2008.

            Az általános iskola farsangi előadásain a szülők végignéztek már különböző rövid színi előadásokat, mikor a házigazda Reni a mikrofonhoz lépett, hogy az utolsó műsort felkonferálja.

            - És most következzen Leonard Cohen gyönyörű slágere a Hallelujah – olvasta fel a papírról ünnepélyesen. – Aki pedig előadja, nem más, mint Király Valentina, 8.B osztályos tanuló.

            A fények megvilágították a vörös farmerben, fekete bőrkabátban, kiengedett hosszú szőke hajjal érkező tizennégy éves Király Valentinát, aki egy fekete akusztikus gitárral lépett a mikrofon elé. Édesapja és édesanyja hátul ült és büszke mosollyal figyelték egy szem gyermeküket, aki a nyakába vette a hevedert, majd körbenézett arcokon. Nem volt benne félelem, se lámpaláz, semmi.

            Amikor pedig elkezdte pengetni a húrokat és szépen tisztán énekelni angolul, a legkisebb hiba nélkül, az osztályfőnöknője, a harmincas éveiben járó Melinda meghatottan szájához kapott, miközben könnyek csordultak ki a szeméből. Valentina akkora átéléssel és szeretettel énekelte a dalt, mintha mindig is az övé lett volna. Lelki sebeket gyógyított a szép hangja, mintha maga az Mindenható lett volna egy kiskamasz lány képében. Könnyeket csalt ki azokból a szemekből is a gyerekek közül, akik féltek tőle, a tantestület pedig meglepetten figyelte, ahogy a mindig különös kék szemekből most színtiszta szeretet árad. Valentina olykor a messzi távolba nézett, szinte könyörögve, mintha a pokol nyílt volna meg alatta és segítő kezekért esedezik, mégis olyan volt így is, mint egy romok felett álló lány, aki mindent újra akar építeni.

            A dal vége felé közeledve egyre lágyabban dúdolta a Hallelujah refrént, amikor pedig abbahagyta, pár másodpercig csend volt az aulában, utána ujjongással és felállva tapsviharral jutalmazták meg. Valentina szemeibe könnyek szöktek, meghajolt, integetett a szüleinek, akik büszkén intettek vissza kislányuknak. 

2009.

            Az akkor harmincöt éves Dr. Mayer Anna két őr társaságában lépett be a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletébe. Reggel fél kilenc volt pontosan, és a doktornő még az udvarra engedés előtt látni akarta az előző este behozott kamasz lányt. Ő lett kirendelve mellé, emellett minden más betegét át kellett adnia más szakembereknek. Eddig csak a hírekben látta, és szó szerint égett a szakmai kíváncsiságtól. Talán éppen olyan, mint ő a titkos másik életében, ami sötétebb, mint néhány itt lakóé.

            Megálltak a fehér ajtó előtt, az őrök pedig benéztek az üvegen. Anna a kettejük közé furakodott és akkor megpillantotta az ágyon ülő, kifejezéstelen arccal a falat bámuló szőke hajú lányt. Gyönyörű, állapította meg, akár egy angyal, hosszú haja a derekáig ér, karcsú, vörös ajkai mintha ki lennének festve, annyira élénk színűek. Kicsit sajnálta is, sokra vihette volna később modellként.

            - Király Valentina! – szólt be neki az őr. – Azonnal álljon fel, kezeket hátra!

            A lány rájuk sem nézve felpattant, a kezeit hátratette, várva a bilincset. Még csak a szeme rezzent, figyelte meg Anna. Talán mégsem olyan ijesztő, mint amennyire a nyomozók mondták.

            - Forduljon az ablak felé! – kiáltotta az őr durván.

            Valentina a rácsos ablak felé fordult, háttal nekik. Elektromos zörej kíséretében kitárul az ajtó, az egyik őr belépett hozzá, megbilincselte a kezeit, majd mikor elé lépett, a másik őr a lábbilincset rakta fel. Anna a mappáját elővéve lépett be a cellába, kicsit igazított a hosszú fekete haján, gyönyörű fekete szemeivel szavak nélkül kérlelte az őröket, hogy lépjenek ki a cellából. Az egyik őr engedelmeskedve a koreai és kubai vonásokkal megáldott nőnek, intett a társának, aztán kiléptek a folyosóra, ott pedig készenlétben állva figyelték őket. Mindig bejön, gondolta a doktornő mosolyogva.

            - Valentina – szólította meg lágyan a lányt, aki mozdulatlanul meredt a májusi napfényt beeresztő ablakra. – Valentina. Fordulj felém, kérlek.

            A lány lassan feléje fordult. Annát elfogta a félelem. Valentina kék szemeiből valami istentelen gonoszság áradt, mely olyan szinten fürkészte a doktornő gondolatait, hogy már érezte, mintha kezek lapoznának benne. Furcsa párosítás volt számára az angyali arc és az ördögi szemek, az egész teremtés, mintha egy bukott angyal lett volna, aki az égből pottyant le abba a diszkóba egy héttel ezelőtt és végzett tizenhárom emberrel. Anna sosem gondolta volna, hogy félni fog itt bárkitől is.

            - A nevem Dr. Mayer Anna – mutatkozott be minden erejét összeszedve. – Engem rendeltek melléd. A feladatom, hogy megtaláljam…

            - Minek? – kérdezte a lány.

            - Mit minek?

            - Minek akarsz velem foglalkozni? 

            Letegezi rögtön. Ez egy kicsit feldühítette Annát, azonban tetszett is neki. Ugrottak a kommunikációban, így könnyebb lesz szót érteni a kis tömeggyilkossal. Kicsit úgy érezte, mintha a lánya lenne, ám azért fontos lesz megtartania a két lépés távolságot, mert a rendőrség elmondása szerint korához képest tökéletes manipulátor. Állítólag szinte uralta a kihallgatásokat, játszadozva a legtapasztaltabb nyomozókkal is, akik viszonylag hamar fel is adták vele beszélgetést.

            - Mert ez a dolgom, Valentina – felelte Anna és anyukásan elmosolyodott.

            - Pont neked? - kérdezte az hitetlenkedve, aztán gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

            - Szerinted nem vagyok alkalmas?

            A legnagyobb meglepetésére Valentina, miközben le sem vette róla a szemét tett egy lépést felé. Úgy nézett a szemeibe, mint aki tovább olvas a gondolatokban. A doktornő már kezdett félni, hogy minden sötét titka lelepleződik egy szempillantás alatt. Még sosem látott ilyen médiuméhoz hasonló, fürkésző tekintetet.

            - Gonoszabb vagy még az ördögnél is, kisanyám – állapította meg a tömeggyilkos. – Csak titkolod.

            - Honnan veszed? – kérdezte Anna és nagyot nyelt, miközben a szíve a fejében kezdett lüktetni.

            - Látom – suttogta az sejtelmesen. – Romlott nőszemély vagy te. Doki néni. Gonosz dög, doki néni.

            - Miért akarod ezt látni másban?

            - Nem akarom. Csak itt van előttem, ennyi. De nem kell szégyellned. Nekem sincs szégyellnivalóm, doki néni.

            Fél órán belül már az udvaron állt a napfényben a többi veszedelmes sorozatgyilkos között. Anna figyelte, ahogy meglibbenti Valentina haját a szél, a többi őrült pedig minél távolabb akar lenni tőle, még a legveszélyesebb is úgy kerüli el, hogy alig mer ránézni. Sok dolga lesz még ezzel a lánnyal, gondolta a doktornő, miközben rágyújtott. Magát látta benne, mintha egy vérből valóak lennének.

*

2012.

            A monitorszobában a kijelzőkön megjelent a vörös jelzés. A váltásvezető elejtette a kávéspoharat és egyből a pulthoz ült. A szigorított körletből jött és az egyik őr adta le a rádiójával segélykérést. A kamera képein jól látszódott a földön kúszó férfi a készülékkel a kezében.

            - Feri! – szólt bele a rádióba a vezető. – Mi történt?

            Az nem válaszolt, hanem megfeszült egész testében, aztán nem mozdult többet. Ekkor az éjszakai műszakot teljesítő Anna rontott be a szobába.

            - Mi történt, Tibor? – kérdezte zihálva. – Honnan jött a jelzés?

            - Király Valentina megszökött a cellájából.

            A doktornő szemei kikerekedtek. A tizennyolc éves lány már nem először támadja meg valamelyik őrt.

            - Hogy jutott ki onnan? – kiáltotta a váltásvezetőnek.

            - Nem tudom – rázta meg a fejét rémülten az. – Odaküldök mindenkit, akit csak tudok.

            - Zárja le az összes kijáratot!

            Anna a kábító lövedékes pisztolyokat tartalmazó faliszekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját és kivett onnan egyet, plusz két tárat és egy sokkolót. Eközben Tibor lezárta elektronikusan a kijáratokat és riasztotta az őrséget. Éppen a vészhelyzeti szirénát akarta bekapcsolni, amikor a doktornő megfogta a kezét.

            - Majd ha szólok – közölte a férfinak nyomatékosan. – Különben is csak akkor nyomjuk be, ha biztosan elhagyta az épületet.

            - De hölgyem, ez most…

            - Nincs vita – közelebb hajolt a férfihoz és suttogva folytatta, fekete szemeit rá meresztve. – Vagy mondjam el a főnöködnek, hogy taperolod a betegeket? Nem nyomod meg, amíg nem szólok.

            Tibor elhűlve, leleplezetten meredt a nőre, nagyot nyelt és bólintott.

            - Okos fiú – nyugtázta Anna.

            Amikor a doktornő kiviharzott a fegyverrel a kezében, a megszeppent váltásvezető visszafordult a monitorokra. Az épület harmadik emeleti kamerájának egyikében megpillantotta a szőke lányt, amint gyilkos kék szemeit egyenesen felé meresztve áll és lassan felemeli a pisztolyát, kissé teátrálisan, uralva a pillanatot. Tibor köpni-nyelni nem tudott attól a sátáni tekintettől, a kép pedig hirtelen elsötétült.

            Anna belépett a harmadik szintre. Nyomban előkapta fegyverét. A neonfényes folyosón haladt, ahol az orvosok és az intézet valamennyi dolgozójának irodája foglalt helyet. Hirtelen kialudt a fény. Alig pár másodpercig tartott a sötétség, de addig úgy remegett, akár a kocsonya. Hiába a fekete öves harctudása, ha koromsötét van és Valentina kezében ott figyel egy pisztoly. Ismét fény. Sehol senki. Mögötte sem. Fülelt. Pont olyan síri csend honolt, mint bármelyik éjjeli órában.

            Mindegyik irodába benézett, ahol kellett, berúgta az ajtót és lövésre készen fordult körbe. A folyosó vége fele járt, amikor megpillantotta a gondnoki szobát tárva nyitva. Mindig zárva szokott lenni, a takarítószemélyzeten kívül pedig csak az őröknek van hozzá kulcsa. Nem értette, miért nem a kijáratok felé menekül a lány. Miért egyre felfelé halad? Hamar megjött a válasz: csak szórakozni akar.

            Felkapcsolta a villanyt a szobában. Felmosó vödör, rongyok, tisztítószerek sorakoztak katonásan. Amikor megfordult egy pillantásra látta Valentina démoni tekintetét, majd a felé villanó lábát, aztán körbeforgott vele a világ és a padlón találta magát. A lány elégedett mosollyal tette el a pisztolyát az őrtől lopott övébe.

            - Milyen volt a földet érés, doki néni? – kérdezte kárörvendően.

            Anna lendületből felpattant, villámgyors pörgőrúgással a lány felé suhintott, ám az játékosan kikerülte a támadást és egy köríves rúgással combon rúgta őt. A doktornő kis híján elvesztette egyensúlyát, de az iszonyatos fájdalmon úrrá lett, kivédett alkarral egy egyenes ütést, a karját a lendület közben behajlítva könyökkel arcon ütötte Valentinát, aki kizuhant a folyosóra.

            A lány szinte természetfeletti gyorsasággal pattant lábra, de ő azonnal reagált, lábával felé kaszált, ám az simán elhajolt előle. Valentina hátraszaltózott egyet páros lábbal állon rúgva őt. Anna azt hitte, leszakad a feje, hátratántorodott, próbálta gyorsan összeszedni magát, de a lány, akár egy szélvész erejével fejbe rúgta őt, ettől pedig már padlóra került. Szédelegve, de látta, amint Valentina halkan kuncogva megáll felette. Piszkosul gyors ez a lány és úgy küzd, mint aki évekig tanulta volna. Nem értette, hogy-hogy nem tespedt itt el három év után. Honnan ez az erő?

            Valentina benyúlt a zsebébe.

            - Megadom a kegyelemdöfést, doki néni – mondta széles vigyorral az arcán.

            Annában újra elkezdtek dolgozni a reflexek. Kirúgta Valentina lábát, és amikor az a földre került, nem hagyott neki egy pillanatnyi lélegzetvételt sem, behúzott neki egy jókorát. A lány eszméletlenül terült ki a padlón. 

            - Ideje visszafeküdnöd az ágyba, kiscsillag – vetette oda zihálva a doktornő. 

*

2013.

            Ebédidőben Anna a kevésbé veszélyes betegek körletében haladt végig, amikor őrjöngésre lett figyelmes. A harminckét éves Rita nevű beteget vitték karon fogva a cellája felé, miközben az egyfolytában üvöltözött.

            - Látni akarom a lányomat! Nem szakíthatják el tőlem! Azonnal hívják be! Látni akarom!

            Az egyik őr megsokkolta, eközben a másik kinyitotta a cella ajtaját, aztán nagy nehezen, de becipelték oda. Anna elsietett a szoba mellett, nehogy a segítségét kérjék és magabiztosan haladt a célja felé.

            Amikor szigorított körletbe ért, Viktor cellájához ért. Belesett az üvegen kis cellába. A tizenkilenc éves srác háttal neki állt, haja már a válláig ért. Lassan olyan hosszú lesz, mint amikor behozták, gondolta Anna.

            - Viktor – szólt be neki lágyan. – Viktor.

            Az meg sem moccant, mintha nem is hallaná őt. Megint utolérte a katatóniához hasonló állapot, nyugtázta magában a doktornő. Folytatta az útját egészen a szintén tizenkilenc éves Valentina cellájáig.

            Leverte a víz a látványtól, libabőrös lett és úgy érezte menten elájul. Valentina háttal a falnak tapadva, kezeit kitárva, fennakadt szemekkel nézett feléje. Mintha valami sötét erő szállta volna meg.

            - Doki néni – suttogta sejtelmesen, aztán behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már az normális állapotba került. – Már két éve nem te kezelsz, de mégis mindig benézel hozzám. Miért?

            - Ma sem ettél semmit még – közölte a doktornő, összeszedve magát. – A reggelidet a kutyák ették meg. Már megint kezded?

            - Gyere be hozzám. Etess meg, mint akkor három éve.

            Anna a még gőzölgő ebédre pillantott, ami az ágyon hevert. Felsóhajtott, utána minden erejét összeszedve belépett a lányhoz. Valentina, mint egy jó kislány leült az ágyra. A doktornő becsukta maga mögött az ajtót. Fekete szemeit rámeresztette fürkészően az egykori betegére.

            - Vedd a tálcát az öledbe – parancsolta.

            - Nem – rázta meg a fejét vigyorogva Valentina.

            - Addig nem ülök melléd.

            A lány az ölébe vette a tálcát, amin egy erőleves, sárgaborsó főzelék fasírttal és meggyes süti foglalt helyet egy nagy pohár narancslével. Anna leült a lány mellé. Elővette a bájos mosolyát.

            - És most egyedül fogsz enni – súgta Valentinának. – Itt leszek melletted. Végig beszélek hozzád. Kérdezhetsz bármit.

            - Így is jó – felelte és elkezdte kanalazni a levest. – Miért van az, hogy már Radics doki néni kezel, de te mégis mindig benézel hozzám?

            - Mert most én vagyok az ügyeletes.

            - Tegnap is te voltál? Hazudsz már most.

            - Kérdezz inkább mást.

            - Meddig dolgozol ma?

            - Este hétig.

            - Utána mit csinálsz?

            - Hazamegyek, befekszem a kádba, borozgatok és zenét hallgatok.

            - De jó neked.

            Anna belesimított a lány hajába.

            - Beszéltem az ügyész Rónaival tegnap – kezdte. – Hajlandó belemenni, hogy feltételesen kiengedjenek innen, amint megbánást tanúsítasz és néhány más szakorvos is rábólint. Még ebben az évben szabad lehetnél.

            Valentina mosolyogva fordult felé.

            - De én nem bántam meg semmit – jelentette ki.

            - Az orvosokat, akik kiengednének, mind ismerem – folytatta a doktornő. – Mind a jóbarátom. El tudom neked intézni. Rónai pedig el fogja fogadni. Akkor is, ha időközben meggondolja magát, mert kénytelen lesz.

            Valentina letette a kanalat és doktornőre meresztette szemeit.

            - Pusztulniuk kellett azoknak a senkiknek - súgta. - Egy cseppet se bánom, hogy a túlvilágra küldtem őket.

            Anna azon kapta magát, hogy elmosolyodik. Aztán, amikor észbekapott gyorsan komolyságot erőletett magára.

            - Te aztán jól tudod, miről beszélek – közölte a lány leleplezve a nőt.

            - Honnan veszed?

            - Tudom. Láttam akkor is a szemedben. Gyilkos vagy te is. Ráadásul az eredendő gonosz. Egy pillanatodat sem töltötted a fényes oldalon. Maga a sötétség leng körbe. Egyek vagyunk, doki néni.

            Anna egy röpke pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy felfedi magát a lány előtt, de jobbnak látta későbbre tenni a dolgot. Nem bízott benne. Valentina a leggonoszabb emberi lény, akivel a pályafutása során találkozott, pedig sok durva esettel találkozott már. Ráadásul dörzsölt, a korához képest túl intelligens, akárcsak egy profi sakkjátékos. A lehető legóvatosabbnak kell lennie.

            - Inkább egyél, Valentina – mondta végül. – És beszéljünk arról a napról, amikor kiszabadulsz innen.

            - Akkor fogom elhozni az iszonyatot – kacsintott sátánian a lány. – A legszörnyűbb iszonyatot a világra.

            Anna minden erejével azon volt, hogy ne ölelje magához őt. A másik felét. Igen, ez a pokoli teremtés lesz az, akivel majd össze kell majd fognia. Cirógatni kezdte a már nővé érett tömeggyilkos hátát és álmodozni kezdett arról az apokalipszisről, amit ők ketten hoznak majd el a világra.

Nagyprónay János

VALENTINA-KÉPSOROK A MÚLTBÓL

Rajz: AI

2020. március 23-27.

Budapest

Javítva: 2024.október 15.

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT