhogy ingyen vásárolunk. Elvegyülünk, mint tavaly Békéscsabán.

            - Akkor is lebuktunk.

            - De nem azonnal.

            - Oké.

            - Nyugodj meg, hugicám. Álcázva túljárunk az ellenállók eszén.

            Tamás közelebb lép hozzánk.

            - Inkább maradjatok itt – ajánlja fel. – Kivárjuk, mi lesz.

            - Mi nem vagyunk megalkuvók – veti oda neki a Nővérem, miközben oda sem néz.

            - Csak kockára tennéd a lány életét.

            Felnézek rá.

            - Engem nem kell félteni – kezdem. – Ráadásul engem élve akarnak elkapni.

            - Tessék? – kérdi Tamás. – Komolyan?

            - Igen. A nagybátyám is az ellenállókhoz tartozott és hősi…mármint…hősként tisztelik.

            Nem tudok most erről beszélni neki. Sőt, senkinek. Azonnal el is rejtem minden érzelmemet, mert még egy összeomlást nem akarok átélni. Majd, ha vége ennek a küldetésnek, akkor majd alaposan kisírom magam otthon a szobámban.

            A Nővérem felém fordul.

            - Induljunk – mondja lágyan. – Minden rendben lesz.

*

            Mielőtt kilépnénk az ajtón, Tamás a vállamra teszi a kezét. Felnézek rá. A barna szemeiben látom az aggódást és hát nem sokon múlik, hogy elsírja magát előttem. Egy pillanatra látom magam előtt anyát és apát.

            - Nagyon vigyázz magadra – súgja. – Nagyon. Oké?

            - Oké – bólintok.

            - A jövő gyermeke vagy.

            - Ezt már hallottam sokszor.

            - Higgy benne. Rendben?

            - Rendben.

            Azzal magához ölel úgy, mint apa régen. Iszonyatos önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Egyszerűen nem tudnám abbahagyni. Még utoljára belenézek Tamás szemeibe és szavak nélkül biztosítom arról, hogy nem fogom feladni. Nem hisz nekem. Én se hinnék.

            Nikire pillant, aki kinyitja az ajtót.

            - És vigyázz erre a nőre is – mondja Tamás.

            - Azt kérned sem kell – mondom és elmosolyodok. – Ő a Nővérem.

            Azzal kilépünk az éjszakai hóesésbe és szaladni kezdünk a konténerházak között.

*

            Az üzletben égnek a fények. Nem látunk mozgást. Tíz percig figyeljük a sarokról, majd odafutunk a bejárathoz. Megállunk az ajtó mellett, Niki kinyitja és belépünk a helyiségbe. A tulajdonos nyilván pánikba esve menekült innen, nyitva hagyva az ajtót és még a lámpákat se kapcsolta le. A kommunikátor érzékelői szerint egy lélek sincs az üzletben. Nikivel egymásra nézünk. A következő percekben a Nővérem felvesz egy hosszú fekete ballonkabátot, én pedig egy szőrmés kapucnijú, hosszú fekete kabátot. A tükörben pedig úgy nézünk ki, mint anya és lánya.

            A heveder segítségével könnyedén elrejtjük a gépfegyvereinket az egy számmal nagyobb kabát alatt, ám támadás esetén nem lesz egyszerű elővarázsolni őket onnan. De legalább álcázva leszünk. 

            A raktár felőli kijáraton át távozunk az épületből. Lefordulunk balra és a már fehér, civil konténerházak között sétálunk magányosan. A következő sarkon lefordulunk jobbra és az üres utcán haladunk előre. Mindkét oldalt két hosszú konténerház húzódik. Valamilyen irodaházak lehetnek, nem tudom.

            - Elvileg kijárási tilalom van, nem? – kérdem Nikitől.

            - Elvileg – vágja rá. – De mi ezt nem tudtuk. Oké?

            - Oké.

            - Egy család vagyunk. És csak haza akarunk jutni. Ezt kell eljátszanunk.

            - Rendben. Lényegében igaz is. Valóban haza akarunk jutni.

            - Ügyesek leszünk. Mi mindig ügyesek vagyunk.

            - Zsenik.

            A Nővérem elmosolyodik.

            - Úgy van.

            Ekkor a távoli sarkon, jobbról több alak fordul be. A szemeik vörös fénnyel izzanak. Ledöbbenek. Az ellenállók az új kommandós ruhában. Lehetnek vagy húszan. Te jó ég. Határozottan haladnak felénk. Esélyünk sincs lefordulni a sarkon, vagy csak bemenekülni az irodaházakba, ugyanis már csak ablakok sorakoznak mellettünk. Az egység megállíthatatlanul közeledik felénk.

            A rókára nézek.

            Retteg.

folyt.köv.

2025.április 6-11.

Budapest

Rajz: AI