Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/7.rész

Egy régi ellenség

            Épphogy meg tudjuk tartani a szellőzőrácsot az oldalánál és mintha percről percre nagyobb súlya volna. Az ujjaim már begörcsöltek. A zöld egyenruhás katonák kinyitják a szekrényeket, de szerencsére a mi közelünkbe nem jönnek. A recepciós férfi fagyos tekintettel pillant a földön holtan fekvő Ervinre. Látszólag egyáltalán nem sajnálja a helyi maffiakirályt, akitől mindenki szenvedett a kolóniában.

            Az egyik kommandós megáll a törött ablaknál. A fejmikrofonján keresztül egy barátságtalan női hangot hallani.

            - Ki elől menekülhetett? – kérdi a hang.

            - Nem tudom – feleli a katona. – Volt itt még valaki a kapucnis alakon kívül. Ez szinte biztos.

            - Hamarosan ott leszek.

            Nagyon ismerős ez a női hang. Niki felé pillantok, aki szintén nagyon koncentrál a nőre a vonal túlsó végén. Látszólag neki is ismerős. Egy kicsit recseg a hangszóró, de ezt az orgánumot nem először halljuk, az biztos.

            A kommandós az ajtó irányába pillant.

            - Mikor? – kérdi.

            - Még sötétedés előtt – feleli a nő a túlvégről.

            - Rendben.

            A mikrofon reccsen egyet, a nő kiszállt a vonalból. A szobába ekkor az a nő lép be, akivel az ellenőrzésen találkoztam. Ugyanaz a szigorú, gyanakvó, szúrós tekintet, mint amikor szemembe nézett. Vet egy félelmetes pillantást a recepciós férfi felé, majd az ablaknál álló katonához lép.

            - Az ezredes lezárta a várost - mondja.

            - A legfőbb ideje – bólint a férfi.

            - A két új vendég?

            - Láttuk őket a közeli vendéglőben. Amikor eljöttünk, még ott voltak. Szerintem nem ők voltak.

            - Ennyire biztos vagy benne?

            - Még ott ettek, amikor eljöttünk. Nagyon békésnek tűntek.

            A nő a recepcióshoz fordul azzal a gonosz hercegnős tekintetével.

            - Visszajöttek? – kérdezi.

            - Nem – rázza meg a fejét a férfi. – Nem láttam őket.

            Igen, mert a hátsó bejáraton, a konyha felől jöttünk. Még szerencse. Most minden bizonnyal felszaladnának a szobánkba. A nő egy darabig a férfi szemébe néz, aztán visszafordul a katonához. A recepciós ekkor hanyagul a szellőző felé pillant, majd hirtelen megakad a tekintete. Észrevett minket. Niki felé fordulok és kis híján elengedem a szellőzőrácsot. A férfi ekkor a beszélgető katonák irányába pillant.

            Lebuktunk. Itt a vége.

            A recepciós ekkor óvatosan hátrálni kezd felénk. Nem értem. Látom, ahogy Niki elmosolyodik. A férfi végül megáll háttal a szellőzőnek. Fedez minket. Megnyugodtam. Ezek szerint mégsem olyan barátságtalan.

            Ekkor a nő az ablaknál odaszól neki.

            - Elmehet – mondja. – Innen átvesszük.

            - Megvárnám a mentőt – mondja. – A lányom is közöttük van. Itt akarok lenni vele. Maguknak köszönhetően alig látom őt mostanában.

            - Azt mondtam, távozzon! Ne kelljen még egyszer mondanom!

            A férfi megrázza fejét.

            - Nem megyek – jelenti ki higgadtan. – Csináljon, amit akar.  

            - Hagyd – mondja az egyik katona. – Tényleg mentős a lánya.

            A nő egy kicsit dühösen lép az asztalhoz. Valamit keresgél ott. Aztán hirtelen a szellőző felé pillant. Pár másodpercig szinte egyenesen a szemembe bámul. De csak gondolkozik. A fiatal katona odalép mellé, mire az ablak felé fordulnak.

            - Egy dolgot nem értek – jelenti ki a nő.

            - Judit – sóhajt a katona. – Én több dolgot sem.

            - Minek jönnek ide a zsoldosok?

            - Mert keresnek valakit. Valakit, aki átverte őket.

            Judit a társa felé fordul.

            - Megbízható ez az Amanda? – kérdi.

            Ekkor összeáll a kép. Összenézünk Nikivel. Amanda hangját hallottuk. A régi ellenségünk, Tóth Amanda hadnagy, akit az egész hadsereg keres. És most idejön. Ráadásul ő rögtön fel fog ismerni minket.

            - Igen – feleli a katona.

            - De a hát az ellenség oldalán állt – erősködik Judit.

            - Pontosan ez az. Ott állt. De már nem. Most már nekünk dolgozik. Vagyis az ezredesnek.

            - Szóval, aki ez tette, azt az embert keresik.

            - Igen valószínű.

            - Ki az?

            - Egy Nyitrai Ábel nevű férfi. Ő is katona volt.

            - Fénykép?

            - Van. Nemsokára megküldik.

            - Jól van. Akkor szerintem járőrözzünk addig.

            - Rendben. Beszélek a parancsnokkal.

            - Tedd azt.

            Azzal megindulnak kifelé. A recepciós marad. Eltelik néhány kínos perc. A férfi az ajtóhoz lépdel. Kinéz a folyosóra, aztán visszasétál hozzánk. A kezeivel megtámasztja a szellőzőt.

            - Menjenek – súgja. – Gyorsan!

            - Köszönjük – súgja Niki.

            - Nem kell udvariaskodni. Nyomás!

            Szépen óvatosan elindulunk visszafelé. Bevillan előttem egy gép, amikor Amanda leguggol velem szemben. A bal szemét fekete szemfedő fedi, a jobb szeme pedig belelát a lelkembe. Az a nő egy igazi harcos. És elvtelen. Nem riad vissza semmitől. Ha idejön, nekünk vége.

*

            A kolónia járókelői közt keveredünk el. Némán sétálunk egymás mellett. Aztán Niki megpillant egy kis parkot, ahol néhányan a padokon ücsörögnek. A kis homokút pedig sűrű fák közé vezet. Niki int, hogy menjünk arra. Óvatosan hátrapillantok és látok három járőröző katonát a tömegben. Nem néznek felénk, a konténerházakat és az üzleteket figyelik. Követem a Nővéremet.

            A fák közé érve már merünk beszélni, de csak halkan.

            - Amanda fel fog ismerni minket – mondom.

            - Igen – bólint Niki. – Ez a Judit nyilván beszélni fog rólunk. Sejti, hogy katonák vagyunk. Amanda pedig rutinból meglátogat minket az embereivel. Egy katona és egy kadét. Szerintem, rögtön mi fogunk eszébe jutni.

            - Ettől félek én is. És lezárták a várost. De vajon meddig?

            - Nem tudom. Általában huszonnégy órára szokták. A kereskedőket pedig ki kell engedniük.

            - Igen. Tőlük kell segítséget kérnünk.

            - Nem. Máshonnan kérünk segítséget.

            - Honnan?

            - A bajtársainktól. Megkapják tőlünk a fontos információkat.

            - De hát azt mondtad, nem sikerültek a képek.

            - Ábelről nem. De ha megemlítem Amandát, akkor igencsak lelkesek lesznek.

            - De hát róla is kell fénykép.

            - Nem feltétlenül. Küldök egy üzenetet, hogy figyeljék a körzetet. Látni fogják a zsoldosokat.

            - És ha nem?

            - De, biztos. Addig pedig elfogjuk Ábelt.

            - Tud rólunk. És ez azért ijesztő.

            - Igen. Az. Neki ijesztő.

            Felsóhajtok.

            - Nagyon optimista vagy – súgom.

            Erre felém néz azzal a megabiztos mosolyával.

            - Nem, hugicám – súgja. – Csak tudom, hogy zsenik vagyunk.

            Egy kanyar felé tartunk, amikor három katona jelenik meg ott. Három járőröző kommandós. Gyorsan lépdelnek felénk. Nagyon úgy tűnik, hogy nem fognak kikerülni minket, ezért jobbra, a kis homokút szélére sorolunk.

            Ahogyan elhaladnak mellettünk, félszemmel látom, hogy az egyik katona tekintete megakad rajtunk. Jaj, ne. Hallom, amint megáll. Nikire pillantok, aki a helyzet ellenére nagyon nyugodt.

            - Hé, maguk! – rivall ránk.

            Megállunk. Nem merek megfordulni, de muszáj, mert Niki is úgy tesz. A férfi vigyorogva közelít felénk a fegyverével, miközben a társai támadásra készen figyelnek minket. Hitelesen alakítom a félelmet.

            A férfi Nikit figyeli mosolyogva, vet felém egy barátságos pillantást, aztán megáll előttünk. A kesztyűs ujjával a Nővérem felé mutat.

            - Te vagy az! – mondja örömtelien. – Tényleg, te vagy!

            - Kicsoda? – kérdi Niki a megijedt nő szerepében.

            - Szentesi Niki!

            - Kicsoda?

            - Az énekesnő, Szentesi Niki!

            Megfordul velem a világ. A Nővérem a szerepében marad.

            - Sajnálom, de összekever valakivel – mondja.

            A férfi legyint.

            - Ugyan már! – mondja. – Nem kell megijedni! A kedvenc énekesnőm vagy! Egyszer dedikáltad nekem az egyik lemezedet. Még beszélgettünk is. Gondolom, nem emlékszel, mert körülbelül százhuszadik voltam a sorban.

            - Sajnálom, tévedés – alakítja Niki a zavarba jött nőt. – Már sokan mondták, de…

            - Hé, fiúk! – szól a katona többieknek. – Ez ő! Ez kajak ő!

            Az egyik bólint egyet mosolyogva.

            - Tényleg – mondja.

            A katona visszafordul hozzánk.

            - Most jöttél, igaz? – folytatja, mint aki meg sem hallotta a Nővérem füllentését.

            - Nem – jön már hitelesen zavarba Niki.

            - Figyelj már, van itt egy diszkó, de kajak csak ilyen igénytelen pop megy ott. Vihetnél oda valami minőséget. Ugye maradsz még?

            - Nézd, ne haragudj…

            - Egy közös szelfi? Na, gyere már!

            És már húzza is magához a Nővéremet, miközben előveszi a mobiltelefonját. Feltartja, Niki mosolyt erőltet az arcára.

            - Hú, hallod – mondja végül a férfi. – Ezt senki sem fogja nekem elhinni. Szentesi Niki itt van. Este gyere a diszkóba!

            Lenéz rám.

            - Ő a lányod? – kérdi mosolyogva.

            - Az unokahúgom – vágja rá a Nővérem.

            - Szia – integet nekem.

            Ijedten, de visszaintegetek. A férfi hitetlenkedve, örömtelien rázza a fejét. Az egyik társa azonban hümmög egyet, jelzésképpen, hogy menniük kell tovább. Erre katona megragadja Niki kezét és ad rá egy puszit, mintha egy királynő lenne.

            - Nagyon örültem! – harsogja. – Majd gyertek vacsorázni a vendéglőbe, ami itt van a szállodától nem messze.

            - Nézd – kezdi Niki higgadtan. – Összekeversz…

            - Na, mindent jót!

            A katona int, aztán a futólépésben felzárkózik a már elindult társaihoz. Összenézünk Nikivel.

            Bajban vagyunk.

folyt.köv.

2023.október 28-november 3.

Budapest