A hosszú vörös hajú, tizenkét éves Gerda a matek óra utáni szünetben belépett a mosdóba. Nem hallott hangokat, a csapoknál sem állt senki, szóval nagy valószínűséggel egyedül lesz végre egy kicsit a csendben. Amikor belépett a fülkékhez, látta az ablakon át, amint a heves őszi szél belekap a fenyőfákba. Aztán nagy erővel kicsapódott a lévő vécéajtó és egyenesen az arcába ütközött. Elterült a jéghideg csempén. Könnyezni kezdett, érezte, hogy az orra iszonyatosan fáj. Mintha folyna is. A kezére nézett és látta, hogy véres. Üvölteni akart annak az őrültnek, aki ilyen gondatlan volt. Minden bizonnyal valamelyik C-osztályos tanuló lehet, azok amúgy is egy menthetetlen banda, akik közül egyik se viszi majd semmire.

            Összeszedte az erejét. Elég erős volt, hogy üvöltsön, ám látta az ajtó alatt megkoppanni azokat az ismerős bakancsokat. Ajtó nagy erővel becsapódott és Gerda ereiben megfagyott a vér. A fekete, márkás, méregdrága kabátjában ott állt előtte az osztálytársa, Király Valentina. A hosszú szőke hajú, magas, vékony lány rideg tekintettel és azokkal vérfagyasztóan rémísztő kék szemeivel nézett le rá. Bárki, aki belenézett azokba a szemekbe, szinte azonnal megbénult a félelemtől. A pletykák szerint az előző iskolában az óra közepén minden ok nélkül félholtra verte az egyik osztálytársát és a tanárra is rátámadt. Itt sem volt valami mintadiák, a nyolcadikosok is rettegtek tőle.  

            - Fel ne merj állni – súgta sejtelmesen Valentina. – Majd én segítek.

            Azzal Gerda egy villanásig még látta, ahogyan a lány kinyújtja a karját felé, majd megfordult előtte a világ és már a falicsempét látta vészesen közeledni. Elsötétült előtte minden, hallott egy csattanást, érezte, hogy az egyik foga megfájdult. Egy villanásig látta, hogy Valentina húzza maga után a földön, aztán hirtelen sötét, utána halvány fény, majd a lány a hajánál fogva talpra állította és Gerda már a sérült tükörképével és mögötte magával a gonosszal nézett szembe. Valaki csak be fog jönni. Valaki meg fogja menteni, ezt a szörnyeteget pedig végre kirúgják innen úgy, hogy a lába nem éri a földet.

            - Reménykedsz? – tette fel a kérdést Valentina. – Hogy majd bejön valaki? Ugyan, te hulla lány. Azt te már nem éred meg.

            - Ezt már nem úszod meg – nyögte Gerda.

            - Nem érdekel. Látod ezt?

            Valentina meglengetett egy fekete tárgyat, melyből hirtelen egy hosszú penge ugrott elő. Gerda szemei kikerekedtek a félelemtől. Ez megteszi. Ez meg meri tenni. Ez a lány tényleg képes ölni. Pont a napokban beszéltek odakint az udvaron arról, hogy Valentina egyszer meg fog ölni valakit. Aznap úgy ment haza, hogy folyamatosan maga mögé nézett, nem követi-e ez a szörnyeteg. Nagyon félt, de úgy érezte, vele ilyen nem történhet meg. Ő egy rendes lány és Isten megvédi a jókat. Ám most itt csillogott előtte a penge és Valentina szája sátáni mosolyra görbült.

            - Mesélek neked valamit, hulla lány – kezdte halkan Valentina. - Az Iszonyat hercege fogja a kezem. Ő vezet az utamon. Nincs bennem félelem. Én vagyok az, aki felkavarja az összes lelket. Erre teremtett valami megmagyarázhatatlan erő, melyet elkezdtem érezni. Nem tudom honnan jön, de itt van velem. És hallom. Hallom, hogy fülembe sugdolózik. Tudod, hogy mit? Ó, nem. Te nem akarod ezt tudni. Bár lehet, hogy sejted.

            - Kérlek – rebegte Gerda. – Nem akarok meghalni.

            - Egy pusztító tornádót látok a sötétszürke fényű tengerparton. Hallom, ahogy ezernyi démon suttog a fülembe. Viszi őket a szél. Aztán a Hold olyan közel van. Olyan elképzelhetetlen félelem árad belőle, olyan végtelen bizonytalanság, amit te fel sem foghatsz. Én azonban értem. Mert én vagyok az Iszonyat hercegének gyermeke. Az Iszonyat lánya.

            Gerda látta a pengét közeledni. Nem akarta elhinni, hogy ez vele megtörténhet. A szüleit és a nővérét látta maga előtt. Látni akarta őket még utoljára. Hirtelen elvesztette a hitét, amit a templomban oly sokszor olyan erősnek érzett. Nincs Isten, gondolta magában. Nincs. Nem védi meg őt sem.

            - Valentina – súgta remegő hangon, miközben patakokban folytak a könnyei. – Kérlek! Én nem bántottalak soha!

            - A puszta léted is támadás nekem – vágta rá a lány vigyorogva. – Ám ennek örökre vége, hulla lány.

            Ekkor kinyílt az ajtó. Valentina valami természetfeletti gyorsasággal tette el a kést és megeresztette a vizet a csapból. Az egyik nyolcadikos lány lépett be. Azonnal megakadt a szeme a vérző orrú Gerdán. Valentina elkezdte az langyos vízzel öblíteni, miközben sajnálkozó képet vágott – méghozzá hitelesen.

            - Szegény Gerda – sajnálkozott. – Még jó, hogy itt voltam.

            - Segítsek valamit? – ajánlkozott fel a magas, barna hajú lány.

            - Nem kell. Én majd segítek. Szegény elesett. Igaz?

            Valentina félreseperte Gerda vörös haját. A lány reszketett, nem mert megszólalni sem. Kiáltania kellett volna. Segítséget kellett volna kérnie, de bénult volt a félelemtől. Összerezzent, amikor Valentina oldalról megölelte.

            - Leviszlek az orvosiba – súgta az iszonyat lánya. – Minden rendben lesz.

            A nyolcadikos lány bement a fülkékhez. Gerda utána akart nézni, de csak Valentina sátáni szemeivel találkozott.

            - Ezt most megúsztad – súgta a szörnyeteg. – Te kis patkány. De ne aggódj, legközelebb nem leszel ilyen szerencsés.

*

            Az ötödikes Kamillát sokan csúfolták. A nyomorból és a nélkülözésből jött, a szülei egymással állandóan konfliktusban álltak, ő pedig rettegésben élt otthon az öccsével. Az iskolában pedig rendre megszólták a gyakran mosatlan, olcsó ruhái miatt, melyeket a nagymamája a piacról, vagy használtruha kereskedésekből szerzett neki. Ám nem ez volt a fő kiváltó ok, amiért nem voltak barátai. Sokan a szemei miatt csúfolták, mivel az egyik fekete volt, a másik pedig zöld. Kamilla örök vesztesnek érezte magát, aki jobbra nem számíthat, mint ami a szüleinek is jutott. Az egyetlen öröme az öccse, Tibi volt. Egymás támaszai, egymás őrangyalai voltak annak a füstös, poros, végtelenségig feszült otthonnak, ami egy földi pokolként terült el körülöttük.

            Az ebédlőben leült az egyik hosszú asztal végébe, ahol nem ült senki. Gyorsan bekanalazta a húslevest, mind a két kenyeret megette hozzá. Aztán a resztelt máj következett petrezselymes krumplival és céklával. Azonban ő még várt. Egy darabig szemezett a kakaós csigával, ami a desszert volt. Képzeletében az egészet befalta. Szinte érezte, hogy forgatja a szájában és lenyeli. Utána elővett a zsebéből egy nejlonzacskót és abba tette bele a finomságot. Gondosan megkötözte a zacskót és titokzatos mosollyal tette bele a kapucnis pulóvere kenguruzsebébe.

            Ekkor félszemmel látta, hogy tőle balra leült valaki mellé. Óvatosan odapillantott. Látta azt a drága fekete pulóvert. Olyat, mint amilyen neki sosem lesz. Valamint azt a szép dús szőke hajat. Neki is ilyen dús, csak neki fekete. Ő pedig szőke akart lenni, mert az olyan hercegnős. Bár talán vannak fekete hajú hercegnők is.

            - Szia Kamilla – súgta Valentina.

            Kamilla bár előre tudta, kivel áll szemben, mégis megrettent a hangtól. Attól a démoni, nem evilági hangtól. Félve, de belenézett Valentina hátborzongató, gyilkos fénnyel csillogó kék szemeibe.

            - Szia – köszönt halkan Kamilla. – Szia, Valentina.

            Ekkor az iszonyat lánya rögvest a késért nyúlt. Kamilla zöld és fekete szeme követe a mozdulatot. Meglepődött. Erre nem számított. Nem akarta elhinni, hogy ez vele megtörténhet. Valentina átpakolt neki néhány szem krumplit és a resztelt máj felét. Utána a kakaós csigáját is áttette neki.

            - Tudom, hogy az öcsédnek viszed haza, amit elraktál – súgta az iszonyat lánya. – De ez legyen a tiéd. Ahogyan a krumpli és a máj is. Egészséges. A céklából is adok majd, nehogy túl zsíros legyen neked.

            Kamilla értetlenül nézett rá.

            - Miért? – kérdezte. – Miért adtál nekem a tiédből? Mit kell érte tennem?

            - Semmit – vágta rá Valentina. – Csak egyél rendesen. Adok még, ha kérsz.

            - De hát én nem tettem érted semmit.

            - És? Kellett volna?

            Kamilla nem értette ezt az egészet. Ez a lány biztosan készül valamire. Valami egészen gonoszra. De nem jött rá, mi lehet az. Megmérgezi? De hát a saját tányérjáról pakolt neki, így magát is megmérgezné. Nem, egyszerűen csak rendes vele.

            - Köszönöm, Valentina – súgta Kamilla és küzdött a könnyei ellen. – Köszönöm szépen.

            - Egyél – súgta kedves mosollyal az iszonyat lánya.

            - De miért segítesz nekem?

            Valentina elővette a ritkán, vagy tán sosem mutatott kedves mosolyát. A szemeiben már a jóság csillogott. Ám egy cseppet sem értette, miért teszi ezt. Mintha valami irányítaná őt. Valami, vagy valaki. A gyanakvása azonban egy szempillantás alatt eltűnt és mintha egy másik személy szólaltatta volna meg.

            - Mert jól érzem magam tőle – súgta. – Mert számomra öröm, ha segíthetek neked.

            Kamillának több sem kellett, hogy meginduljanak a könnyei. Azonban szégyellte őket. Valentina látván ezt, magához ölelte a lányt. Nem értette miért, de úgy érezte, ezt kell tennie. Talán ezt parancsolták neki a fejében.

*

            Délután Valentina édesanyja, Szilvia már az iskola előtt várta a lányát a fekete, méregdrága kocsijában ülve. Hosszú szőke haját copfba kötötte, a fekete ballonkabátjának zsebéből előtte a mobilját és megnézte az időt. Egy kicsit késik a leányzó, sebaj. Jól tudta, miért. Nagyon helyes. Aztán látta is, ahogyan Valentina kilép az iskola kapujából a borult, őszi idő heves szelébe. Mellette pedig ott sétál Kamilla a szakadt kabátjában. Igen, pontosan, ahogyan tervezte.

            Figyelte azt a fekete hajú lányt, ahogyan egy öleléssel elbúcsúzik az ő lányától. Szilvia szemei ekkor halvány citromsárga fénnyel felizzottak. Érezte magában a Sötét Univerzum jeleit, melyek a küldetései felé hajtották.

            - Kamilla – súgta maga elé. – Te még nem is tudod, hogy milyen értékes vagy. Ott van benned a sötétség ereje. Néhány év és közénk fogsz tartozni. Ott leszel mellettünk a Végítélet idején. A lányom hű szolgájaként.

            Ekkor Valentina behuppant mögé a hátsó ülésre. Már nem emlékezett Kamillára. Az ebédlős eset teljesen eltűnt az emlékeiből.

            - Szia, anya – köszönt halkan az iszonyat lánya.

            - Szia, kincsem – súgta Szilvia, majd hátrafordult és a már újra kék szemeivel a lánya szemébe nézett. – Milyen napod volt?

            Az iszonyat lánya sátáni mosollyal bólintott.

            - Remek volt, anya – felelte. – Bár egy kicsit fura.

            Szilvia kacsintott egyet, majd azzal előfordult. A szemei újra felizzottak halványan. Nem szabad, hogy a lánya lássa ezt, de annyira örült, hogy talált újabb, leendő szövetségest, hogy nem bírta visszafogni az érzelmeit.

            - És ez még csak a kezdet – súgta. – Nemsokára egy új korszak kezdődik. Te pedig elfoglalod a méltó helyedet.  

Nagyprónay János

A KIS VALENTINA

2019.november

Javítva és kibővítve:

2025.január 16.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-sorozat

Rajz: AI