Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/6.rész

Ábel

            A monitor képernyőjén egy rövid fekete hajú, fiatal férfi néz vissza ránk azzal a szigorú tekintetével és a kegyetlenséget sugárzó kék szemeivel. Körülbelül húszéves lehet, talán egy kicsit több, de nem lehet idősebb Nikinél. A profilképén a hadsereg fekete egyenruháját viseli. Sportos, de vékony alkat.

            - A neve Nyitrai Ábel – kezdi a Nővérem. - Tizedes. A miskolci helyőrségnél szolgált. Az aktája szerint kiváló őrszem volt. Remek megfigyelő és éber. Gyakran teljesített szolgálatot a helyi kolónián, és általában akkor még a lakosok is nyugodtabban aludtak. Egy igazi éjjeliőr, elkötelezett, kitartó. Volt.

            A történet hatásos befejezését várva vetek egy pillantást Niki felé, aki le sem veszi a kígyó szemeit a képernyőről. A helyőrségünk monitorszobájában ülünk a félhomályban. Este tizenegy óráig vagyunk őrségben.

            - Volt? – kérdem.

            - Igen – bólint a Nővérem. – Tavaly májusban egy szép tavaszi reggelen besétált a helyőrség hangárjába, beült egy speciális járműbe és egy hamisított engedéllyel elhagyta a bázist. Mire mindenki észbe kapott, ő már el is tűnt a monitorról.

            - Nem is hallott róla senki azóta?

            - Dehogyisnem. Tavaly októberben bejutott egy szolnoki bázisra és ellopott egy táskát, melynek tartalmáról most hiába kérdeztem Debrecenit, csak sejtelmesen vigyorgott rám. A lényeg, hogy a táska az ellenállóknál kötött ki, de rá egy hónapra sikerült visszaszerezni. Idén januárban ismét felbukkant, akkor egy békéscsabai bázist szabadította meg a tervrajzaitól, ami végül zsoldosoknál kötött ki. Augusztusban nem is akárkivel, mint a jóbarátunkkal, Tóth Amandával üzletelt valamit. Egy kis fekete dobozt szerzett meg, amit azóta is próbál eladni. Persze, hogy mit rejt az a kincsesládikó, talán sosem tudjuk meg.

            - Egyértelmű.

            - Azonban tegnap ismét látták Békéscsaba környékén. Egy ottani kolónia irányába tartott. Azonban nem tudták követni.

            - Miért?

            - Mert az a terület az ellenállók irányítása alatt áll egy ideje.

            - Értem. És hogy akarják elkapni?

            - Itt jövünk mi a képbe.

            Döbbenten fordulok felé.

            - Mi kapjuk el őt? – csattanok fel.

            - Nyugi – int le Niki. – Nekünk csak az a feladatunk, hogy átutazónak álcázva magunkat eltöltsünk egy napot a kolónián. Ha látjuk ott Ábelt, akkor csinálunk róla fotókat, eljuttatjuk Debreceninek, aki odaküld egy ilyen ügyekre specializálódott osztagot.

            - Miért nem azok mennek oda rögtön?

            - Biztosra akarnak menni. És mert túl feltűnő lenne.

            - Később nem lesz feltűnő?

            - Én is ezt kérdeztem a szektorparancsnok barátunktól. De ő csak megrázta fejét, aztán intett, hogy lépjek le.

            Felsóhajtok. Megint ez a tehetetlen düh. Igen, ezt sajnos meg kell szokni, ha az ember Debreceni parancsnoksága alatt szolgál.  

            - Oké – bólintok. – Mikor indulunk?

            - Reggel hatkor – feleli Niki. – Öt órakor elhozzák azt a kocsit, amivel odamegyünk.

            - Milyen kocsit?

            - Nem tudom, de biztosítottak arról, hogy a látszat ellenére eljutunk majd vele Békéscsabáig.

            Elmosolyodok.

            - Máris megnyugodtam – hazudom.

            Niki felém fordul azzal a kígyó szemeivel és elmosolyodik.

            - Tudod, hogy zsenik vagyunk – mondja.

            - Úgy bizony – bólintok.

*

A parkolóban vár minket. Valamikor nagyon menő autó lehetett, de a háború ennek véget vetett. A romok közül hozták, megjavították a motorját, feltöltötték elegendő energiával. A jármű fekete színe megmaradt és a vonalaival még arról árulkodik, hogy régen száguldásra és villogásra teremtették. Nem tudom megmondani a márkáját, de biztosan a legjobbak közé tartozott. Most azonban pontosan olyan, mint az én lelkem. Épphogy egyben tartja valami kegyes, láthatatlan energia.

Felnézek felhős égre és szerintem nemsokára ismét havazni kezd. Utána végig nézek az álruhámon. Szürke, szakadt kabát, melyre egy sötétkék rongyokból összevarrt palástszerű köpenyt vettem fel. Nikin ugyanez, csak barna színű. Olyanok vagyunk, mintha a középkorból jöttünk volna ebbe az idősíkba.

            A Nővérem a vállamra teszi kezét.

            - Tudom, ez a ruha rossz emlékeket idéz fel benned – mondja lágyan.

            - Túl fogom élni – vágom rá.

            Büszkén elmosolyodik.

            - Hát persze, hogy túléled – súgja. – A legbátrabb kadét vagy a világon.

            Szkeptikus mosollyal nézek fel rá.

            - Ne hazudjon, őrmester – viccelődöm.

            - El kell hinned, kadét – mondja. – Ez parancs.

            Nem bírom ki. Átölelem. Mindig félek, hogy utoljára látom őt. Eszembe jut, hogy egy héttel ezelőtt hogyan menekült meg Harmatka fogságából. És bevillan a kép, amikor Majával kibékülnek. Meg is könnyezték a pillanatot. Akárcsak én. Nemcsak visszakaptam a Nővéremet, de békét is kötött az Őrangyalommal. Az új családom egy szövetséggé alakult. Egy szövetséggé, mely talán túléli ezt a szörnyű vihart. Túl kell élnie. Igen. Bizakodj, Angéla. Bizakodj. Más hited úgy sincsen.

*

            A havas puszta mentén húzódó autópályán haladunk délnyugati irányban. Ösztönösen a műszerfal kijelzőjére akarok pillantani, ami jelzi az esetleges veszélyeket, de sajnos hiába, mert nem egy speciális járműben, vagy terepjáróban ülünk. Felnézek az égre. Két őrangyal drón követ minket. A fehér, hajszárító alakú gépek fognak fedezni minket egészen békési szektor előtti kis zónáig.

            - Azért nem vagyok nyugodt – mondom, aztán Niki felé pillantok, aki látszólag a legnagyobb nyugalommal vezeti a járművet.

            - Én sem – vágja rá. – De itt vagy és nem félek.

            Halkan nevetek egyet. A havas puszta felé fordulok és megpillantom egy csapatszállító gép roncsait. Azonnal visszatér a rossz előérzetem.

            - Szerinted átjutunk az ellenőrzésen? – kérdem félve.

            - Igen – feleli a Nővérem. – Persze azért készülj fel a keresztkérdésekre.

            - Gyanakodni fognak?

            - Bizony. De te akkor is az unokahúgom vagy, én pedig a te unokanővéred. Évek óta vándorlunk, kerüljük a katonákat. Oké?

            - Oké.

            - Minden színművészi képességünkre szükségünk lesz.

            - Végül is, mind a ketten művészlelkek vagyunk.

            Egymásra nézünk, mosolygunk ezen.

            - Igen, az voltam – súgja Niki és egy kicsit szomorúan figyeli az előttünk álló utat, majd biztatóan pillant felém. – De te biztosan az leszel, ha véget ér ez a korszak. Írónő leszel, én pedig a leglelkesebb olvasód.

            - És újra énekesnő is leszel.

            Ettől ismét elszomorodik. Nem hisz már semmiben. Megértem, de mégsem akarom megérteni. A sors vissza fogja neki adni a régi életét. Nem lesz olyan, mint ezelőtt, de hasonlítani fog. Vagy nem tudom. Most már én is elbizonytalanodom. Hiszünk egymásban a Nővéremmel, de sajnos saját magunkban egyáltalán nem. Bíztatjuk egymást, de önmagunkat képtelenek vagyunk. Nem az önbizalom hiányzik belőlünk, hanem a jövőbe vetett bizalom hiánya. Egy ilyen korban, sajnos, ez teljesen normális.

*

            Négy óra autózás után felcsatlakozunk egy másik autópályára, ahol szintén szépen el van takarítva a hó. És már látom is. A távolban egy felüljárón tankok állnak és a tornyaik éppen felénk néznek. Alatta pedig az úton két tőlünk zsákmányolt speciális jármű áll keresztben, a tornyok szintén felénk fordulva. Az ellenkező sávban ugyanez a felállás mind a felüljárón és mind az úton.

            Lassítani kezdünk, végül Niki üresbe kapcsol.

            - Ne izgulj – súgja.

            - Igyekszem – mondom és közben már biztos vagyok benne, hogy nem lesz itt szükség semmilyen színészi alakításra.

            A rókára pillantok. Veszélyt jelez. Szépen lassan megállunk, mire egy katonai terepjáró hajt felénk, melynek tetejére két megafon van rögzítve.

            - Azonnal szálljanak ki a kocsiból felemelt kézzel! – harsogja a férfi a hangszórón keresztül.

            Niki vet felém megnyugtató pillantást, aztán biccent, hogy ideje kiszállnunk és teljesíteni minden parancsot. A terepjáró megáll tőlünk körülbelül tíz méterre, eközben óvatosan, feltett kézzel kiszállunk a kocsiból. A járműből egy férfi és egy nő pattan ki az ellenállók zöld egyenruhájában és sisakjában, kezükben pedig gépfegyver. Bár nem először vagyok ilyen helyzetben, az arcomra mégis kiül a félelem. Időm sincs Nikire pillantani, mert a felém szaladó nő a kocsi oldalának lök. Miután meggyőződik róla, hogy nincs nálam fegyver, tesz lépést hátra egyenesen rám szegezi a fegyvert, miközben úgy néz a fekete szemeivel, mint aki már jól tudja, hogy valami rosszban sántikálok. Néha a társa felé pillant, aki hozzá hasonlóan vendégszerető módjára viselkedik. Remélem, nem bántja Nikit. Mert akkor küldetés ide, vagy oda, nem állok jót magamért.

            Újabb két katona pattan ki a terepjáróból. Ők a kocsit vizsgálják át. Remélem, nem találják meg a fegyvereket. A nő szemébe nézek, aki rezdületlenül figyel. Álltam már szemtől szemben ellenállókkal, de most úgy érzem, mintha először látnék ilyet. Talán ez az érzés jót tesz a színészkedésnek.

            A nő a csomagartóban kotorászó társai felé pillant, majd vissza rám.

            - Kadét vagy, igaz? – kérdi leleplezően.

            Ledöbbenek. Honnan jött rá? Nem, Angéla. Ez csak egy próbálkozás. Nyugi. Maradj a szerepben.

            - Tessék? – kérdem remegő hangon.

            - Ne játszd meg magad – erősködik. – Kadét vagy. Már tudjuk.

            - Nem értem. Én nem vagyok…

            - Ne mentegetőzz. Látni a szemedben, hogy katona vagy.

            - Én? Úgy nézek ki?

            Lecsapják a csomagtartót.

            - Tiszta – mondja egy férfi. – Minden rendben. A nő azt mondja, hogy csak egy napra jöttek.

            A nő biccent a társa felé, majd leengedi a fegyvert. De továbbra is olyan fürkészően figyel, hogy már kezdem feladni. Azok a szigorú, ellentmondást nem tűrő, örökké bizalmatlan fekete szemek. Rémisztőek.

            Közelebb lép hozzám.

            - Engem nem vertek át – súgja.

            Nagyon megijedek tőle. Aztán bevillan előttem Vince. A nagybátyám, akivel idén tavasszal találkoztam újra. Most jut eszembe, hogy akkor is hasonló küldetésen voltunk Nikivel. Hogy felejthettem el? Amikor hirtelen megláttam azt a katonát távcsövön keresztül. Amikor pedig megfordult, a szeretett nagybátyám arca nézett szigorúan az embereire. Az én örökké vicces, kedves és annyira emberi nagybátyám. A nő szemébe nézve felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ismerte-e őt. Vajon ő is ugyanúgy gyászolja, akárcsak én? Nem tudok harcolni a könnyeim ellen. Újra fájni kezd a sérülésem. A sérülés a lelkemben. De hát sosem gyógyult be. Újra találkoztam egy rokonommal, akit halottnak hittem. És rögtön el is veszítettem. Még átölelhettem őt utoljára. Emlékszem, ahogy megkérte Nikit, hogy vigyázzon rám. Anya és apa is ugyanígy kérte volna.

            - Teljesen megrémítetted ezt a lányt – hallom egy férfi hangját, mire tudatosodik bennem, hogy az autópálya aszfaltját bámulom.

            Niki a vállamra teszi a kezét.

            - Szállj be a kocsiba, Angéla – súgja.

            Letörlöm a könnyeimet, majd felnézek a nő arcába. Még mindig fürkészően bámul. Megáll mellette egy barett sapkás katona.

            - Rendben vannak – mondja a nőnek.

            Az biccent, majd végignéz rajtunk és visszaindul a terepjáró felé. Beszállok a kocsiba. Nagyon szégyellem magam. A barett sapkás katona még beszél valamit Nikivel, aztán int a speciális járművek felé, amelyik közül az egyik az útra kanyarodva ad nekünk egy kis rést, amin át fogunk férni.

            A Nővérem beül a volán mögé. Bekapcsolom a biztonsági övet és bocsánatkérően fordulok felé.

            - Ne haragudj – súgom.

            - Dehogy haragszom – súgja. – Tudom, hogy mit éreztél. És azt is, hogy ki jutott az eszedbe.

*

            Egy darabig egy kietlen havas puszta mentén haladunk az autópályán. A szellemek útja. Ez jut eszembe róla. Felüljárókon azonban mindig áll egy tank. A pusztában pedig nyilván árkok és érzékelők vannak elhelyezve innen láthatatlanul. Próbálok nem Vincére gondolni. Próbálok erős lenni.

            Ebben a segítségemre sietnek az egyre csak megszaporodó tankok látványa. Elhagyjuk Békéscsaba tábláját és az eredetileg négysávos út ellenkező sávjában terepjárók, valamint tankok sorakoznak. Körülbelül harminc lehet. Az út így kétsávosra szűkült, balra és jobbra házak, üzemek romjait látni. Szirénázást hallok mögöttünk. Megijedek. Lebuktunk? Egy kék rendőrautó száguld el mellettünk a város irányába a vörös villogóival. A kolóniák tipikus rendvédelmi járművei. Jól van, nem minket akarnak. Biztosan valami konfliktust oldanak meg a kolónián.

            - Angéla – szólít Niki.

            - Igen? – fordulok felé.

            - A kesztyűtartóban van a mobiltelefon. Vedd elő és kapcsold be a térképet.

            - Rendben.

            Mielőtt kivenném, már látom is balra a törmelékektől megtisztított pusztában sorakozó konténerházakat, melyeket magas kerítés választ el az úttól. A bejáratnál három speciális jármű és két tank áll.

            Kiveszem a telefont, bekapcsolom a térképet, mire az egy vörösen villogó ponttal a kolónia egyik épületét jelzi. Egy széles, kétszintes konténerházat.

            - Itt van az a gengszter? – kérdezem.

            - Igen – bólint Niki.

            - Hogy jutunk be?

            - Az épület egy szállás. Egy szálloda akar lenni az átutazóknak. Ábel nyilván ott vett ki egy szobát és találkozni akar a tulajjal, Ervinnel.

            - Ervin az a keresztapa?

            - Igen. Az övé a szálloda.

            - Szinte biztos, hogy már találkoztak.

            - Hátha mázlink van.

            - Hátha.

            - Addig is eszünk valamit végre.

*

            A kolónia pontosan olyan, mint bármelyik eddigi, ahol voltam. Fehér konténerházak sorakoznak a kis aszfaltozott utak mentén. A járdákon és az utakon azonban többnyire befelé forduló emberek járnak kelnek. Sokan pont olyan palástot, vagy szakadt kabátot viselnek, mint most mi. Az általan eddig látott településeken többségében mindenki nyugodt és bizakodó volt, azonban itt érezhető a félelem. Ha most kidobnám a telefont az ablakon, a koppanásának hangjától mindenki fedezékbe menekülne, vagy megállna és reszketne. Nagyon szomorú látvány.

            Megállunk a szálloda előtt, ami éppen olyan hosszú, mint amilyenek a plázák a többi kolónián. Kiszállunk a kocsiból és azon gondolkozom, hogy vajon beengednek-e minket ilyen ruhában. A recepción azonban nem egy modell vár minket mosolyogva, hanem egy barátságtalan tekintetű, morcos, sovány férfi, aki egy olyan régi újságot olvas, ami a talán a születésem előtt számított friss kiadásnak.

            - Hányan vannak? – kérdi, miközben felénk sem néz.

            - Ketten – feleli Niki.

            - Háziállat?

            - Nincs.

            Érzem a Nővérem hangján, hogy alig bírja visszafogni magát. A recepciós higgadtan lapoz egyet.

            - Hány éjszaka? – kérdi.

            - Egy – vágja rá Niki.

            - Negyvenötezer. Most kell fizetni.

            - Mennyi?

            - Ha sokallja, akkor innen a negyedik utcára van egy szálló. Az ingyenes.

            - Azt hittem, ez a szálló. Pont úgy néz ki. És még drága is.

            - Higgye el, asszonyom, az még rosszabb. És az ottani recepcióshoz képest én egy bájos fodrász vagyok a Rózsadombról.

            Ezen elmosolyodok. Niki a pultra dobálja a pénzt. A férfi odapillant a zöld szemeivel, aztán vissza az újságra és közben a bal kezével a falon sorakozó kulcsok közül találomra levesz egyet, majd a pultra dobja.

            - Ebéd délben – mondja.

            - Van itt a közelben étterem? – kérdezi a Nővérem, éreztetve, hogy esze ágában sincsen itt enni.

            - Van.

            - Merre?

            - Hát, valahol.

*

            A szoba egyébként egész jól néz ki. Két tiszta ágy egymás mellett, teljesen tiszta a tágas fürdőszoba is, a fűtés is megy rendesen. Leülök az ágyra. Niki hátra tolja a kapucniját, aztán a telefonján gépelni kezd.

            - Lekérem az épület térképét a régi adatok szerint – mondja.

            - De hát tudjuk, hogy a földszinten van az irodája – értetlenkedek.

            - Igen. De nem kopoghatunk be csak úgy, hogy „Üdv, Ervin, jöttünk megvárni a barátunkat, Ábelt”.

            - Jó, tudom.

            Rányom valamire a digitális kijelzőn.

            - A szellőzőt fogjuk használni – jelenti ki. – Legalábbis azt, amit szellőzőnek álcáznak, de valójában menekülési zóna. Igen, meg is van a teljes útvonal. Biztonságos. Persze halkan kell mennünk.

            - Oké – bólintok.

            A Nővérem elrakja a telefont. Felsóhajt.

- És most együnk – mondja. – Valahol.

*

            Egy vendéglőbe ülünk be, ahol katonák is vannak. Az egész persze úgy néz ki, mint a bázisok kantinja. Van is néhány katona a civilek között. Remélem, az a nyomozó tekintetű nő nincs köztük. Rendelni csak a pultnál tudunk, ahol most kedves nők és férfiak várják, hogy mit szedhetnek nekünk. Én kérek sztrapacskát, aztán hosszas válogatás után végül Niki is azt kér. Kérünk hozzá kólát aztán leülünk enni.

            Körülbelül tíz perc telik el, mire Niki szisszen egyet. Felnézek rá. A szemeit tőlünk jobbra fordítja. Óvatosan arra pillantok. Az ablakon át látom az utcán sétáló, dermedt embereket. A szemközti konténerház ajtajánál egy magas férfi áll fekete palástban. Ő az. Ábel. A kék szemeivel körbenéz az utcában, hirtelen balra fordítja a fejét, valamit nagyon figyel egy darabig. Egy katonai terepjáró hajt el előtte. Ábel rövid ideig figyeli annak az útját. Aztán a fejére hajtja a kapucniját, majd megindul a jármű után a szálloda irányába. Hirtelen felénk pillant, mire én gyorsan a Nővéremhez fordulok. Ennél árulkodóban nem is cselekedhettem volna. Ma halmozom a hibákat.

            Niki halványan elmosolyodik.

            - Látszik, hogy mindjárt karácsony van – súgja. – És megkaptuk az egyik ajándékot. Egy fotó és mehetünk haza.

            - Remélem – súgom vissza.

            A rókára pillantok. Retteg. Valami nagy baj lesz.

*

A szellőzőrácson keresztül figyeljük Nikivel, amint az a kapucnis árnyalak belép az ütött-kopott irodába. Az asztal mögött ülő Ervin nyájas mosollyal fogadja, a szürke szemei megcsillannak a kintről beszűrődő napfényben.  

            - Ábel! – ujjong. – Hát elhoztad, amit olyan régóta várok?

            Az alak megáll az asztal előtt és a fekete palástja alól kivesz egy kis fekete fémdobozt. Hanyag mozdulattal felmutatja, akár egy belépési engedélyt valami ünnepségre, aztán leteszi az asztalra. A kolónia ura egy darabig fürkésző mosollyal figyeli Ábelt, mert látszólag rosszul esik neki annak szótlansága. Tiszteletlenség egy ilyen helyi keresztapával szemben, aki megszokta már, hogy mindenki retteg tőle. Végül megvonja a vállát, előrehajol a dobozért. Úgy veszi a kezébe, mintha az örök életet hozó varázsnövény volna benne. Mondjuk, lehet éppen az van benne.

            Nikire pillantok, aki éppen háromszor is lenyomja a mobilja gombját. Fényképek. Utána pisztolyával már be is célozza Ábelt. Ne. Nem ezért jöttünk. Mindegy. Csaknem lesz rá szükség. Amikor visszanézek, látom, amint az ötvenes éveiben járó, fiatal Ervin sátáni mosollyal vet egy pillantást az árnyalak felé, aztán a kezében lévő kis dobozra.

            - Van hozzá kulcs is? – kérdi.

            Ábel az asztalra dob egy kis fekete tárgyat. A gengszter azonnal utánanyúl és behelyezi azt a doboz kicsiny zárjába. Elforgatja, mire felnyílik annak fedele. A férfi elégedetten elmosolyodik.

            - Titkok – súgja sejtelmesen. – Amiért az ellenállók rengeteget fizetnének. De én sokkal magasztosabb célokra használom fel.

            - Gondolom – jegyzi meg Ábel gúnyosan. – És most kérem az engem megillető fizetséget.

            Ervin lecsukja a doboz fedelét, majd ismét előveszi azt a fürkésző, bizalmatlan mosolyát és az alak felé fordul.

            - Miért nekem adod el? – kérdi.

            - Jól tudod, miért – vágja rá Ábel. – Hamar egy cellában találnám magam.

            - Igen, tudom. Csak úgy megkérdeztem.

            Azzal a keresztapa leteszi a dobozt az asztalra és kihúzza asztal nyikorgó fiókját. Elővesz egy vaskos köteget, belepörget, aztán vigyorogva az árnyalak felé dobja. Az könnyedén elkapja.

            - Akkor hát, örültem – biccent Ábel.

            Épp megindul kifelé, amikor az ajtónál álló bőrkabátos alakok fegyvert szegeznek rá. Ervin a fejét csóválva áll fel a székéből.

            - Lehettél volna okosabb – kezdi a gengszter. – Esetleg gondolhattál volna arra az aprócska tényre, hogy mekkorát profitálhatok abból, ha feladlak. Én lennék itt hős. És nemcsak a helyi lakosok szemében. Örökre elnyerném a hadsereg, valamint az ellenállók bizalmát is. Nem kéne többé megfordulnom az utcán, hogy követnek-e. Ráadásul nemrég jelentették nekem, hogy két katona rejtőzik itt a városomban. Az egyik az a Szentesi Nikoletta, meg egy Angéla nevű kadét. Ha most látnának minket, minden bizonnyal már könyörögnének, hadd vigyenek téged egyenesen a vezérezredes elé.

            Összenézünk Nikivel, aztán visszafordulunk. Tisztán látom, amint Ábel elmosolyodik a kapucnija alatt.

            - Előbb tudtam, hogy idejönnek, mint te – mondja, aztán szépen lassan megfordul. – És ami a tervedet illeti, neked kellett volna gondolkodnod. Egy igazi keresztapa gondolkodni is szokott, nemcsak a tiszteletet megkövetelni.

            Ervinről leperegnek a sértések. Kuncogni kezd, aztán int az embereinek.

            - Intézzétek el, fiúk – adja ki a parancsot.

            Erre Ábel palástja előkap két fegyvert és valami követhetetlen gyorsasággal megperdül, kettőt lő a bőrkabátosok irányába, akik a levegőbe tüzelve hanyatt esnek. Ervin kétségbeesetten nyúl a fiókjába, de egy dörrenés után a nyakához kap és elterül a szőnyegen. Az árnyalak higgadt, lassú léptekkel lép az asztalhoz. Felveszi onnan a kis dobozt, kiveszi belőle a kulcsot, mindkettőt elrakja a palástja alá.

            Odalép a földön heverő Ervinhez, aki félelemmel a szemeiben emeli felé a tekintetét. Ábel oldalra dönti a fejét.

            - Senkinek sem fogsz hiányozni, Ervin – kezdi. – Tudod, miért? Mert a gengsztereknél gyávább lelkeket még nem látott a világ. Rejtőzködtök, bujkáltok, aztán úgy bölcselkedtek, mintha valami római hadvezérek lennétek. Sosem támadtok szemtől szemben, csak rejtekből. El fogtok tűnni ti is. Egytől egyig.

            Ervin mondani akar valamit, talán könyörögni, de Ábel meghúzza a ravaszt. Erre én megrezzenek. Erre Ábel egyenesen felénk pillant. Niki tüzet nyit felé, de az árnyalak valami természetfeletti gyorsasággal kiveti magát az ablakon. Kirúgom a rácsot, kipattanunk, Niki az ablakhoz rohan, én pedig megállok az asztalnál.

            - Ne haragudj, Niki – súgom.

            A Nővérem kinéz az ablakon, aztán megindul az ajtó felé. 

            - Gyere, Angéla! – kiáltja. – Gyorsan! Még elkaphatjuk!

            Utána szaladok megfogom a karját, mire a kígyó szemeivel kérdőn fordul hozzám.

            - És a katonák? – kérdem rémülten.

            Látszik, hogy alig bírja visszafogni magát. Nem nekünk kell elkapni.

            - A fotókat is csináltál – teszem hozzá.

            - Nem látszik rendesen – mondja.

            Ekkor halljuk, amint bakancsok koppannak a recepció irányából. Az ellenállók. Erre szaladnak.

folyt.köv.

2023.október 22-27.

Budapest