Nagyprónay János
ANGÉLA

13.rész
Dunakeszi

Mozgolódásra ébredek. Alig bírom kinyitni a szemem, még mindig kimerült vagyok, ami nem csoda, hisz borzalmas napon vagyok túl. Az eső már nem kopog a tank tetején, ám valahonnan szürke fény szűrődik be. Kisvártatva felfogom, hogy a padlón fekszem és Fót külső régiójában vagyunk.
Felülök, majd a hangok irányába fordulok. Látom Nikit, amint éppen valami italt melegít a laptophoz hasonló műszeren. Kávé illatát érzem. A nővérem tölt magának egy pohárba és halkan kavargatni kezdi. A vezetőfülke felé fordul. Gondolom, éppen megtervezi a napot.
- Aludj még – mondja halkan úgy, hogy meg sem fordul.
- Mennyi az idő? – kérdem.
- Hét óra múlt pár perccel.
- Akkor lassan indulnunk kell.
Felém fordul. Nem mosolyog, de kedvesség árad belőle.
- Ráérünk – mondja. - És Csenge most vizsgálja át Dunakeszit.
Ledöbbenek.
- Akkor most tényleg elmegyünk oda? - kérdem.
- Igen - feleli. - Persze, csak akkor, ha nem gondoltad meg magad.
- Nem gondoltam meg. Muszáj odamennem. Ígérem, mindössze pár perc lesz az egész.
- Nem kell sietnünk.
- Rendben. Biztos nem baj?
- Dehogy baj.
- Köszönöm.
- Ne köszönd. Inkább aludj tovább. Kilenckor keltelek.
- Oké.
Visszafekszem. Bár kellemes meleg van, mégis alaposan betakarózok. Idegesnek, izgatottnak kéne lennem, de talán az álmosság, a kimerültség miatt inkább nyugalmat érzek. Lehunyom a szemem.

*

A felhőzet kezd szakadozni, a Nap hol előbújik, hol takarásba kerül. Amikor látom közeledni Dunakeszi tábláját, félelem kerít hatalmába. Biztosan ki fogom én ezt bírni? Nem tudom megmondani. Egy pillanatig úgy érzem, fel kéne adni ezt az egészet és vissza kell fordulnunk az autópálya felé. De a szívem azt súgja, oda kell mennem, ahol az utam elkezdődött.
Niki felém pillant.
- Egy szavadba kerül és megfordulok – mondja lágy hangon.
- Nem szabad – mondom. – Túl kell lennem rajta.
- Tudom, mit érzel. Én is megtettem annak idején.
Felnézek rá.
- Segített? – kérdezem.
Nem felel, csak az utat figyeli. A tábla irányába fordítom a fejem, éppen most hagyjuk el. Látom a főútvonalon az egykori családi házakat, melyek többségében már csak romhalmazok. A helyen, ahol az egyik legjobb pizzéria állt, már pusztán kőtörmelékek, valamint autóroncsok hevernek szanaszét.
- Nem segített – feleli Niki. – De neked segíthet.
- Miből gondolod? – kérdezem.
- Bölcsebb vagy, mint én.
- Ezt hogy érted?
Felsóhajt.
- Belőlem csak a haragot váltotta ki - feleli. – Te ennél több vagy.
- Nem hiszem.
- Angéla, most ne velem törődj. Ez most rólad szól.
Visszafordulok az útra. Emlékek törnek fel. Már most borzalmasan nehezek. A játszótér mellett haladunk el, ahová gyakran jártunk. A törmelékek hirtelen felépülnek a szemeim előtt. Látom, amint hintázunk a barátaimmal. Bence olyan nagyokat tudott nevetni. Már azon nevettünk, ahogyan ő nevetett.
- Lassítsak? - kérdezi Niki.
- Igen - válaszolok.
Amikor lekanyarodunk balra, sokkot kapok. Az iskolám. A romoktól még az udvart sem látni, semmit. Látom magam előtt a gyönyörű épületet, a citromsárga, fehér és zöld színekben pompázó aulát, a tablóképeket, a rajzokat a falon. Kosárlabdázunk a pályán, magasra ugrunk a napfény felé. Nem tudjuk, mi vár ránk a jövőben. Nem félünk semmitől. Csak élünk. Boldogan.
- Ez volt az iskolád? – kérdezi Niki.
- Igen - felelem halkan.
- Szép lehetett.
- Az volt. Főleg az emlékek. A tanítás után együtt indultunk haza a barátaimmal. Egy utcában laktunk. Én, Barbi, Flóra és Bence. Tudod, mi sosem veszekedtünk egymással. Furcsa is volt. Általában ez nem így szokott lenni. Azt hittük, együtt növünk fel. Hol az volt a tervünk, hogy éttermet nyitunk, hol pedig játékboltot, vagy éppen egy plázát. Bence apja szakács volt, ő is az akart lenni. Ezért mindig az étterem ötlete mellett tettük le a voksunkat. Én lettem volna a könyvelő.
Niki elmosolyodik.
- El is tudlak képzelni – mondja.
- Persze mellette írónő is akartam lenni - mondom. - Aztán végül inkább orvos. Sosem tudtam.
- Ez normális a te korodban.
- Hiányzik a nevetésük. A hangjuk. Nagyon hiányzik. Akárhányszor kilenc éves vagyok az álmaimban, mindig azt mondom magamnak, hogy legyen velük többet. Mert már nincs sok hátra. Angéla, játssz velük többet. Menjetek többet a Dunához és ne hagyd őket magukra.
- Nem tudhattad előre.
Könnyek csordulnak ki a szememből. Megállíthatatlan sírás tör ki belőlem. Niki lassan félreáll a tankkal, én pedig úgy érzem, hogy mindjárt meghalok. Látom a barátaim arcát napfényben, hallom a hangjukat. Most is úgy érzem, hogy ők örökké élni fognak. És nem. Csak én maradtam.
- Miért nem én haltam meg? – teszem fel a kérdést zokogva. – Miért nekik kellett? Élhetnének.
- Ne mondj ilyet, Angéla – súgja Niki és magához ölel.
- Látni akarom őket újra! Át akarom ölelni őket! Nem lehettem ott velük. Nem voltam ott, amikor meghaltak. Csak a lövéseket hallottam. Jöttek a katonák is végeztek velük. Ott sírtam a kanapén, ki akartam szaladni, de anya és apa visszatartott. Sikítottam. Tudtam, hogy meghaltak. Én se akartam élni. Utánuk akartam menni, Niki. Utánuk akartam menni. Ahogy most is.
- Akkor velem mi lesz?
A nővérem könnyes szemébe nézek. Látom rajta a fájdalmat.
- Akkor velem mi lesz? - kérdezi ismét. – Te voltál az, aki kirángatott a sötétségből. Te ébresztettél rá, hogy mekkora tévedésben élek. Te mentettél meg. Ha nem találkozok veled, én még mindig egy szörnyeteg volnék.
- Ez nem igaz – vágom rá.
- De. Ez így van. Neked küldetésed van. Te vagy talán az utolsó reménye ennek a világnak. A puszta léted egy gyógyír mindenre. Éppen ezért kell erősnek lenned. Legalább neked.
- Nem vagyok az.
- Annak kell lenned. Küldetésed van. Ebben senki sem akadályozhat meg. Senki. És semmi. Megértetted?
- Nem tudom.
Lehajtom a fejem. Szipogok.
- Nézz rám – súgja.
Felnézek rá. Bár még könnyes a szeme, de a tekintete már határozott. Már nyomokban sem az a pszichopata, akivel az úton találkoztam. Ez már talán az a Niki, aki mindig is volt. A valódi énje, amit a háború megpróbált elpusztítani.
- Mindketten egy küldetést teljesítünk – mondja. – A te dolgod, hogy megmentsd az emberek lelkét. Még azokét is, akik ezt az egész borzalmat okozták. Az enyém pedig, hogy megvédjelek.
- Nincs már ennek értelme, Niki – súgom.
- Dehogyisnem. Én vagyok a bizonyíték.
Nem értem, miért, de hiszek neki. Olyan meggyőzően jelentette ki, hogy vitatkozni sem tudok vele.
- Most ezt végig kell csinálnod – mondja. - Borzalmas, tudom. De nem szabad feladnod. Nem teheted meg. Valahányszor jön a fájdalom, arra gondolj, hogy minden egyes pillanat már a gyógyulásod része. Le kell zárnod a múltad akkor is, ha ez a jelen még mindig nem a legkényelmesebb.
Hosszan nézek rá. Nem tudok felelni sem. Emésztem, amit mondott. Kaptam tőle egy rövidéletű energiát, ami nem engedi, hogy ismét összeomoljak. De szinte látom magam előtt, amint ismét feladom.

*

Ahogy bekanyarodunk az utcánkba, a szívem a fejemben kezd lüktetni. Rosszullét jön rám, próbálok minél mélyebbeket lélegezni. Minden olyan maradt, mint két évvel ezelőtt. Néhány ház összedőlt, de a többi épen maradt. Látom a feljárónkat, ahol a kocsink parkolt mindig.
Közeledünk. Látom magamat két évvel ezelőtt, amint a táskámmal és a puskámmal indulok útnak a vasútállomás irányába. Hallom az akkori gondolataimat. Nem akartam megérni még az estét sem, meg akartam halni. Arra gondoltam, hogy Pest felé megyek, hogy a katonák elkapjanak. Végül a Megyeri hídon át sétáltam át a Duna túloldalára. Ott lépkedtem az autóroncsok között és sírtam. Fájt, hogy távol vagyok a háztól. A kerttől. Igen, ott ahol a szüleim nyugszanak.
Megállunk a ház előtt. Látom, hogy az ablakok be vannak törve és az ajtó tárva nyitva áll. Nem jut eszembe egyetlen szép emlék sem. Próbálok azokra koncentrálni, de csak magamat látom, amikor kilépek az ajtón. Nem is tudtam, miért indulok el. Nem értettem, miért kapaszkodok az életbe, hisz már semmi értelme nincs. Mindenkit elvesztettem, aki fontos volt.
A rókára pillantok. Mosolyog. Aztán Niki felé fordulok. Nagyon határozott, próbál erőt adni.
- Menjünk – súgja lágyan.

*

Törmelékek hevernek az előtérben, valamint ruhafoszlányok. Nagyon hideg van és erős széltől huzatos az alsó szint. Megállok. Felnézek Nikire. A múltbeli énemnek teszek fel egy kérdést. Gondoltad volna, Angéla, hogy egy nap egy katonával jössz ide vissza? Egy fekete egyenruhással, akit a fogadott nővéred lett. Bizony. Itt van velem. Nikinek hívják és védelmez engem.
Nem hitte volna el. Hisz rettegtem ettől az egyenruhától. Nem jelentett mást, mint a biztos halált.
- Mi az? – kérdi Niki.
- Semmi – felelem.
- Furcsa, hogy itt vagyok, igaz?
- Igen. De nagyon örülök neki.
Belépünk a tágas konyhába. A padlóra nézek, ahol anya és apa feküdt holtan. Látom magam, ahogy felettük állva sírok. Most az asztal darabjai fedik el a nyomokat. Az asztal, ami felépül előttem. Együtt reggelizünk. Anya fehér köntösben van és tölt nekem a teát, apa pedig kávézik. Hétvége van, az esti mozit beszéljük meg. Egy vígjátékot fogunk megnézni. A háborúnak még nyoma sincs.
Hátrálok. A nappali felé indulok. Nem nézek a kertajtó felé. Nem szabad. Még nem. A nappaliban a kanapé poros, a tévé összetörve hever a földön, a könyveket és filmeket leborították a polcról. Minden felépül újra előttem. Közösen nézzük a tévét, a meséket. Nagy vödör popcorn a kezünkben. Aztán anya egy videoklipre táncol, én pedig próbálom utánozni. Olyan nagyokat nevetünk.
A lépcsőhöz lépek. Nem bírom türtőztetni magam. Még lehetnek odafent fényképek. Amiket magammal vittem, már régen elvesztettem. Szaladni kezdek felfelé, Niki pedig a nyomomba ered.
- Lassan, Angéla! – szól utánam. – Óvatosan!
A folyosón megállok. A szobám ott van a végében. Az ajtó tárva nyitva és látom az ágyamat. Ám előbb benyitok anya dolgozószobájába. A számítógép darabokban hever a földön, az asztalról minden leborítva. A szekrény fiókjait kihúzom. Orvosi papírok. A legfelsőbe van, emlékeztetem magam. Kihúzom. A szám elé teszem a kezem, a könnyeim megindulnak.
Fényképek. Niki odalép mellém. Figyel. Kiveszem az egyiket, amin együtt vagyok anyával és apával a kertben. A mama csinálta a képet. Gyönyörű nyár volt. Anya és apa egymás mellett áll, én pedig előttük, a vállamra teszik a kezüket. Mosolygunk és napfény ölel körbe minket.
- Ők a szüleid, igaz? – kérdi Niki.
- Igen – felelem elcsukló hangon. – Ebből a képből több példány volt. Kettőt is magammal vittem. De mind a kettőt elveszítettem. Emlékszem, amikor készült. Hét éves voltam.
- Nagyon hasonlítasz anyukádra.
- Igen. Mindenki ezt mondta.
A következő egy farsangi kép. Mesebeli gonosz boszorkánynak vagyok öltözve és egy seprűvel állok az osztályteremben. Elmosolyodok. Hallom, hogy Niki halkan nevet. A következő kép is erről a farsangról készült, csak már a barátaimmal vagyok rajta. Barbi királynőnek öltözött, Flóra orvosnak, Bence pedig szuperhősnek. Ott állok középen. Mosolygunk. Anya készítette a képet.
- Milyen aranyosak vagytok – súgja Niki.
- Ők voltak a barátaim - mondom.
Megakad a szemem a másik képen. Anyával állok a Váci utcában egy téli éjszakán. Forró csokit iszunk, a pohár gőzölög a kezünkben. Karácsonyi vásár volt. Apa csinálta a képet.
- Itt már elkezdődött a háború – kezdem. – De nem féltünk. Biztosak voltunk abban, hogy velünk semmi baj nem fog történni. Őszintén mosolygunk. Nem féltünk akkor. Pedig kellett volna.
Nem akarom megnézni a többi képet. Inkább összepakolom őket. Niki átnyújt egy kisebb táskát, abba rakom mindet. Elindulunk a szobám felé. Lassan haladok elől és próbálok erős maradni.
Az emlékek megelevenednek előttem. A kinti napsütésből este lesz, a folyosó fényei felgyúlnak, én pedig előlépek az ajtóból mosolyogva. Hallom, amint anya felszól nekem, mert kezdődik a film. Figyelem magam, amint ujjongva a lépcső felé igyekszem. Apa jön elém és felemel, miközben kacarászik.
Most pedig belépek a szobámba. A posztereim le vannak szakítva. A polcom, a szekrényem az ágyamra döntve. A játékaim darabokban. Minden újraépül előttem. Látom magam, amint az ágyon ülve olvasok egy nyári délutánon. Utána előveszem az egyik füzetemet és írni kezdek.
Niki felé fordulok.
- Segítesz? – kérdezem.
Néhány perc múlva sikerül felállítani a szekrényt. Az alsó fiókom kiesik a helyéről és a füzeteim kiesnek belőle. Ott állok felettük. Végül leguggolok és belelapozok mindegyikbe. Az írásaim. A mesék, amiket írtam. Niki felemel egyet és beleolvas. Elmosolyodik.
- Milyen szépen írsz – mondja kedvesen. – És a korodhoz képest milyen jól fogalmazol.
- Tegyük ezt a táskába – súgom. – Majd útközben felolvasok belőle, ha szeretnéd.
- Mindenképpen.
Felsóhajtok.
- Menjünk a kertbe.

*

A fából készült keresztek felé lépkedek. Ráírtam a nevüket is. A felhők hirtelen eltakarják a napot és sötétszürke fény telepszik ránk. Érzem anya és apa jelenlétét mindenhol. Figyelnek minket. Patakokban folynak a könnyeim. Térdre rogyok a sírjuk előtt. Látom magam a múltban, amint zokogva temetem el őket. Azt hittem, hogy bele fogok halni a fájdalomba.
- Sziasztok – súgom és a szellő a hajamba kap. – Csak hazajöttem egy kicsit. És ahogy látjátok, nem egyedül. Itt van velem valaki. Csak el akarom mondani nektek, hogy már biztonságban vagyok.
Próbálom felidézni a hangjukat. Könnyen és gyorsan érkeznek. Sugdolóznak. Kellemes a hangjuk.
- Hiányoztok – folytatom. – Az egy élet volt. Egy élet, ami a miénk volt. És már nincs. Nem tudom, hol él tovább. Hol bennem, hol pedig mintha látnám magam előtt az úton. Hogy felétek közeledek. Érzem, hogy aggódtok. És tudom, hogy azért küldtétek nekem Nikit, mert védtelen voltam. Köszönöm. És nem kell már félnetek. Ne aggódjatok. Pihenjetek szépen. Ott a fényben.
Felegyenesedek. Niki megérinti a vállam. Beszélni akarok, de nem tudok. Nem jönnek a szavak. A gondolataim, a lelkem folytatja tovább. És egyszer csak elvonul a felhő és a nap süt ránk.
Felnézek az égre. Mintha látnám őket ott. Valahol a fényben. Elmolyosodok. Úgy érzem, válaszolnak. Nincs baj és szeretnek. Boldogság járja át a lelkem. A fény betelíti az arcom. Behunyom a szemem és abban a pillanatban megérzem a szabadságot. Minden fájdalmam eltűnik és csak a szép emlékek maradnak. A közös sétáink, a mozizás, a kirándulások, a nevetések.
Hosszan állunk ott Nikivel. Hideg szél fúj, de a Nap ragyog le ránk. Egy új korszak kezdődött el.

*

Amikor visszaülünk a tankba, éppen olyan mosoly ül az arcomon, mint a rókának is. Niki felveszi a fejmikrofonját és beindítja a kocsit. Egy darabig az utcát figyelem. Üzenek magamnak a múltba. Minden rendben lesz, Angéla. Minden rendben lesz. Van egy nővéred. Aki egy katona.
- Csenge – szól bele Niki a mikrofonba. – Láttam kerestél.
- Rossz híreim vannak – mondja az.
- Ne kímélj.
- Három is van. Az egyik, hogy meghosszabbították a lezárást Újpestnél, úgyhogy kerülnötök kell.
- És a másik?
- Eltűnt Vácról egy speciális jármű. Az egyik rajtaütő.
- És akkor?
- Most jön a harmadik. Ott észleltük Maját utoljára.
- Mi történt? Hol van most?
- Eltűnt a radarról egy órával ezelőtt.

folyt.köv.

2021.augusztus 25-szeptember 3.
Budapest