Nagyprónay János

TÚL KELL ÉLNI

Minden nap eltűnik sok-sok élet a kerületben. És mindegyik egy olyan történet volt, melyben itt-ott felbukkant egy kis fény, hogy végül aztán ez az elátkozott, nyomorúságos hely sötétsége teljesen eltüntesse. Talán a felröppenő galambok jelzik, hogy egy újabb lélek eltávozott. Akik pedig maradnak, azok továbbra is a legcsekélyebb esély nélkül néznek szembe a pokollal. Hogy aztán végül csak úgy meghaljanak, mintha sosem lettek volna. Akik pedig segíthetnének, akik a megmentő jobbot nyújthatnák, azok rettegve kerülik el a koszos, beletörődött arcokat. Félnek, hogy abban a pillanatban alattuk is megnyílik a mélység.

            - Kinga! – suttog a barátnőm. – Kinga! Ébredj!

            Felnyitom a szemem, bűntudat jár át, megint látom a fehér plafon repedését. Gabi felé fordulok, aki pánikba esve rángat.

            - Mindjárt hazaér az anyám! – emeli meg a hangját.

            Azonnal kipattanok az ágyból. Elaludtunk. Gabi anyja legutóbb megfenyegetett, hogyha megint itt alszom, akkor kihívja rám a rendőröket. Emlékszem a lépcsőházban üvöltözött velem, Gabi a védelmemre kelt és akkora pofont kapott, hogy az visszhangzott az egész épületben. Nem akarom, hogy megint bajba kerüljön.

            Felveszem a fekete farmerem. Gabi átnyújt egy fekete pulóvert.

            - Megszáradt – mondja. – Bár lehet egy kicsit nyirkos még.

            - Köszi – biccentek és gyorsan felkapom.

            - Már biztos a villamoson van!

            - Sietek!

            Felkapom a bőrkabátomat, belenézett az antik tükörbe és megigazítom a fekete mohawk tarajomat – majd a sarkon bezselézem. Kinézek az ablakon és látom, hogy omladozó épületek felett sötét felhők gyűltek össze és hamarosan vihar lesz. Még nem esik. Gabi a kezembe nyom egy ezrest.

            - Most nem tudok reggelit csinálni – mondja. – Ne haragudj.

            - Nem kell, köszi – ellenkezem. – Van pár apróm.

            - Vedd el!

            - De anyád megtudja.

            - Nem fogja. Tegnap loptam tőle.

            Belenézek a szürke szemeibe. Gabi a ritka jó emberek egyike. Magamhoz ölelem.

            - A túloldalon – súgom a fülébe.

            - Ott leszünk nemsokára – súgja ő is. – Új életet fogunk kezdeni.

            - Pincérnők leszünk, aztán dúsgazdagok.

            - Viccelsz? Azonnal celebek leszünk!

            Halkan nevetünk. Aztán felkapom a táskámat és az ajtóhoz szaladunk. Amint kinyitjuk, halljuk, hogy valaki lépdel felfelé. Ezt a csoszogást jól ismerem. Gabi anyja. Látom a fordulóban. Időm sincs elbúcsúzni Gabitól, azonnal szaladok felfelé és a fordulóban a korlát mögé guggolva figyelem, ahogyan az a nő felér. Fekete, kopott kabátjában lépdel az ajtóhoz álmosan. A zsebébe nyúl a kulcsért, majd hirtelen megfordul. Halkan bevetődök a félhomályba. Ő nem mozdul. Vár. Ha észrevett, akkor Gabi bajba kerül. De nem fogom hagyni ennek a nőnek, hogy bántsa.

            Csosszanás. Még egy. Hosszú, kínos csend. Szerintem sejti, hogy itt vagyok. Szinte biztos benne. Lebuktam. Aztán hallom zörögni a kulcsot. Belép a lakásba. Remélem, nem hagytam ott semmit. Valaki jön fentről lefelé. Ha bárki meglát, beárulhat. Gyerünk, Kinga! Tűnés innen!

*

            A villamos egyetlen fehér kocsiból áll. Iszonyú bűz terjeng benne. A szokásos. Rongyokba, vagy nagyon egyszerű ruhákba öltözött, nyomorgó emberek, hajléktalanok, bűnözők. A kerület átlagos arcai.

            Gabival azt tervezzük, hogy a folyó túloldalán álló, fényes, modern kerületben kezdünk majd új életet. Neki van vendéglátós szakmája, nekem nincsen, de állítólag sok helyen nem is kérnek papírokat. Nekem csak a nyolc általánosról van bizonyítványom. Bár ezen a környéken egy diploma sem ér semmit.

            Amikor kéregetek, legtöbben azzal hajtanak el, hogy menjek dolgozni. Na, igen. Bejelentett lakcím nélkül? A barátaimnál, barátnőimnél lakom hébe-hóba. Vagy egy építkezésen, de már többször aludtam a parkban is. A legrosszabb, amikor arra ébredsz, hogy ütnek. Mert rossz helyen fekszel. Egyszer egy nő ébresztett fel, akinek volt egy kisközértje a park mellett. Bemutatkozott. Irma volt a neve. Felajánlotta, hogy alhatok a kis raktárban, cserébe segítsek be neki árufeltöltőként. Fizetést is ad. Naná, hogy belementem. Egy hónapig naponta háromszor tudtam enni, naponta tudtam fürödni, tiszta ágyban aludtam anélkül, hogy bárki felébresztene. Sokat dolgoztam, de a nővel jól kijöttünk. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Nagyon megszerettük egymást. A vásárlók is megszerettek. Mindenki ezt a punk lányt akarta látni, akinek jó a dumája. Hamar fellendítettem a boltot. Aztán egy nap jött egy férfi. Fekete ballonkabátban. Éppen a zacskós tejeket pakoltam a hűtőbe, miközben egy idős nénivel beszélgettem, amikor a lövéseket hallottam. A néni halálos sebet kapott, engem súrolt a golyó. Arccal előre feküdtem mozdulatlanul. Ez mentette meg az életemet. A férfi elvitte az összes pénzt, aztán elhúzta a csíkot. Emlékszem, azonnal felpattantam, nem éreztem a fájdalmat sem. A nénit nem tudtam megmenteni. De Irmát sem. Nem szenvedett sokat. Ott ültem mellette, a kezét fogtam és sírtam. Megölték az őrangyalomat.

            Könnycsepp. Ne emlékezz, Kinga. Két éve történt. Nyugi. Huszonegyéves vagy. Még előtted az élet. Annyi rossz után valami jó is jöhet. Ám hiába nyugtatom magam. Odakint a reménytelenség. A nyomorgó emberek. Egy fehér rendőrautó száguld el a vörös villogójával. Emlékszem arra járőrnőre, aki felsegített ott a boltban. Faridah. Néha szoktunk találkozni. Olyankor mindig segít.

            Leszállok a villamosról. Az esőben ázok. Egyre hidegebb van. Várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Lepereg előttem az életem. A szüleim, akikkel egy ámokfutó végzett parkban. A nevelőszülők, akik őrültek voltak. Küzdök a képsorok ellen. A szerelmem, aki az utcára dobott két éve. A magány.

            Belépek a közértbe. Veszek egy májkrém konzervet, két kiflit és egy kólát. Ki kell pótolnom az ezrest az apróimmal. A fiatal eladólány a körmeivel kopog, miközben az aprókat számolgatom. Hozzá kéne vágnom. De nem. Nem leszek vagány. Végül megeresztek felé egy olyan tekintetet, amitől megijed, aztán kilépek a boltból. A sikátorban, az eresz alatt leülök, előkapom a rúgós kést, kiengedem a pengét és megkenem az első kiflit. Míg reggelizem, azon gondolkodom, hogy ma hol aludjak. Úgy néz ki, egész nap esni fog. A park nem jöhet szóba, az építkezés talán, de lehet Andrisnál tudnék. Elmegyek majd a plázába, ahol dolgozik biztonsági őrként. Megkérdezem, lehetne-e ma. Félek, hogy most nemet fog mondani. Olyan jó volt melegben, kényelmesen aludni.

            Kattanás. Oldalra nézek. Egy símaszkos valaki fegyvert szegez rám.

            - Meg ne merj szólalni! – parancsolja.

            - Mivel eszem – vonom meg a vállam. – Kedvem sincs. Mit akarsz?

            - Ide a pénzed!

            - Mit?

            - A pénzt, amit összeszedtél!

            - Hát, a boltban maradt, bocs. Kérd el attól a lánytól a kasszában.

            - Akkor a táskád!

            - A ruháim vannak benne. Mosatlan. Gondolom az nem kell.

            - Nyisd ki!

            - Nem.

            - Azt hiszed, hogy ez vízipisztolyt?

            Közelebb hajolok a fegyverhez.

            - Nem – rázom meg a fejem. – De nem igazi.

            - Miből gondolod? – kérdi.

            - Volt ilyen nekem is. Játékboltban vetted, mi?

            Leereszti a fegyvert. A másik megkent kiflit átnyújtom neki.

            - Egyél inkább – mondom. – A bajnokok reggelije.

            - Nem kell – súgja és leveszi a maszkot. Jóképű, fekete hajú srác. Velem egykorú lehet.

            - De neked adom.

            - Ettem már, köszi. Edd csak meg.

            Azzal a zsebébe rakja a símaszkot. Biccent. És elmegy. Több marad nekem.

*

             Este a folyóparti sétányon állok. Figyelem a folyó túloldalán fekvő kerület hatalmas felhőkarcolóit. Ott mindenki gazdag. Minden utca tiszta. Minden ember kedves. Mindenki boldog. Eljutunk oda. Gabi és én. Dolgozunk majd keményen, biztosan nem lesz könnyű, de aztán munka után abban gyönyörű parkban fogunk sétálni, ahol a gyönyörű fák sorakoznak, meg azok a szép, tiszta padok és a gótikus lámpák. Mintha egy másik világ volna. Vagy egy másik univerzum.

            Lefékez mögöttem egy kocsi. Megfordulok. Egy rendőrautó. A motor leáll. Egy rövid fekete hajú nő száll ki belőle. Faridah. A fekete szemeivel aggódva néz engem, aztán megindul felém.

            - Szia, Kinga – köszön halkan.

            - Faridah – biccentek és mosolyt erőltetek az arcomra.

            - Van hol aludnod?

            - Persze.

            - Hol? Andris?

            - Ő lemondta. A barátnőjével lesz este.

            - Akkor jössz hozzám.

            - Nem akarok a terhedre lenni.

            Közelebb hajol hozzám és mélyen a szemembe néz. Látom benne azt az őrangyalt, akit bármikor elveszíthetek. Akárcsak Irmát.

            - Nem élném túl – súgom.

            - Mit? – kérdi.

            - Nem élném túl, ha elveszítenélek téged is.

            - Nem fogsz.

            - Irma is ezt mondta.

            Nagyot nyel. Majd finoman magához ölel. Küzdök a könnyeim ellen, de hiába. Jönnek. De meg is nyugszom egy kicsit. Faridah halkan sóhajt.

            - Esélyem nincs rávenni, hogy hozzám költözz, igaz? – kérdi.

            - Nem akarom – súgom.

            - Ha meghalok, tiéd a lakás. Mit szólsz?

            - Ne mondj ilyet. Egy kincs vagy, Faridah.

            - Te vagy a kincs. Hadd segítsek neked.

            - Nem lehet.

            - Akkor legalább egy hétig maradj. Oké? Aztán meglátod.

            Behunyom szemem. Olyan kényelmes volt múltkor is. Szép a kilátás is nála. Sokat ültem a teraszán. A túloldalt néztem.

            - Rendben – súgom.

            - Jól van – súgja a fülembe. – Akkor menjünk. Leadom a kocsit, utána hazamegyünk.

            Meg akarom kérdezni tőle. Nem merem, de muszáj.

            - Szerinted meddig fogok még élni? – kérdem.

            - Sokáig – vágja rá.

            - Sokáig? Így?

            - Nem így. Neked jobb életed lesz.

            - Nem hiszem.

            - Én igen. Ez most egy sötét korszak. És ezt túl kell élni. Mindkettőnknek.

            Teljesen megnyugszom. Átmeneti. Igen, ez átmeneti. Nem fog sokáig tartani. Lehet, hamarosan egy új korszak jön el. Nem hiszek benne, de jó hazudni magamnak. Jó becsapni magam.

            - Túl kell élni – súgom. – Túl kell élni…

 2024.augusztus 13

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János: FARIDAH-SOROZAT