Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/29.rész

Egy rémálom

            Az ijesztő, sötét sziluettként haladó csapat határozottan masírozik felénk. Azonnal záró alakzatba állnak. Az osztag élén haladó kommandós fekete zárt sisakjának hangszórójából férfihang reccsen fel.

            - Álljanak meg ott, ahol vannak! – parancsolja.

            Megállunk. Nagyot nyelek. Lopva a Nővéremre pillantok, aki a reménytelen helyzet ellenére higgadt marad. A válltáskámból engem figyelő rókára pillantok. Retteg. Akárcsak én. Visszanézek a fekete páncélozott ruhát viselő csapatra. A fekete sisakjukon vörösen izzó gépszemek minket figyelnek. A fegyvereiket ránk szegezve közelednek. Azonban higgadtak. Nem ismertek fel. Vagy mégis? Elvileg van arcfelismerő rendszer az ilyen sisakokban. Vagy nem sikerült beállítaniuk?

            Hárman azonnal mögénk szaladnak és figyelnek minden egyes mozdulatunkra. Az osztag vezetője megáll tőlünk alig két lépésre, a gépfegyvere ránk szegeződik. A többi katona eközben teljesen bekerít minket. A vezető Niki felé fordul az ijesztő sisakjával.

            - Asszonyom – kezdi már higgadtabban. – Önök megszegték a kijárási tilalmat!

            - Nem érdekel – vágja rá Niki határozottan. – Nem érdekel, hogy maguk mit akarnak itt, ahogyan az sem, milyen cél motiválja önöket. Én csak haza akarok jutni a lányommal. A kolónia második kerületében lakunk és…

            - Az jó messze van innen. Mit keresnek itt?

            - A plázában voltunk, amikor elkezdődött ez az egész.

            - Valóban? Pedig azt kiürítettük.

            A Nővérem felé fordulok. Látom, hogy csillognak a szemei. A könnyektől. Egy színészi alakításra készül. Remélem, sikerül.

            - A moziban voltunk – kezdi némi haraggal és elkeseredéssel a hangjában. – Mint ahogy mindig, ez egy rövid időre kizökkentett minket ebből a pokoli valóságból, amit az olyan emberek kreáltak nekünk, mint amilyen maga is. Maguk. A Belföldi Fegyveres Erők, és maguk is, az úgynevezett „ellenállók”. Két évig bujkáltunk odakint. Két évig rettegésben éltünk. És most az hittük végre jobb életünk lesz. Erre elkezdenek itt balhézni. Mi lenne, ha szépen választanának egy hadszínteret valahol a pusztaságban és ott mérkőznének meg, kihagyva ebből minket, a békés embereket?

            Az ellenálló csapat vezetője a mellette álló katona felé fordul.

            - Úgy sajnálom szegényeket – gúnyolódik. – Neked nem esett meg rajtuk a szíved?

            - De igen – feleli az női hangon, szintén gúnyosan.

            A vezér visszafordul Nikihez, majd szép lassan felém fordítja a fejét. A vörös gépszemek hosszan figyelnek.

            - Érdekes – kezdi a katona. – Én úgy tudtam, hogy Angéla rendelkezik írói vénával.

            Vége. Ennyi volt. Visszafordul Nikihez. Szinte látom magam előtt, hogy ez a szörnyeteg ott vigyorog a sisakja mögött.

            - Te pedig Szentesi Niki vagy – folytatja. – Az énekesnő. Elnézést, a világhírű énekesnő. Az arcfelismerő nem téved. De már akkor is sejtettem, amikor közeledtünk felétek. Nem lehet csak úgy elfelejteni téged. Ott voltam a koncerteden még a háború előtt. Az első sorban. És persze az újságok címlapján is gyakran szerepeltél. Te komolyan azt hitted, hogy csak úgy elvegyülhetsz a tömegben?

            A Nővérem elmosolyodik: - A hírnév átka.

            - Hívhatod így is – bólint a katona. – És ugye tudod, hogy velünk kell jönnötök?

            - Gondolom – vonja meg a vállát Niki.

            - Mindent megteszek, hogy téged is életben hagyjanak.

            - Na, persze.

            - Megteszem. Csak viselkedj udvariasan. Hagyd, hogy végezzük a munkánkat és akkor nem esik bajod.

            Erre a vezető hátrál egyet, aztán int a katonáknak.

            - Az érzékelők szerint fegyver náluk – mondja. – Vegyétek el tőlük! Óvatosan.

            Hallom, amint mögöttünk megindulnak a katonák. Velünk szemben megjelenik további három ellenálló. Fegyverek szegeződnek ránk. Vége van. Niki felé fordítom a fejem. Engem figyel. Aggódva. Mint aki búcsúzkodik. Nem, nem akarom. Mi egy család vagyunk. Egy család! Senki sem veheti el tőlem a Nővéremet!

            - Nyugi – súgja felém Niki. – Nem lesz semmi baj. Megígérem.

            Nem tudok erre mit mondani. A katonák megállnak mögöttünk.

            - Szerintem engedjétek el őket! – kiált egy nő tőlünk balra.

            Az ellenállók és mi is a hang irányába fordulnak. A konténerház tetején megjelenik egy sziluett. Hosszú fekete kabátot visel. Tesz egy lépést előre. Látom azt a hosszú fekete raszta hajat. És az ismerős az arcot azzal az elszánt tekintettel. Aisha.

            Az ellenállók vezetője és a többi katona is tüzelésre készen figyeli. Aisha megadóan felemeli a kezeit. Azonban a jobb kezében valami fehér fénnyel villog. Egy kis fekete műszer. Egy robbanószerkezet távirányítója. Aisha elmosolyodik.

            - Csak egy gombnyomás – közli derűsen. – Egyetlen. És az épület, mely mellett ott álltok, felrobban.

            - Hazudsz, Aisha! – veti oda neki a csapatvezető.

            - Győződj meg róla, Béci! A sisakod másodperceken belül jelezni fogja, hogy egy robbanószerkezet lett élesítve a közeledben.

            Nem látom a vezető arcát, de szinte biztos vagyok benne, hogy már látja is a vészjelzést a sisak kijelzőjén.

            - Azonnal hatástalanítsd! – kiáltja.

            Aisha felnevet.

            - Nem vagy abban helyzetben! – veti oda a katonának. – De még nyerhetsz! Ha a csatát nem is, de időt igen. Most szépen sportosan elkezdtek kocogni északkeleti irányba, akár hajdanán talán a Margitszigeten, és akkor megússzátok.

            - Nem akarnád Angéla és Niki vesztét – erősködik a katona.

            - Ismersz, haver – dönti oldalra a fejét Aisha. – Jól tudod, milyen vagyok. Egy „kiszámíthatatlan, megbízhatatlan őrült”. Ugye, ennek neveztél? Ugyanazt az egyenruhát hordtuk. És ugyanarra a hazugságra esküdtünk fel. És te is tudod, hogy nekem csak a férjem emléke számít. Akit Olivér ölt meg!

            - Állj le!

            - És ti most szövetséget kötöttetek vele! A gyilkosával!

            - Fel fogod adni, Aisha! Fel fogod adni! Lehet, hogy őrült vagy, de szörnyeteg nem!

            - Felesleges erőlködnöd! Sosem tudtátok, ki is vagyok valójában. Sosem. Úgyhogy nem lehetsz biztos semmiben sem. Úgyhogy nyomás innen! Angélát és Nikit pedig itt hagyjátok. Sértetlenül.

            - Szerintem meg te is velünk jössz. Mekkora dicsőség lesz téged is a parancsnok színe elé vinni!

            Aisha elmosolyodik. Ez a mosoly még a Nővérem mosolyánál is félelmetesebb. Egy pillanatig azt hiszem, meg fogja nyomni a gombot, ám Aisha inkább tesz egy lépést hátra. Igen, ez sem vetít előre semmi jót.

            - Háromig számolok, Béci! – adja meg az ultimátumot Aisha. – Aztán megnyomom a gombot. Ha az az épület felrobban, akkor az eltereli majd a figyelmet arról, hogy úton vagyok a célom felé. Félóra előnyöm lesz!

            - Nem mered megtenni! – veti oda neki Béci.

            - Egy.

            - Sosem voltál erre képes!

            - Kettő.

            - Készüljetek!

            - Három!

            Aisha megnyomja a gombot.

folyt.köv.

2025.április 12-18.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/28.rész

Tamás üzenete

            Niki leül a kanapéra és felnyitja Tamás laptopját, aki letesz elé bögre kávét, nekem pedig átnyújt egy csésze teát. Gránátalma ízű. Nagyon finom. Tamás megáll egy fekete pohárral a kezében az ablak mellett. Engem néz, látszólag egy kicsit a gondolataiba merülve, majd vet egy pillantást a Nővérem felé, aztán vissza rám.

            - A szüleid mit szólnak, hogy beálltál ezek közé? – kérdezi, miközben Nikire mutat.

            Nem tudom, mit mondjak. Elakad a szavam. Niki vet felé egy megvető pillantást, én pedig inkább belekortyolok a teába. A férfi látszólag veszi az adást és elszégyelli magát. Megvakarja a fejét, majd sóhajt egyet.

            - Ne haragudj – mondja lágyan.

            - Semmi baj – bólintok. – Nem tudhattad.

            - De miért lettél katona? Vagyis kadét. Miért?

            - Így döntöttem.

            - De miért? Itt vannak ezek a fiúk és lányok, rengeteg árva, akik nevelőszülőkhöz kerültek. Tudom, hogy nem pótolják az igazi szülőket, de lehetne egy viszonylag normális életed. Járhatnál iskolába, lennének barátaid…

            - Így döntöttem – vágok közbe szelíden. – Volt választásom. De végül ezt az utat választottam.

            - Hány éves vagy?

            - Tizennégy leszek idén. Remélem.

            - Reméled?

            - Igen.

            A fejét csóválja. Kinéz az ablakon a sötét utcára, melyet csak a távoli villanypóznák fényei világítanak meg. Utána visszafordul hozzám.

            - Nem értelek – kezdi. – Nem értelek. Az egyetlen reménye ennek a világnak, hogy te generációd okosabb lesz, mint mi voltunk. Ti jelentitek a jövőt. Nem mi. Nem is a nálam idősebbek. Mi már ezt elrontottuk. A jövő rólatok szól. Te és többi korodbeli fiatal fogja formálni a jövőt. Az iskolában lenne a helyed. És otthon. Ahogy elnézlek, okos lány lehetsz. Szerintem egy könyvmoly.

            - Az vagyok – mosolyodok el.

            - Na, látod. Ennyi. Szerintem gondolkodj el. Gondold át, mit szeretnél az életben. Hogy mi a valódi célod. 

            Nikire mutat.

            - Vagy te is ilyen pszichopata tömeggyilkos akarsz lenni, mint ő? – teszi fel a kérdést.

            A Nővérem arcán megjelenik az a bizonyos félelmetes mosoly. A kígyó szemeivel a férfira néz.

            - Szerintem inkább húzd le a redőnyt – tanácsolja. – Nehogy egy mesterlövész célkeresztjébe kerüljél.

            Tamás lenyom egy gombot az ablaknál és redőny elkezd leereszkedni. Visszafordul hozzám. Úgy néz ki nem úszom meg a bölcseleteit.

            - Odakint voltál előtte? – kérdi lágyan. – Mármint a kadét korszakod előtt.

            - Igen - súgom és belekortyolok a teába.

            - Egyedül?

            - Igen.

            - Sajnálom. Neked rosszabb lehetett, mint nekem.

            - Rosszabb, vagy nem, borzasztó volt.

            Egy darabig sajnálkozva néz engem, aztán inkább Nikihez fordul. Én is inkább laptop monitorjára nézek. Nem akarok a múltamra gondolni. Vetek egy pillantást a rókára. Retteg. Ez semmi jót nem vetít előre. Nem, Angéla. A térképet figyeld. Tamás korábbi lakása északnyugati irányban van. A pontos távolságot nem tudom, de ahogy meg tudom állapítani, bő egy órás sétára lehet innen.

            - Futva félóra – súgom Nikinek.

            - Túl veszélyes megközelíteni – mondja a Nővérem elgondolkozva. – Civil ruhában kell arra mennünk.

            - Megoldható.

            - Hosszú női kabátot veszünk fel az egyenruhánkra. Sapka. Sál. Teljesen civilnek kell tűnnünk. Apropó, van itt a közelben egy kis üzlet is, ami a kommunikátor szerint zárva van. Úgyhogy ingyen vásárolunk. Elvegyülünk, mint tavaly Békéscsabán.

            - Akkor is lebuktunk.

            - De nem azonnal.

            - Oké.

            - Nyugodj meg, hugicám. Álcázva túljárunk az ellenállók eszén.

            Tamás közelebb lép hozzánk.

            - Inkább maradjatok itt – ajánlja fel. – Kivárjuk, mi lesz.

            - Mi nem vagyunk megalkuvók – veti oda neki a Nővérem, miközben oda sem néz.

            - Csak kockára tennéd a lány életét.

            Felnézek rá.

            - Engem nem kell félteni – kezdem. – Ráadásul engem élve akarnak elkapni.

            - Tessék? – kérdi Tamás. – Komolyan?

            - Igen. A nagybátyám is az ellenállókhoz tartozott és hősi…mármint…hősként tisztelik.

            Nem tudok most erről beszélni neki. Sőt, senkinek. Azonnal el is rejtem minden érzelmemet, mert még egy összeomlást nem akarok átélni. Majd, ha vége ennek a küldetésnek, akkor majd alaposan kisírom magam otthon a szobámban.

            A Nővérem felém fordul.

            - Induljunk – mondja lágyan. – Minden rendben lesz.

*

            Mielőtt kilépnénk az ajtón, Tamás a vállamra teszi a kezét. Felnézek rá. A barna szemeiben látom az aggódást és hát nem sokon múlik, hogy elsírja magát előttem. Egy pillanatra látom magam előtt anyát és apát.

            - Nagyon vigyázz magadra – súgja. – Nagyon. Oké?

            - Oké – bólintok.

            - A jövő gyermeke vagy.

            - Ezt már hallottam sokszor.

            - Higgy benne. Rendben?

            - Rendben.

            Azzal magához ölel úgy, mint apa régen. Iszonyatos önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Egyszerűen nem tudnám abbahagyni. Még utoljára belenézek Tamás szemeibe és szavak nélkül biztosítom arról, hogy nem fogom feladni. Nem hisz nekem. Én se hinnék.

            Nikire pillant, aki kinyitja az ajtót.

            - És vigyázz erre a nőre is – mondja Tamás.

            - Azt kérned sem kell – mondom és elmosolyodok. – Ő a Nővérem.

            Azzal kilépünk az éjszakai hóesésbe és szaladni kezdünk a konténerházak között.

*

            Az üzletben égnek a fények. Nem látunk mozgást. Tíz percig figyeljük a sarokról, majd odafutunk a bejárathoz. Megállunk az ajtó mellett, Niki kinyitja és belépünk a helyiségbe. A tulajdonos nyilván pánikba esve menekült innen, nyitva hagyva az ajtót és még a lámpákat se kapcsolta le. A kommunikátor érzékelői szerint egy lélek sincs az üzletben. Nikivel egymásra nézünk. A következő percekben a Nővérem felvesz egy hosszú fekete ballonkabátot, én pedig egy szőrmés kapucnijú, hosszú fekete kabátot. A tükörben pedig úgy nézünk ki, mint anya és lánya.

            A heveder segítségével könnyedén elrejtjük a gépfegyvereinket az egy számmal nagyobb kabát alatt, ám támadás esetén nem lesz egyszerű elővarázsolni őket onnan. De legalább álcázva leszünk. 

            A raktár felőli kijáraton át távozunk az épületből. Lefordulunk balra és a már fehér, civil konténerházak között sétálunk magányosan. A következő sarkon lefordulunk jobbra és az üres utcán haladunk előre. Mindkét oldalt két hosszú konténerház húzódik. Valamilyen irodaházak lehetnek, nem tudom.

            - Elvileg kijárási tilalom van, nem? – kérdem Nikitől.

            - Elvileg – vágja rá. – De mi ezt nem tudtuk. Oké?

            - Oké.

            - Egy család vagyunk. És csak haza akarunk jutni. Ezt kell eljátszanunk.

            - Rendben. Lényegében igaz is. Valóban haza akarunk jutni.

            - Ügyesek leszünk. Mi mindig ügyesek vagyunk.

            - Zsenik.

            A Nővérem elmosolyodik.

            - Úgy van.

            Ekkor a távoli sarkon, jobbról több alak fordul be. A szemeik vörös fénnyel izzanak. Ledöbbenek. Az ellenállók az új kommandós ruhában. Lehetnek vagy húszan. Te jó ég. Határozottan haladnak felénk. Esélyünk sincs lefordulni a sarkon, vagy csak bemenekülni az irodaházakba, ugyanis már csak ablakok sorakoznak mellettünk. Az egység megállíthatatlanul közeledik felénk.

            A rókára nézek.

            Retteg.

folyt.köv.

2025.április 6-11.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/27.rész

Egy rejtély nyomában

            A gép áttöri a falat és a citromsárga fénnyel izzó gépszemeivel végignéz a sötét szobán. Nikivel az iroda felborult az asztala mögött figyeljük őt a golyó ütötte réseken át. A Nővérem kattint egyet a fegyverén, mire a harcirobot rémisztő sziluettje a hang irányába fordul. A karjain a forgótárcsák pörögni kezdenek és felkészül a tüzelésre. Reszketni kezdek. Nem fog sikerülni. Ez most nem fog sikerülni.

            Niki jobbra az ablak irányába kivetődik az asztal takarása mögül és egyet lő a páncéltörő lövedékkel. A gép feje lerepül a helyéről. Egy darabig imbolyogni, majd a mennyezetre egy rövid sorozatot leadva hátradől és nem mozdul többet. Behunyom a szemem, majd kinyitom. Ezt nem hiszem el.

            A Nővérem magabiztosan, tele önbizalommal, mosolyogva fordul felém a kintről beszűrődő fények félhomályában.

            - Esélye nem volt – súgja és az áttört fal felé fordul. – Jöhetne a következő is, de nem érünk rá szórakozni.

            Megrázom a fejem, majd halkan elnevetem a magam. Ám a veszélyérzetem hamar visszatér.

            - Most hová? – kérdem.

            Niki megvonja a vállát: - Majd kitaláljuk. De lehetőleg útközben. Na, gyere!

*

            A fekete konténerházak között szaladunk. Ezek jórészt a tartalékos, vagy a kimenőt kapott katonák lakóhelyei, valamint irodák. Ám most bármelyikben ellenségek rejtőzhetnek, bármelyik ajtón kironthatnak, bármelyik ablakból tüzet nyithatnak ránk és bármelyik sarkon szembe találhatjuk magunkat velük. Az ellenállók megszerezték a legújabb gyártmányú, páncélozott rohamosztagos egyenruhákat. Esélytelenek vagyunk. Ám esélytelenek voltunk az előbbi géppel szemben is, mégis megúsztuk.

            - A gépnek érzékelnie kellett volna minket – mondom Nikinek. – Hiába rejtőztünk az asztal mögött.

            - Igen, tudom – mondja a Nővérem. – Minden bizonnyal kikapcsolták a hőérzékelőjét, valamint a még néhány érzékelő funkcióját. Csak meg akartak ijeszteni vele. Távol tartani minket. Persze, azért is élünk még, mert téged élve akarnak elfogni. Szóval, ha úgy vesszük, neked köszönhetjük, hogy élünk még.

            - Nem hiszem.

            - Vince miatt nem akarnak téged bántani.

            - Hagyjuk is. Valahogyan ki kell jutnunk innen.

            - Nem tudunk, Angéla. Lehetetlen. Az egyetlen esélyünk, hogy megtaláljuk azt a helyet, amitől távol akarnak minket tartani. Ez lehet bármelyik lakás, amit még ők sem találtak meg. Vagy ha meg is találták, Olivér még nem tudta hatástalanítani a kommunikátort. Az az egyetlen esélyünk. A többi bázis legfeljebb huszonnégy órán belül fog csak gyanakodni. Ám lemerem fogadni, hogy Olivér a mesterséges intelligencia segítségével hamis kameraképeket, jelentéseket közvetít feléjük.

            - Valahol úgyis akad majd hiba. Valamilyen gyanú azért felmerülhet.

            - Igen. De szerintem addigra már késő lesz. Az ellenállók egyik egysége hamarosan elkezdi támadni az érdi, valamint budaörsi helyőrséget. Azok pedig esélytelenek lesznek. Onnantól pedig biztos út vezeti Budapest felé. Az ellenállók évek óta készülnek hasonló hadműveletre. Egyszerűen csak végre kell hajtaniuk a terveket.

            - Akkor most meg kell találnunk azt a lakást, vagy üzletet, bármit.

            - Igen.

            - Rengeteg lakás van. Mindenhová nem tudunk bekopogtatni. Az üzletekről nem is beszélve. Azokat lehet éppen most fosztják ki az ellenállók.

            - Egyelőre egy biztonságos helyet kell találnunk. Ahol át tudjuk nézni a kolónia térképét.

            - Oké. Akkor kopogjunk be valahová. Persze, finoman.

            - Persze, barátságosak leszünk.

*

            Niki berúgja a fehér konténerház ajtaját. Én a fejemet ingatom és felsóhajtok. A Nővérem int, hogy maradjak az ajtó mellett, mire ő beszalad a lakásba. A többi házat nézem és sehol sem kapcsolódtak fel a fények. Még az utca végében sem. Az egyetlen fényforrást a villanypóznák fényei adják. Lehet, hogy mindenki odabenn lapul a házakban. A sötétben. Rettegnek. A legtöbb minden bizonnyal ugyanazokat a borzalmakat élte át, mint én. Szörnyű. Az elmúlt órák eseményei most minden bizonnyal előhozták az emlékeiket. Annyira szeretnék nekik reményt adni.

            - Ott maradsz! – parancsol rá odabent valakire Niki.

            - Meg se mozdulok – hallom egy férfi közömbös hangját.

            - Itt laksz?

            - Nem, betörő vagyok.

            - Ne szórakozzál! 

            - Persze, itt lakok.

            - Egyedül?

            - Nem, itt vannak velem a képzeletbeli barátaim.

            - Nem kérdezem többször.

            - Igen, egyedül. De ha tudsz főzni, akkor ideköltözhetsz hozzám.

            Csend. Remélem, Niki nem üti meg. Nem hallok csattanást.

            - Angéla! – szól ki nekem. – Gyere és csukd be az ajtót magad mögött!

            Belépek az előszobába és becsukom az ajtót. Persze, nem sikerül, mert eltört a zár. Azonban a felső zárral sikerül, mert az éppen nem volt használva. Egyenesen haladok végig egy sötét kis előtéri folyosón, balra egy ajtó nyílik a konyhára.  A folyosó végén látom Nikit, ahogyan háttal áll nekem egy fénylő szoba előtt. Egy kis kereszteződés mentén még két további szobát látok, jobbra a végében egy másikat.

            Niki belép a helyiségbe. Látom, hogy nappali, ahol egy harmincas éveiben járó, rövid fekete hajú, körszakállas férfi ül a kanapén, az ölében egy nagy tálka popcorn. A nyakán sárkányszerű lény arcát ábrázoló fekete tetoválás, az egyik fülében három fülbevaló is van, és sötétszürke munkaruha van rajta. A ruhába bele van varrva egy szöveg: „Rácz Tamás” alatta, hogy „villanyszerelő”. Úgy néz rám, amikor belépek, mintha valami idegesítő bohóc jött volna be. Megrázza a fejét és a szúrós tekintetét Niki felé fordítja.

            - Mit akartok tőlem? – kérdi. – A kedvenc sorozatomat nézem.

            - Nem érdekel – vágja rá Niki.

            - Akkor meg mit akartok?

            - Tudod, mi van odakint?

            - Igen. De nem érdekel. Majd holnapra rendbe jön minden.

            - Az ellenállók elfoglalták a kolóniát.

            A férfi megvonja a vállát, majd a tévére mutat, ahol egy megállított képkocka virít, ahol egy vörös ruhás, szőke nő üvölt egy bálban.

            - Jessica meg most fog balhézni – mondja. – Bocs, de engem most csak ez érdekel.

            Niki előkapja a pisztolyát és szétlövi a tévé képernyőjét. Tamás sóhajt egyet, majd lassan felém fordítja a fejét.

            - Ez a nő pont olyan, mint Jessica – jelenti ki higgadtan, majd félreteszi a popcornt. – Hogy bírod vele?

            Niki a nappali ablakához lép és kinéz rajta. Tamás belekortyol egy bögrébe, majd hátradől a kanapén.

            - Nézzétek – kezdi. – Nem tudom, mit akartok, de nekem pihenni kell. Nem érdekel, mi van odakint, ameddig nem fenyegeti az állásomat. Két évig bujkáltam a romok között, mire végre új életet tudtam itt kezdeni. Nem érdekel, ki vezeti a kolóniát, csak hagyjanak már nyugodtan élni.

            - Ennyire nem lehetsz gyáva – vágja rá Niki.

            - Nem gyáva vagyok, csak egy állampolgár, aki ledolgozott nyolc órát és most pihenni, lazulni akar.

            Erre böffent is egyet.

            - Itt mindig van valami – folytatja. – Állandóan balhéztok. Megállás nélkül. Meg ide-oda vezénylitek az embereket. Enged három napja minden indok nélkül kidobtak a lakásomból. Most itt kell lennem. Pedig megszoktam azt a helyet. Fizettem a lakbért, a rezsit, az adót, mindent. Mégis megjelent két katona haverotok egy reggel, az egyik megitta a kávémat, a másik pedig rám se nézve közölte, hogy egy órám van összeszedni a holmimat, mert új lakásba költöztetnek.

            - Miért? – kérdem.

            Felém fordul és megvonja a vállát.

            - Hiába kérdeztem – feleli. – Nem mondtak semmit. Csak fenyegetőztek, üvöltöztek és a folyamatosan a pincét nézték át.

            Niki lassan a férfi felé fordul.

            - A pincét? – kérdi.

            - Igen – bólint a férfi. – Nem rejtegettem ott semmit.

            - Semmit nem mondtak?

            - Semmit.

            - Papírt adtak? Bármilyen hivatalos iratot?

            - Nem. Csak az új lakás szerződését.

            A Nővérem ekkor felém fordul. Sejtem, mire gondol. Abban a lakásban lehet, amit keresünk. Persze, nem sok esély van rá, de igencsak gyanús a dolog. Niki közelebb lép a férfihoz.

            - Hol van az a lakás? – kérdi.

folyt.köv.

2025.március 29-április 4.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/26.rész

Elszabadul a pokol

            Niki belemarkol a kabátomba és szaladni kezdünk tőlünk balra, a drónok pedig azonnal tüzet nyitnak. A Nővérem viszonozza a tüzet, beérünk egy üzletbe, az üvegek pedig sorra törnek ki mögöttünk. Bezuhanok egy stand takarása mögé, szilánkok repkednek a nagy hangzavarban, majd végül ijesztően hirtelen síri csend lesz úrrá.

            Levegőt venni is alig merek. Nem látom sehol Nikit. A sötétben standok sorakoznak. Sötét van. Csak az árnyakat látom. Kezdek pánikba esni. Hol van a Nővérem? Ekkor a hajszárítóéhoz és a porszívóéhoz hasonló hangot hallok. Az egyik drón lehet. Lassan és alacsonyan repülve közeledik felém. Tőlem jobbra nézek. Nem látok senkit, csak egy hosszú könyvespolcot két méterre.

            A drón hangját egyre közelebb hallom. Azon a vonalon, ahonnan jöhet, ott van a kassza, mellette pedig közvetlen jobbra a raktár ajtaja. Esélyem nincs. De kell, hogy ez érdekeljen? Az egyik legrosszabb érzés az ember életében, amikor a sötétben elveszve nem leli azt, aki miatt még élni akar. Sírni akar, rögtön feladni, mert a világ és a létezés értelme teljesen megszűnt számára. Nem, érzem, hogy Niki még él. Valamiért ebben a sötét helyzetben, amikor elszabadult a pokol és az egyre erősödő félelmeim energiái mindent megtesznek azért, hogy teljesen összezavarodjak, érzem, hogy a Nővérem üzenni akar nekem. A lelkek beszéde ez. Az összetartozás motorja. Mi pedig egy család vagyunk.

            Óvatosan, halkan, tőlem jobbra a stand oldalához kúszok a takarásban. A drón addig a bal oldalához ér. Hamarosan bevilágít az eddigi búvóhelyemre. Jól van. Csak a hűlt helyemet fogja látni. Ekkor azonban valaki tüzet nyit a drónra. Az rögtön viszonozza. A folyosón bakancsokat hallok koppanni. Sokkal súlyosabbak. Gépek lennének.

            - Angéla! – kiáltja Niki a sötétben. – Vigyázz!

            Életben van! De tudom, mire készül. Közelebb húzódok a standhoz. A drón felrobban. A törmelékei tőlem egy-két méternyire repülnek neki a polcoknak. Felnézek és a stand felett látom, hogy odakint fekete páncélozott ruházatú kommandósok vetik magukat a pláza padjainak fedezékébe. A fekete sisakjuk zárt és vörösen izzó gépszemek világítanak rajta. Ezek nem robotok, ezek a legújabb gyártású rohamosztagos ruhák. És most úgy néz ki, hogy az ellenállók kezére került.

            - Angéla – súgja valahonnan Niki. – Jól vagy?

            - Igen – felelem halkan. – Te jól vagy? Eltaláltak?

            - Minden rendben. Szaladj ki gyorsan a raktáron keresztül! Gyorsan!

            - Nem megyek nélküled!

            - Megyek utánad! Addig feltartom őket! Siess! Vagy esélyünk sem lesz!

            - Oké!

            Óvatosan, előrehajolva, a standok takarásában szaladok a raktár felé. Niki pedig azonnal tüzet nyit a kint felbukkant katonák felé. Hallom, hogy egy rakéta megindul. Lenyomom a raktárajtó kilincsét. Rémülten fordulok a bejárat felé. De csak azt látom, hogy a rakéta a kommandósok felé repül és a Nővérem lőtte ki. Azok szaladni kezdenek tőlem balra. Én gyorsan kinyitom az ajtót és beszaladok a könyvesbolt raktárába. Kikerülöm a raklapokat, melyeken gyönyörű könyvek sorakoznak egymáson. Szaladok, ahogyan csak tudok. Látok egy ajtót egyenesen. Gyorsan kinyitom.

            Egy sötét, halványan izzó neonfényes folyosón találom magam. Egy nyíl mutat jobbra a kijárat felé. Visszanézek a könyvesboltra nyíló ajtó irányába. Niki még sehol, azonban folyamatosan lövöldöznek. Ezt nem hiszem el. Jöjjön már! Aztán eszembe jut, hogy lehet másik irányból fog jönni. Nem, biztosan nem. A főbejárat felé menekültek a katonák. Ne agyalj, Angéla! Gyerünk kifelé! Niki lehet odakint van! Vissza kell mennem! Vissza kell mennem a Nővéremért!

            Ekkor érzem legbelül, a lelkemben a hangját. Parancsolja, hogy menjek. A táskámból engem néző Rókára nézek. Bíztat.

            - Legyen igazad – súgom.

            Szinte azt mondja, hogy neki mindig igaza van, de mintha még figyelmeztetne valamire. Egy csapdára.

*

            Kiszaladok az éjszakai hóesésbe a pláza oldalában. Elkezdek szaladni előre az épület vége felé. Látok ajtókat, melyeken Niki egyszercsak előbukkanhat. Tőlem jobbra fekete konténerházak sorakoznak. Egyszercsak a távolban látom, hogy sötét alakok fordulnak be jobbról. Vörösen izzik szemük. Ezek pont olyan kommandósok, mint azok, akiket az előbb láttam. Ellenállók a rohamosztagos ruhában.

            - Jaj, ne – döbbenek meg. – Ez csapda!

            - Célpont egy óránál – hallom a sisak mögül hangszórókból recsegő férfihangot.

            - El innen..gyorsan…

            Gyorsan a konténerházak felé szaladok.

            - Niki! – kiáltom visszafelé. – Csapda! Vigyázz!

            A kommandósok vezetője utánam kiált: - Hiába futsz! Add fel, Angéla!

            - Majd ti feladjátok! – kiáltom vissza, azzal pedig megfordulok és ki akarok lőni egy rakétát, de tartva attól, hogy Niki a közelben lehet, inkább leteszek róla. Marad a futás. Remélem, a Nővérem meghallotta, amikor a csapdára figyelmeztettem.

            Lefordulok tőlem jobbra és háttal megállok a konténerháznál. Zihálok. Fülelek. Nem hallok közeledni senkit.

            - Hugicám – súgja valahonnan az ismerős női hang.

            - Niki – súgom a sötétben. – Niki! Hol vagy?

            - Tőled jobbra!

            Arra fordulok és látom, hogy a konténerház másik végében egy sziluett int nekem. Arra kezdek szaladni. El sem tudom mondani, mennyire örülök neki. Az egyik házból kiszűrődő, halvány fény megvilágítja a Nővérem arcát. Amint odaérek azonnal magamhoz ölelem. Visszafogom a sírást, de nem könnyű.

            - Olyan jó újra látni – súgom.

            - Téged is, hugicám – súgja a fülembe. – De mennünk kell.

            Belenézek a szemébe.

            - Van valami terved? – kérdem halkan.

            - Nincs – feleli. – Még nincs. Egyelőre sürgősen egy biztonságos helyet kell találnunk, aztán meglátjuk.

            - Oké.

            Szétnézek a konténerházak sűrűségében.

            - De hol? – kérdem tanácstalanul.

            - Csak kövess – vágja rá és elmosolyodik. – Tudod, hogy egy zseni vagyok.

            Én is elmosolyodok.

            - Tudom – bólintok.

            Ekkor vakító fehér fény világít meg minket. Egy helikopter közeleg a távolból. Az orrán elhelyezkedő két vörös lámpától úgy néz ki, akár egy repülő szörnyeteg. Szaladni kezdünk, mire a helikopterből tüzet nyitnak ránk. Nem spórolnak a lőszerrel. A fehér fény követ minket. Lefordulunk jobbra.

            Niki kirúgja az egyik konténerház ajtaját. A helikopter fénye bevilágít és látok néhány íróasztalt, rajtuk laptopok, papírok. Valamilyen irodahelyiség lehet. A szobában elfordulunk jobbra, Niki kinyit egy ajtót. Egy íróasztalt látok és mappákkal teli polcokat. Az asztal mellett, tőlünk balra egy ajtó nyílik valahova. A Nővérem kinyitja és egy mosdóban találjuk magunkat. Halljuk, amint a helikopter elszáll felettünk. Már nem lőnek. Távolodik is. Fülelek. Nem bízom el magam.

            - Meg fordulni – súgom. – Visszajön. Ugye?

            - Nem tudom – feleli Niki. – De nem akartak eltalálni minket. Inkább terelni akartak valahová.

            - Egy újabb csapdába?

            - Talán. Vagy csak távol akarnak tartani minket valamelyik szektortól.

            - A bázistól.

            - Ahogy mondod. Vagy talán egy másik helytől, ki tudja.

            - Lehet akár ez egy titkos hely, amiről mi sem tudunk? Amit nekik még nem sikerült hatástalanítaniuk?

            - Nem lepődnék meg. Valamilyen kommunikációs csatorna, ahonnan riaszthatjuk a többi helyőrséget.

            - Talán az egyik civil lakáson van.

            - Lehet.

            Ekkor valami áttöri mellettünk a falat. Egy fekete gépkar, melynek felül a csuklórészén egy forgótár foglal helyet. Hasra vágjuk magunkat. A gép tüzelni kezd, majd halljuk, ahogy teljesen átüti a falat.

folyt.köv.

2025.március 24-28.

Budapest

Rajz: AI

EGYESKE ÉS VIKTOR

Ketten külön-külön is veszélyesek voltak. Úgy léptek be az éjjeli hóesésből a kietlen út mentén álló kis benzinkút üzletébe, mintha az övék lett volna. A kasszánál álló fiatal lányok azonnal felismerték őket. A hosszú szőke hajú, fekete ballonkabátot és vörös farmert viselő nő a körözés alatt álló Király Valentina, a fekete hajú, szintén fekete ballonkabátban feszítő srác pedig Bachmann Viktor, akit szintén nagy erőkkel keres a rendőrség. A Szent Mihály Elmegyógyintézetből megszökött párosból az önmagát Iszonyat lányaként emlegető Valentina azonnal felnézett a kamerákra.

            - Ezeket nem tudom elintézni – mondta fagyos hangon. – Fel kell majd robbantanunk a kutat.

            - Ahogy mondod – biccentett Viktor.

            A lány azonnal csokikhoz lépett az üzletsoron. A pénztáros lányok mozdulni nem mertek a félelemtől. Meg kéne nyomniuk a vészjelzőt. Egymásra néztek, de akkor Viktor odalépett eléjük. A jóképű, huszonhat éves srác elővette a megnyugtató mosolyát, amivel azonnal zavarba hozta a lányokat.

            - Nem kell megijedni – kezdte kellemes hangon. – Nem fogunk senkit sem bántani. Szépen kipakoljátok a kasszát, azután pedig felvesztek egy kabátot, mert odakint hideg van és majd megmelegedtek a lángoló kútnál.

            - Állj odébb! – parancsolt rá Valentina.

            Viktor felsóhajtott, majd oldalra fordult és hátrálva tett néhány lépést az üzlet ablaka felé. Valentina villámgyorsan rántotta elő a hangtompítós pisztolyát és két lövéssel azonnal véget vetett a két szerencsétlen alkalmazott életének. Viktor büszke mosollyal fordult az iszonyat lánya felé, aki felé szegezte a pisztolyát.

            - Édesem – ingatta a fejét Viktor. – Várhattál volna ezzel.

            - Le kéne téged is lőnöm – vágta rá sejtelmesen az iszonyat lánya, majd eszelős mosoly jelent meg a gyönyörű arcán.

            - Nem fogod megtenni, Valentina. Szeretsz engem és nem tudsz nélkülem élni.

            - Én bárki nélkül tudok élni.

            Ám mégis eltette a fegyverét. Viktor csábos mosollyal figyelte, amint a lány elkezdi összegyűjteni az étcsokikat. Tizenegy éven át raboskodtak együtt a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletben. Ő egy hete szökött meg onnan, Valentina pedig már három hete. A sors újra összehozta őket és most már mindketten készen álltak arra, hogy felégessék a világot. Persze Viktornak most egy kicsit nehezebb dolga van Valentinával, ugyanis a lány tudata valamilyen rejtélyes okból meghasadt és két új személyisége is kialakult. Azt a kettőt pedig gyűlöli – ám kénytelen elviselni.

            Most szerencsére tartósan Egyeskével állt szemben. Az őrülttel, akit jól ismert. A huszonhat éves, gyönyörű lány felé fordult azzal a tébolyodott, gonosz mosolyával. Imádta ezt a teremtést.

            - Jaj, Viktor – súgta sejtelmesen Valentina. – Az iszonyat hercege azt súgta a fülembe, hogy szeresselek.

            - Mindig is tudtam, hogy az a lény a haverom – kacsintott a srác. – De most mennünk kell, cica. Még egy órás út áll előttünk. És már szeretnék aludni.

            - Aludni? Nem, ma este nem fogsz aludni. Hajnalig semmiképp. Tudod, hogy dolgod van ilyenkor.

            A srác kacsintott.

            - Akkor iszom egy kávét – vonta meg a vállát. – Bár, ahogy ismerlek…legyen három.

            Nemsokkal később az iszonyat lánya a lelkeket megbénító, hátborzongató mosolyával meggyújtotta a benzinesgyújtót.

            - Az iszonyat hercege fogja a kezem – súgta sejtelmesen. – Nem állít meg senki. Semmi. Minket nem.

            Azzal a kifolyatott benzinre dobta a gyújtót. Már a kocsit vezette, Viktor pedig mellette itta a harmadik kávét, amikor a kút felrobbant és lángok felcsaptak az éjszakába. Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett.

            KETTESKE ÉS VIKTOR

            Reggel Valentina szelíd, empatikus személyisége alaposan felkutatta a házat, ahová éjjel Egyeske és Viktor betört. Ketteske óvatosan lement a pincébe és ott találta meg a holttesteket. Egy fiatal házaspár. A lány a szájához kapott és patakokban folytak a könnyei. Nem tudta megakadályozni. Iszonyatos bűntudat járta át a lelkét. Fel akart sikoltani, de akkor felébresztené azt a szörnyeteget odafent.

            Lassan felsétált a lépcsőn. A konyhában megállt a kávéfőző előtt. A kintről beszűrődő szürke fény lidércessé és rémisztővé varázsolta az egész helyiséget. Ketteske reszketett a félelemtől és bűntudattól vegyesen. Ekkor valaki hátulról megragadta és hátracsavarta jobb karját.

            - Jó reggelt, édesem – súgta a fülébe Viktor.

            - Engedj el! – rivall rá Valentina.

            - Ne. Már megint te?

            - Igen, én. Úgyhogy jobb, ha elengedsz.

            - Nem foglak. Tudod, veled még nem is próbáltam. Annyira kíváncsi vagyok. Neked olyan kis empatikus lelked van. Tele szeretettel. Ki tudja, talán te leszel a kedvencem. Vagy egyszerűen csak lerántalak a mi szintünkre. 

            - Esélyed nincs.

            - Ó, dehogynem. És bizony reggel van, cica. Tudod, mi történik ilyenkor egy férfival?

            - Igen. Másfél órát ül a vécén.

            - Az már megvolt hajnalban, míg aludtál.

            - Engedj el!

            - Miért? Lezuhanyoztam utána. Illatozok, akár egy modell.

            Ketteske felsóhajtott.

            - Na, jó – kezdte megengedően. – Ha elengedsz, akkor benne vagyok.

            - Ezt már eljátszottad egyszer – vágta rá Viktor.

            - De most komolyan gondolom. Nekem se ártana most.

            Erre a srác elengedte a lányt. Ketteske csábos mosollyal fordult Viktor felé. A srácnak nagyon is úgy tűnt, hogy nyert ügye van, de Valentina egy jól irányzott ütéssel a padlóra küldte őt. Viktor ájultan terült el a csempén.

            - Légy türelemmel – vetette oda neki Ketteske. – Egyeske már ébredezik a fejemben.

            Valentina ezután levette a köntösét és magára kapta a rózsaszín pizsamáját. Leült a tévé elé és azonnal az egyik hírcsatornára kapcsolta. Néhány perc múlva a róluk szóló hírek jelentek meg. Ledöbbent. Csak foszlányokat volt képes felfogni a rettenetes bűntudata okozta sokkos állapot miatt.

            - Király Valentina és Bachmann Viktor továbbra szökésben van…Palkovics Nóra, Valentina unokanővére eltűnt és rendőrség szerint nem kizárt, hogy önbíráskodásra készül…A két tömeggyilkos különösen veszélyes…Valentinát képzeletbeli világ irányítja…Az Iszonyat lányának hívja magát…

            Ketteske kikapcsolta a tévét. Reszketett.

            - Nóri – súgta.

            Az unokanővére, aki gyűlöli. Mert Egyeske megölte a vőlegényét. Sosem fog megbocsátani neki. Sosem. A legutóbbi találkozásukkor is Nóri kifejtette, hogy addig nem nyugszik, míg bosszút nem áll.

            - Én szeretlek – súgta maga elé könnyes szemekkel Ketteske. – Szeretlek. Nem akarok neked rosszat.

            - Remélem, ezt nekem mondod – hallotta az ismerős férfihangot.

            Ketteske azonnal a nappali bejáratához fordult, ahol Viktor ott állt vigyorogva és a fekete köntösének övét babrálta. Valentina arcára kiült az undor.

            - Aludnod kéne még, nem? – vetette oda.

            - Te nem ütsz akkorát, mint Egyeske – vonta meg a vállát a srác. – De meg kell hagyni, azért megéreztem.

            - Legközelebb nem hibázok ekkorát.

            - Ugyan, tündérke. Túl cuki vagy te az erőszakhoz. Ezért is érdekel, mire vagy még képes. Akárhogy is nézzük, az enyém vagy.

            - Tudod, mi a tiéd, te…

            - Na – vágott közbe Viktor és lassan megindult felé. – Annyi csúnya dolog ért téged mostanság.

            Megállt a kanapé mögött és egy hirtelen mozdulattal a támlának húzta Ketteskét és masszírozni kezdte a vállát.

            - Emlékszem arra a napra, amikor bekerültem az intézetbe – kezdte Viktor. – Ahogyan vezettek végig a szigorított körlet folyosóján. És te ott voltál. Úgy tapadtál a cellaajtód üvegére, úgy figyeltél, mint egy ragadozó szörnyeteg. Mert bizony az voltál. Ráadásul totál elmebeteg. Most is az vagy. Igen, te is. Hiába vagy te a kedves, cuki énje az én szerelmemnek, te sem vagy teljesen komplett. Az empaták alapból nem normálisak. A túlzott önzetlenségük, a szentimentális, mesékbe illő viselkedésük úgy teszik őket életképtelenné, mint ahogyan a pszichopatákat a gonoszságuk a társadalom ellenségéivé. Ezzel azt akarom mondani, hogy ne ringasd maga abba hitbe, hogy normális vagy. Mert egy őrült vagy. Annyiban különbözöl a többi személyiségtől, hogy te nem ölsz meg senkit. Ennyi.

            Ketteske látta maga előtt azt a jelenetet, amikor Nóri rászegezte a fegyvert azon a hideg folyosón. Akkor látta először az unokanővérét a saját szemével. Akkor lépett ki a gonoszból először úgy, hogy láthatta azt, aki a legfontosabb neki. Aztán a többi képen bevillant neki, hogy bármikor is hiába próbálta győzködni Nórit, hogy ő más, az továbbra is ellenségesen viselkedett vele.

            - Nincs miért szégyenkeznem – súgta Valentina.

            - Tessék? – hajolt közelebb Viktor.

            Ezt kihasználva Ketteske hátrarúgott és a srác ismét ájultan terült el a földön. A szelíd személyiség felállt és a konyhába lépett. Készített magának egy kávét és leült az asztalhoz. Fel kéne hívnia Nórit. Beszélnie kéne vele megint. Észrevette az asztalon a mobilt. Ott van benne az unokanővérének száma. Azonnal érte nyúlt…de aztán jött a filmszakadás.

            HÁRMASKA ÉS VIKTOR

            Viktort egy mélyebb női hang ébresztette fel. Kicsit olyan fiús is volt. Kinyitotta a szemét és Valentina neheztelően nézett le rá a rózsaszín pizsamájában. A srác jól tudta, hogy ez Hármaska lesz. Ő talán a legrosszabb. A lány lehajolt, belemarkolt a köntösébe és valami természetfeletti erővel talpra állította őt. Farkasszemet néztek egymással. Hármaska szemeiben iszonyú düh csillogott.

            - Jól szórakoztál vele? – tette fel a kérdés a mély hangján. – Mit műveltetek?

            - Semmit – felelte fáradt hangon Viktor. – Kétszer is kiütött.

            - Mert flörtölgettél vele, igaz?

            - Dehogy. Miből gondolod? Tudod, milyen.

            - Hazudsz. Tudod, hogy mi nők azonnal kiszúrjuk, ha valaki hazudik.

            - Persze, ezért is vagyok őszinte. Nem próbálkoztam be nála.

            Hármaska ekkor hirtelen megcsókolta őt. Utána pedig hosszan nézett a szemeibe. Lassan, de azért mégiscsak elmosolyodott. Viktor félt ettől a mosolytól. Semmi jót nem vetített előre.

            - Csinálok egy finom reggelit – kezdte a lány. – Megmutatom neked ma is, hogy én vagyok az egyetlen, aki törődik veled. Mert nekem fontos vagy. Fontosabb bárkinél. Utána pedig te jössz. Megmutatod te is, mennyire vagyok fontos neked.

            Hármaska közelebb hajolt hozzá.

            - És tudod… - kezdte halkan, még mindig mosolyogva, a kitörés előtti nyugalommal. – Jobban teszed, ha végre összeszeded magad. Ideje, hogy igazi férfiként viselkedj. Vagy az érzéseim ide, vagy oda, szépen csendben elintézlek és találok helyetted mást. Nem lesz nehéz. Én mindig elérem a céljaimat. Világos?

            Viktor nagyot nyelt.

            - Világos – súgta.

            Hármaska ekkor gyengéden magához ölelte a srácot.

            - Annyira gyönyörű vagy – súgta a fülébe. – Te vagy legszebb férfi, akit valaha láttam, Viktor. A teremtés csodája. Büszke nő vagyok melletted. De tudod, hogy vannak szükségleteim. Olyan keveset ölelsz meg. Valahogy mindig csak azt látom a szemeidben, hogy félsz tőlem. Ez olyan szomorú.

            Aztán hirtelen a srác arcába üvöltötte: - Ez bánt! Bánt! Mégis mit képzelsz te? Te szerencsétlen! Nemhogy örülnél, hogy egy ilyen jó nő, mint én, szóba áll veled! Szedd már össze magad!

            Viktor védekezésül megcsókolta lányt, aki ettől megnyugodott. Hármaska ezután, mintha mi sem történt volna, a kedves mosolyával elindult a konyha felé.

            - Gyere, cica – intett hátra se nézve. – Eszünk egy jót. Ez a két majom ott a pincében alaposan megpakolta a hűtőt, mielőtt elintéztük őket.

            Viktor sóhajtott egyet. Egyeskét akarta visszakapni. Úgy saccolta, hogy talán félóra és újra embernek fogja érezni magát.

            KETTESKE ÉS VIKTOR

            Egyeske akart plázába menni ezen a szombat délelőtti órákban. Fel is vette a fekete keretes szemüvegét, melyben szimpla üveglencsék voltak, valamint a fekete barett sapkát. A veszély ellenére vágyott egy kis tömegre, arcokra, de a fotocellás ajtóban már Ketteske tért magához. Viktor a szeme sarkából látta, hogy megint egy időre elveszítette a szerelmét. Ám tartották magukat megbeszéltekhez – egy puszi után szétváltak és majd az emeleti kávézóban fognak találkozni.

            Valentina lassan lépdelt a pláza alsó szintjén álló nagy karácsonyfához. Most látott ilyet másodszorra az ébredése óta. Megállt előtte és felnézett. Majdnem a háromszintes épület mennyezetéig ért. Csillogott, villogott. Gyönyörű, nyugtázta magában. Azonban hamar úrrá lett rajta a szomorúság. Neki sosem lesz boldog ünnepe. Amíg csak él, üldözött lesz belőle. Ártatlanul.

            Viktor belépett egy kis drogéria üzletbe és az első, amit észrevett az a csinos, formás, huszonéves lány volt, aki előrehajolva nézegette az alsó polc kínálatait. A srác alig bírta levenni a szemét látványról. Bár Valentinának sokkal jobb adottságai voltak, ez is elsőosztályú, gondolta magában. A festett, vörös hajú lány leguggolt, rendezgetett valamit dobozokat, majd lassan felegyenesedett, megfordult, Viktor pedig látta, hogy a fekete ruháján az üzlet logója szerepel, valamint a keresztneve: Viki.  

            - A sok guggolástól vagytok ilyen jó formában? – kérdezte.

            A lány feléje fordult, a gyönyörű arca pedig azonnal elvörösödött.

            - Bocsánat, nem értem – zavarodott össze.

            - Ó, dehogynem, Viki – kacsintott Viktor. – A pláza egész alsószintje a te alsó szintedet nézte.

            Viki végignézett a srácon. A zavart mosolya rögtön csábosra váltott. Viktor tudta jól, hogy ellenállhatatlan és ő pont nem az a típusú férfi, akit csak úgy leráznak. Nem is kell erőlködnie, hogy jó legyen a dumája, így ez az erőltetett, semmilyen szöveg is rögtön elérte a célját. Közelebb lépett a lányhoz.

            - De valójában egy új parfümöt szeretnék – közölte bizalmasan. – Segítesz nekem megtalálni a legjobbat? Egy olyat szeretnék, amit te szeretnél érezni rajtam, Viki. De csak azért, mert érdekel a véleményed.

            A lány nagyot nyelt.

            - Oké – bólintott. – Van ilyen. Akarom rajtad érezni.

            Ketteske eközben a mozgólépcsőn ment felfelé. Látta, hogy egy kis drogériaüzletben egy vörös hajú lány kiteszi a „rögtön jövök” táblát. Volt egy rossz érzése, és csak remélni tudta, hogy nem Viktor ismerkedik vele. Visszanézett a közeledő felső szintre.

            Filmszakadás.

            EGYESKE ÉS VIKTOR

            Valentina, mint Egyeske már félórája úgy sétált a plázában, mint akinek semmilyen félnivalója nincs. Végignézett az arcokon. Fiatalok lányok vihognak egymással, párok, családok, idősek. Boldogok, vagy éppen teljesen magukba fordult emberek.

            - Ennyi majmot – súgta maga elé. – Pusztulnátok el egytől egyig.  

            Teljesen elvesztette az önuralmát, így hát a legnagyobb veszély ellenére is levette a barett sapkáját, majd a szemüvegét is, megigazította a haját és hagyta, hogy összes férfi őt bámulja. A bűnügyi profilján úgyis smink nélkül van, gondolta magában. Ráadásul egy körözött személy miért jönne ide? Senki sem fog gyanakodni.

            Aztán rossz érzése támadt. Megtorpant. Lassan az egyik kirakathoz lépett. A tükröződésében figyelte a kék ballonkabátot viselő, hosszú szőke hajú lányt. Rögtön felismerte az arcát. Nóri. Az unokanővére a túlsó oldalon haladt és folyamatosan az arcokat figyelte. Egyeske elmosolyodott.

            - Nahát – súgta maga elé. – Az én cuki unokanővérem. Annyira hiányoztál.

            Látta, amint Nóri felé pillant. Majd újra. És megáll. A szemei kikerekednek és rögtön a kabátja zsebébe nyúl. Valentina lassan fordult oda felé. A tébolyodott kék szemei azonnal találkoztak az unokanővére dacosan csillogó szemeivel. Egyeske eszelősen vigyorogva, lassan a zsebébe dugta kezét, majd a fejét jobbra és balra fordította, utána vissza a rá dühösen meredő lányra.

            - Te ezt nem akarod – súgta felé az iszonyat lánya. – De én igen. Rajta! Kezd te!

            Nóri, mint aki tökéletesen tudott olvasni szájról, inkább tett egy lépést hátra, a keze azonban a kabátja zsebében maradt. Aggódva nézett körbe. Eközben alsó szinten Viktor egy hosszú csókkal elköszönt a kócos hajú Vikitől és a fekete színű parfümös dobozzal kezében sietett a mozgólépcső felé.

            Valentina továbbra is farkasszemet nézett Nórival. A tömegek voltak körülöttük. Ártatlan emberek.

            - Jó móka lesz – súgta Egyeske és előkapta a fegyverét.

            Nóri felüvöltött: - Mindenki a földre! Gyerünk!

            Valentina a hangtompítós pisztollyal három lövést adott le az unokanővérére, de nem találta el, viszont a könyvesboltban egy férfi lőtt sebbel a homlokán, holtan terült el a földön. Mindenki felsikoltott és szaladni kezdett. Valentina fejbelőtt egy biztonsági őrt, eközben Nóri az egyik pad fedezékébe ugrott.

            Valentina felkacagott: - Ne menekülj, drágám! Most már csináld végig!

            Nóri viszonozta a tüzet és Valentina szintén egy pad mögé rejtőzött. Golyók záporoztak felé. Egyeske látta, hogy többen is bemenekültek az üzletekbe, de egy negyvenes éveiben járó, fekete hajú nő a legközelebbi pad mögött guggolva reszketett.

            Nóri meglátta Viktort, amint az lent a mozgólépcső takarásában becélozta őt. A lány nem habozott, azonnal tüzet nyitott, a srác pedig fedezékbe ugrott. Sikertelen. Pedig ősrégi ellenségek már.

            - Nóri! – üvöltött Egyeske. – Ne merészelj a szerelmemre lőni! Ne irigykedj, hogy neked már nincs vőlegényed, mert elintéztem!

            - Add fel, Valentina! – kiáltotta az unokanővére. – Add fel!

            - Micsoda? Te megőrültél? Pont most? Nézz csak ide! Van itt valaki, akin most segíthetsz!

            Nóri hallotta, hogy egy nő felsikolt. Óvatosan kisandított pad mögül. Látta, amint Valentina fedezékként tart maga előtt egy nőt. Az iszonyat lánya eszelős vigyorral szegezte a nő halántékához a pisztoly csövét.

            - Na, mi van? – kiáltotta Egyeske. – Ma még kiemelkedsz onnan? Vagy haljon meg más is miattad? Újabb szellem kísértsen?

            - Engedd el! – üvöltötte Nóri.

            - El fogom! De csak, ha előbújsz!

            - Előbb engedd el, aztán tárgyalunk!

            - Most tárgyalunk! Előbújsz és elengedem! Ja, és fegyveredet hagyd a földön! Feltett kézzel bújj elő!

            Nóri behunyta a szemét. Nincs más választása. Nem teheti ezt. Nem halhat meg miatta többé senki. Letette a fegyvert.

            - Oké! – kiáltotta. – Nyertél!

            - Naná, hogy nyertem! – vihogta Valentina.

            Nóri lassan, feltett kézzel emelkedett ki a takarásából. Egyeske pedig rögtön elengedte a nőt. Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett.

            - Nahát! – kiáltotta. – Úgy örülök neked! Olyan kár, hogy most véged lesz! Pedig kaptál tőlem egy esélyt! Velem kellett volna tartanod! De te csak játszottad azt az önérzetes kis hőst, aki a jót szolgálja! A családunk szégyene vagy, tudod?

            - Rajta! – kiáltotta Nóri dacosan, félelmet nem ismerve.

            Egyeske vigyorogva célozta be őt.

            - Viszlát, unokanővérkém! – vihogta.

            Filmszakadás.

            KETTESKE ÉS VIKTOR

            Nóri megint látta, ahogyan Valentina arckifejezése rögvest megváltozik. A gonosz tekintet helyébe szelídség és rémület került. Ketteske azonnal leengedte a fegyvert. Szinte könyörögve nézett az unokanővére szemébe.

            - Sajnálom, Nóri! – kiáltotta. – Sajnálom! Tudd, hogy én szeretlek! És sosem fogom megengedni, hogy bántson!

            - Akkor lődd le magad végre! – vágta rá Nóri.

            - Már próbáltam! Nem megy! Nem engedi!

            - Akkor majd én segítek!

            Nóri felkapta a földről a fegyverét, Valentina pedig rögvest berohant a mögötte álló üzletbe. A lövések kitörték mögötte az ablakot. Viktor tüzet nyitott Nórira, mire az fedezékbe vetődött. A küldetését elvesztett unokanővér bekúszott a könyvesboltba. Ketteske már az üzlet raktárában volt és kirúgta az ajtót. Egy neonfényes folyosón szaladt előre. Elővette a mobilját és tárcsázta Viktort. Az rögvest felvette.

            - A parkoló felé tartok! – szólt bele a telefonba. – Odakint találkozunk!

            - Siess, drágám! – jött a válasz.

            Filmszakadás.

            HÁRMASKA ÉS VIKTOR

            Már egy órája voltak úton az újonnan zsákmányolt, gyönyörű terepjáróval. Egy kietlen erdőmenti úton haladtak a hóesésben. Viktor büszke mosollyal fordult Hármaskához, aki éppen rágyújtott. Valentina elmosolyodott.

            - Azért ez izgi volt, nem? – kérdezte.

            - Az volt – bólintott Viktor. – Kellett is nagyon.

            - Úgy bizony.

            Valentina lassan felé fordult és szemeiben megcsillant a téboly: - Az iszonyat útja miénk. Az iszonyaté.

Nagyprónay János

VALENTINA ÉS VIKTOR

2025.március 22-23.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – NÓRI ESETE A GONOSSZAL (regény)

Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

Hópelyhek. Éjszaka. Az ablaktörlő monoton mozgása és a kietlen, erdőmenti út, ahol már lassan félórája nem jelent meg egyetlen autó sem az ellenkező sávban. A rádióban híreket mondtak. Ő pedig csak a foszlányokat kapta el, miközben újra és újra belemarkolt a szívébe a félelem.

- Király Valentina, huszonhat éves…két hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletéből…belső világ hajtja…megölt huszonegy embert…egykori orvosa szerint egy képzeletbeli lény irányítja…Valentina az iszonyat lányának nevezi magát…kezelőorvosa, Dr. Mayer Anna, szintén a szigorított körletben ül…Bachmann Viktor egy szót sem szól elfogása óta…

            Kikapcsolta a rádiót. Radics Petra doktornő vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe. Valentina most biztosan örülne, ha így látná. Nem csak azért, mert fél, hanem mert a fringe bob frizurájú haját ismét vörösre festette. Az egykori páciense mindig is ilyennek látta őt. Bevillant neki egy kép, amikor az akkor tizennégy éves Valentina szorosan átölelte őt a Szent Mihály Elmegyógyintézet kijáratanál. Az iszonyat lánya akkor még törvényesen hagyta el az intézetet. Akkor azt súgta Petra fülébe, hogy örül annak, hogy ő kezelte. Hogy békében fog élni. Köszöni a békét.

            Petra lefordult a Balatonfüredre vezető útra. A másik sávban elhaladó autók fényei megvilágították a könnyeket a szemeiben. Látta maga előtt azt a Valentinát is, aki tizenöt évesen visszakerült az intézetbe. Akkor a kolleganője, Dr. Mayer Anna vette át a kezelését, ám két év után ismét az ő gondjaira bízta. Petra bizakodó volt. Szerette Valentinát. Mintha a húga lett volna. Ám a kezelés nem járt sikerrel.

            - Sajnálom, drága – sóhajtotta a doktornő.

            Az autópályára érve furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy Valentina követi őt. Több autó is haladt mögötte és bármelyik volánja mögött ülhetett az iszonyat lánya. Ettől a gondolattól két érzés támadt fel benne és ez a kettő azonnal ádáz harcot vívott egymással. Egyrészt rettegni kezdett, mert a lánnyal való találkozás, akár a biztos halált is jelentheti. Másrészt pedig örült neki. Igen, örömöt és reménykedést érzett a halálfélelem ellenére. Látni akarta Valentinát. Hallani akarta a hangját. Újra. Akárhogy is, az iszonyat lánya, akitől az egész ország retteg, Petra életének igen fontos részét tette ki az utóbbi években. Szinte családtagként gondolt rá.

            Belepillantott a visszapillantó tükörbe. Három fekete sportkocsit is látott a sávokban. Az egyik biztosan ő lehet.

            - Várlak – súgta. – Várlak vissza. A mi sztorink nem ért véget. Sosem fog.

*

            Heves hózáporban parkolt le a teljesen eldugott helyen álló nyaraló előtt. Már egy éve nem volt itt, csak az egyetemista fia járt ide gyakran a barátaival vagy a barátnőjével. Most ez utóbbival Bécsben vannak karácsonyig. Biztonságban, gondolta magában Petra. Persze, a Szenti Mihály elmegyógyintézetben raboskodó Dr. Mayer Anna maffiakapcsolatai odáig is elérhetnek és ismét elrabolhatják. Csaknem, nyugtatta magát Petra. Talán ez a rémálom véget ért. Talán.

            Felnézett a kétszintes, új építésű, minimalista házra. A menedék. Egész éjjel teázni, gondolkodni fog. Három napig lesz itt és teljesen kipihenni magát. Szerencsére, vagy nem szerencsére, de Valentinának sosem mesélt erről a helyről. Ám érezte a jelenlétét. Elnézett a távoli, fák menti sötét út felé. A legközelebbi ház körülbelül húsz percnyi sétára van. Talán két-három perc alatt lefuthatja, ha menekülni kell. Behunyta a szemét. Ugyanaz az érzés járta át, amikor az intézet szigorított körletének folyosóján haladt Valentina cellája felé. A félelemmel vegyes öröm érzése.

            Belépett a házba. A hűtőbe és a fagyasztóba is pakolt élelmet, majd két kancsóval is főzött teát. Egy erdei gyümölcsöset és egy gyömbéreset. Ez utóbbi az iszonyat lányának a kedvence.

            Felvette a fekete, kötött pulóverét, leült a kanapéra egy bögre forró teával a kezében. Ott ült a halvány fényben és a gondolataiba mélyedt. A fűtés lassan ugyan, de elkezdte felmelegíteni a házat. A gondolatai azonban rendre elakadtak a jelen megfigyelésében. Szinte sokkos állapotban figyelte a kikapcsolt nagytévét. Nem merte bekapcsolni, mert biztosan mindenütt csak romantikus filmek mennek. Nem akart sérülni. Nem akart irigykedni sem. A válása óta képtelen elviselni az ilyen filmeket. Volt néhány randija az elmúlt években, ám ezekből vagy csak kalandok, vagy viszonyok alakultak ki. Nem is akart többet. Nem akart megint összeomlani. Nem akart többé szerelmes lenni. Mert annak egyszer vége lesz és egy újabb válást, vagy szakítást nem bírna már ki. Biztosan belehalna. Negyvenhárom éves. És talán már végleg kiégett.

            Elfeküdt a kanapén. A plafont nézte. Hallgatta az órák kattogásait. Mint a filmekben, gondolta magában. Az ilyen jelenetek után mindig történik valami rossz. Olyan baljós volt minden körülmény, hogy egy kicsit bele is borzongott. Mégis engedte, hogy a hangok szépen lassan mély álomba ringassák.

*

            Kinyitotta a szemét. Valamit hallott. A tévé alatti digitális órára pillantott. Este tíz óra múlt harminckét perccel. És egy fekete ballonkabát, valamint a vörös farmer takarta el hirtelen a képet. Petra azt hitte ott helyben elájul. Felnézett és akkor már látta azt a dús, hosszú szőke hajat és azokat a lelket megbénító, fagyos kék szemeket. Valentina megvetően nézett rá és a hangtompítós pisztoly is ott volt a kezében, amivel azonnal rácélzott. A doktornő most reménykedett abban, hogy ez csak egy álom.

            - Valentina – súgta.

            - Szia, Radics doki néni – súgta sejtelmesen az iszonyat lánya. – Nem, ez nem egy rémálom. Én itt vagyok.

            - Éreztelek.

            A lány arca megremegett a haragtól.

            - Már rögtön hazudsz? – sziszegte.

            - Nem, én nem… - kezdte Petra.

            - Ülj fel! Gyerünk!

            A doktornő felült a kanapén. Az iszonyat lánya szépen lassan leült mellé, miközben végig rácélzott a fegyverével. Petra összeszedte minden erejét. Megdörzsölte a szemeit, aztán elkezdte a taktikát. Tudta jól, hogy ha túl akarja élni ezt a találkozást, akkor nem szabad kimutatnia a félelmét. Bár úgy kezdte, de gyorsan váltania kell. A lényeg, hogy higgadtnak és magabiztosnak kell lennie és ezt minden helyzetben tartania kell. Valentinát ugyanis az ilyesmi teljesen összezavarja és ilyenkor hajlandó megkegyelmezni a potenciális áldozatának. Ha azonban látja, hogy az illető fél tőle, akkor az csak olaj tűzre.

            Valentina megdöbbentő hirtelenséggel mosolyodott el, a kék szemeiben pedig megcsillant a téboly.

            - Hiányoztál – súgta. – Radics doki néni.

            - Te is nekem – vágta rá Petra őszintén.

            - Hazudsz.

            - Nem hazudok. Csak te ezt képtelen vagy elhinni. De ezt már megszoktam. Te már csak ilyen vagy, Valentina.

Nem, nem szabad a határokat feszegetni, gondolta magában a doktornő. Őszintén, félelem nélkül kell vele beszélni. Felsóhajtott. El kezdenie az őszinte mondatokat, vagy különben az iszonyat lánya nem fog habozni. Le fogja lőni. Aztán úgy megy el innen, mintha csak tankolni állt volna meg.

            - Hiányoztál – kezdte lágyan Petra. – Titkon reméltem is, hogy követsz.

            - Követtelek – bólintott a még mindig derűs tekintetű szörnyeteg. – Képes voltam visszafordulni Pest felé. Csak miattad. Látni akartalak. Biztosan emlékszel, hogy megígértem neked, hogy amikor megszökök, meg foglak látogatni. Két hétig húztam az időt. Igaz, kénytelen voltam.

            - A házamtól követtél idáig?

            - Igen. Gondoltam a nyaralódhoz mész.

            - Honnan tudtál róla?

            - Annától.

            - Gondolhattam volna.

            - Mindig mondta, hogy a szabadnapjaidon ide jössz. Persze előtted nem említettem, hogy tudok róla. Szerettelek volna egyszer itt várni. Hogy aztán itt is végezzek veled. És lám, eljött ez nap.

            - Meg akarsz ölni?

            - Meglep?

            - Hát, jó. Tedd azt.

            Petra megvonta a vállát. Valentina mosolya azonnal lehervadt és az arca rögvest megfeszült a haragtól.

            - Mit mondtál? – tette fel fenyegetően a kérdést. – Hogy lehetsz ennyire közömbös irántam?

            - Irántad? – kérdezett vissza Petra.

            - Ennyire nem érdekel, hogy miért akarom megtenni?

            - Tudom, miért akarod.

            - És miért?

            - Azért, amit mondtam neked legutóbb. Ott az intézetben. Hogy lemondok rólad.

            - Nem csak azért. Hanem másért is. De igen, az is nagyon rosszul esett.

            Petra behunyta a szemét. Összeszedte minden bátorságát. Meg kell nyílnia a lány előtt. El kell mondania, mielőtt túl késő lesz. Kinyitotta a szemét és mélyen belenézett a Valentina lélekgyilkos szemeibe.

            - Sajnálom, Valentina – kezdte lágyan. – Én azt nem gondoltam komolyan. El voltam keseredve. Igen, haragudtam rád. De nem akartalak elhagyni. Nem akartam feladni. A rögeszmém vagy, drágám. A rögeszmém. És olyan, mintha a húgom volnál. Néha pedig, mintha lányom lettél volna. Az utóbbi éveim rólad szóltak…

            - Manipulálsz – vágott közbe az iszonyat lánya. – Meg akarsz alázni. Inkább el kéne ismerned, hogy melléfogtál velem. Hogy szakmailag és emberileg is elbuktál. Ahogyan azt is elismerhetnéd, hogy nem megmenteni, meggyógyítani akartál, hanem csak egy szakmai erőfitogtatásra használtál, mert meg akartad mutatni Annának, hogy te jobb vagy nála. Bizonyítani akartál. Ezért buktál el.

            Petra a fejét ingatta.

            - Ez nem igaz – mondta és egy kicsit elcsuklott a hangja. – Én szeretlek…szeretlek téged, Valentina. A szívemen viseltem a sorsodat. Hisz nem egyszer a karjaimban sírtad ki magad. Éjjeleket virrasztottam át veled. Óvtalak. Védtem a lelkedet. Azonnal ott voltam, ha valami bajod volt. Szerettem ott lenni veled és reményt adni. És szerettelek szeretni. Az egyik legfontosabb ember vagy az életemben. Nem…

Petra engedte a könnyeit megindulni.

- Nem megy… - kezdte. – Nem… Egyszerűen nem tudom elmondani, hogy mit érzek irántad. Nem tudom emberi nyelvre lefordítani. Csak körülírni. De azt is csak a felszín. Nem tudom megfogalmazni. Egyszerűen csak…mindig úgy indultam a munkába, hogy alig vártam, hogy végre találkozzak és beszéljek veled. És ez új értelmet adott az életemnek. Nem tudom, megmondani, hogy miért szeretlek. Egyszerűen csak ez a helyzet. Ezt érzem. És ez engem boldoggá tesz.

Valentina megvető tekintete ekkor hirtelen megváltozott. Egy kicsit megremegett az arca és Petra előtt változott át egy empatikus, szelíd emberré, aki szinte bocsánatkérően, ijedten nézett vele szemben.

            - Én megértelek – mondta lágyan. – Én igen, ő nem.

            A doktornő ledöbbent. Egy teljesen más arcot látott maga előtt. Valakit, aki nyomokban sem emlékeztette Valentinára. A lány pedig sietve elrakta a fegyvert a kabátja zsebébe. Egy pillanatra be is hunyta a szemét, majd kinyitotta.

            - Én nem ő vagyok – súgta. – Sajnálom, Petra. Nem tudtam megakadályozni, hogy idejöjjön. Félúton voltam Kőszeg felé, amikor jött a filmszakadás. És ő megint átvette az irányítást. Éreztem, hogy hozzád megy.

            Petra kezdte összerakni a képet. Ám azért óvatos volt. Valentina mesterien tudja manipulálni az embereket és kiváló színész. Persze most túlságosan is hiteles volt. Talán tényleg az történt, ami már várható volt. Valentina tudata meghasadt és egy másik, a valódinál sokkal különbözőbb személyiség született meg a fejében.

            - Ki vagy te? – kérdezte.

            A másik személyiség néhány másodpercig csak bámult a szemébe. Aztán a dohányzóasztalon álló teáskancsóra és bögrére pillantott. Utána vissza a doktornő szemébe. Látszólag nehezére esett beszélni erről.

            - Ketteske – felelte egy kicsit bizonytalanul Valentina. – A másik személyisége. De én szentül hiszem, sőt tudom, hogy én vagyok az igazi. Nekem kell annak lenni. Hisz ugyanúgy emlékszem mindenre. Sőt…nem is tudom. De érzem, hogy én vagyok az.

            - Értem – bólintott Petra.

            Hosszan nézett a lány szemébe. Elemezte. A tökéletes ellentét. A pszichopata tömeggyilkos, az abszolút gonosz mellett megjelent az abszolút jó. Az empata. Ki kell deríteni róla mindent. Óvatosan. Túlságosan törékenynek érezte.

            - Tud rólad? – kérdezte lágyan a doktornő.

            - Ki? – kérdezett vissza Ketteske.

            - Valentina. Vagyis…Egyeske.

            - Nem. Még nem. De hamarosan megtudja, hogy ki vagyok.

            Ketteske tekintete dacos, bátor lett.

            - Megtudja – ismételte. – Gondoskodok róla.

            - Mi a terved? – kérdezte Petra.

            - Megállítom.

            - Hogyan?

            - Még nem tudom. De megteszem.

            Petra közelebb ült a lányhoz, aki egy halvány mosollyal jelezte, hogy örül a közelségének. A doktornő mélyen belenézett azokba a szelíd, jámbor kék szemekbe, melyből mintha egy angyal nézett volna rá.

            - Mióta? – kérdezte Petra.

            - Mióta vagyok? – kérdezett vissza Ketteske.

            - Igen. Mikor ébredtél fel?

            - Talán akkor, amikor Valentina…vagyis Egyeske megtudta, hogy Nóri az unokanővére.

            - Tudja? Ki mondta el neki?

            - Az anyánk…anya. Azt is tudja, hogy te tudtál róla. Azt is tudatni akarta veled ma éjjel. Csak most jöttem én.

            - Szóval, azután ébredtél fel az ő elméjében, amikor megtudta az igazat?

            - Úgy emlékszem. Végül is…ellenségek Nórival. És most szembesült azzal, hogy unokatestvérek.

            - Ő mit szólt hozzá?

            - Összezavarodott. A harag és szeretet érzése teljesen összekavarodott benne.

            - Ez érthető is.

            - Akkor jöhettem én.

            Ketteske közelebb hajolt Petrához és látszólag valami nagyon fontosat készült elmondani, de nagyon lassan szedte össze a bátorságát.

            - Én nem lehetek egy véletlen – kezdte kétségbeesve. – Én nem lehetek egy betegség tünete. Én egy ember vagyok. Vagy szerinted én csak egy rövidzárlat volnék? Egy…egy tünet? Kérlek, mond el. Kérlek, Petra.

            Petra gyönyörködött ebben a szelíd tekintetben. Ketteske pont olyan volt, mint amilyen Valentináról álmodozott. Ilyennek képzelte el a már meggyógyult, kiegyensúlyozott, az új életre készen álló Valentinát. Pontosan ilyennek.

            - Nem vagy tünet – súgta Petra. – Te mindvégig ott voltál az elméjében. Ha nem is közvetlenül, de néha láttalak. A ritkán kedves mosolyában, az őszinte könnyeiben, a váratlanul felbukkanó emberségében. Azok voltak a te szívhangjaid.

            Ketteskének ennyi kellett. Patakokban folytak a könnyei.

            - Szóval, akkor ember vagyok? – kérdezte rebegve. – Ember?

            - Igen – bólintott Petra. – Méghozzá egy jó ember. Akinek egy fontos küldetése van.

            A lányból azonnal kitört a sírás. Petra pedig gyengéden magához ölelte. Ettől pedig újra megjelent az élet a szemeiben. Újra fény és csillogás gyúlt benne. Itt van vele egy ember újra, akit mindig is szeretett. És olyan a lelke, mint amilyenről mindig is álmodott. Egy szelíd, emberséges Valentina.

            - Tudod… - súgta Petra. - Ennél szebb ajándékot el sem tudtam volna képzelni.

            - Hogy érted? – kérdezte Ketteske.

            - Ilyennek képzeltem el a meggyógyult Valentinát. És itt vagy te, akiről hittem, hogy él benne. De ez a te győzelmed, nem az enyém. És ez így a legszebb.

            - Nem vagyok győztes.

            - Dehogynem. Az vagy. Eddig csak egy halvány fény voltál, de most már maga az újrakezdés első napsugara.

            Ketteske belenézett Petra szemébe. Látszólag megerősítésre várt a doktornő tekintetéből és amikor látta, hogy az komolyan beszélt, szelíd mosoly jelent meg az arcán. A doktornő pedig adott puszit a homlokára.

            - Győztes vagy – súgta. – És egy kincs.

            Ketteske egy darabig úgy kapaszkodott Petrába, mintha a pokol nyílt volna meg alattuk és most démonok markolnának feléjük. Reszketett, de végül megnyugodott. Teljesen. A szelíden csillogó szemeivel belenézett a doktornő gyógyító szemeibe.

            - Mennem kell – súgta. – Érzem, hogy vissza akar jönni.

            - Maradj – kérte lágyan Petra. – Maradj és segítek mindkettőtöknek.

            - Nem lehet. Nem akarom, hogy bántson téged.

            - Nem félek tőle.

            - De én igen. Féltelek. Azonban, ha most elindulok, akkor át tudom verni. Azt fogja hinni, hogy csak álmodozott. Eddig kétszer sikerült így átvernem. Nem fog ide visszajönni, mert Nórira fog koncentrálni.

            Petra nem akarta elengedni a lányt, ám belátta, hogy ezzel kell őt segítenie a küldetésben. Ketteske szemeiben látta a céltudatosságot. Meg akarja menteni az embereket. Új életre vágyik. Neki pedig el kell őt engednie.

            - Azért még meglátogatsz? – kérdezte a doktornő.

            Ketteske elmosolyodott.

            - Idővel eljövök hozzád – súgta. – Iszunk egy jó kávét. Én hozom majd. Beszélgetünk. Sétálunk egy jót. Azok lesznek az új korszakom első napjai.

            - Már nagyon várom – súgta Petra. - Egy dolgot azonban ne felejts el. Nem elpusztítanod kell magadban a gonoszt, hanem meggyógyítani. Meg kell gyógyítanod Egyeskét, hogy aztán a lelketek egyesüljön.

            - Megpróbálom – ígérte meg a lány.

Nem sokkal később odakint álltak az éjszakai hóesésben. Valentina szorosan magához ölelte Petrát.

            - Köszönöm a békét – súgta Ketteske Petra fülébe, mint egykor régen.

            A doktornő örömkönnyekkel, szóhoz sem jutva figyelte, amint a páciense, a húgaként szeretett Valentina szelíd mosollyal egy szívecskét rajzol a levegőbe, majd beszáll a fekete sportkocsiba és elindul azon a sötét úton.

            - Köszönöm, hogy segíthettem – súgta Petra. – Várlak vissza.

Nagyprónay János

VALENTINA ÉS PETRA

2025.március 20-21.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – NÓRI ESETE A GONOSSZAL (regény)

Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

(azt hiszem 2037 februárja volt,

még a Nővérem és a Róka előtt)

            A fekete egyenruhát viselő dezertőrök bakancsai alatt ropog a hó. Az erdőben keresnek. Körbe-körbe forgolódnak, én pedig alig pár méternyire állok tőlük egy fa mögé rejtőzve. A távcsöves puskámat szorongatom és még levegőt is alig merek venni. Adják már fel! Vagy keressenek máshol! Ketten vannak. Két férfi. Van egy harmadik is, aki a behavazott út mentén ül abban páncélozott terepjáróban.

            - Pedig értékes túsz lehetett volna – morogja az egyik nem messze tőlem.

            - Ugyan már – vágja rá az egyik. – Nem láttad? Egy gyerek. Körülbelül tíz éves lehet.

            - Egyre kevesebb kadét van. Milliókat fizettek volna érte a legközelebbi helyőrségen.

            Behunyom a szemem. Reszketek a félelemtől. Nem kéne már. Lassan már két éve bujkálok a romos, elpusztított országban. Idén novemberben leszek tizenkettő – persze, ha megérem. És akkor lesz két éve, hogy az ezekhez hasonló katonák megölték a szüleimet. A születésnapomon. Nem, Angéla! Ne gondolj a múltra! Ne! Itt vagy a jelenben és dolgod van! Figyelj erre a két szörnyetegre!

            - Fiúk! – kiáltja valaki túl más tőlem balra.

            Azonnal kinyitom a szemem. Nagyon közelről jött a hang. Szépen lassan balra fordítom a fejem. Senkit sem látok. Túl nagy lett a csend. A hó sem ropog a bakancsoktól. Észrevettek. A szívem egyre hevesebben ver.

            - Te ott! – harsan fel az egyik férfi. – Azonnal gyere elő a fa mögül feltartott kézzel!

            Sírni akarok. Mindjárt összerogyok. Az előttem sorakozó sűrű fák felé nézek. Esélytelen. Esélytelen vagyok.

            - Háromig számolunk! – kiáltja egy másik.

            Ekkor elvesztem az eszem és rohanni kezdek előre. Nem tudok felgyorsulni a majdnem a térdemig érő hóban. Lövéseket hallok. Szlalomozni kezdek a fák között. A katonák tüzet nyitnak rám. Szaladok amennyire csak bírok. Az egyik fa mögött elhaladva hallom, amint három lövedék is belecsapódik. Megbotlok valamiben és egy bokor takarásába zuhanok. A bokor ágai megremegnek a lövedékektől. Kúszni kezdek a hóban. A bakancsok alatt ropog a hó. Ők is futnak.

            Az oldalamra dőlök. A puskámat a bokor felé szegezem. Gyerünk, Angéla! Egy. Kettő. Három. Meghúzom a ravaszt. Aztán még egyszer. Nem habozok, harmadszor is lövök. Távolodnak a hangok.

            - Fedezékbe! – üvölti az egyik.

            - Gránátot! – kiáltja egy másik. - Gyerünk!

            - Készüljetek! – hallom a harmadik férfi hangját.

            Ezt hallva azonnal kúszni kezdek előre. Látok egy szélestörzsű fát. El kell jutnom odáig. Kattanást hallok. Egy kicsit mintha csilingelt volna. Ez az lesz. Gránát. Felpattanok és egy kicsit előrehajolva szaladni kezdek a fa irányába. Két lövést adnak felém. Az egyik lövedék felszakítja a kabátomat vállánál. Bevetődök a fa mögé. Valami huppan a hóban. Behunyom a szemem. Befogom a fülemet, ám így is hallom a hatalmas robbanást. Mintha lavina zúdulna rám, akkora hótömeg repül a menedékem felé.

            Nem gondolkozom, szaladni kezdek előre. Zihálok. Fogytán az erőm, sikoltani akarok, de futok az életemért. Az értelmetlen életemért. Végül megcsúszom és arccal a hóban elterülök. Felemelem a fejem. Zihálok. Nem hallok semmit. Síri csend van. Nem hallom a ropogásokat. Nem hallok senkit.

            Az egyik bokor mögé csúszok. Az ágak közötti résen keresztül figyelek. Nem látok jönni senkit. Tőlem balra fordulok. Leseprem a havat a távcsőről. Belenézek. Nem látok senkit. Középen azonban igen. A három, fekete egyenruhát, fekete sisakot viselő katona lassan, dühösen vitatkozva egymással sétál vissza az út felé. Figyelem őket egészen addig, míg el nem tűnnek.

*

            Óvatosan kinyitom a faház ajtaját. Egy órán keresztül figyeltem a bokrok mögött rejtőzve. Senki sem lakhat itt. A padlón törmelékek, papírfecnik, rongyok. Iszonyú hideg van bent is. Az előszobából balra nyílik egy ajtó egy fürdőszobára. Üres, koszos kád, a csap darabokban hever a földön, akárcsak a vécékagyló. Belépek a nappaliba. A nappali egyben van a konyhával. Egy kanapé a kandallóval szemben. Szemügyre veszem mindkettőt. Menni fog. Mindjárt felfűtöm a szobát.

            A konyhában nem találok semmit. Nem is vártam. Megállok az elektromos főzőlap előtt. Milyen jó lenne, ha működne. Megnyomom a gombot. Hihetetlen. Bekapcsol. Hogy mi? Hogyan?

            - Te jó ég – súgom magam elé hitetlenkedve.

            Kikapcsolom. Majd vissza. Működik. Megint lekapcsolom. Ezt nem hiszel. Ez egy álom lehet csak. Eszembe jut valami. A nappali villanykapcsolójához lépek. Felkapcsolom a lámpát. Ez is működik. A konyharész végében, az ablaknál látok egy nagy fehér, hasábalakú műszert. Töltő. Ilyenekkel töltik a katonák a terepjáróikat. A kis kijelzője akkor kapcsolódhatott fel, amikor beindult a főzőlap. Harmincnégy százalékon áll. Nem tudom, meddig jó, de nem habozok.

            Lekapcsolom a lámpát. Behordom a tornácon sorakozó tűzifákat. Begyújtom a kandallót. Négy fadeszkával bedeszkázom gyorsan a bejárati ajtót, egy kis asztalkát is odatolok. A fürdőszoba kicsi ablakán legfeljebb egy kisebb kutyus tudna csak bemászni, úgyhogy azt hagyom.

 A táskámból kiveszek két gulyásleves konzervet, meg a kicsi fazekamat. Felbontom a konzerveket és beleöntöm a tartalmukat a fazékba. Ráteszem a főzőlapra. El sem hiszem, hogy ez velem megtörténik. Már nem is emlékszem, hogy mikor használtam ilyet utoljára. Talán másfél éve lehetett.

Nemsokkal később már kandalló előtt ülök a kanapén, egy kis asztalka előttem, rajta a fazék gulyásleves. Szépen, lassan eszem. Közben azon gondolkozom, meddig maradjak itt. Túl sokáig nem biztonságos. Talán csak két napot. Még van három konzervem. Két sólet, meg egy zöldborsófőzelék.

Odakint leszáll az éj, én pedig benyúlok a táskámba és a távoli faluból szerzett könyvek közül kiválasztok egyet. Most nem regényt, hanem egy útikönyvet Japánról. Lenyűgöz. Mennyire szép hely. Ám nem is tájak tetszenek a legjobban, hanem Tokió utcái. Egy idő után csak a képeket nézem és próbálom odaképzelni magam az emberek közé. Ott akarok lenni. Beszélni akarok velük. Igaz, nem értenék mit mondok. De jólesne sírni egy jót. Talán lennének valakik, akik átölelnének. Mint anya és apa.

Nem! Ne gondolj rájuk, Angéla! Nem! De megállíthatatlanul bevillan egy emlék. Anyával állok sorban a mozi jegypénztárjánál. Figyelem a vidám tömeget. Érzem a popcorn illatát. Anya hosszú fekete ballonkabátban áll mellettem. Fogom a kezét. Egy vicces mesét fogunk megnézni.

Nem, Angéla! Japán! Elképzelem magam Tokió utcáján. Ott állok a tömegben. Egy velem egykorú japán lány felém fordul. Mosolyogva lép oda hozzám. Mond valamit, de nem értem. Aztán egyszercsak átölel. Angyali hangon súg valamit a fülembe, én pedig elsírom magam. Mindenki megáll körülöttünk. Biztatóan, erőt sugározva néznek a szemembe. Nem mondanak semmit, de úgy érzem, azt akarják, hogy ne adjam fel. A japán lány a szemembe néz. Mosolyog.

- Hamarosan felszabadulsz – súgja. – Hamarosan minden jobbra fordul.

            Egy férfi hangját hallom valahonnan: - Így van.

            Odafordulok és egy harcos szamurájt látok, nagy sisakban. Ott áll az utcán. Büszkén mosolyog.

            - Harcos vagy, Angéla – mondja és biccent felém.

            Felébredek. Elaludtam a könyvvel a kezemben. Leteszem az asztalra. Óvatosan. Angyali erő árad belőle.

Előveszem a takarómat. Rakok még fát a tűzre. A bedeszkázott ablak apró résein át kinézek a sötét éjszakába. Visszafekszem a kanapéra. Betakarózom. Figyelem a tüzet. A Japánban játszódó álmomra gondolok. Olyan szép, de sajnos rövid álom volt. Harcos volnék? Nem. Csak szerencsésem megúsztam idáig.

*

            Két nő és egy férfi. Felakasztva lógnak a falu főterén. Már vagy hónapja itt lehetnek. Ott állok előttük. Vajon mi lehetett a bűnük? Nem értem. Persze, nagyon sok mindent nem értek ebben a világban. Ahogy azt sem tudom, hogy ez a világégés, ami elpusztított mindent, miért is történt. Anya és apa óvott engem attól, hogy a híreket nézzem.

            Előveszem a késem. Nem sokkal később elásom a holtakat egy szép ház hátsó kertjében. Megállok a sírjuk felett.

            - Nem tudom, kik voltatok – súgom nekik. – Nem tudom, mit követtetek el. De én nem haragszom rátok. Biztosan a barátaim lettetek volna. Remélem a fényben jártok most. Már ha van ilyen egyáltalán.

            Biccentek, aztán folytatom az utamat.

*

            Lassan, óvatosan kinyitom a csomagtartót. Az elhagyatott, fekete katonai terepjárónál állok és kikerekednek a szemeim. Ha jól számolom, hat konzervet találok, plusz négy csomag áfonyás kukoricamálét. Azonnal bepakolom a konzerveket a táskámba, az édességeket pedig egyiket a másik után befalom. Valami csillog még ott a csomagtartó túlsó végében. Egy félliteres üdítő. Kóla. Azonnal kiveszem onnan és kibontom. Mintha a régi világból kapnék vissza valamit. Behunyom a szemem. Majd rettegve a szép emlékektől, azonnal kinyitom. Az üdítőre nézek. Az egészet megiszom. Kezdek jobban lenni.

            Kinyitom a terepjáró ajtaját, beülök a volán mögé. Rosszat sejtek. Körülnézek az üres szellemfalu utcáján. Aztán kinyitom a kesztyűtartót. Egy pisztoly. Remek. Meg is van töltve. Két tárat is találok.

            A járdán haladok előre, készen állva, hogy valamelyik házba bemeneküljek. Végül egy újabb kis téren találom magam, ahol egy templom romjai mellett haladok el. A szürke égbolt felé fordulok, aztán érzem, hogy megremeg alattam a talaj. Megfordulok és látok egy nagy fekete terepjárót befordulni a sarkon. Hosszú lövegtornya van. Azonnal a törmelékek közé vetem magam.

            A jármű nagy erővel halad felém. Óvatosan kipillantok a törmelékek mögül. A terepjáró hirtelen lefékez a következő sarkon. A lövegtornya innen nézve jobbra fordul az utca irányába. Az oldalsó ajtó kinyílik és egy férfi és egy nő pattan ki belőle fekete egyenruhában és fekete sisakban. Körülnéznek, majd elkezdenek felém szaladni. Szerencsére a törmelékek kupaca magasan van, ezért egy kicsit előrehajolva, de nagyjából fedetten tudok szaladni. Ekkor egy hatalmas robbanást hallok. A földre vetem magam. Lángoló tárgyak repülnek el felettem. Néhány percig mozdulni sem merek. Aztán szépen lassan felállok és kisandítok az útra. A terepjáró lángokban áll. Mi történt? A két katona holtan fekszik a templom romjainál. Ismét remeg alattam a talaj. Egy tank hajt ki az utcából és nekicsattanva odébb löki a lángoló terepjárót. Az úton megáll. Elrejtőzöm egy autóroncs mögé. A toronyból egy zöld egyenruhát és fekete barettsapkát viselő nő emelkedik fel. A roncsot és a két halott katonát nézi. Utána felém fordul. Meglát.

            Szaladni kezdek.

            - Gyere vissza! – kiáltja. – Gyere vissza! Nem fogunk bántani!

            Nem hiszek neki, csak szaladok, ahogyan a lábam bírja. Befordulok a sarkon. Azt várom, hogy lőjenek, de nem lőnek.

            - Kislány! – kiáltja a nő. – Gyere vissza! Segíteni akarunk!

            Beszaladok az egyik házba és becsapom magam mögött az ajtót. Zihálok. Mi van, ha mégis segíteni akartak? Nem, Angéla! Nem bízunk senkiben. Pláne abban nem, akinél fegyver van. Aki pedig tankból üvölti nekünk, hogy csak segíteni akar, annak meg aztán végképp. Nem. Soha. És kész.

            Este egy biztonságosnak vélt kis házban szállok meg. Bedeszkázok minden ablakot, tüzet rakok, majd vacsora után betakarózva elfekszem a kanapén. Egy kicsit olvasok. Most egy fantasy könyvet, melynek egy hosszú szőke hajú, jószívű boszorkánynő a főhőse. Szőke, mint én. A történet is nagyon izgalmas. Mégis fáradt vagyok és elalszom.

            Hatalmas csattanásra ébredek. Üvegek törnek össze. Azonnal felülök és a párna alól előveszem a pisztolyomat. Az előtér felé célzok. Reszketek. Valami gurulni kezd a bejárati ajtó felől. Jaj, ne! Ledobom magamról a takarót, felkapom a táskámat és a kanapé mögé rejtőzöm. Valami durran egyet és fehér füst lengi be a nappalit. A füst csípi a szemem, alig kapok levegőt. A kabátomért nyúlok.

            Valaki tüzet nyit a bejárati ajtó felől. Folyamatosan lő. Én szédelegve, de felkapom a kabátomat. Hirtelen csend. Bakancsok koppannak. Többen lehetnek. A hang irányába lövök hármat, aztán a szomszédos szobába szaladok a táskámmal a kezemben. Gyorsan felkapom a hátamra. Belelövök néhányat a bedeszkázott ablakba. Az előtér felől ismét tüzet nyitnak a nappali irányába.

            Elkezdem üvöltve, sírva ütni a deszkákat. Beléjük is rúgok néhányat. Kettő azonnal meg is törik. Leszedem őket. Újabb durranást hallok és a füst villámgyorsan betelíti a szobát. Többször is rálövök a deszkákra. Utána sikoltozva próbálom kiszedni őket. Alig kapok levegőt. A füst marja a szemem, egyre jobban megindulnak a könnyeim. Végül elteszem a pisztolyomat és táskámhoz kötött puskámat veszem elő. Háromszor lövök és a deszkák közül néhány azonnal darabokra hullva repked szanaszét, valamint az ablakok üvegei kitörnek. Ezt biztosan hallották. Tudják, hol akarok kimenekülni. De én nem gondolkodok. Kinyitom az ablakot és kivetődök rajta.

            A hóban kötök ki. Valahonnan fény árad. Nem törődök vele. A sűrű sötétség felé szaladok. Nekiütközök a hátsó kert kerítésének. Gyorsan felkapaszkodom rá, szerencsére nincsenek fémtüskék a tetején. Visszafordulok és látom egy jármű fényszóróit a ház előtt. Egy katonai terepjáró.

            - Éjjellátót! – kiáltja valaki. – Tegyetek fel éjjellátót!

            - Látom! – harsogja egy másik. – Ott van tizenkét óránál!

            Golyók záporoznak felém. Szaladni kezdek a sötétben az aszfaltúton. Nem látok semmit. Semmit. Csak a sűrű sötétséget. Folyamatosan lőnek rám. Jobbra fordulok. Végül megbotlok, felsikoltok és bezuhanok valahová. Egy árokba szerintem. Éppen fel akarok pattanni, amikor valamelyik katona elkiáltja magát.

            - Eltűnt!

            - A másik irányba ment? – kérdi a másik.

            Egy nő hangját is hallom: - Ez csak egy gyerek volt! Nem az ellenállók közé tartozik!

            - Akkor is elkapjuk! – rivall rá az egyik férfi. – Gyerünk! Délnyugati irányba mehetett!

            - Éppen az ellenkező irányban láttam szaladni!

            - Én meg őrmester vagyok, te meg csak egy tizedes és azt mondom, hogy a főút felé mehetett!

            - Értem.

            Látniuk kellett volna. De nem láttak meg. Nyilván takarásban lehettem, vagy nem is tudom. Ez az egyetlen esélyem. Távolodnak a bakancsok koppanásai. Várok. Dermesztő hideg van. Ki kell tartanom.

            Néhány perc múlva felpattanok és szaladni kezdek előre. Az erdőben végül tüzet rakok. Nem érdekel, hogy ez ismét lebuktathat. Ha nem teszem meg, akkor biztosan megfagyok ma éjjel. A tábortűz nagy lángokkal ég. Én pedig magamra terítem az egyetlen, utolsó pokrócomat. Figyelem a lángot.

            Sokkos állapotban vagyok annak ellenére, hogy nem egy ilyen borzalmas éjszakát átéltem már. Figyelem a lángot és engedem, hogy a múltamból záporozzanak az emlékek. Séta anyával a Margitszigeten, miközben a napfény telíti be a mosolyunkat. Apa főzés közben folyamatosan viccelődik. A barátaim, akikkel biciklizni megyünk. Grillezünk hátsó kertben nyáron és ott vannak az unokatestvéreim, a nagyszüleim, és a nagybátyám, Vince, aki folyton megnevettet. Könnyezni kezdek az emlékektől. Ezek mintha nem is velem történtek volna meg. Mintha csak hazudna az agyam, mert meg akar nyugtatni. Nem tudom. Pedig tisztán emlékszem rájuk. Ez a múltam. A szép emlékek.

            Amint egy kicsit melegebb lesz körülöttem, leülök egy kőre. Egy pillanatra behunyom a szemem. Látok bevillanni néhány képet. Egy plüssrókát, ami felém mosolyog és egy fekete hajú katonanőt, fekete egyenruhában, nekem háttal. Valami azt súgja, hogy ők fognak majd megmenteni. Mintha anya mondaná, vagy mintha az a japán lány súgná a fülembe abból az álomból, aki még most is ölelne. Nem hiszek el semmit. A gondolataim hamar egy sötét jövőkép felé sodornak és a biztató képek eltűnnek örökre.

*

            Lehajtott fejjel, a sorsomba már végleg beletörődve, örökre a szakadékba zuhanva lépdelek az üres, romos, elhagyatott lakótelep utcáján. Biztos célpont vagyok minden rejtőzködő szörnyetegnek, akik lesből figyelhetnek. Nem érdekel. Járok az úton és élek hiába. Hagyom, hogy a sors a reménytelenségben tartson. Néha fellobban bennem egy halvány bizakodás, de a hózápor, a vihar és a körülöttem sorakozó romok és a pusztulás látványa végleg elmorzsolja bennem.

            Felnézek. Előre a jövőmbe. A sötétszürke égbolt alatt járok. Megyek előre. Mindegy, mi vár rám.

De valamit érzek…

Valakinek a szenvedő lelkét a közelben, aki nemsokára eljön értem…

            Várok rád, akárki is vagy…

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA – SÖTÉT EMLÉKEK

2025.március 15-16.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – A KIS ANGÉLA (regény)

Nagyprónay János – A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI (novellasorozat)

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/25.rész

Lélektani hadviselés

            Egy újabb füstbomba robban, ami azonnal eloszlik az előzővel együtt. A robotkutya támadásra készen figyel minket, a mennyezetet átütő gépkar mozdulatlan, de szinte biztos, hogy harcirobot tulajdonosa a hőérzékelőjével figyel minket. Teljesen reménytelen helyzet, amit nem kicsit beárnyékol Olivér kárörvendő hangja.

            - Be kell vallanom, csodállak titeket – közli derűsen. – Nem adtátok fel legutóbb, ott Borsod megyében sem. A végtelenségig képesek vagytok küzdeni és kitartotok egymás mellett. Szerintem egyetlen ilyen katona sincsen ebben az országban, mint amilyenek ti vagytok. De talán volt egy. Vince. Igaz, Angéla?

            Ökölbe szorulnak a kezeim. Niki hátrafordul és vet felém egy megnyugtató pillantást. Nem szabad felülni ennek a provokációnak. Nem. Olivér mestere a lélektani hadviselésnek. Ő ehhez ért a legjobban és nem a műszaki zsonglőrködéshez.

            - A nagybátyád igazi hős volt – folytatja ez a szörnyeteg. – Te is pont olyan vagy. Olyan szomorú, hogy már nem él. Szerinted, ha mellé álltál volna, akkor most élne? Igen, tudom, fel kellett volna áldoznod Nikolettát és azt a Csenge nevű bajtársadat is. Nem gondoltál erre? Nem játszadoztál el a gondolattal, hogy esetleg, mi lett volna, ha…?

            - Nem! – vágom rá határozottan. – Soha! Én nem vagyok olyan szörnyeteg, mint te!

            - Ugyan már. Csak a törvények tartanak távol téged a sötét énedtől. Ahogy mindenki mást. Ez egy ilyen világ. Hidd el, amint hátat fordítasz a törvényeknek és vállalod az üldöztetés izgalmát, azonnal előkerül a valódi éned. Akkor derül ki, hogy ki is vagy valójában. Felteszem, még belegondolni sem mersz, mire lennél képes, ugye?

            - Ugyanilyen ember volnék!

            - Te is tudod, hogy ez a hazugság.

            Niki int, hogy fejezzem be, majd a robotkutya felé fordul, ahonnan elvileg jön Olivér hangja.

            - Most akkor foglyunk vagyunk, vagy szórakozol? – kérdi.

            - Nikit például sokszor nem érdekelték a törvények – folytatja Olivér a gúnyos, kárörvendő hangján. – Minden szabályt megszegve afféle maffiakirálynőként viselkedett ott a veszprémi négyes szektorban. De ezt te is láthattad, Angéla. Megismerted akkor azt a kegyetlen tömeggyilkost. Akit szerinted megmentettél. Vagyis, bocsánat. Megmentetted a lelkét, ahogyan te fogalmaztál.

            Látom, hogy Niki arcán megjelenik az a félelmetes mosolya.

            - Olivér – kezdi. – Tudtad, hogy te amúgy egy gyáva alak vagy?

            - Sokszor mondták, igen – feleli az büszkén.

            - Nem bánt téged a dolog? Hogy egyszer sem volt benned annyi, hogy szemtől szemben, egyenlő feltételekkel megküzdj valakivel? Mindig rejtőzködsz. Legfeljebb csak egy bombával a kezedben vagy olyan magabiztos. Szinte biztos vagyok benne, hogy valami gazdag, befolyásos szülök gyermeke lehettél, akit még a széltől is óvtak. De aztán történt valami. Nem kaptad meg azt a sportkocsit a szülinapodra, amire vágytál. És ezt a mai napig nem tudtad feldolgozni.

            - Ennél jobb a humorod, Niki. Szedd össze magad.

            - Át akarod verni az ellenállókat. Tisztában vagy vele, hogy egész hadseregnek üzentél hadat?

            - Nem üzentem én hadat. Csak kihasználom a bizalmukat. Ennyi. Ebben a korszakban nincsenek jók, Niki. Az állami hadsereg és az ellenállók egyformán gonoszak. Aki pedig ellenük van, az a jó. Szóval, ha valaki itt valóban egy hős, az én vagyok. Nem pedig ti. Ti csak kitartotok egy olyan hatalom mellett, amely örömmel, büszkén vette ki a részét ebben a sötét korszakban. Szóval, azt is mondhatnám, hogy a szörnyetegek valójában ti vagytok. Elnézést, mondom is: szörnyetegek vagytok!

            Niki mosolya töretlen marad.

            - És bizony jobb, ha feladod – mondja. – Mert nem a legjobb életbiztosítás, ha szörnyetegekkel veszed fel a harcot, Olivér.

            Erre a srác felnevet.

            - Ez sem humoros – nyugtázza Olivér. – De tetszett. Kimondottan tetszett.

            - Jobb, ha még most elmenekülsz – tanácsolja a Nővérem.

            - Nem. Most nektek kell beletörődnötök. Mint a legutóbb is.

*

             A lángok még nem aludtak el a pláza folyosóján, de már kezdenek alábbhagyni. Feltartott kézzel haladunk a robotkutya és harcirobot között. Az előbbi mellettem lépdel. Szerencsére Olivér már nem beszél hozzánk. A helyzetünk reménytelen. És nem tudom, miért, de eszembe jut egy emlék.

            Az iskolában ülök, azt hiszem nyolcéves lehetek és a kintről beszűrődő napfény telíti be a füzetemet. Nem figyelek az órán, csak a gondolataimba mélyedek. Felnézek a környezetismeret órát tartó a fiatal tanárnő, Mónika néni és a tábla felett sorakozó költők és írók bekeretezett portréképeire. József Attilát nézem egy darabig és azon gondolkozom, hogy vajon mennyire örülne, ha tudná, hogy az iskolát is róla nevezték el. Aztán Radnóti Miklós szomorú tekintetét figyelem, majd a mosolygós a Móricz Zsigmondot. Utána visszanézek József Attilára. Szentül megfogadom, hogy az én portrém is ott lesz az iskolákban. Nem azért, mert egocentrikus volnék, vagy nárcisztikus, vagy nem is tudom, hanem mert olyan megtisztelő volna ott lenni ezek között a nagy emberek között. Nem sokkal később megfordítom a vonalas füzetemet és az utolsó lapra egy verset kezdek írni. Már nem tudnék belőle idézni, de arra jól emlékszem, hogy arról szól, hogy ezek közé a nagyok közé akarok kerülni. Nemsokkal később Mónika néni a szünetben utánam szalad. Megállok. Eleinte nem mond semmit, csak mosolyogva néz azokkal a jóindulattól csillogó kék szemeivel.

            - Közéjük fogsz tartozni, Angéla – súgja bizalmasan, hogy más ne hallja.

            - Nem értem, Mónika néni – játszom az ártatlant.

            - Te nem figyeltél, de én igen. Láttam, hogy csodaszép verset írsz.

            - Bocsánat. Figyelnem kellett volna.

            - Ez tény. De akkor ez a nagy mű nem születik meg. Ne hagyd abba az írást. Soha. Oké?

            - Oké.

            Azzal biccent egyet és folytatja az útját a tanári felé. Hosszan nézek utána. Azon gondolkozom, hogyha folyton megerősítenek abban, hogy nagy jövő elé nézek, akkor valóban az elé nézek.

            Visszatérek a jelenbe. Mónika néni egy bombázásban halt meg egy évvel a beszélgetésünk után, a szüleimet megölték, és most egy kolónia plázáján haladok egy robotkutya mellett, ahol a Nővérem és én fogságba estünk… A jövőm pedig sehol. Semmi. Az, hogy író akartam lenni pontosan olyan álom volt, minthogy a legjobb barátom, Bence űrhajós, szuperhős és a világ legjobb gördeszkása szeretett volna lenni. Aztán a dezertőrök végeztek vele is.

            A robotkutya hirtelen megáll. A harcirobot is. Nikivel értetlenül bámulunk egymásra. Két tompa puffanást hallunk, amit azonnal két durva csattanás követ. Összerezzenek és a robotkutyára nézek. Az előbb még citromsárga fénnyel izzó gépszemei kihunytak és most egy jókora lyuk tátong a hegyes füle alatt. Egy hatalmas csattanással földet ér a harcirobot is, amit aztán a mellettem álló robotkutya követ.

            Súlyos koppanások. Bakancs. Jobbra az egyik ruhaüzletből előlép Aisha. A fekete raszta haja kiengedve, a fekete bőrkabátján olvadó hópelyhek, a fekete szemei elszántan, szigorúan mérik végig a földön heverő gépeket. Utána megindul felénk.

            - Vegyétek vissza tőlük a fegyvereiteket – mondja.

            - Köszi – biccent Niki. – De megoldottuk volna.

            - Dehogy oldottátok volna meg.

            A folyosó végén álló, szilánkosra tört, fotocellás bejárati ajtóra pillantok. Rosszat sejtek. A rókára nézek. Retteg. Niki átadja nekem a fegyveremet, majd kibiztosítja az övét. Kihívóan, mi több, ellenségesen néz farkasszemet Aishával. Pedig megmentett minket. Próbálom megköszönni, de a Nővérem a szavamba vág.

            - Nincs szükségünk a segítségedre – veti oda neki Niki.

            Aisha felém fordul.

            - Elég hálátlan a nővéred – mondja.

            - Rám figyelj! – förmed rá Niki. – Jelentened kellett volna, hogy itt vannak az ellenállók! És hogy Olivér is!

            - És akkor mi lett volna? Semmi! Nem hittek volna nekem.

            - Nem, Aisha, nem. Több tucat ember életét áldoztad fel csak azért, hogy bosszút állhass!

            - Kevesebb is lehetett volna, ha nem hátráltattok.

            Niki meg akarja ütni, de még én sem tudom, hogyan, de elkapom a karját.

            - Ne – súgom.

            A Nővérem vet felém egy pillantást, majd biccent felém és leengedi a karját. Aisha mondani akar valamit, ám három drón repül be szélsebesen a bejárati ajtón. A fekete, denevérszerű, vörös fénnyel izzó gépszemű szörnyek megállíthatatlanul közelednek és a forgótárcsáik pörögni kezdenek.

folyt.köv.

2025.február 10-14.

Budapest

Rajz: AI

Éjfél múlt három perccel.

A tízéves Bíborka szemei hirtelen kinyíltak. Hallgatta az óra kattogását, miközben türelmesen várta, hogy a szobájának árnyai lassan kitisztuljanak előtte. Előbb a könyvespolc jobbra, aztán közvetlenül az mellett a ruhásszekrény. Olyanok voltak mind a ketten, akár a szigorú bölcsek, akik azt súgják neki, hogy ma sem fogja megúszni azt a találkozást. Nincs kiút. Ez a két bútor reggel már úgy mosolyog rá, mintha mi sem történt volna. Gonosz alakok a sötétben, gondolta. Árulók.

A ruhásszekrény eltakarja a mellette álló ajtót. Egy halk nyikorgás jelzi mindig, amint az elkezd befelé nyílni. Utána lassan megjelenik a fehér ajtó széle. Ahogyan most is. Aztán hirtelen megáll. Bíborka rezzenéstelen arccal figyelte az eseményt. A padló megreccsent. Mindig így kezdődik, gondolta magában.

Lopakodik.

Egy sötét sziluett jelent meg a szobában. A szeme vörösen villant egyet, majd lehajtott fejjel közeledett az ágyhoz. Bíborka hallotta a szomszéd szobában alvó szüleit, akik békésen szuszogtak. Semmit sem sejtenek az egészből. Pedig annyi alkalom volt, hogy elmondja nekik. De nem tette.

A lény már ott állt az ágya felett. Bíborka azokra a bogarakra gondolt a kertjük járdáján, melyek a hátukra fordulva kapálóztak kétségbeesve. Olyan volt ő is minden éjjel. Amikor sikoltani sem mert. Ezért egy zsebkendő szélével mindig megfordította őket, aztán mosolyogva figyelte, amint azok megnyugodva folytatják útjukat. Egyszer az egyik a vállára is szállt. Ott volt egy kicsit, majd elrepült. És Bíborka olyankor mindig úgy érezte, hogy megmentett valakit. Ő lett az őrangyal, aki érte sosem jött el.

Kattanás.

A sziluett kiengedte a hosszú, pengeéles karmait Bíborka felett, ám ő csak az ellenkező oldalra fordult és elmosolyodott.

- Hiába próbálkozol - súgta a lénynek. – Mindig ugyanazt csinálod. Idejössz és játszod a félelmetes démont.

Felnézett az ablakára, ahonnan egy eltorzult női arc vicsorgott rá. Az arca sápadt volt, a szemei pedig szürke fénnyel izzottak fel. Minden reggel őt látja a konyhában, ha előbb kel, mint a szülei, este azonban az ablakból figyeli.

- Reggel jobban látlak – vetette oda neki Bíborka. – Miért nem alszol inkább? Megint dobjalak meg a nyuszimmal?

A nő meglepetten hőkölt hátra.

- Nem akarod, mi? – hergelte a lány. – Akkor menj át a szomszédba. A bácsihoz, aki vadász. De vigyázz, mert van puskája.

A nő morgott egyet, majd hirtelen eltűnt az ablakból. Bíborka hallotta a másik lény mozgását az ágyánál, de nem törődött vele. És ettől boldog volt. Nem kelt a védelmére egyetlen angyal sem. Nem volt itt senki, csak ezek az alakok. És ő, aki annak idején egy felszabadult sóhaj után, már elfoglalta az őrangyal szerepét. Behunyta a szemét. Hallotta, amint az a félelmetes árny kisétál a szobájából.

- Csukd be magad után az ajtót – szólt oda neki.

Az ajtó becsukódott és Bíborka, a harcos angyalka mosolyogva aludt el és nagyon szépet álmodott.

Nagyprónay János

BÍBORKA – FÉLELEM NÉLKÜL

2023.június 18-19.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/24.rész

Sakk-matt

            Hamar magamhoz térek, de a szellőzőjárat félhomályában egy rémisztő citromsárga szempár jelenik meg előttem. Gépszemek. A hátamon fekszem és a sisakformájú, páncélozott robotfej a kabátom zsebe felé fordul. A hosszú, fekete gépkarjai kiveszik a kommunikátoromat. Alaposan szemügyre veszi. A mellkasán lévő kijelzőn látom, hogy manuális fokozatba van kapcsolva – ezek szerint egy monitorszobából irányítják. Lehet, hogy onnan, ahová igyekeztünk. Lebuktunk. Remélem, Niki épségben kijut innen. Mivel most nem automata, ezért az egyetlen esélyem, hogy egy óvatlan pillanatban megszököm előle.

            Az egyik hosszú ujjával óvatosan a kommunikátor kijelzőjére bök. A fejét tőle jobbra, a mögöttem lévő irányba fordítja. Eközben oda sem nézve a kezével úgy gyűri össze a kommunikátort, mintha az egy zsebkendő volna. Valahol mellettem ejti le a darabjait. Utána megfogja a csuklómat és maga után kezd vonszolni. Kétségbeesetten a kutatok a fegyverem után, de semmi sincs nálam. Semmi. Még az altatólövedékest is elvette. Mindent. Sikoltani sem tudok, csak reménykedem abban, hogy nem ütközök neki semminek. Mivel a robot nem automata, ezért nem tud ügyelni minden részletre. Most pedig mintha keresne valamit. Valamit veszélyt sejt.

            Végül megállunk. Elenged. A szellőzőjárat félhomályát egy valahonnan mögülem beszűrődő fény töri meg. Hasra fordulok és akkor látom, hogy a gép körbenéz a széles járatban, majd felém fordul. Egy darabig engem figyel, utána pedig a fejét lassan egy a szellőző padlórészén lévő rács felé fordítja. Valamit érzékel. Lejjebb dönti a fejét, valami észrevett. Halvány fény telíti be a robotfejét. Ekkor egy tompa puffanást hallok, valami átszakítja a rácsot és a harcirobot azonnal összeesik. Látom, hogy egy hosszú lyuk tátong a robotfej páncélzatán. Valaki lelőtte.

            - Hugicám! – kiáltja Niki. – Jól vagy?

            - Niki! – kiáltom örömömben. – Igen! Most már jól!

            - Hála az égnek.

            - Hogy találtál meg?

            - Bemértem a kommunikátorodat.

            - Zseni vagy!

            - Tudom. Arrébb tudod lökni a gépet?

            - Igen!

            Páros lábbal megpróbálom odébb tolni a gépet. Elsőre nem sikerül. Felüvöltök és még egyszer megpróbálom. Hátra csusszan annyira, hogy szabadon maradjon a szellőzőrács. Jól van. Akkor mindjárt megvagyok.

            - Vigyázz az útból! – szólok Nikinek.

            Lerúgom a szellőzőrácsot. Óvatosan lehuppanok és büszke mosollyal magamhoz ölelem a Nővéremet.

            Niki ad egy puszit a homlokomra.

            - Mennünk kell – súgja.

*

            Az ilyen szellőzőjáratokat úgy tervezték meg, hogy akár menekülési útvonalakként is funkcionáljanak – mégsem tudunk normálisan kiegyenesedni és nem kicsit elkezdett fájni a derekam. Bár a sisakom nélkül gyorsabban haladok, mégis úgy érzem, hogy sokkal kényelmesebb lenne inkább csúszni.

            A sötétben lekanyarodunk balra.

            - Messze vagyunk? – kérdem halkan.

            - Öt perc és ott vagyunk – feleli Niki.

            - Szerinted a robotot a monitorszobából küldték?

            - Nem valószínű.

            - Miért?

            - Kívülről jött a kommunikátor szerint. A bázisról küldhették, vagy valamelyik kinti őrhelyről.

            - Attól még lehetnek ott őrök? Mármint a monitorszobában.

            - Igen. Úgyhogy a következő kanyarnál le kell lassítanunk és szinte lábujjhegyen kell járnunk.

            - Hát. Kicsit fáradok. Úgyhogy jót fog tenni.

            Ekkor hallunk magunk mögül egy csattanást. Megállunk és visszafordulunk. Szerencsére Niki tudott adni egy új éjjellátó szemüveget, ezért mind a ketten látunk a sötétben. A kanyar felé fordulunk, ahol hirtelen megjelenik egy kisebb fénysugár. Mintha egy zseblámpa fénye volna. Valami leugrott az eggyel felettünk húzódó járatból. Ekkor súlyos lépteket hallunk. Most valami vagy mászik, vagy most egy robotkutya vett minket üldözőbe. Tényleg mintha négy lába volna, olyan ütemben lépked. Aztán hirtelen felgyorsul és szaladni kezd, eközben a forgótárcsa semmivel össze nem téveszthető hangját halljuk. Azonnal szaladni kezdünk. Niki lemarad, hogy fedezzen engem. Ezt nem szeretem. Ez az, amivel nagyon ki tud hozni a sodromból. Neki nincs joga kockáztatni az életét. Igaz, ő meg azt mondja nekem sem. De akkor is! Nekem van igazam!

            Az a valami nagyon gyors. És amint lefordul ő is, még látni fog minket és akkor tüzet nyit és esélyünk sem lesz. Szalad súlyos léptekkel. Hallom, hogy egy rakéta süvít egyet. Hátrapillantok. Szerencsére csak Niki lőtt. A rakéta becsapódik és egy hatalmasat robban. Szerencsére a lökéshullám, valamint a lángok nem érnek el minket. Ám az a valami nem áll meg. Lassít ugyan, de nem áll meg. Innen is látszik, hogy egy gép. Nem fél. Csak óvatos. A küldetésére koncentrál.

            - Mi ez? – kérdem Nikitől.

            - Egy robotkutya – feleli. – Gyerünk! Szaladj!

            - Gyere te is!

            Az első kereszteződésben jobbra vetünk, mire ez a robotkutya befordul. Valamit lő felénk és az végiggurul a szellőző padlóján. Durran egyet és fehér füst lengi be a járatot. Niki válaszul felé gurít egy gránátot, majd int nekem, hogy szaladjak. Még el sem indulunk, amikor a gránát visszagurul. Szerencsére szélsebesen elhalad mellettünk és valahol a távolban robban egyet. Ez visszarúgta.

            Ekkor hallok felettem egy hangot. Mintha mocorogna valami. A füst csípi a szemem, Niki belemarkol a kabátomba és éppen megindulnánk, amikor egy gépkar átüti felettünk a szellőző falát. Az belemarkol Niki kabátjába. Felsikoltok. Megpróbálom kiszabadítani a Nővéremet a gép szorításából.

            Aztán látom a kereszteződés füstös homályában, ahogyan egy dobermannéhoz hasonló gépfej fordul felénk citromsárga gépszemekkel. Olyan, akár egy démon. Minket figyel. Ha most rálövök, viszonozza a tüzet és én meg Niki azt nem éljük túl. Ráadásul itt van felettünk ez a harcirobot. Nem akarnak megölni minket, csak elfogni. A robotkutya sem lő, csak figyel és várja, mikor adjuk fel.

            Niki kibújik a kabátjából és azonnal, védelmezően elém áll. A gépkar odébb hajítja a kabátot. Egyszercsak megreccsen a Nővérem rádiója.

            - Sakk-matt! – örvendezik Olivér. – Itt az idő, hogy feladjátok! Bár meg kell hagyni, remekül szórakoztam!

            A sátáni kacaja visszhangzik a szellőzőjáratban. Én rémültem figyelem a robotkutya ijesztő gépszemeit.

            Sakk-matt.

            Ennyi volt.  

folyt.köv.

2025.január 25-31.

Budapest

Rajz: AI

            1376. január, valahol Buda közelében

            Végváry Előd nemes várának alagsorában egy sötét folyosó futott végig a félhomályba vesző ajtóig. A fali gyertyák fényeiben csillogtak a cellák rácsai, ahol a vár urának ellenségei sínylődtek, mielőtt a valódi ítélőszék elé kerültek volna – már ha kerültek egyáltalán. Azonban most csak egyetlen ember raboskodott ezen a szörnyű helyen és a folyosó végi ajtó is őérte nyílt ki hangosan nyikorogva. Szabolcs, a nemes barna palástot viselő szolgája érkezett fatállal a kezében, melyben ételt vitt a fogolynak.

            A nagy szakállú férfi valahol a folyosó végén állt meg és egy darab megvetéssel és félelemmel vegyes tekintettel bámult a rácsok mögötti sötétségbe. Leguggolt, majd a rácsok között betolta a tálat.

            - Egyél, amíg lehet – morogta.

            Amikor kiegyenesedett, hallott egy csosszanást odabentről. Majd halk lépteket, melyek rövidesen abbamaradtak. Szabolcs jól tudta, hogy ki az a fiatal férfi odabent és ösztönösen hátrált egyet. Jobb a békesség.

Végül a fogoly hirtelen megszólalt: - Mikor jön haza az urad?

- Hamarosan – vágta rá a szolga. – Te pedig oda kerülsz majd, ahová való vagy. A pokolra.

            - Ezt ő mondta neked? – kérdezte halkan, szinte suttogva az alak.

            - Ő bizony.

            - Mindezt az Úr és a királynak nevében?

            - Úgy.

            A fogoly halkan kuncogott. Szabolcs ereiben megfagyott vér attól a hátborzongató kacajtól.

            - Tudom, ki vagy – folytatta az alak a sötétben. – Látom a lelked. Hallom a gondolataid. Nem hibáztatlak. Végváry azt teszi veled, amihez a legjobban ért. Kiemelt a jobbágyok közül és hajlékot nyújtott neked a várában. Mindezt azért, hogy aztán folyton folyvást azzal zsaroljon, hogyha hibázol, visszakerülsz a földjeire. Te pedig bármit megtennél azért, hogy oda többé ne kelljen visszatérned.

            - Honnan veszed ezt? – förmedt rá a szolga.

            - Tudom, Szabolcs. Egy rettegés az életed. Néha azt kívánod, bár sosem tudtad volna meg, milyen is várban élni, mert akkor nem félnél visszakényszerülni oda, ahol mindig is éltél. Igazságtalanul.

            Szabolcs kezei ökölbe szorultak.

            - Mit akarsz ezzel? – sziszegte dühösen.

            Ekkor a sötétből megjelent a mindössze huszonöt esztendős, rövid szőke hajú, jóképű férfi arca. Sejtelmesen elmosolyodott, a rémísztő kék szemeiben pedig megcsillant a téboly. Szabolcs szinte kővé dermedt a félelemtől, úgy érezte mozdulni sem bír. Az a félelmetes tekintet teljesen megbénította. Maga a rettegett Palkovics Levente lovag állt előtte, akiről az a hír járta, hogy boszorkányokkal él együtt a várában. Hogy birtokán démonok és kísértetek dolgoznak, akiket pokolból kéretett magához. És most itt állt előtte annak a várnak az ura és annak félelmetes mosolya ijesztő hirtelenséggel tűnt el és a helyébe már az együttérzésnek, a kedvességnek jelei kerültek.

            - Ne félj tőlem – nyugtatta halkan Levente. – Mindössze együttműködést kérek tőled.

            - Együttműködést? – kérdezett vissza Szabolcs.

            - Bizony. Az én jobbágyaim a váramban élnek. Csakúgy a tőlem menedéket kérő szegények. Az én kapum mindenkinek nyitva áll. A hűségért a legjobbat adom. Nem kell istenként tisztelned, csak engem kell elfogadnod uradnak és nekem kell szolgálnod. Nekem ennyi elég. Cserébe vendégem leszel az összes lakomán és bizony lesz helyed az asztalomnál neked is. Ha pedig bajba kerülsz, én leszek az első, aki a segítségedre siet. A váram összes lakója így él velem. Olyanok vagyunk, mint egy család.

            - Én egészen mást hallottam rólad. „Iszonyat lovagja”.

            - Szeretem ezt a nevet. De nem azt jelenti, amit a Végváryhoz hasonlók összehordanak rólam. Gyűlölnek engem. Mert én más vagyok, mint ők. Mert én hiszek minden emberben. Ahogyan benned is, Szabolcs. Tudom, hogy te jó ember vagy. Tudom, hogy titokban ételt viszel a jobbágyoknak. Nemesebb lélek vagy, mint az urad. Sokkal többet érsz. Engedj ki innen és esküszöm neked, hogy olyan életed lesz, amire eredendően méltó vagy. Csak egy lépés választ el ettől, Szabolcs. Csak egyetlen lépés. Csak egyszer kell bátornak lenned.

            Szabolcs néhány pillanatig komolyan fontolóra vette a dolgot. Magával vinné abba a várba az összes jobbágyot Végváry földjéről. Ezzel megmentené őket ettől a zord téltől is. Ám nem hitt Leventének. Tudta jól, hogy ez az ember remekül tud hízelegni, ám a szavai mögött nincs más, mint maga az ördög.

             Ekkor ismét nyílott az ajtó és a páncélt viselő morcos őrök igyekeztek feléjük a súlyos lépteikkel. A cellához érve félrelökték Szabolcsot, aki a poros kőpadlóra zuhant. Kinyitották a cella ajtaját és kirángatták onnan a fekete szövetruhát viselő Leventét. Az iszonyat lovagjának kék szemei találkoztak az ő barna szemeivel.

            - Nemes lélek vagy – súgta Levente. – Maradj ilyennek.

*

            Levente a padlón kötött ki. Felnézett a vár tágas termében álló hosszú asztalra, melynek végében ülő, harmincegy esztendős, hosszú fekete hajú, rövid szakállú Végváry Előd éppen mosolyogva kortyolt a borába, a mellette ülő felesége ijedten meredt felé a szép szemeivel. Levente jól megnézte a gyönyörű, kék ruhát viselő, hosszú barna hajú nőt. Ezt látva, Előd felpattant és a páncéljától súlyos lépteivel megindult az iszonyat lovagja felé, miközben szikrákat szórt a szeme dühtől.

            Levente felegyenesedett. Az őrök vissza akarták tolni a földre, de Előd intett nekik, hogy hagyják. A vár ura megállt a teljesen higgadt lovaggal szemben.

            - Mondtam neked, hogy ez lesz – kezdte Előd. – Megöltél egy nemest, csakhogy megint megvédj egy boszorkányt.

            - Még nem láttam a feleséged – pillantott a nő felé Levente. – Gyönyörű nő. Hanga a neve, igaz?

            - Ne merészelj ránézni.

            - Akkor minek hoztad ide? Dísznek?

            Ekkor Előd lekevert neki egy pofont. Levente a földre zuhant és hátborzongató nevetésben tört ki. Aztán a gúnyos mosolyával felnézett a vár urára.

            - A húgom nagyobbat üt nálad – mondta. – De azért nem volt rossz.

            Előd intett az őröknek.

            - Ültessétek oda! – mutatott egy székre a kőfalnál.

            Leventével megfordult a világ és máris székben találta magát. A helyzete ellenére a higgadt mosolyával az őt sajnálkozva figyelő Hanga felé fordította fejét.

            - A férjed nem szeret engem – mondta.

            Előd egy újabb pofont kevert le az iszonyat lovagjának.

            - Ez most jólesett – nyugtázta Levente. – Adhatnál a borodból is.

            A nemes megállt felette és kardjáért nyúlt.

            - Itt és most végeznem kéne veled! – förmedt rá.

            Levente kuncogott egyet.

            - De nem fogsz – súgta sejtelmesen. – Mert akkor mi lesz a holnapi ünnepséggel? Ki fog a máglyára kerülni?

            - Ott leszel – vágta rá Előd. – Onnan pedig mész a pokolba!

            - Nem, barátom. Nem. Én holnap reggel már a váramban fogok reggelizni az új szerelmemmel.

            Azzal Hanga felé pillantott, majd vissza dühös Elődre.

            - Ó, Előd – kezdte, miközben gyilkos fény gyúlt a kék szemeiben. – Tudod, mi vagy te? Egy gyenge, gyáva senki. Most is csak a feleséged előtt fitogtatod erődet, mert mást úgysem tudsz felmutatni neki. Se a királynak. Se senkinek. Te beleszülettél a jómódba. Én nem. És jól ismerem ennek a népnek fájdalmát és haragját. Láttam családokat megfagyni a télben. Hallottam a jajveszékelésüket. Aztán jöttem én és megtettem azt, amit ti soha. Felkaroltam és védelmeztem őket. Visszahoztam őket az élők sorába. Mert megérdemlik a méltóságot és a nekik járó boldog életet. Nekem ez a szenvedélyem, nem pedig képmutatás. Én szeretem az embereket. Mindenkit. A lelküket. Azt, hogy különbözőek. Csodálatosak. Felbecsülhetetlen kincsek. De ez rád nem igaz. Te egy senki vagy. Lélek és értelem nélkül. És ezért megkapod, ami jár neked.

            Erre Előd előrántotta a kardját. Levente szemei pedig citromsárga fénnyel izzottak fel. A vár ura látván ezt, majd kiugrott a szíve rémületében. Az iszonyat lovagja kinyújtotta karját és egy láthatatlan erővel a falhoz repítette őt. Utána egy citromsárga fénycsóvát lövellve az őröket is, akik nekicsattantak a falnak, majd holtan terültek el a földön. Hanga felsikoltott és a terem végébe akart szaladni, ám úgy érezte, mintha kigáncsolná valaki és földre zuhant. Próbált felállni, de valamilyen erő a kőpadlón tartotta.

            Előd a kardjáért kúszott. Eközben Levente ellépdelt a földön heverő őrök mellett és egy a falnál álló hosszú asztalhoz lépett, ahol az ő fekete páncéljai hevertek. Azok megmozdultak maguktól és ő egy láthatatlan erővel magára öltötte azokat, miközben behunyt szemmel mosolygott.

            A vár ura éppen elérte volna a kardját, amikor az megemelkedett és hirtelen négy darabra tört. Előd felkiáltott rémületében. Levente megállt felette, mire ő falnak repült és mozdulni is képtelen volt. Az iszonyat lovagja megállt vele szemben a fekete páncéljában, a citromsárga fénnyel izzó szemeivel.

            - Hagytam, hogy elfogjanak az embereid – kezdte Levente. – Hagytam, mert ennyi dicsőség mégiscsak járt neked. És mert csak így jogos, hogy a vesztedet okozzam. Szánalmas, dicstelen végjáték. Te magad készítetted elő a végzeted. Azzal, hogy örökösen ellenem szítottad a tüzet. Ahelyett, hogy te is mellém álltál volna. Persze, szégyelltelek volna. Benned nincsen emberség. Neked csak a becsvágyad és a hatalmad fontos. Az részegít meg. Milyen szomorú. Pont ez a kettő okozta a veszted. Egy kicsit azért szomorú vagyok, amiért úgy pusztulsz el, hogy nem okultál belőle.

            Azzal Levente kezei citromsárga fénnyel izzottak fel. Lassan közelített vele Előd az arcához, aki próbálta elhajolni előlük, sikertelenül. Hanga hallotta felüvölteni a férjét, aztán egy súlyos, csörömpölő csattanást hallott. Előd holtan terült el a padlón, Levente pedig lassan a nő felé lépdelt.

            Hanga a hátára fordult és látta, amint az iszonyat lovagja sejtelmesen mosolyogva megáll felette. A nő reszketett a félelemtől azoknak a fénylő szemeknek láttán. Menekülni akart, de a láthatatlan erő még jelen volt. Levente a fejét ingatta, majd lassan leguggolt hozzá és mélyen a szemébe nézett.

            - Látom a lelked, Hanga – kezdte. – Benned megvan az erő. Bátrabb vagy, mint bármelyik nemes. Ismered fájdalmat, a félelmet és a nélkülözést. A tenyeremen foglak hordozni. Mellettem szabad és boldog leszel. Férjed, hű társad és védelmeződ leszek. Hacsak nem esküdsz ellenem te is. Mert akkor úgy jársz, mint a már megboldogult Előd. Mondanom sem kell, hogy abban az esetben is ez végzet vár rád, ha most nem jössz velem. A döntés joga azonban a tiéd. Én nem fogok helyetted dönteni.

            Leventét Hanga könnyei sem hatották meg. Továbbra is a sejtelmes mosolyával nézett a nő gesztenyebarna szemeibe. A nő a halott férje felé pillantott, majd vissza az iszonyat lovagjára.

            - Feleséged leszek – súgta Hanga.

            Levente mosolya szélesebb lett.

            - Helyes – biccentett.

*

            Hóvihar tombolt az éjszakában és Levente várának tornyai ijesztő sziluettként ragyogtak a bentről pislákoló fényeivel. A hosszú fekete hajú, negyvennégy esztendős Emese a fekete palástjában ült földön a gyertyák félhomályában. Gyönyörű fekete szemeivel a vele szemben ülő Levente kék szemébe nézett. Hálás volt ennek a férfinak, amiért megmentette őt attól a nemestől. És most megtette, amit az iszonyat lovagja kért tőle. Jósolt neki.

            - Ő hozza majd el a Végítéletet – kezdte Emese. – Gyönyörű nő. A szeme pont olyan, mint a tiéd. A lelke is. Láttam, hogy előtte azonban fogságba esik. Egy fehér épületet láttam az erdők között. Ám jól bánnak vele. Láttam egy rőt hajú nőt. A neve Petra. Védelmezi őt. És láttam még valakit.

            - Kit? – kérdezte halkan Levente.

            - Egy gyönyörű nőt. Egy nála valamivel idősebb nőt. Anna a neve. Úgy szereti majd az unokádat, mintha a leánya volna.

            - Áldottak legyenek eme két nőnek ősei.

            - Családi viszályt is láttam, de a Szilvia nevű unokád hamar rendet teremt.

            - Büszke vagyok rá. És mond, mikor jön el ez a korszak?

            - Évszázadok múltán. Valamikor a kétezres években.

            - Akkor én már nem látom ezt.

            - Dehogyisnem. Végig jelen leszel.

            - Mint egyfajta szellem?

            - Igen. Sőt, több is annál.

            Levente elmosolyodott.

            - Láthatom őt? – kérdezte.

            - Igen – bólintott Emese és ő is elmosolyodott. – Hunyd csak be a szemed.

            Az iszonyat lovagja behunyta a szemét és máris egy másik, számára vadidegen, izgalmas világban találta magát. Látta az unokáját, az akkor huszonöt esztendős, hosszú szőke hajú lányt a fekete, hosszú kabátjában és a vörös farmerjében. Farmer. Igen, így hívják azt. És azt a lovak nélküli, fekete kocsit pedig autónak. Az unokája éppen ahhoz igyekezett egy fénylő épületből kilépve. Benzinkút. A kabátjának zsebében lőfegyver lapult. A lány szemei csillogtak a tébolytól.

            - Mi a neve? – kérdezte Emesétől.

            - Valentina – felelte az büszkén.

Nagyprónay János

AZ ISZONYAT LOVAGJA

2025.január 25-26.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/23.rész

A küldetés

            - Angéla – szólít halkan egy ismerős férfi hangja. – Kisördög!

            Felnyitom a szemem. A földön fekszem. Ez a fekete-fehér motívumokkal díszitett, északi stílusú szőnyeg is olyan ismerős. Felnézek. A szürke kanapé, a könyvespolc, a fényképek a falon. Otthon vagyok Dunakeszin. Valaki a kezét nyújtja. Felnézek rá. Az egész arcom megremeg. A nagybátyám, Vince áll felettem a zöld egyenruhájában és a fekete barett sapkájában, a neve és a rangja ott szerepel az egyenruháján.

            - Vince – súgom. – Te? Itt?

            - Hadd segítselek fel – mosolyodik el.

            Megfogom a kezét és engedem, hogy felsegítsen, miközben végig a csillogó kék szemeibe nézek. Látom benne anya arcát. A mosolyában is. Amint talpra állok, rögtön magamhoz ölelem.

            - Vince – rebegem.

            - Kisördög – súgja.

            - Annyira hiányzol, Vince.

            - Te is nekem. De még nincs itt az idő. Tudod, mi a dolgod, ugye?

            - Igen. A küldetés.

            Ekkor leguggol velem szemben. Úgy mosolyog, mint régen, amikor ott állt az iskolában és hallgatta, ahogyan elszavalok egy verset, köztük a sajátomat is. Ugyanazt láttam az ő arcán is, mint a szüleimén. A büszkeséget. Sosem értettem, miért büszkék rám. Nem értettem. De nagyon örültem neki.

            Leveszi a barett sapkát és megigazítja a rövid szőke haját. Utána mélyen a szemembe néz.

            - És mi a küldetésed? – kérdi még mindig mosolyogva.

            - Védeni az életet – felelem és elcsuklik a hangom.

            - Emlékszem, amikor kisbaba voltál. Mindenkit, aki a közeledben volt olyan kis bölcs nyugalommal és szelídséggel figyeltél, mintha beleláttál volna a fejükbe. Úgy éreztük, mindent tudsz rólunk. Azonban abban biztos voltam én is és a szüleid is, hogy erős lélek vagy. Egy acélos lélek.

            - Nem vagyok az.

            - Dehogyisnem. Bármelyik baba, aki sírt a közeledben, egyből megnyugodott, amikor rájuk néztél. Szinte azonnal. Küldetésed van, Angéla. Te vagy az, aki elhozhatja a békét. Ha nem is az egész világon, de ahol te vagy, ott biztosan.

            - Én ebben már nem hiszek. Nekem már csak egy küldetésem van, Vince. Hogy ne veszítsem el azokat, akiket még meghagyott nekem a sors. Nem akarok elveszíteni senkit. Téged is elveszítettelek. Téged, aki talán az utolsó, élő rokonom volt. Te voltál talán az utolsó. Olyan, mintha én is meghaltam volna.

            A fejét ingatja, aztán finoman letörli a könnyeimet az arcomról.

            - Nem én voltam az utolsó – mondja és most már komolyan néz a szemembe. – Még vannak.

            - Kik? – kérdem.

            - Lehet, nemsokára találkozol velük. Légy türelmes.

            Ledöbbenek.

            - Vannak még élő rokonaink? – kérdem. – Vannak?

            - Igen – bólint.

            - Hol?

            - Majd meglátod. Most vissza kell menned. Dolgod van, húgocskám.

            - Nem.

            - De igen.

            Azzal ismét elmosolyodik. 

            - Kisördög – súgja.

*

            - Vince – súgom és közben hallom Niki hangját.

            - Angéla! – kiáltja. – Ébredj! Angéla!

            Felnyitom a szemem. Látom a Nővérem arcát, ahogyan felém hajolva kiált. Érzem, hogy valami ég mellettünk. Jobbra fordítom a fejem. Látom a földön fekvő ájult ellenállókat. Odakint a pláza folyosója lángokban áll. A nagy tárgy, ami bezuhant, valamilyen stand darabja lehet, most pedig ott lángol a kasszáknál.

            Azonnal elkezdek kúszni a földön heverő katonák felé. Niki felsegít. Tudom, mit kell tennem. Megfogom az ájult Klaudia mindkét karját és elkezdem óvatosan húzni őt a raktár ajtaja felé. A Nővérem értetlenül bámul rám, de végül biccent. Ő megfogja a férfi karjait. Elvonszoljuk őket a raktárba, ahol már nem eshet bajuk.

            Felnézek Nikire.

            - Ne haragudj – súgom. – Meg kellett tennünk.

            Csak egy büszke mosollyal tud válaszolni. Aztán becsukja a raktár ajtaját.

            - Irány a szellőző, hugicám! – adja ki a parancsot. – Gyorsan le kell lépnünk innen!

*

            Az éjjellátó szemüvegünkben, egy kicsit előrehajolva szaladunk a sötét és iszonyú hideg szellőzőjáratban. Előttem Niki halad és a mozgásából látom, hogy a járat kanyarodni kezd tőlünk jobbra. Int nekem.

            - Mindjárt lesz egy hirtelen kereszteződés – súgja.

            - Oké – súgom én is. – Ott majd jobbra kell mennünk, ugye?

            - Igen. Az visz a kettes őrszobához.

            - Mi van, ha vannak ott katonák?

            - Akkor meglepjük őket. Nagyot néznek majd.

            - Rendben.

            Nem tudok a rókára pillantani, de érzem, hogy retteg. Óvatosan elhaladunk egy felfelé vezető járat alatt. Ott is sötétség. Semmi veszély. Niki végül hevesen inteni kezd, hogy lassuljunk le. Végül megállunk. Fülelünk. Valamilyen ismétlődő zajt hallani a kereszteződés felől. Ne. Egymásra nézünk. A halk sípolások gyakori szünetekkel ismétlődnek. Egy járőrdrón. Niki a kommunikátorára néz. Valamit gépel. Ledöbben. Gyorsan elrakja a műszert és a felfelé vezető járat felé mutat.

            - A drón át van programozva – súgja.

            Halkan visszaigyekszünk a járathoz. Felnézünk. Niki felfelé mutat.

            - Menj! – parancsolja halkan. – Gyerünk! 

            - Előbb te! – erősködöm.

            - Nem! Mozgás! Én fedezlek! Fent tiszta lesz a műszer szerint! Mozgás, kadét!

            Felsóhajtok. Szerencsére vannak kapaszkodók, nyilván a karbantartók miatt is. Azonnal elkezdek felkapaszkodni. Olyan gyorsan haladok, amilyen gyorsan csak tudok. A sípolás egyre erősebben hallatszik. Ezek szerint a drón egyre közelebb van, Niki pedig még odalent vár. Gyorsan felkapaszkodom. Azonnal lenézek és látom, amint a Nővérem is igyekszik felfelé. Hátrálok.

            Niki is felér, de nem szaladunk tovább. Várunk. Szépen csendben. A sípolások közelednek. Már a kanyarban halad a járaton és hamarosan látni fogjuk, amint a fényei megjelennek a sötétben. Nagyon lassan közeledik. Minden bizonnyal alapos. A Nővérem lepillant, aztán felém fordul. Int, hogy halkan menjek előrébb. Amilyen halkan csak tudok odébb csusszanok, majd a fal jobboldalához dőlök, Niki pedig marad a baloldalán. Így tudom őt fedezni – legalábbis ezt hitetem el magammal.

            A drón fényei megjelennek az alsó szint felől. Fülelünk. Nem lassít. Úgy hallom, nem lassít. A fények szépen lassan eltűnnek. Éppen sóhajtanék, amikor az ismétlődő sípolások tartósan erősebbek maradnak. Megállt. Nikire pillantok, aki int, hogy várjunk még. Ekkor azonban a hangok felerősödnek. Jön visszafelé.

            Ismét megjelenik a fénye. Tartósan marad. A hangja pedig erősödni kezd. Jön felfelé. Niki int, hogy szaladjak. Ahogyan tudok, kiegyenesedek, majd hátrálva haladok, folyamatosan a fények felé célozva. Niki is felpattan és is hátrálni kezd. Ekkor a hangokból ítélve a drón megáll. Tudja, hogy várjuk.

            Valami durran egyet és egy tárgy a mi szintünkön ér földet. Gurul. Niki megfordul.

            - Szaladj! – üvölti.

            Azonnal szaladni kezdünk. Niki hamar utolér, megfogja a kezem és jobban rákapcsolunk. Egy kereszteződésbe érünk, a gránát felrobban. Én jobbra, Niki pedig balra vetődik. Lángcsóva halad el mellettünk.

            A Nővérem felé pillantok. Szerencsére rendben van. Bólint is. Én is. Ekkor halljuk, hogy drón felért a felső szintre és beindulnak a forgótárcsái. Azonnal tüzet nyit, miközben a sípoló hangja egyre erősebb.

            Intek Nikinek, hogy bízza rám. Az övemről lecsatolok egy gránátot, kibiztosítom. A drón kereszteződésben jobbra, majd balra céloz. Golyók ütötte nyomokból látom, hogy nem céloz lefelé. A gránátot egy picit padló felett tartva kinyúlok és villámgyorsan felé gurítom. Niki hátrébb húzódik. Én is. A drón abbahagyja a tüzelést. Nyilván észlelte a gránátot. Ami aztán kisvártatva fel is robban.

            A drón darabjai elcsusszannak mellettünk. Elintéztem. Ám ekkor hallok a felettem húzódó járatban egy kattanást. Lassan felnézek és látok egy fekete gépkezet, ami felém nyúl, belemarkol a kabátomba felhúz magához. Sikoltozok. Niki a nevemet üvölti. Nem látom a gépet, de szélsebesen húz maga után a sötétebbnél sötétebb járatokban. Próbálok kiszabadulni, de nem megy. Egy végtelennek tűnő kanyar következik, sikoltozom, végül fájdalmat érzek a lábamnál. Látom, hogy egy altatólövedék. Küzdök az ájulás ellen, de egyre gyengébb vagyok. A hangok elmélyülnek körülöttem és elsötétül a világ.

folyt.köv.

2025.január 13-24.

Budapest

Rajz: AI

            A hosszú vörös hajú, tizenkét éves Gerda a matek óra utáni szünetben belépett a mosdóba. Nem hallott hangokat, a csapoknál sem állt senki, szóval nagy valószínűséggel egyedül lesz végre egy kicsit a csendben. Amikor belépett a fülkékhez, látta az ablakon át, amint a heves őszi szél belekap a fenyőfákba. Aztán nagy erővel kicsapódott a lévő vécéajtó és egyenesen az arcába ütközött. Elterült a jéghideg csempén. Könnyezni kezdett, érezte, hogy az orra iszonyatosan fáj. Mintha folyna is. A kezére nézett és látta, hogy véres. Üvölteni akart annak az őrültnek, aki ilyen gondatlan volt. Minden bizonnyal valamelyik C-osztályos tanuló lehet, azok amúgy is egy menthetetlen banda, akik közül egyik se viszi majd semmire.

            Összeszedte az erejét. Elég erős volt, hogy üvöltsön, ám látta az ajtó alatt megkoppanni azokat az ismerős bakancsokat. Ajtó nagy erővel becsapódott és Gerda ereiben megfagyott a vér. A fekete, márkás, méregdrága kabátjában ott állt előtte az osztálytársa, Király Valentina. A hosszú szőke hajú, magas, vékony lány rideg tekintettel és azokkal vérfagyasztóan rémísztő kék szemeivel nézett le rá. Bárki, aki belenézett azokba a szemekbe, szinte azonnal megbénult a félelemtől. A pletykák szerint az előző iskolában az óra közepén minden ok nélkül félholtra verte az egyik osztálytársát és a tanárra is rátámadt. Itt sem volt valami mintadiák, a nyolcadikosok is rettegtek tőle.  

            - Fel ne merj állni – súgta sejtelmesen Valentina. – Majd én segítek.

            Azzal Gerda egy villanásig még látta, ahogyan a lány kinyújtja a karját felé, majd megfordult előtte a világ és már a falicsempét látta vészesen közeledni. Elsötétült előtte minden, hallott egy csattanást, érezte, hogy az egyik foga megfájdult. Egy villanásig látta, hogy Valentina húzza maga után a földön, aztán hirtelen sötét, utána halvány fény, majd a lány a hajánál fogva talpra állította és Gerda már a sérült tükörképével és mögötte magával a gonosszal nézett szembe. Valaki csak be fog jönni. Valaki meg fogja menteni, ezt a szörnyeteget pedig végre kirúgják innen úgy, hogy a lába nem éri a földet.

            - Reménykedsz? – tette fel a kérdést Valentina. – Hogy majd bejön valaki? Ugyan, te hulla lány. Azt te már nem éred meg.

            - Ezt már nem úszod meg – nyögte Gerda.

            - Nem érdekel. Látod ezt?

            Valentina meglengetett egy fekete tárgyat, melyből hirtelen egy hosszú penge ugrott elő. Gerda szemei kikerekedtek a félelemtől. Ez megteszi. Ez meg meri tenni. Ez a lány tényleg képes ölni. Pont a napokban beszéltek odakint az udvaron arról, hogy Valentina egyszer meg fog ölni valakit. Aznap úgy ment haza, hogy folyamatosan maga mögé nézett, nem követi-e ez a szörnyeteg. Nagyon félt, de úgy érezte, vele ilyen nem történhet meg. Ő egy rendes lány és Isten megvédi a jókat. Ám most itt csillogott előtte a penge és Valentina szája sátáni mosolyra görbült.

            - Mesélek neked valamit, hulla lány – kezdte halkan Valentina. - Az Iszonyat hercege fogja a kezem. Ő vezet az utamon. Nincs bennem félelem. Én vagyok az, aki felkavarja az összes lelket. Erre teremtett valami megmagyarázhatatlan erő, melyet elkezdtem érezni. Nem tudom honnan jön, de itt van velem. És hallom. Hallom, hogy fülembe sugdolózik. Tudod, hogy mit? Ó, nem. Te nem akarod ezt tudni. Bár lehet, hogy sejted.

            - Kérlek – rebegte Gerda. – Nem akarok meghalni.

            - Egy pusztító tornádót látok a sötétszürke fényű tengerparton. Hallom, ahogy ezernyi démon suttog a fülembe. Viszi őket a szél. Aztán a Hold olyan közel van. Olyan elképzelhetetlen félelem árad belőle, olyan végtelen bizonytalanság, amit te fel sem foghatsz. Én azonban értem. Mert én vagyok az Iszonyat hercegének gyermeke. Az Iszonyat lánya.

            Gerda látta a pengét közeledni. Nem akarta elhinni, hogy ez vele megtörténhet. A szüleit és a nővérét látta maga előtt. Látni akarta őket még utoljára. Hirtelen elvesztette a hitét, amit a templomban oly sokszor olyan erősnek érzett. Nincs Isten, gondolta magában. Nincs. Nem védi meg őt sem.

            - Valentina – súgta remegő hangon, miközben patakokban folytak a könnyei. – Kérlek! Én nem bántottalak soha!

            - A puszta léted is támadás nekem – vágta rá a lány vigyorogva. – Ám ennek örökre vége, hulla lány.

            Ekkor kinyílt az ajtó. Valentina valami természetfeletti gyorsasággal tette el a kést és megeresztette a vizet a csapból. Az egyik nyolcadikos lány lépett be. Azonnal megakadt a szeme a vérző orrú Gerdán. Valentina elkezdte az langyos vízzel öblíteni, miközben sajnálkozó képet vágott – méghozzá hitelesen.

            - Szegény Gerda – sajnálkozott. – Még jó, hogy itt voltam.

            - Segítsek valamit? – ajánlkozott fel a magas, barna hajú lány.

            - Nem kell. Én majd segítek. Szegény elesett. Igaz?

            Valentina félreseperte Gerda vörös haját. A lány reszketett, nem mert megszólalni sem. Kiáltania kellett volna. Segítséget kellett volna kérnie, de bénult volt a félelemtől. Összerezzent, amikor Valentina oldalról megölelte.

            - Leviszlek az orvosiba – súgta az iszonyat lánya. – Minden rendben lesz.

            A nyolcadikos lány bement a fülkékhez. Gerda utána akart nézni, de csak Valentina sátáni szemeivel találkozott.

            - Ezt most megúsztad – súgta a szörnyeteg. – Te kis patkány. De ne aggódj, legközelebb nem leszel ilyen szerencsés.

*

            Az ötödikes Kamillát sokan csúfolták. A nyomorból és a nélkülözésből jött, a szülei egymással állandóan konfliktusban álltak, ő pedig rettegésben élt otthon az öccsével. Az iskolában pedig rendre megszólták a gyakran mosatlan, olcsó ruhái miatt, melyeket a nagymamája a piacról, vagy használtruha kereskedésekből szerzett neki. Ám nem ez volt a fő kiváltó ok, amiért nem voltak barátai. Sokan a szemei miatt csúfolták, mivel az egyik fekete volt, a másik pedig zöld. Kamilla örök vesztesnek érezte magát, aki jobbra nem számíthat, mint ami a szüleinek is jutott. Az egyetlen öröme az öccse, Tibi volt. Egymás támaszai, egymás őrangyalai voltak annak a füstös, poros, végtelenségig feszült otthonnak, ami egy földi pokolként terült el körülöttük.

            Az ebédlőben leült az egyik hosszú asztal végébe, ahol nem ült senki. Gyorsan bekanalazta a húslevest, mind a két kenyeret megette hozzá. Aztán a resztelt máj következett petrezselymes krumplival és céklával. Azonban ő még várt. Egy darabig szemezett a kakaós csigával, ami a desszert volt. Képzeletében az egészet befalta. Szinte érezte, hogy forgatja a szájában és lenyeli. Utána elővett a zsebéből egy nejlonzacskót és abba tette bele a finomságot. Gondosan megkötözte a zacskót és titokzatos mosollyal tette bele a kapucnis pulóvere kenguruzsebébe.

            Ekkor félszemmel látta, hogy tőle balra leült valaki mellé. Óvatosan odapillantott. Látta azt a drága fekete pulóvert. Olyat, mint amilyen neki sosem lesz. Valamint azt a szép dús szőke hajat. Neki is ilyen dús, csak neki fekete. Ő pedig szőke akart lenni, mert az olyan hercegnős. Bár talán vannak fekete hajú hercegnők is.

            - Szia Kamilla – súgta Valentina.

            Kamilla bár előre tudta, kivel áll szemben, mégis megrettent a hangtól. Attól a démoni, nem evilági hangtól. Félve, de belenézett Valentina hátborzongató, gyilkos fénnyel csillogó kék szemeibe.

            - Szia – köszönt halkan Kamilla. – Szia, Valentina.

            Ekkor az iszonyat lánya rögvest a késért nyúlt. Kamilla zöld és fekete szeme követe a mozdulatot. Meglepődött. Erre nem számított. Nem akarta elhinni, hogy ez vele megtörténhet. Valentina átpakolt neki néhány szem krumplit és a resztelt máj felét. Utána a kakaós csigáját is áttette neki.

            - Tudom, hogy az öcsédnek viszed haza, amit elraktál – súgta az iszonyat lánya. – De ez legyen a tiéd. Ahogyan a krumpli és a máj is. Egészséges. A céklából is adok majd, nehogy túl zsíros legyen neked.

            Kamilla értetlenül nézett rá.

            - Miért? – kérdezte. – Miért adtál nekem a tiédből? Mit kell érte tennem?

            - Semmit – vágta rá Valentina. – Csak egyél rendesen. Adok még, ha kérsz.

            - De hát én nem tettem érted semmit.

            - És? Kellett volna?

            Kamilla nem értette ezt az egészet. Ez a lány biztosan készül valamire. Valami egészen gonoszra. De nem jött rá, mi lehet az. Megmérgezi? De hát a saját tányérjáról pakolt neki, így magát is megmérgezné. Nem, egyszerűen csak rendes vele.

            - Köszönöm, Valentina – súgta Kamilla és küzdött a könnyei ellen. – Köszönöm szépen.

            - Egyél – súgta kedves mosollyal az iszonyat lánya.

            - De miért segítesz nekem?

            Valentina elővette a ritkán, vagy tán sosem mutatott kedves mosolyát. A szemeiben már a jóság csillogott. Ám egy cseppet sem értette, miért teszi ezt. Mintha valami irányítaná őt. Valami, vagy valaki. A gyanakvása azonban egy szempillantás alatt eltűnt és mintha egy másik személy szólaltatta volna meg.

            - Mert jól érzem magam tőle – súgta. – Mert számomra öröm, ha segíthetek neked.

            Kamillának több sem kellett, hogy meginduljanak a könnyei. Azonban szégyellte őket. Valentina látván ezt, magához ölelte a lányt. Nem értette miért, de úgy érezte, ezt kell tennie. Talán ezt parancsolták neki a fejében.

*

            Délután Valentina édesanyja, Szilvia már az iskola előtt várta a lányát a fekete, méregdrága kocsijában ülve. Hosszú szőke haját copfba kötötte, a fekete ballonkabátjának zsebéből előtte a mobilját és megnézte az időt. Egy kicsit késik a leányzó, sebaj. Jól tudta, miért. Nagyon helyes. Aztán látta is, ahogyan Valentina kilép az iskola kapujából a borult, őszi idő heves szelébe. Mellette pedig ott sétál Kamilla a szakadt kabátjában. Igen, pontosan, ahogyan tervezte.

            Figyelte azt a fekete hajú lányt, ahogyan egy öleléssel elbúcsúzik az ő lányától. Szilvia szemei ekkor halvány citromsárga fénnyel felizzottak. Érezte magában a Sötét Univerzum jeleit, melyek a küldetései felé hajtották.

            - Kamilla – súgta maga elé. – Te még nem is tudod, hogy milyen értékes vagy. Ott van benned a sötétség ereje. Néhány év és közénk fogsz tartozni. Ott leszel mellettünk a Végítélet idején. A lányom hű szolgájaként.

            Ekkor Valentina behuppant mögé a hátsó ülésre. Már nem emlékezett Kamillára. Az ebédlős eset teljesen eltűnt az emlékeiből.

            - Szia, anya – köszönt halkan az iszonyat lánya.

            - Szia, kincsem – súgta Szilvia, majd hátrafordult és a már újra kék szemeivel a lánya szemébe nézett. – Milyen napod volt?

            Az iszonyat lánya sátáni mosollyal bólintott.

            - Remek volt, anya – felelte. – Bár egy kicsit fura.

            Szilvia kacsintott egyet, majd azzal előfordult. A szemei újra felizzottak halványan. Nem szabad, hogy a lánya lássa ezt, de annyira örült, hogy talált újabb, leendő szövetségest, hogy nem bírta visszafogni az érzelmeit.

            - És ez még csak a kezdet – súgta. – Nemsokára egy új korszak kezdődik. Te pedig elfoglalod a méltó helyedet.  

Nagyprónay János

A KIS VALENTINA

2019.november

Javítva és kibővítve:

2025.január 16.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-sorozat

Rajz: AI

Reggel kilenckor, Dr. Mayer Anna a Szent Mihály Elmegyógyintézet udvarán állt kéz és lábbilincsben. A hátközépig érő hajából lejjebb kellett vágni, így csak a válláig ért már. Mozdulatlanul állt az udvaron és próbálta feldolgozni már harmadik hete, hogy az egykori munkahelyén egy ápolt lett, ráadásul a szigorított körletben az elmebeteg sorozatgyilkosok között. Néha keserédes mosollyal vette tudomásul, miszerint mindig is közéjük tartozott. Mind a hét gyilkosságát bevallotta, a tárgyalása januárban lesz és minden bizonnyal ide fogják bezárni élete végéig. Innen még senki sem szabadult. Törvényesen. Annak idején ő gondoskodott erről és most ő róla fognak gondoskodni.

            Nem vette észre, hogy az önmagát Iszonyat lányaként emlegető, tömeggyilkos Király Valentinát éppen kivezetik az udvarra. Mivel az utóbbi időben békésnek bizonyult, a szabályok szerint levehették róla a lábbilincset, viszont őt is két őr kísérte. A magas, vékony, szőke hajú, huszonhat éves lány teljesen kifejezéstelen arccal lépkedett az őrök mellett.

            Amikor Anna mögé értek, Valentina szemeibe visszatért az élet. Könyökével orrba verte a tőle jobb álló őrt, amitől az hátratántorodott és elterült a földön. A másik őrt lefejelte, aztán izomból mellkason rúgta. Anna éppen fordult volna meg, de Valentina rávetette magát. A doktornő próbált kiszabadulni a lány alól, de az a nyaka köré tekerte a bilincset és megszorította.

            - Doki néni! – kiáltott Valentina a fülébe. – Most hulla néni leszel! Élvezd ki! Mindjárt szilánkosra töröm a nyakad!

            Az Annát védő őrök egyike hátrahúzta a lány haját, a másik gyorsan kiszabadította Annát. Az iszonyat lányát lelökték róla és adtak neki a sokkoló bottal, de az így is csak nevetett, bár hevesen remegő hangon, akár egy tébolyodott démon.  

            Anna rémülten, könnyes szemekkel meredt Valentinára, míg felsegítették az őrök. Legközelebb oda kell figyelnie erre a szörnyetegre. Akit egykoron úgy szeretett, mintha a lánya lett volna.

*

            Dr. Radics Petra, a harmincas éveiben járó pszichiáter futólépésben haladt végig szigorított körlet folyosóján mellett. Végül a megállt Valentina cellája mellett. A kis üvegen át benézett és látta, amint az iszonyat lánya büszke, sejtelmes mosollyal ült az ágyán és a vele szemben lévő fehér csempés falat bámulta.

            A doktornő lenyomta beszélő mikrofonját gombját.

            - Mégis mit képzeltél, Valentina? – förmedt a lányra.

            Az szépen lassan feléje fordította a fejét. A mosolya pedig csak szélesebb lett, a szemeiben pedig csak úgy csillogott a titokzatosság.

            - Megint fekete a hajad – állapította meg. – Miért? Mondjuk, legalább a fringe bob frizurát megtartottad. Nagyon szép vagy.

            - Elárulnád, mire volt ez jó? – vonta kérdőre Petra.

            - Micsoda?

            - Amit az udvaron műveltél!

            - Nem tudtam ellenállni, bocs. Inkább hálás lennél. Te sem kedveled a doki nénit. Teljesen felülmúlt téged szakmailag. Persze szerintem kevesebb férfival volt kapcsolata, mint neked. Az őrök sokat pletykálnak rólad. Egyszerűen nem tudod beérni csakis kizárólag eggyel. Nem lehet, hogy ezért lépett le a férjed?

            Petra beleütött az ajtóba.

            - Egyszerűen menthetetlen vagy, tudod? – üvöltötte. – Menthetetlen!

            Valentina erre kuncogni kezdett.

            - Tudod, rájöttem valamire – kezdte. – Neked sokkal szebb az arcod, amikor dühös vagy. Nem akarsz bejönni hozzám? Na? Mint régen? Átölelhetnél. Téged sosem bántanálak. Bízhatsz bennem.

            A doktornő megrázta a fejét.

            - Pedig olyan közel voltunk már – mondta lesújtva. – Maximum két évet kellett volna kibírnod itt. Maximum! Nemrég még az ügyész, Rónai is belátta, hogy a kezelésed jó irányba halad!

            Valentina arcáról lefagyott a mosoly. Felpattant az ágyról és lassan megindult az ajtó felé.

            - Te is csak meg akarsz szabadulni tőlem, nem igaz? – kezdte a kitörés előtti nyugalommal. – Nem igaz, Radics doki néni? Vagy csak szimplán túl akarod szárnyalni Annát? Most, hogy ő is lakat alatt van, elérkezettnek láttad az időt, nem igaz? Bizonyítani akarsz neki. Bizonyítani akarsz mindenkinek. 

            Odaért az üveghez és a fagyos, rémísztő kék szemeit meresztette a doktornő felé, aki minden igyekezetével azon volt, hogy azok ne bénítsák meg őt. Valentina azonban mélyen beleférkőzött Petra agyába.

            - Radics doki néni – súgta sejtelmesen. – Tizenegy éve sínylődök itt. Ebből nyolc éven át hiába kezeltél. És te most az nyakamba akarod varrni az egészet? Nem én vagyok menthetetlen. Nem. Te vagy alkalmatlan. Pályát tévesztettél. Maradtál volna meg művésznek. Festegethetnél és sajnáltathatnád magadat a közösségi oldalakon, amiért még nem vagy elismert. De legalább az nem követel emberéletet. Ez a bukásod, meg a hozzá nem értésed viszont igen. Én vagyok a legjobb példa rá.

            Petra teljesen lehiggadt. Eltűnt belőle a félelem. Sőt, meg is könnyebbült.

            - Te tényleg egy szörnyeteg vagy – súgta.

            - Végre észrevetted – súgta vissza Valentina. – Nahát. Nyolc év kellett hozzá.

            - Meg akartalak menteni.

            - Miért?

            - Mert megígértem neked.

            Valentina arca eltorzult a haragtól. Felüvöltött és beleütött az üvegbe. Petra arca rezzenéstelen maradt.

            - Szerettelek, Valentina – mondta lágyan. – Mintha a húgom lettél volna. De kész. Vége. Én nem tudlak megmenteni. Valaki más talán igen.

            - Te csak úgy eldobnál? – vonta kérdőre az iszonyat lánya. – Te is? Mint Anna?

            - A küldetésem voltál. Mit több, a rögeszmém. Segíteni akartam neked. Hogy szabad legyél. Sokszor elképzeltem. Álmodoztam róla. Hogy néha majd átjössz hozzám egy kávéra. Beszélgetünk. Elmeséled, milyen jól megy az életed. Hogy boldog vagy. Esetleg szerelmes. Ez volt az álmom.

            Valentina közelebb lépett az üveghez.

            - Én kijutok innen nélküled is – súgta. – És drágám, az elsők között leszel, akit elintézek.

Utána pedig Viktort, hogy ezzel a doki néninek is üzenjek.

            - Azt csinálsz, amint akarsz – ingatta a fejét Petra. – Innentől nem érdekel.

            Azzal faképnél hagyta az iszonyat lányát, aki az udvarra néző ablaka felé fordult.

            - Petra – súgta maga elé Valentina és sátáni mosolyra görbült a szája. – Ma este már át is megyek hozzád.

*

Nem sokkal villanyoltás után Anna behunyta a szemét. Egy kicsit fájt neki a nyelés, miután Valentina reggel fojtogatta az udvaron. Próbált aludni, de nem tudott, egyre csak Viktoron járt az esze. Vajon él még? Vajon egy este el fog jönni érte? Elképzelte, amint belép az ajtón. Ő egy darabig hitetlenkedve nézi, aztán felpattan és átöleli. Kicsókolja belőle a szuszt. Könnyek buggyantak ki a szemén. Elmúltak azok az idők, amikor orvosként dolgozott itt a Szent Mihály Elmegyógyintézetben. Azért lett pszichiáter, hogy megtalálja a hozzá hasonló szörnyeteget. Ez pedig sikerült. Viktor volt az, akit neki teremtett a sors. A társ, aki az ő másik feleként lépett be az életébe.

            A gondolatmenetét a cellája előtt elszaladó őrök szakították félbe. Üvöltöztek odakint. Felpattant és ajtó kis üvegénél fülelni kezdett.

            - Jobb lesz itt maradni vele – mondta az egyik hang.

            - Én addig hozok valami orvosságot az őrszobáról – mondta a másik. – Mire ideér az orvos, ez kinyiffan itt nekünk!

            - Nem mész sehova! Viktor is így szökött meg! Minimum ketten kellünk ide.

            - De nézz már rá, ember! Mindjárt megfullad a hányásában!

            Anna próbált rájönni, melyik cella felől jön a hang, de szinte esélytelen volt. Ekkor dulakodás és a sokkoló hangja harsant fel. Több beteg huhogni és visítani kezdett, mint a ketrecbe zárt majmok.

            Aztán hirtelen csend lett. Anna hallotta verni a szívét. Az üvegen keresztül nem látott semmit. Próbált valahogy oldalra pillantani, de akárhogyan igyekezett, nem látta be, mi történik.

            Aztán Valentina arca jelent meg az üveg túlsó oldaláról. Anna felsikított a rémülettől, az ajtaja pedig kattant egyet. Hátrálni kezdett, miközben a lány kifejezéstelen arccal lépett be hozzá.

            - Jó estét, doki néni – mondta színtelenül.

            Anna látta a fegyvert a kezében. Megpróbálta összeszedni magát. Egy pörgőrúgással megpróbálta fejbe rúgni Valentinát, de az könnyedén elhajolt a támadás elől és arcon ütötte őt a pisztollyal. Annának a fal adta a másikat, a lány pedig pillanatok alatt mögötte termett, a jobb karját hátracsavarta és a halántékához szorította a fegyver csövét.

            - És most segítesz nekem kijutni innen, doki néni – súgta a fülébe az iszonyat lánya. – Legalább ennyi hasznod lesz, ha már engem csak elárulni tudtál, te patkány!  

*

            Az ápolónő éppen a szigorított körletbe igyekezett két őrrel és a szolgálatba lépő biztonsági vezetővel, amikor annak az ajtaja váratlanul kinyílt. A legnagyobb megdöbbenésükre Annával és az őt fedezéknek maga előtt tartó Valentinával találták szembe magukat. Valentina nem habozott az egyik őrt és ápolónőt fejbe lőtte.

            A vezető, rövid vörös hajú nő feltette a bal kezét és intett a kollegájának, hogy higgadjon le.

            - Fegyvereket a földre! – parancsolta Valentina.

            A nő erre ledobta a fegyverét, miközben le sem vette a szemét az iszonyat lányáról, aki látszólag most nem csak szórakozni akart, hanem megszökni az intézetből. Ám a társa nem akarta letenni a fegyvert. Reszketett. Akárcsak a túszul ejtett, hajdanvolt doktornő. 

            - Lőjék le! – kiáltotta Anna. – Lőjék le, ne törődjenek velem!

            - Tegye le a fegyvert, Valentina! – mondta a vezetőnő és próbált higgadt maradni annak ellenére, hogy kis híján sokkot kapott az előbb. – Innen úgysem menekül. Mindent láttunk a kamerából és az őrök be fogják keríteni. Valamint elindult a helyszínre egy csapat rendőr. Nemsokára teljesen be lesz kerítve.  

            Valentina vérfagyasztóan felnevetett.

            - Úgy hiányzik már a sziréna! – üvöltötte.

            Anna a fiatal biztonsági őr srácra nézett.

            - Gergő! – kiáltotta neki. – Lője le! Tudja, ki ő! Tudja, mire képes! Lője már le! Nem juthat ki innen!

            - Le a fegyverrel Gergő, vagy ki! – kiáltotta Valentina. – Vagy miattad hal meg a főnököd, aztán meg a doki néni is!

            A biztonsági őr izzadni kezdett. Az ujja remegett a ravaszon. Végül a bal kezét megadóan felemelte és szép lassan leguggolt, a pisztolyt pedig a földre rakta. Utána óvatosan kiegyenesedett.

            - Ügyes fiú – dicsérte meg vigyorogva Valentina, majd habozás nélkül torkon lőtte a biztonsági vezető nőt.

            Gergő az arca elé tette a kezét védekezően, de a lány keresztüllőtte azokat, fejbe találva a szerencsétlent.

            - Bocsi, doki néni – súgta Anna fülébe. – Most pedig tudod, hová megyünk? Mindjárt meglátod. Ott még segítesz, aztán elengedlek. Nem fogod így végezni, ha szófogadó leszel. És Viktort se fogom bántani, ha odakint találkozom vele. Na, jó az ajánlatom, vagy jó az ajánlatom?

            - Úgysem jutsz ki innen! – kiáltotta az.

            - Annyira cuki vagy. Ezt igennek veszem.

*

            A mérsékelten veszélyesnek számító betegek körletébe léptek, ahol mintha várták volna őket, a lakók dörömböltek az ajtóikon. Valentina odatolta Annát a bejárati ajtó melletti áramkapcsoló és ajtónyitó karokhoz.

            - Mindjárt vége, doki néni! – mondta tébolyult vigyorral.

            - Ne tedd ezt! – könyörgött Anna. – Ne tedd, kérlek!

            - Félsz tőlük?

            - Ez nem fair! Ezt nem teheted!

            - Gondolj arra, hogy nemsokára mész vissza aludni, én pedig nem leszek itt már, hogy szórakoztassalak.

            - Akkor se tedd, te elmeháborodott szörnyeteg!

            - Én nem fogok semmit se csinálni! Húzd meg a központi ajtónyitó kart és cserébe életben is hagylak, Viktort pedig a sorsra bízom majd. Gyerünk, mert ha én húzom meg a kart, elküldöm a fülét, vagy valami mást. Tudom, mennyire fájna neked. Szinte élvezet elképzelni, ahogyan minden éjjel álomba sírod majd magad. Na, rajta! Te döntesz. Mint ahogyan rólam is döntöttél, amikor elárultál engem.

            Anna megragadta kart. Nagy levegőt vett. Meg kell tennie. Az egyetlen szerelméért. Gyerünk, parancsolta magának. Gyerünk. Megszorította a kart. Nagy levegő. Aztán meghúzta. Valentina fülsüketítően felkacagott.

            - Kezdődjön a buli! – kiáltotta.

            Nem telt el öt másodperc sem és fehér ruhás, őrjöngő tömeg lepte el a körletet. Valentina a tömegbe lökte Annát és az emberek közt cikázva a kijárat felé igyekezett. A doktornő bemenekült az egyik cellába és magára csukta az ajtót. Senki sem törődött vele, mindenki a kijárat felé igyekezett, amit Valentina megnyitott előttük, miközben sikongva kacarászott.

            - Gyerünk, törjetek utat nekem! – kiáltotta nekik.

*

            A Szent Mihály Elmegyógyintézet főépülete előtt négy villogó rendőrautó állt üresen, míg odabent elszabadult a pokol. Valentina az egyik trafó mögül odaszaladt az egyik járműhöz és bepattant.

            Kifarolt szélsebesen, ráhúzta a kormányt és megindult a kijárat felé. Bekapcsolta a sziréna hangját, mire a kaput megnyitották előtte. Gázt adott és közel nyolcvannal kihajtott rajta. A visszapillantó tükörbe belesandítva látta, hogy senki sem követi. A kanyarban lekapcsolta a hangot és a villogót.

            Nem sokkal később az autópályán haladt, majd lehajtott egy kisebb elhagyatott útra. Levillantott egy előtte haladó kocsit. Kimérten kiszállt a kocsiból és teljesen kifejezéstelen tekintetét elővéve sétált a járműhöz, ahonnan sofőr kiszállt. Az kérdően kitárta karjait előtte. Nem látta a rendőrautó erős fényszórójától és villogóitól Valentinát, csak homályosan. Végül kitisztult előtte a kép és megpillantotta a fehér intézeti ruhát viselő lányt, aki már sátáni mosollyal közeledett felé. Az iszonyat lánya végül két golyót eresztett belé, majd megállt a holttest felett, miközben a gyilkos fény csillogott a szemeiben.

            - Az autóvásárlás megtörtént – jegyezte meg vigyorogva. – Köszönjük, hogy a hulla bácsi autókereskedést választotta.

            Tíz perccel később a Budaörsi úton haladt Budapest felé. Tizenegy éve nem járt erre. Tizenegy évet sínylődött odabent. Próbálta fékezni magát örömében, nem akart lebukni. Érezte Viktor jelenlétét a levegőben.

            - Jövök, hulla fiú – kiáltotta maga elé. – Ne hidd, hogy kimaradok a játékból. Játszunk egy kicsit! – vérfagyasztó vihogásától kezdett zengeni a kocsi – Játszunk! Játszunk! Jó móka lesz!

Nagyprónay János

VALENTINA – A SZÖKÉS

2019.november 10-12.

Dunakeszi

Javítva és kibővítve:

2025.január 11-12.

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János: NÓRI ESETE A GONOSSZAL – regény

Nagyprónay János: VALENTINA-sorozat

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/22.rész

A „felszabadítók”

            Niki óvatosan a konténerház oldalához rögzít egy mágneses kiskamerát, utána visszahúzódik mellém a takarásba. Mindkettőnk kommunikátorán megjelenik az eszköz által rögzített kép. Az éjszakában egy újabb helikopter ereszkedik le. A gép orránál két vörös fény szeli át a hóesést, odalent pedig már néhány ellenálló katona várja őket. Amikor helikopter leszáll, az oldalsó ajtaja kinyílik és több zöld katonai kabátot és fekete barett sapkát viselő nő és férfi ugrik ki belőle gépfegyverrel.

            - Megint nyolcan jönnek – nyugtázza a Nővérem. – És további három gép közeledik.

            - Így is már legalább harmincan vannak – súgom. - Teljesen elfoglalják a kolóniát.

            - Az már megtörtént. A következő invázióra készülnek. Nem lennék meglepve, ha odakint, vagy Érd és Budaörs közelében is volnának egységeik. Mondjuk az erdőben. Rejtőzködve.

            A monitoron figyelem, amint a katonák a konténerházaknál szétválva szaladnak az éjszakában. Bekerítő alakzat. Mindent előre elterveztek, gondosan, ügyesen. Remek. Ezekkel szemben esélytelenek vagyunk. Még csak meglepni sem tudjuk őket. Alig egy óra leforgása alatt elfoglaltak egy kolóniát és a hozzá tartozó maximális védelem alatt álló katonai bázist. Valamint az egészet el is vágták a külvilágtól. Ez persze Olivér nélkül nem ment volna ilyen könnyen.  

            Niki kikapcsolja a kamera képét, majd óvatosan leszedi a ház faláról és zsebreteszi. Néhány percig gondolkodik, miközben újra hallani a háttérben a lövöldözéseket. Valahonnan az észak-nyugati szektor felől jöhet. Nyilván néhány bajtársunkat bekerítették az ellenállók és azok már lassan kénytelenek lesznek feladni a küzdelmet.

            - Jó – bólint Niki. – Eltűnünk innen.

            - Hogyan? – kérdem.

            - A plázában ugye van egy vészkijárat, mely két folyosóra vezet.

            - Igen.

            - Az egyik a bázis alatti bunkerhez vezet, melyen keresztül a bázisra is el lehet jutni. A másik pedig a legközelebbi viskóhoz, melyen keresztül ki is tudnánk jutni. De még előtte riaszthatnánk a dunaújvárosi és az új-veszprémi bázist.

            - Akkor az utóbbit válasszuk. Szerintem. De te mondod ki a végső szót.

            - Nem jó ötlet.

            - Miért nem?

            - Mert az ellenállók tudhatnak erről. Szinte biztos, hogy mindkét folyosót őrzik.

            - Akkor hol jutunk ki?

            - Van a plázában egy másik, titkos kijárat is. A sportboltnál. Azért volt humorérzéke annak, aki ezt kitalálta.

            - Sportcipőben gyorsabb futni.

            - Igen. Humoros volt a tervező. Szóval, az a folyosó egy távolabbi, egy a főtisztek részére fenntartott viskóhoz vezet.

            - És ha az ellenállók arról is tudnak? Mert Olivér arra is rájöhetett.

            Niki felsóhajt. Még sosem láttam ilyen tanácstalannak.

            - Nem tudom, hugicám – mondja, majd felém fordul. – Meg kell próbálnunk. Nem vagyunk főtisztek, de a nagykönyv szerint minket is be kell engednie ott a rendszernek. Ez az egyetlen esélyünk.

            Bólintok.

            - Sikerülni fog – mondom. – Biztos vagyok benne.

            Niki elmosolyodik.

            - Rosszul hazudsz, hugicám – súgom.

            - De hát… - kezdeném, de majdnem elnevetem magam. – Mindegy. Mi ez már nekünk, nem? Ha meg nem sikerül, akkor civilnek álcázva magunkat, megvárjuk, hogy mi lesz. Átvészeljük.

            - Ennyi – vágja rá a Nővérem és megvonja a vállát.

            A rókára pillantok. Retteg. Esélyünk sincs.

*

            A raktár felől lépünk be a pláza sportüzletébe. Halkan végigszaladunk a polcok mellett a sífelszerelések részlegén. Azon agyalok, hogy ki jár el ebben a korszakban síelni. Mondjuk hallottam róla, hogy néhány kolónián van erre lehetőség, de itt Székesfehérváron maximum szánkózni lehetne.

Niki int nekem, hogy kövessem balra. Lefordulunk és a kosárlabdák mellett szaladunk el. Jobbra pillantok és egy kicsit kilátni a pláza folyosójára. Még égnek a fények, de a tömeg eltűnt. Ilyenkor még hangzavar szokott lenni, lévén, hogy este tízig nyitva van a pláza. Most pedig mindenki otthon ül és retteg. Az a kis örömük, hogy bár keretek és szabályok között, de nagyjából ugyanúgy élhetnek, mint azelőtt, most elveszett. 

            A Nővérem int, hogy álljunk meg. Leguggolunk és a túra kabátok takarásában figyelünk a sportcipőkkel teli polcok és az üres kasszáspultok felé. Ekkor már hallom egy fiatal lány sikoltását. Bakancsok koppannak. Hirtelen egy hosszú vörös hajú lány zuhan arccal a földre. Fekete kapucnis kabátot, visel, reszket a félelemtől és patakokban folynak a könnyei. Körülbelül tizenhat éves lehet. Ismerős az arca. Aztán megjelenik még három, ijedt fiatal, akik nagyjából vele egykorúak lehetnek. Két fiú és egy lány. Maguk mögé pillantgatnak. Reszketnek a félelemtől. Egy fekete hajú srác felsegíti a vörös hajú lányt. Ekkor felismerem őket. Már találkoztam velük pár napja. Rajtam gúnyolódtak itt a plázában, a fekete hajú srác pedig pattogtatta közben a kosárlabdáját – amíg azt a szemetesbe nem dobtam. Szegények. Most nagyon aggódom értük.

            Két ellenálló katona jelenik meg gépfegyverrel a kezükben. Egy férfi és egy nő. Mindketten az ellenállók jellegzetes zöld egyenruháját és fekete barettsapkáját viseli. A nő vet egy pillantást az irányunkba, de szerencsére nem vesz minket észre. Azonban félelmetes a tekintete, a kék szemeiből kegyetlenség árad. Leveszi a barett sapkáját, igazít egy kicsit a barna fringe bob frizuráján, majd visszateszi a sapkát. A férfi látszólag dühös, a barna szemei csillognak a haragtól.

            - Leülni! – parancsolja a rémült fiataloknak. – Azonnal! Nem oda! A falhoz! Gyerünk! Ne kelljen még egyszer mondanom!

            A fiatalok a falhoz hátrálnak és szépen lassan, remegve leülnek. A nő eközben kinéz a pláza folyosója felé. Innen látom a nevét az egyenruháján, de csak a keresztnevét tudom elolvasni. Klaudia. A rangja szerint tizedes. A fiatalok felé fordul, nekünk háttal. Egy darabig némán figyeli őket. Hirtelen előkap a zsebéből valamit, amitől azok mind védekezően maguk elé tartják a kezüket.

            Csak egy kommunikátor az. A nő gépelni kezd. A férfi belerúg az egyik srác lábába. Klaudia egy darabig még gépel, aztán lassan odalép a kosaras, fekete hajú sráchoz. Elé tartja a készüléket.

            - Láttad őt? – kérdi. – A neve Újszigeti Angéla. Kadét. Jelenleg itt teljesít szolgálatot.

            Ledöbbenek. Látom a srác szemén, hogy felismer engem. A mellette ülő, könnyes szemű lány is. El fognak árulni. Nem baj. Egyrészt úgysem láthattak az utóbbi egy órában, másrészt nekik ez az egyetlen esélyük, hogy némi előnyt szerezzenek. Mondjatok el mindent. Gyerünk. Bármi is lesz, mi itt vagyunk és megvédünk titeket.

            - Sosem láttam – hazudja a srác.

            - Biztos? – kérdi Klaudia nyomatékosan.

            - Biztos.

            A nő a többieknek is megmutatja. Mind megrázzák a fejüket, pedig innen is látom, hogy felismertek. Milyen bátrak. Annak ellenére is védenek, hogy jól tudják, az árulással elnyernék az ellenállók bizalmát és még jutalmat is kapnának állítólag. De nem. Vállalva mindent, kiállnak mellettem. Niki felé pillantok, aki óvatosan int nekem, hogy várjak. Bólintok. Ekkor Klaudia elrakja a kommunikátorát.

            - Túl nagy kényelemben éltek itt – mondja. – Mert mindnyájan behódoltatok ezeknek a szörnyetegeknek. Árulók vagytok. Egytől egyig. Nincs kivétel. Nincs mentségetek. Semmi. De esélyetek van. Mi vagyunk a felszabadítók. Felszabadítunk titeket is. Nem mintha megérdemelnétek. Odakint százezrek éheznek és bujkálnak a hadsereg elől. Azok elől, akiket ti tiszteltek. Ők rettegnek. Mi értük vagyunk. És értetek is. Akármit is hazudtak rólunk nektek. Akármit hallottatok másoktól.

            - Én nem bízom bennük – szól közbe a férfi. – Hazudnak.

            - Igen. Azt én is látom. Betegek.

            Azzal tesz egy lépést hátra. A gépfegyvere nyilván ki van biztosítva. Vetek egy pillantást Nikire, aki int, hogy vegyem elő az altatólövedékes pisztolyt. Biccentek és teljesítem a parancsot. A Nővérem a férfira mutat, én pedig rögtön becélzom.

- Jól tudjátok, ki az a lány, akit mutattam – folytatja Klaudia. - Az elnyomók közé tartozik. Mégis véditek. Sajnálom, de nincs időnk mindenkit meggyógyítani. Így hát nem marad más választásunk.

Niki int, én pedig nem habozok. A nyakán találom el a férfit. Az meglepődik, felénk fordul, majd hanyatt esik. A nő éppen megfordulna, de már hallja is a fémes kattanást. A Nővérem lassan lépdel felé a gépfegyverrel.

            - Meg ne merj fordulni! – parancsolja Niki.

            A nő nem szól. Én is kilépek a rejtekhelyről és azonnal a földön heverő férfihoz igyekszem. Mélyen alszik. Elveszem tőle a fegyverét, kiveszem a tárat és az egyik túra sátor felé hajítom, a fegyvert pedig egy hálózsákra. Utána a fiatalokra pillantok, akik hálásan néznek rám. Nem tudom elmondani nekik, hogy mennyire büszke vagyok rájuk, de látják rajtam. Olvasnak a szemeimből. Főleg a kosaras srác. Biccentek feléjük. Ők is felém. Utána a Klaudia felé fordulok, aki mélységes gyűlölettel néz rám. Niki elveszi tőle a fegyverét, utána pedig a kígyó szemeivel megáll mögötte.

            - Hány helikopter jön még? – kérdi.

            - Nem tudom – feleli a nő.

            - Rossz válasz. Utoljára kérdem, hogy még mennyi helikopter fog jönni?

            - Három.

            - Vannak itt a plázában őrhelyeitek?

            - Nincsenek. Még.

            - A folyosók?

            - Milyen folyosók?

            - Jobban teszed, ha nem szórakozol velem. Tudod, hogy mire gondolok.

            - Mindkettőben vannak őrök.

            - Mind a kettőben?

            - Igen. A bunkerbe és a viskó felé vezető utat is védik.

            - Ez minden?

            - Kéne még lennie?

Nem tudom megállapítani, hogy a nő most komolyan kérdez vissza, vagy csak elhiteti velünk, hogy csupán csak arról a két hivatalos vészkijáratról tud. Arról pedig semmit, ahová készülünk. Intek a fiataloknak, hogy álljanak fel. Gyorsan felpattannak a földről. Félreállok, mire ők mögém rejtőznek. Klaudia ismét felém fordul, de most halvány mosoly jelenik meg az arcán.

- Nagyon hasonlítasz rá – kezdi. – A nagybátyádra. Főleg a szemed. Mintha most ő nézne rám megint.

Niki közelebb lép hozzá.

            - Fejezd be – parancsolja a kitörés előtti nyugalommal.

            - Egy évig szolgáltam mellette – folytatja Klaudia, mit sem törődve a fenyegetéssel. – A szemeiből mindig bölcsesség áradt. Meghaltam volna érte. De te egészen más vagy. Megalkuvó. Mi több, egy áruló. A nyomába sem érhetsz Vincének.

            Nem tudok erre mit mondani. Annyira jólesik hallani az én drága nagybátyám nevét. Küzdök a sírás ellen. Klaudia szemei a padló felé fordulnak, majd ismét mélyen a szemembe néz velük.

            - Nagyon hiányzik – súgja.

            Megremeg az arcom. Iszonyú fájdalom hasít a lelkembe.

            - Nekem is – súgom és a könnyeimet nem állítja meg semmi. – Talán ő volt az utolsó élő rokonom.

            - És ki vette el tőled a szüleidet? – szegezi nekem a kérdést Klaudia. – Na? Milyen egyenruhát viselsz te? Elárultad a saját családod. Miért? Egy kényelmes helyőrségi szobáért és ételért? Látod, ez a különbség közted és Vince között. Neki voltak elvei. Neked nincs. Mert egy senki vagy.

            Erre Niki leüti a fegyverével. A nő ájultan terül el a földön. A szavai ismétlődnek a fejemben. Emlékek villannak be előttem. Vince már nincs és sosem jön vissza. Sosem látom többé azt a hőst, aki engem, Nikit és Csengét megmentve feláldozta az életét. Azt a vicces embert, aki néha cowboynak öltözve hallgatta a country muzsikát a kocsijában, aki hangosan és hamisan énekelt könyvesboltban. Aki a tévé elé állt, amikor a zenecsatornát néztem és vicces mozdulatokkal táncolt rá. Az ember, aki mindig nevetéssel ajándékozott meg. A nagybátyám. A felbecsülhetetlen kincs, aki a régi, békés és szép világban az én világom része volt. Sosem felejtem el, amikor elbúcsúzott tőlem…

            - Sosem felejtem el – súgom remegő hangon. – Sosem felejtem el a tekinteted, Vince.

            - Hugicám – hallom Niki hangját.

            - Elvette tőlem őt is…az élet…elvette…

            - Angéla!

            Nikire pillantok, de nem fogom fel, hogy őt látom. A vállamra teszi a kezét.

            - Mennünk kell – súgja. – Kérlek. Magunkkal kell vinnünk őket is. Mennünk kell.

            Ekkor egy ismerős hangot hallok: - Nem ajánlatos arra mennetek.

            Nagyon hamar magamhoz térek és megfordulok. A fiatalok rémülten hátrálnak a falhoz. Olivér pedig ott áll az üzlet bejáratánál a hosszú fekete kabátjában. Egy villódzó kis robbanószerkezetet tart a kezében, miközben sátáni mosollyal néz minket. A barna szemeiben csak úgy csillog a téboly.

            - Gondolom, arra a bizonyos folyósóra siettek – folytatja ez a szörnyeteg. – Ami abba a viskóba vezet titeket, ami a főtisztek számára van fenntartva.

            - Nem tudom, miről beszélsz – vágja rá Niki a félelmetes mosolyával.

            Olivér felnevet. Utána a fejét ingatja.

            - Elárulok nektek egy titkot – kezdi halkan. – Én onnan jöttem ide. Három napig éldegéltem benne és higgyétek el, nem spóroltam a kaviárral, nekem elhihetitek. Persze mondanom sem kell, hogy mielőtt idejöttem, elintéztem az ottani rendszert is. Amit talán helyrehozhatnátok valahogyan, de ahhoz azzal a három katonával kéne megküzdenetek, akik ott várakoznak.

            Széttárja a karjait.

            - Hát nem vagyok figyelmes? – teszi fel a költői kérdést. – Megmentettem az életeteket. És még én lennék a gonosz?

            Közelebb lépek hozzá, mire ő a másik kezében lévő robbanószerkezetre mutat.

            - Csak nyugalom, Angéla – mondja széles mosollyal. – Nyugi. Nehogy felrobbanjunk. Olyan kár lenne, ha most érne véget a móka.

            - Mit akarsz? – förmedek rá.

            A szeme sem rezzen.

            - Már mondtam – feleli. – A kolóniát.

            - Most adtad át az ellenállóknak – vágom rá.

            - Igen. Talán. Vagy mégsem?

            Kacsint egyet. Aztán a fiatalok felé fordul.

            - Kifelé – parancsolja nekik. – Gyerünk. Az éttermi rész kijáratán menjetek, ott nincsenek katonák. Sok sikert hazáig.

            Azok vetnek egy sajnálkozó pillantást felénk, majd Olivér félreáll és kiengedi őket tőle jobbra, miközben a robbanószerkezetre mutatva nyomatékosítja, hogy ő van győzelmi helyzetben. Végül csak hárman maradunk, meg a két ájult katona.

            Niki továbbra is azzal a veszélyes mosolyával néz Olivérre.

            - Szegény te, Olivér – kezdi. – Ha mi nem is, akkor Aisha talál meg téged. De ha ő sem, akkor még szörnyűbb sors vár rád. Ha egyszer az ellenállók rájönnek, hogy átvered őket, akkor bizony a pokol kapuja nyílik meg előtted.

            Olivér továbbra is mosolyog. Úgy tűnik, hogy egy cseppet sem érdekli, mekkora veszélyben van.

            - Az éneklő kismadárka – mondja Nikinek. – A hajdanvolt híres énekesnő. Akiből egy szörnyeteg lett. Szerinted…

            - Inkább beszéljünk rólad – vág közbe a Nővérem. – És arról, hogy miért nem éred meg a reggelt.

            Olivér valami hátborzongató kacajba kezd.

            - Ez egyre izgalmasabb – súgja, majd hátrálni kezd és a másik kezével kivesz egy rádiót a zsebéből.

            - Hívod a barátaidat? – veti oda neki Niki.

            Olivér a szájához emeli a rádiót: - Angéla itt van a pláza sportboltjában. És nincs egyedül. Itt van vele a kismadárka is. A legközelebbi egység jöjjön ide.

            A szörnyeteg megáll. Kárörvendő mosollyal néz a szemünkbe.

            - Ez nem volt szép tőletek – súgja.

            - Micsoda? – kérdem.

            Azzal lenyomja a robbanószerkezet gombját és beindul egy időzítő. Öt másodperc. Tőlünk jobbra a bejárat felé hajítja, majd szaladni kezd balra. Halljuk, amint a szerkezet földet ér és csúszik tovább. A bejárati, fotocellás ajtó kinyílik és bakancsok koppannak a pláza padlóján.

            Niki belemarkol a kabátomba és üvölt valamit. Hirtelen egy hatalmas erejű robbanás rázza meg a helyet, az üzlet üvege betörik. A próbafülkék felé rohanunk, miközben a lángok mindent letarolnak a folyosón.

            Valami nagy tárgy zuhan be kintről.

            Hatalmas csattanás.

            A lángoktól egyre forróbb a levegő.

            Még látom Nikit üvölteni, aztán elsötétül előttem minden.

            Zuhanok.

folyt.köv.

2025. január 4-10.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/21.rész

Olivér és az ellenállók

            Aisha még mindig fegyvert szegez ránk, mi pedig hitetlenkedve nézünk hol rá, hol pedig az elsötétült monitorra. Olivér visszatért és az a terve, hogy átveszi az irányítást a kolónia felett – és ez az ő tudásával, képességeivel garantálható. Hiába védi egy század a területet, hiába van központi ellenőrzés alatt, ez a szörnyeteg már minden bizonnyal megtalálta a módját annak, hogy kijátssza a rendszert.

            - Olivér elvett tőlem mindent – kezdi Aisha. – A férjem halott. Elvette tőlem. Az életem. Nekem már nincs semmim. Csak egy célom. Hogy bosszút álljak. És ti nem fogtok megállítani. Hiába okozott nektek is bosszúságot Olivér. Ő az enyém.

            Niki megrázza a fejét.

            - Nem kívánságműsor – mondja. – Van egy ajánlatom. Segítesz nekünk elfogni még mielőtt bármilyen kárt is okozna. Cserébe kijuttatunk innen.

            Aisha elmosolyodik.

            - Ennyire naiv vagy? – kérdi gúnyosan. – Szerinted kik voltak azok, akiket nemrég elintéztem? Az a három ember? Képzeld, ellenállók. Még legalább húszan itt vannak. És az erősítés hamarosan érkezik. Olivér pedig tíz perccel ezelőtt blokkolta az őrangyal drónokat és teljesen elvágta a kolóniát külvilágtól. A központban és a közeli helyőrségekben, meg úgy általában mindenhol azt a hamis képet és információt kapják, hogy itt minden a legnagyobb rendben van. Az ellenállók pedig szépen csendben elfoglalják ezt a stratégiailag legfontosabb pontot. Tudjátok, hogy ez mit jelent.

            És mire ezt kimondja, a mellettünk lévő monitor felől hangokat hallunk. Recsegve, alig érthetően, de egyre csak tisztul. Két katona beszélget egymással.

            Egy női hang: - Délnyugati zóna tiszta.

            Ezután egy férfi hangja: - Az északnyugati zónához erősítést kérek.

            Újra egy női hang: - A bázis a miénk. Ismétlem a bázis a miénk. Megerősítést kérek. Egy-nulla-kilenc.

            Erre Aisha hátra rúg és az ajtó kinyílik mögötte. Nem tudunk megszólalni sem a hirtelen sokktól. Előbb Olivér, aztán itt vannak az ellenállók is és nagyon úgy tűnik, hogy vesztésre állunk. Aisha kihátrál az éjszakai hóesésbe, majd tőlünk jobbra szaladni kezd. Én lassan Niki felé fordulok, aki az üres monitort figyeli, ahonnan hallani a két ellenálló tiszt társalgását.

            - Telekommunikációs eszközök blokkolva – mondja ridegen egy férfi.

            - Őrmester! – kiált egy nő. – Egy-zéró-kilenc. Őrangyal blokkolva. Egy-nulla-kilenc. Ismétlem egy- nulla -kilenc. Parancs megerősítésre vár.

            - Egy- nulla -kilenc. Parancs megadva. Visszaszámlálás mostantól.

            - Vettem.

            A Nővérem felém fordul. A félelmet és a dühöt egyszerre látom a szemében.

            - Gyerünk! – mondja.

*

            A konténerházak között szaladunk, a távolban látni a bázis háromszintes épületét, mellette a nagy parabola antennát. Felnézek az ég felé. Az éjszakai hóesésben látom, amint innen három óránál két őrangyal drón fénye a megszokott citromsárga fény helyett vörösen izzik. Ki lettek kapcsolva.

            - Niki! – szólok a Nővéremnek.

            - Látom én is! – vágja rá. – Az egész kolónia elesett. Az összes szektor. De ha bejutunk a bázisra, akkor…

            És abban pillanatban a bázis parabola antennája felrobban. Döbbenten állunk meg. A bázis épületének harmadik szintje villan egy egyet, majd szintén robbanás rázza meg. Egy konténerház mögé vetjük magunkat. Tanácstalanul nézünk magunk elé. Lövéseket hallunk a pláza irányából.

            A rádiónkból ekkor Olivér hangja harsan fel.

            - Tisztelt Székesfehérvári Kolónia lakói! – kezdi derűs, kissé gúnyos hangon. – Gondolom sokuknak feltűnt, hogy a kellemes, meghitt téli éjszaka kissé felforrósodott odakint. Ez annak köszönhető, hogy az ellenállók átvették az irányítást a kolónia egész területén. Most önök minden bizonnyal pánikszerűen a telefonjukért nyúlnak, de sajnálattal közlöm önökkel, hogy hálózat összeomlott és semmilyen külső, illetve belső hívás nem lehetséges. Ugyanakkor a továbbiakban jobban teszik, ha az otthonukban maradnak, aki pedig még nem ért haza, az szedje gyorsan lábait, ha meg akarja érni a reggelt.

            Ökölbe szorulnak a kezeim. Látom, hogy Niki is egyre dühösebb.

            - Sajnálom, hogy egy ilyen rossz hírt kellett közölnöm önökkel – folytatja Olivér megjátszott empátiával. – De persze van öröm is az ürömben. Én hiszek abban, hogy vannak önök között bátor, jóravaló emberek. Akik elég bátrak és leleményesek ahhoz, hogy a jelenlegi nehéz helyzetből előnyöket kovácsoljanak maguknak. Most azokhoz szólok. Hamarosan megjelenik a telefonjuk és a tévéjük, valamint az utcai digitális hirdetőképernyők kijelzőjén egy fiatal kadét lány igazolványképe. A neve Újszigeti Angéla.

            Döbbenten fordítom a fejem a szintén ijedt Niki felé. Előveszem a kommunikátoromat, ahol már meg is jelent az igazolványképem, amin fekete barett sapkában és fekete egyenruhában vagyok.

            - Angéla nagyon fontos személy az ellenállók számára – folytatja Olivér. – Ha esetleg valakinek sikerül élve, épen és egészségesen átadnia őt a kolónia újdonsült hatóságának, akkor nem kevés jutalomban fog részesülni. És csak úgy megsúgom, hogy ez bizonyos hős, talán még az Alba Regia új polgármestere is lehet.

            Behunyom a szemem.

            - Ezt nem hiszem el – súgom.

            - Döntsenek okosan! – bíztatja őket Olivér. – Én hiszek önökben! Sok sikert Székesfehérvár! A világ szeme önökre vetül!

            Azzal megszűnik az adás. Egy darabig sokkos állapotban nézem a saját profilképemet a kommunikátor kijelzőjén. Simán fel fognak ismerni. Hamarosan végleg elszabadul a pokol. Ekkor egy nő hangját hallani a rádióból:

            - Ez a kadét…az a kadét?

            - Igen – feleli egy férfi. – Az elhunyt Nagy Vince őrmester bajtársunk unokahúga. Élve kell. Épen, sértetlenül, egészségesen. Még csak a vércukorszintje se legyen alacsonyabb vagy magasabb az egészségesnél.

            - Értettem. Az elhunyt bajtársunkért.

            - Az elhunyt bajtársunkért, aki értünk áldozta fel az életét.

            - Mikor váltunk frekvenciát?

            - Tizenöt másodperc múlva.

            - A madár közeledik a fészekhez?

            - Nemsokára leszáll.

            Az adás megszűnik. Niki némiképp elismerő mosollyal fordul felém.

            - Látod? – biccent. – Téged mindenki szeret.

            Nem. Lehet, hogy nekem megkegyelmeznek. De a Nővéremnek nem és az számomra egyet jelent a végzettel. Aki Nikit bántja, az engem is. Úgyhogy azonnal el kell innen tűnnünk, még mielőtt itt végleg elszabadul a pokol.

            - Meg kell szöknünk innen! – mondom. – Azonnal! Valahogyan ki kell jutnunk a kolóniából!

            - Lehetetlen. De erősítést kell hívnunk.

            - Hogyan?

            - Nem tudom. De rá kell jönnünk gyorsan. És valahogyan azt a „madarat” is távol kell tartunk.

*

            Valahol a kolónia keleti szektorában egy nagy terepjáró alatt hasalunk. Éjjellátó szemüveggel figyelek egy speciális járművet, mely elhagyatottan áll üres konténerházak mellett. Két bajtársunk holtteste hever a jármű oldalsó ajtaja előtt a hóban. Mesterlövészt sejtünk az eset mögött. Niki a fegyverének éjjellátó üzemmódra kapcsolt távcsövén keresztül keresi az őrszemet.

            - Megvan – súgja. – Két óránál. A tetőn figyel.

            Abba az irányba, tőlünk jobbra fordulok és megpillantok az egyik konténerház tetején egy parabola antenna mellett rejtőző férfit. Ebből a szögből teljesen védtelen. Minden bizonnyal nyugati irányból sejt támadást.

            - Látom – súgom. – De miért csak egy van?

            - Mert még kevesen vannak – vágja rá a Nővérem. – Pontosan ezért várják az erősítést. Ha bejutunk a járműbe, akkor a toronyból tüzet nyithatunk a közeledő gépre. Ez talán az egyetlen speciális jármű, amit nem foglaltak el.

            - Csak csalinak használják.

            - Így van. Nem túl logikus, de az ellenállók nem is a logikus stratégiájukról híresek.

            - Nincs benne senki?

            - Nincs. A hőkamera szerint senki. De azért óvatosak leszünk.

            Niki lassan a becélozza az őrszemet. Halk puffanás és a katona holtan zuhan le a konténerház tetejéről.

            - Indulhatunk – súgja. – Óvatosan. Végig maradj mögöttem.

            - Értettem – bólintok.

            A rókára nézek. Retteg.

*

            A járműben senkit sem találunk, de hamar szembesülünk a ténnyel, miszerint teljesen lefegyverezték. Se rakéta, se lőszer, de még a fegyverek is ki lettek kapcsolva központilag. Egyedül az ellenállók új frekvenciáját találjuk meg. Niki kikapcsolja a fülhallgatóját, hogy mind a ketten halljuk most éppen egy másik nő és férfi párbeszédét.

            - Látod a célpontot? – kérdi a nő.

            - Igen – feleli a férfi magabiztosan.

            - Ő az?

            - Igen. Balogh Aisha. Ő nem hall minket.

            - Hol van?

            - Itt a nyugati szektorban. A házak mögött szalad. Látom a tetőről.

            - El tudod intézni?

            - Igen. Mindjárt. Várj. Most eltűnt. Egy terepjáró mögött van.

            - Húzódj fedezékbe!

            - Bemehetett a házba.

            - Ismétlem, húzódj fedezékbe, de azonnal!

            - Nem kell…

            Tompa puffanás.

            - Holló? – szólítja a nő. – Holló! Jelentkezz!

            A rádió serceg és egy másik férfi jelentkezik be: - Hollónak vége. Aisha is meglépett. A madár megérkezett. Mindenki várja meg a madarat!

            Én ekkor a monitorok felé fordulok és ledöbbenek. A hármas monitor képén látok egy nagy fekete helikoptert, amint éppen ereszkedik le a leszállópályára. A gép orrán két vörös fény villog, jelezve, hogy le vannak árnyékolva és nem a hadseregtől vannak.

            - Niki – súgom. – Baj van.

            - Mi az? – fordul felém. – Mit látsz?

            - A hármas monitoron.

            - Látom. Nem a miénk. De tőlünk zsákmányolták ezt a típust. Ez az ellenállók egy csapata lesz. Az erősítés az itteni osztaguknak.

            - Olivér szabad utat biztosított nekik.

            - És nemsokára többen jönnek. Nem fognak látszani a radaron. Ahogyan jelenleg ez sem látszik.

            - Miért pont ez a kolónia kell nekik? Csak azért, mert kevesebb volt itt a katonák létszáma?

            - Nem. Debreceni azt hitte, hogy az ellenállók nem tudnak idáig eljutni és hogy a dunaújvárosi és az új-veszprémi kolónia remekül védi ezt a szektort. De ez persze tévedés. Egyik sincs biztonságban. Pláne Székesfehérvár, amit, ha az ellenállók elfoglalnak, akkor könnyűszerrel elfoglalhatják az érdi, majd a budaörsi kolóniát is. Akár holnap estig mind a kettőt. Anélkül, hogy bárki is észrevenné.

            - És onnan megtámadják a fővárost.

            - Két irányból támadva Budapest déli részét akár egyetlen nap bevehetik. Arra viszont már fel fognak figyelni a központban, de már túl késő lesz. Pláne, ha egy másik ellenálló csapat keleti irányból is támadna. 

            - És akkor végünk.

            - Így van.

            - Akkor most nekünk kell megvédeni az országot?

            Niki bólint.

            - Lényegében igen.

folyt.köv.

2024.december 23.-2025.január 3.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/20.rész

Aisha

            A Székesfehérvári Kolónia kapuit azonnal lezárják. Se ki, se be. Miután kihallgatnak minket a három férfi meggyilkolásának ügyében – ami körülbelül öt percet vesz igénybe – Nikivel azonnal a főkapuhoz igyekszünk. A fehér páncélzatú, vörösen fénylő szemű kommandós robot elkísér minket. A róka egyfolytában retteg. Veszélyt jelez. Nyitva kell tartanunk a szemünket. Valami készül.

            Míg a Nővérem a biztonsági ellenőrző központ kis épületében beszél, én addig kint állok a hidegben a robottal, akinek a páncéljára az Attila nevet írták. Olyan a hangja, akár egy színművésznek, mély, szépen cseng és van benne valami főúrias jelleg is, amitől szinte látok magam előtt egy nemes, a felső tízezerhez tartozó, öltönyös férfit, aki egy kastélyi lakomán az asztal végében ül házigazdaként.

            Egyre hidegebb van. Kicsit vacogok. Attila felém fordul.

            - Fázik, kadét? – kérdi.

            - Kicsit – bólintok, miközben a fehér konténerházakat figyelem.

            - Menjen be nyugodtan az ellenőrzőpont épületébe. Az őrmester biztosan nem kifogásolná.

            - Tegeződhetünk?

            Ezt nem tudja hova tenni. A fejét balra, majd jobbra, felém fordítja.

            - Részemről nincs akadály – mondja végül. – Megtisztelő.

            - Nekem is – lövellek felé egy mosolyt. – Bajtársak vagyunk, nem igaz?

            - De igen. Bár én nem számítok egyenrangúnak.

            - Pedig az vagy. Véded az életet.

            - Ez a dolgom.

            - Mintha csak magamat hallanám.

            A fekete egyszintes épület felé pillantok, ahol Niki éppen Aisháról gyűjt információkat. Kicsit tartok tőle, hogy rossz irányban nyomozunk. A helyi tisztek sem őrá gyanakodnak – bár még vizsgálják a kamerák felvételeit. Egy biztos, valaki tüzet nyitott a tömegből a három férfira. Akiknek a személyazonosságát még mindig homály fedi.

            - Önkéntes vagy? – kérdi Attila.

            - Igen – felelem. – Volt választásom. De emellett döntöttem.

            - Megkérdezhetem, hogy miért?

            Felé fordítom a fejem, hátha tud olvasni a szemeimből. Ő az épület felé pillant, majd vissza rám.

            - Az őrmester miatt? – kérdi.

            - Igen – bólintok. – Miatta.

            - Úgy gondolod, csak melletted van biztonságban?

            - Igen. Persze tudom, hogy ez nem igaz. De jó hinni benne.

            - Nem mi uraljuk a sorsunkat. Ahogyan másokét sem.

            - Tudom.

            - De tehetünk azért, hogy jól alakuljanak a dolgok.

            - Ebben van igazság.

            Kinyílik az ajtó. Niki lép onnan bosszúsan. Még tartva az ajtót visszafordul a monitorképek és neonlámpák fényébe.

            - Még valami! – szól vissza. – Ha netán újabb bűncselekmény történik, az a te lelkeden fog száradni! Inkább egy moziban kéne dolgoznod a jegypénztárnál, mint egy kolónia ellenőrző központjában! Most hiába nézel így! Igazam van! Nem fogsz majd így mosolyogni, amikor elbocsátanak a hadseregből!

            Azzal engedi, hogy elektromos ajtó bezáruljon mögötte.

            - Ennyi amatőrt! – bosszankodik, miközben felénk lépdel.

            - Mi történt? – kérdem.

            - Megkaptam Aisha szálláshelyének címét, de az engedélyt a házkutatásra nem. Még a hadnagytól sem. A századosnál kéne kopogtatni, de ő biztosan nem fog fogadni minket négy napon belül.

            Attila Niki felé fordítja a fejét.

            - Egy hét múlva sem fogja – helyesbít.

            - Nem is kell – vonja meg a vállát a Nővérem. – Majd megkerüljük a szabályokat.

            - Volna egy javaslatom.

            A Nővérem kissé szkeptikusan fordul felé. Mintha Attila nem egy életmentő harcos robot volna, hanem csak egy beszélő porszívó.

            - Na, mond – vágja rá.

            - Maguk már igazoltatták – kezdi Attila. – Én azonban még nem. Jogosult vagyok belépni a szállására és biztonsági ellenőrzést végezni. Persze a jelenlegi helyzetben csak akkor, ha otthon találom.

            Niki közelebb lép hozzá.

            - Kapcsold magadat a speciális járműre – kezdi. – Látni akarunk mindent.

            - Ahogy óhajtja, őrmester – biccent Attila.

            Lövellek felé egy büszke mosolyt: - Semmire sem jutnánk nélküled, Attila.

            - Köszönöm, kadét – biccent ismét.

*

            A speciális jármű monitorján figyeljük Attila fejkamerájának képét. Az Újremény utcában jár, ami pont ugyanolyan, mint a többi. Fehér konténerházak sorakoznak és a golyóálló ablakokon keresztül fény szűrődik az utcára. A villanypóznák fényében egy tömeg lépdel hazafelé. A hang be van kapcsolva és elég tisztán hallunk néhány hétköznapi párbeszéd foszlányokat a vacsoráról, főzésről, receptekről, születésnapról, legújabb ruhakollekciókról, pletykákról.

            Végül Attila megáll az egyik kis konténerház előtt valahol az utca közepén. Szerencsénk van, mert égnek a lámpák, ezek szerint Aisha otthon lehet.  Attila fellépdel a súlyos lépteivel a lépcsőn. Megáll a fehér ajtó mögött, oldalra néz, megnyomja a csengőt, mely a klasszikus csörgő hangon szólal meg.

            Nem kell sokat várni, az ajtó kinyílik és Aisha ott áll egy fekete kötött pulóverben, fekete farmerban. A gyönyörű raszta hajának egyik tincsét félrelöki és idegesen, bosszankodva néz Attilára.

            - Egész nap engem fognak zaklatni? – kéri számon a robotot.

            - Elnézést a késői zavarásért – biccent Attila. – Ön Balogh Aisha?

            - Még mindig én, igen.

            - Örvendek. Nem tudom értesült-e arról, hogy alig egy órája három embert…

            - Igen – vág közbe nő. – Az előbb olvastam a neten.

            - A sajnálatos eset miatt a százados úr rutinellenőrzéseket rendelt el. Nem vádoljuk semmivel, az egész procedúra nem vesz igénybe többet tíz percnél, melyben kérdéseket teszek fel önnek, valamint rövid házkutatást tartok.

            - Hol az engedélye?

            - Rutinellenőrzés elrendelése esetén a jogszabályok szerint engedély nem szükséges.

            - Akkor ez egy razzia?

            - Nevezhetjük így is, igen.

            Aisha arcán gúnyos mosoly jelenik meg.

            - Remek emlékeim vannak a razziákról – jegyzi meg halkan.

            Végül beengedi Attilát. A kis bérlakás nappalija nyílik meg előttünk, ahol balra egy szürke kanapé áll, egy kis széles asztalka, melyen egy gyorséttermi zacskó, papírpoharas üdítő, valamint összegyűrt hamburgeres zacskók hevernek. Aisha minden bizonnyal vacsorázott. Az asztallal szemben, jobbra egy nagy tévé, kis szekrény, még egy kicsit jobbra egy beugróban egy nyitott ajtó, mely az ágyból ítélve a hálószoba lehet. Balra egy nyitott ajtó fürdőszoba felé, ahol ég villany. Aisha karba tett kézzel, a szigorú, ijesztő szemeivel megáll Attila előtt.

            - Nézzen körül – mondja barátságtalanul. – De ha nem bánja, bevenném a gyógyszerem. Nem szeretnék a kórházban kikötni.

            - Rosszul érzi magát? – kérdi Attila.

            - Igen, mert már tíz perce be kellett volna vennem.

            - Rendben. Kérem, utána készítse elő az iratait.

            - Oké.

            Azzal Aisha elindul a fürdőszoba felé. Niki felém fordul.

            - Ez nem is egy kommandós robot – mondja csalódottan. – Szerintem egy pincér vagy egy orvosi rendelő recepciósa programot kapott.

            - Tudja, mit csinál – mondom.

            - Remélem is. Nagy hiba volt a fürdőszobába beengedni. 

            Attila végignéz az asztalon, eközben hallani, hogy Aisha enged a csapból vizet. A zacskó üres, néhány hasábkrumpli darab van benne. A vacsora nyomain kívül mást nem látni. Ekkor Attila a hálószoba ajtaja felé fordul. Megtorpan. Túl sokáig figyeli az ajtót. Hirtelen megjelenik a kameránk képe előtt az ő optikai elemző látása, a feliratok pedig azonnal veszélyt jeleznek. A vörös fényű keretben megjelenik egy az ágy alatt heverő egy gépfegyver alakja, ami ráadásul meg van töltve, valamint rakétákkal is fel van szerelve.

            Attila ekkor gyorsan a fürdőszoba felé fordul, de Aisha már ott az áll az ajtóban és egy hosszúcsövű, páncéltörő puskát szegez rá. Meghúzza a ravaszt és a kép azonnal elsötétül előttünk.

            Niki felpattan.

            - Tudtam! – kiáltja. – Indíts el egy riasztást, aztán nyomás! Most elkapjuk!

            Sokkos állapotban vagyok, a szívem egyre hevesebben ver, de azonnal rányomok a riasztó gombra, mely a környező utcák összes járőröző katonáját riasztja. Felkapom a sisakomat és szaladok a Nővérem után az éjszakai hóesésben. Szegény Attila…

*

            Amikor a hóban szaladva végre az Újremény utca kereszteződésébe érünk, tőlünk balról látjuk a sikongó, rohanó tömeget lekanyarodni tőlük balra. Egy szirénázó, fekete katonai terepjáró halad el előttünk jobbról és Aisha címe felé tart. Amint a sarokra érünk, suhanást hallok. Niki a kabátomba markol.

            - Fedezékbe! – kiáltja.

            Az egyik konténerház mögé bújunk a sarkon és halljuk, amint a rakéta becsapódik valahol a közelünkben és megszűnik a sziréna hangja. Nyilván a terepjárót érte támadás. Utána golyók záporoznak felénk és súrolják a ház szélét. Niki int, hogy kövessem. Meg kell kerülnünk az utcát a házak között szaladva.

            Úgy teszünk, miközben halljuk, hogy tűzharc alakult ki Aisha környékén. Egy újabb suhanás után, valami felrobban és lángok csapnak a levegőbe. Útban idefele már mondtam Nikinek, de most is muszáj:

            - Igazad volt!

            - Nekem mindig – vágja rá.

            Megállunk háttal az egyik szélesebb ház mögött. Niki mellett van egy másik ajtó, mely mellett szelektív hulladéktárolók sorakoznak. A Nővérem az ujjával elszámol háromig, majd berúgja az ajtót, visszaáll a fedezékbe, utána befordul és int nekem, hogy kövessem. Egy sötét, szűk folyosón haladunk végig.

            Beérünk egy kereszteződésbe, amikor hirtelen valaki megjelenik ott. Egy fiatal, nálam talán egy kicsivel idősebb srác. Azonnal felteszi a kezét.

            - Ne lőjenek! – kiáltja.

            - Kifelé innen! – parancsolja neki a Nővérem. – A Holdfény utca felé menj!

            Szegény reszket. Félreállunk, mire ő vastag kabátjában, a félelemtől és a hidegtől remegve halad el mellettünk. Megvárom, míg kilép az ajtón. Odakint már abbamaradtak lövések, de ettől még féltem őt.

            Lefordulunk és egy vegyesbolt üzletterébe érünk, ahol egy nő reszketve rejtőzik a pénztár mögött. A golyóálló, erős kirakatüvegen át látjuk, ahogyan odakint lángol a terepjáró. Niki int, hogy húzódjunk vissza fedezékbe.

            - Nyugalom – súgja a nőnek.

            A vörös hajú, vékony, törékeny nő, könnyes szemekkel mered ránk. Megszólalni sem mer. Én visszanézek a folyosó sötétjébe. Majd az előttem álló Nikire, aki int, hogy szépen lassan guggoljunk le. A nő mintha tudná, mire gondol a Nővérem, reszketve fordul a bejárat irányába. Ahol szépen lassan kinyílik az ajtó. A nő látszólag mindjárt felsikolt, de Niki int neki, hogy nyugodjon meg.

            Bakancs koppan a padlón. Óvatos léptek. Tompulni kezd a koppanás. Az alak nyilván az egyik polc mögé lépett. Hirtelen megáll. A nő reszketve figyel minket. Szépen lassan megfordul és valamibe beüti a fejét és egy tárgy leesik földre. Azonnal lövést hallunk és közvetlenül Niki mellett a fal sarkába csapódik egy lövedék. A Nővérem egy sorozattal viszonozza a tüzet, mire az egyik polc elkezd dőlni. A bakancsok hevesen koppannak, a polc pedig eldől. Niki ismét tüzet nyit, majd int, hogy rejtőzzek mögé. Úgy teszek. Kapunk vissza egy sorozatot, mire a pénztár mögött elbújó nő felsikolt. A bakancs koppanására rögtön abbahagyja. Nagyon sajnálom szegényt.

            Niki ismét tüzel, majd visszarejtőzik.

            - Jobb, ha feladod, Aisha! – szól neki.

            - Miért? – kérdez vissza a nő. – Tán túlerőben vagytok?

            - Ahogy mondod. Innen nem jutsz ki. A kolóniából meg pláne. Esélyed sincs. Ha még most feladod, talán megúszod és csak egy munkatáborba kerülsz.

            - Még nem végeztem a küldetésemmel.

            - Ó, bocsáss meg. Még csak meg sem kérdeztem, mit akarsz itt. Remélem, megbocsátod nekem, amiért ilyen figyelmetlen voltam. De még mielőtt bármit is mondanék, van egy elméletem, miért vagy itt.

            - Hallgatlak.

            - Első látásra azt gondolnám, hogy egy szimpla őrült vagy. Annyi ilyen szaladgál szabadlábon. De jóindulatú vagyok és többre becsüllek. Egy zsoldos vagy, akit az ellenállók küldtek ide. Bár, nem tudom, ki lehetett az a három férfi, de biztosan nem a barátaid. És nem is a bajtársaid.

            - Eltaláltad, nem azok voltak.

            - Akkor kik? És ki vagy te?

            - Nemsokára megtudod.

            - De én türelmetlen vagyok. Nem akarok életem hátralévő részében azon gondolkodni, hogy vajon ki lehettél. Miután a túlvilágra kerültél.

            - Túl sok az önbizalmad.

            - Van mire. Na, ajánlok neked egy alkut. Szépen leteszed a fegyvert és megadod magad. Majd tanúskodom melletted a bíróságon, hogy könyörögve kértél bocsánatot. Hátha csak kétezer évet kapsz.

            - Nekem jobb ötletem van. Szépen visszamentek a speciális járműbe és ott várjátok a fejleményeket.

            - Milyen fejleményeket?

            - Okkal vagyok itt. És szükség lesz majd rátok.

            Niki elbizonytalanodik. Én is. Itt valami készülőben van és van egy olyan érzésem, hogy nem Aisha a kulcsfigura. Vagy csak megvezet minket. Végül a Nővérem int a pénztárosnőnek, majd pislog egyet. Sejtem, mire készül. A nő behunyja a szemét, Niki pedig lenyomja a füstgránát gombját a fegyverén. Hároming számol a kezén, majd hirtelen lő egyet Aisha felé. A lövedék gurul egyet, majd egy durranást követően füst lengi be az üzletet. A Nővérem azonnal tüzelni kezd, majd a pénztárosnő mellé vetődik. Átad neki egy védőálarcot a táskájából. Én fedezve őket Aisha felé lövök.

            Hallom, amint berúg egy ajtót és szaladni kezd. Niki előjön a fedezékből és szaladni kezdünk a nő után.

*

            Aisha éppen az épület sötét, néhány vörös égővel megvilágított gépházának ajtaján akar kimenekülni, amikor meglepjük. Azonnal fegyvert szegez ránk, mi is őrá. Ismét patthelyzet. Nagyon elszántnak tűnik. Tőlünk balra egy széles monitor vibrálni kezd, feliratok jelennek meg rajta, ám Aisha céltudatos tekintetét még ez sem zavarja meg.

            - Nem állíthattok meg! – mondja. – Ráadásul pont ti!

            - Miért? – veti oda neki a Nővérem. – Kik vagyunk a szemedben?

            - Ti is ismeritek őt.

            - Kit?

            - Itt van. De én fogom elkapni, nem ti.

            - Kiről beszélsz?

            Ekkor a mellettünk lévő képernyőn megjelenik egy ismerős arc. Mind odafordulunk. Ledöbbenek. A sötét, halvány neonfényes szobában ülő, húszas éveiben járó, hosszú fekete hajú srác most is úgy néz ki a drága, divatos kabátjában, akár egy márkás ruhabolt modellje. Barna szemeiből pedig csak úgy sugárzik a kiszámíthatatlanság.

            - Olivér – súgom.

            A srác elmosolyodik.

            - Nahát, mintha csak karácsony volna – kezdi. – Itt van Aisha, a gyászoló feleség. Itt van a drága éneklő kismadárka, Szentesi Nikoletta őrmester is.

            Aztán a barna szemei felém fordulnak.

            - És itt van Angéla – folytatja. – A bátor és önfeláldozó kadét. „Építs kertet a félelmeidre”. Valahogy így mondtad, nem igaz? Mindegy is. A három legfőbb ellenségem itt van az én leendő birodalmamban. Ez a kolónia ettől a perctől fogva az enyém. Ti pedig, akárcsak mindenki más, a foglyaim vagytok. És a hódításom, még pusztán csak a kezdet. Nemsokára az egész megye az enyém lesz. A határ pedig a csillagos ég. Jól ismertek. Jól tudjátok, mire vagyok képes.

            Csak úgy csillognak a szemei az önteltségtől.

            - Jobb, ha már most behódoltok – közli halkan. – Csakis kizárólag így nyeritek el a kegyelmemet. Mivel rendes srác vagyok, adok néhány órát nektek. Tisztában vagyok vele, hogy le kell ülepednie ennek a fordulatnak. Aztán többé nincs esély. Jól gondoljátok meg. Ez életetek nagy esélye.

            Azzal elsötétül a kép.

            Ökölbe szorul a kezem.

Folytatás 2025.január 3-án.

2024.december 15-20.

Budapest

Rajzok: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/19.rész

Baljós órák

            Alig egy órája érkeztünk meg, de már egy speciális járműben ülünk a Székesfehérvári Kolónia főterének közelében. A zárt ajtónak háttal, egy monitorokkal teli pultnál foglaltunk helyet és a kameraképeken figyeljük az éjszakai hóesésben sétálgató embereket. A főtér körül fehér, egyszintes konténerházakból álló lakótelepek állnak, feléjük pedig magas villanypóznák tornyosulnak. Vastag kabátokban didergő emberek többsége a főtértől déli irányban húzódó pláza felé igyekszik.

            Este hat múlt két perccel. Ma este nyolcig leszünk szolgálatban. Holnaptól reggel tíztől este hatig. Már jártunk a szállásunkon is, ami a város főbejáratának vonalában álló bázison található. Nagyon kényelmesnek tűnt az ágy. Most szívesen feküdnék benne és aludnék végre egy kiadósat.

            - Álmos vagy? – kérdi Niki.

            - Nem – pillantok felé.

            - Ne füllents. Látom ám, hogy küzdesz az elalvás ellen.

            Felé fordítom a tekintetem és a leleplező mosolyának láttán elnevetem magam. Ő is. Mindketten fáradtak vagyunk. Nemrég még Sarah és Zsolt üldözött minket. Kicsit sűrű volt az elmúlt hét. Finoman szólva.

            Ráközelítek a kamerával két járókelőre. Két fiatal lány, nagyjából egy-két évvel lehetnek tőlem idősebbek. Mindketten fekete, szőrmés kapucnis kabátot viselnek. Az egyiknek pont szőke haja van, mint nekem, a másiknak pedig vörös. Valamin nevetgélnek. Vajon, miről beszélgethetnek? Gimnazisták lehetnek. Biztosan a suliról. Eszembe jut az a kosaras srác, akire a múltkor ráförmedtem a plázában. Lehet, ez a két lány is a bandájához tartozhatott. Mintha láttam volna őket.

            - Mi az, hugicám? – kérdi Niki.

            - Semmi – vágom rá és visszaléptetem a képet.

            A Nővérem közelebb gurul hozzám a székkel. Felé fordulok.

            - Semmi – mondom és megint elnevetem magam.

            Ám ő komoly marad. A kígyó szemeivel a lelkembe lát.

            - Hidd el, hogy az ő életük is nehéz – mondja lágyan.

            - Kiké? – kérdem, mintha nem tudnám, miről beszél.

            - A civileké. Hiába lebegnek itt az őrangyal drónok, az életük folyamatosan veszélyben van. Tudják jól, hogy minden egyes napjuk akár az utolsó is lehet. Igaz, nekünk is. De mi ki vagyunk képezve. Ők nem.

            - Ezért a mi dolgunk védeni őket.

            - Pontosan. De nincs itt egyetlen olyan ember sem, aki biztonságban van.

            - Tudom. Nem is vágyom ide. Én megtaláltam az utam.

            Elmosolyodik.

            - Nem ez a te utad – mondja, majd valamerre a jármű végébe és a gondolataiba fordul. – Ahogyan nekem sem.

            Egy darabig a félhomályba bámul valami gondolaton elmerengve, majd megrázza a fejét és visszafordul hozzám.

            - Tíz perc és indulunk – mondja már határozottan, visszazökkenve a jelenbe.

            - Hová? – kérdem.

            - Járőrszolgálat. Gyalogos. Sétálunk egy jót.

            - Egy kis friss, jéghideg levegő.

            - Úgy bizony. De csak félórát. Utána pedig benézünk a pékségbe.

            - Melyikbe?

            - A pláza pékségébe. Este nyolcig van nyitva. Állítólag finom, forralt tejet és csokis sütit kapnak a katonák. Ingyen.

            Elmosolyodok.

            - Indulhatunk is – mondom.

*

            A konténerházak között járőrözünk. Csupa mosolygó embert látok. Nevetgélnek a folyamatos veszély ellenére. Végül is, igazuk van. Attól, hogy állandóan rettegsz, még nem lesz jobb semmi. Ha félsz, ha nem a baj akkor is utolér – de a jó is.

            - Megint valami bölcsességen jár az eszed? – kérdezi Niki a kedves mosolyával.

            - Csak azon – nevetek.

            - De azért koncentrálj is. A kolónia ezen szektora a miénk. Általában négy katona teljesített itt szolgálatot. Most csak ketten vagyunk.

            - Én pedig csak egy kadét vagyok.

            - Katona.

            Felé pillantok. Többre tart engem, mint én magamat. Ez jólesik, de attól még tisztában vagyok a képességeimmel. Nem vagyok katona. Bár több küldetésben, ütközetben vettem részt, mint egy átlagos kadét.

            A mosolygó emberek között megpillantok három bőrkabátos férfit. Elég barátságtalan a tekintetük. Olyanok, akár a renegátok, vagy a zsoldosok. A kolóniában is jelen van a bűnözés, a helyi rendőrség azonban jelenleg három főből áll, így a hadsereg próbál segíteni a nyomozásokban is. Az egyik férfi, melynek egy hosszú, már begyógyult vágás éktelenkedik az arcán, felém fordul. A fekete szemeivel egy darabig engem néz, majd Nikire pillant. Nagyon veszélyes az a tekintet. Végül a társai felé fordul. Azok közül a középen haladó megvonja a vállát. Rossz érzésem támad.

            Szólni akarok Nikinek, de akkor a gyanús alakok lefordulnak a sarkon és a tömegben egy hosszú fekete bőrkabátot viselő, raszta hajú nőt pillantok meg, aki éppen egy telefont tart a füléhez, de végig engem és Nikit figyeli. Utána találkozik a csillogó fekete, vagy barna szeme az enyémmel gyorsan másfelé néz. Ő is gyanús.

            A rókára pillantok. Retteg. Baj van. Amit előre jelzett. Valami készülőben van. Megállok egy pillanatra és megfordulok. Nem tudom, miért. Csak látnom kell a távoli főteret. A tömeg jön felénk. Ismét megpillantom a raszta hajú nőt, aki már háttal nekem halad el egy teázó mellett. Megáll. Lassú, higgadt mozdulattal elteszi a telefonját, majd szépen nyugodtan megfordul és egyenesen a szemembe néz. Van valami elképesztően kegyetlen abban a tekintetben. A szemeiben pedig gyilkos fény csillog. Három ember elhalad előtte, majd ő hirtelen eltűnik. Valamit hallok. Niki beszél hozzám.

            - Mi az, hugicám? – kérdi.

            A nő hűlt helyét figyelem. Aztán Niki maga felé fordít.

            - Minden rendben? – kérdi.

            Először nem tudom, mit mondjak neki. Vaklármát nem akarok, ezért jobb, ha inkább megpróbálok optimista lenni.

            - Minden – mondom és mosolyt erőltetek az arcomra.

*

            A pláza péksége előtti asztalnál ülök, miközben a Niki az elkészült forralt tejekért áll sorba. A csokis sütit bámulom. Még meg sem kóstoltam, pedig biztosan finom lehet. Megvárom Nikit. A nőre gondolok, akit odakint láttam. Olyan volt a tekintete, mint annak a három gyanús férfinak.

            Nyugi, Angéla. Nem lehet, hogy csak frusztráltak voltak? Végül is, szerintem én is megijednék, vagy még inkább bosszantana, hogy a járőrök gyanakodva néznének a szemembe. Biztosan a nő is ideges lett. Mert talán becsületes, jóravaló ember, akinek eszébe sem jutna semmi törvényelleneset művelni. Lehet, naiv gondolat, de talán csak paranoiás vagyok. Vagy nem tudom. Mindegy.

            Szétnézek a pláza éttermi részlegén. Családok, barátok, valamint itt-ott magányos emberek falatoznak békésen, néha nevetgélve. Egy kicsit úgy érzem magam, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. És éppen belemerülnék a szokásos önsajnálatomba, amikor a tőlem balra, valamivel távolabb megpillantom a raszta hajú nőt. Egyedül ül egy asztalnál és éppen a kávéját kavargatja, miközben látszólag türelmetlen. Mintha várna valakit. Nagyon a folyosó felé koncentrál. Aztán gyanút fog. Lassan felém fordítja a fejét. A fekete szemei csillognak a haragtól, de az arca rezzenéstelen marad. Hosszan figyel. Biztosan valami rosszban sántikál és most lelepleztem. Vagyis, dehogy lepleztem le. Csak üldözési mániám van. Ki tudja. Visszafordulok a sütihez. Azt hiszem, ennem kéne inkább.

            Niki megérkezik két pohár gőzölgő tejjel. Mosolyogva leül velem szemben.

            - Hoztam a fincsi tejet, hugicám – mondja ünnepélyesen. – Fehérje, kálcium, minden van benne.

            Észreveszi rajtam, hogy feszült vagyok.

            - Mi baj? – kérdi aggódva.

            - Nem tudom – felelem. – Szerintem, csak paranoiás vagyok.

            Közelebb hajol hozzám.

            - Láttál valamit? – kérdi.

            Erőt veszek magamon.

            - Niki – kezdem. – Csak úgy hemzsegnek itt a gyanús alakok.

            Egyáltalán nem lepődik meg ezen.

            - Tudom – súgja. – De tégy úgy, mintha észre sem vennéd őket.

            - Tőlem balra – súgom. – Óvatosan nézz oda. Egy raszta hajú nő.

            - Igen. Én is láttam.

            - Szerinted is sántikál valamiben?

            - Minden bizonnyal. Már lassan egy órája a nyomukban van. Először azt hittem, hogy belső ellenőrzés egyik embere, de nem. Azok nem ilyen idegesek. Azok higgadtak, elvegyülnek és úgy követnek, hogy észre sem vesszük.

            - Akkor szerinted bűnöző?

            - Hát nem is egy jótékonysági gála díszvendége, annyi biztos.

            - Jelentsük?

            - Még nem. Akkor szem elől tévesztjük.

            - Akkor?

            Niki közelebb tolja hozzám az egyik pohár tejet és megjelenik az arcán az a magabiztos mosolya.

            - Kikérdezzük – súgja.

*

            A nő belép a mosdóba, majd megáll a tükör előtt. Az egyik fülke apró résnyire nyitva hagyott ajtajánál figyelem őt. Kezet mos. Utána benyúl a zsebébe. A fegyverrel a kezemben felkészülök egy esetleges tűzharcra. Ám végül egy kis gyógyszeres dobozt vesz ki onnan. A tenyerébe ráz néhány fehér pirulát. Az egészet beveszi és a csapból iszik hozzá vizet. Belenéz a tükörbe. Nagyot sóhajt. Sokáig bámulja magát, miközben azon imádkozom, hogy senki se jöjjön be.

            Végül a nő belép a fülkékhez. A szomszédos fülkéből Niki abban a pillanatban kirúgja az ajtót és fegyvert szegez rá. Én is előjövök és szintén becélzom őt. Döbbenet, de a nő arca meg sem rezzen. Mintha végig tudta volna, hogy mire készülünk. A Nővérem közelebb lép hozzá.

            - Fordulj meg! – rivall rá. – A kezeket a magasba! Gyerünk!

            A nő egy szót sem szól. Teljesen higgadt. Felemeli a kezeit, majd szépen nyugodtan hátat fordít nekünk. Niki azonnal átkutatja, hátha van nála fegyver. Kiveszi a nő hosszú bőrkabátjának zsebéből a gyógyszeres dobozt. Fegyvert azonban nem talál, de a nő iratait igen. Visszateszi a nő zsebébe a gyógyszert, aztán a személyi igazolványát tanulmányozza.

            - Balogh Aisha – olvassa fel. – Kettős állampolgár. Magyar-marokkói.

            - Úgy van – vágja rá a nő.

            - Mikor érkeztél a városba?

            - Tegnap éjjel.

            - Honnan?

            - Benne van a pecsét az okmányomban, nem?

            - Tőled akarom hallani.

            - A budaörsi kolóniáról.

            - Miért jöttél ide?

            - Kirándulni.

            Niki a falhoz löki a nőt, aki a tenyerével tompít. Nagyon jók a reflexei. Akár egy képzett harcosnak.

            - Utoljára kérdem! – rivall rá. – Minek jöttél ide?

            - Bevenni a gyógyszerem – feleli a nő higgadtan.

            - Ne szórakozz velem!   

            - Felesleges idegeskedned. Kirándulni jöttem. Egy éve nem jártam a budaörsi kolónián kívül sehol. Végre megkaptam az engedélyt. Három napig leszek itt és végre láthatok néhány új arcot. Ennyi.

            - És miért követtél minket? Tán barátkozni akartál?

            - Ti követtek engem már egy órája.

            - Egyedül vagy?

            - Igen.

            - Hazudsz. Hol van az a három férfi?

            - Hogy kik?

            - A bajtársaid. Hol vannak?

            - Nem értem, kikről beszélsz.

            Kezdem magam kellemetlenül érezni. A nő bár túl higgadt és nagyon is egy harcosnak, zsoldosnak, vagy hajdanvolt katonának tűnik, mégis élek a gyanúval, hogy ártatlan, mi pedig törvénytelenül járunk el.

            - Mindenkit így fogadtok? – kérdi Aisha teljesen jogosan. – Magányos vagyok. A szüleim három éve Rabatban élnek, Marokkóban. A barátaimat mind elveszítettem. Egy éve egy kolónián élek teljesen egyedül. Bizonytalanságban. Új arcokat akartam látni. Ismerkedni. Barátkozni. De ahogy a mellékelt ábra jól mutatja, ez eddig nem sikerült valami jól. Mindenre számítottam, ám erre semmiképpen sem.  

            Niki átadja nekem a nő iratait, utána pedig megáll mögötte. Én belenézek egyik okmányba, ami igazolja a budaörsi kolóniáról szóló sztorit. Valóban egy éve van ott. Vetek egy pillantást a személyi igazolványára. Harminckét éves. Rabatban született. Tíz éves kora óta él az országban.

            - Angéla, olvasd be az okmányok kódját – adja a ki parancsot a Nővérem. – Kezd el a keresést.

            A hevederrel a hátamra húzom a fegyveremet és gyorsan előveszem a zsebemből a kommunikátort. Az első okmány ikonjához irányítom a kommunikátort, becsipogom. Ugyanígy teszek a többivel is. Elmentem őket, majd elindítom a keresést. Félszemmel látom, amint Niki közelebb a nőhöz.

            - Mindjárt kiderül rólad minden – közli vele.

            - Hajrá – vágja rá Aisha.

            A kereső nem talál sem körözést, sem semmilyen státuszt a személyes adatokon kívül. A Nővérem felém pillant, majd vissza a nőre.

            - Találtál valamit? – kérdi.

            - Semmit, Niki – felelem. – Teljesen rendben van.

            Erre a Nővérem hátrálni kezd. Aisha tőle balra fordítja a fejét.

            - Leengedhetem a kezem? – kérdi.

            - Csak szép lassan – veti oda Niki.

            A nő leengedi a kezeit és higgadtan, lassan megfordul. Se neheztelés, se harag nincs a tekintetében, csak az a rejtélyes nyugalom.

            - Akkor most elintézhetem azt, amiért jöttem? – kérdezi. – Vagy ahhoz itt engedély kell?

            - Angéla – szolít Niki, miközben végig a nő szemébe néz. – Add vissza neki az iratait. Szüksége lesz rá.

            Visszaadom a nőnek, aki szinte megvetően néz a szemembe. Elrakja a papírjait, majd némi gúnnyal a tekintetében biccent felénk és belép az egyik fülkébe és becsapja maga mögött az ajtót.

            Niki bosszúsan sóhajt egyet, majd megindul a kijárat felé.

            - Gyere, hugicám – súgja. – Ezt a meccset most ő nyerte.

            Kilépünk a pláza üzletsorára. Fel kell zárkóznom, mert a Nővérem a dühtől nagyokat lépkedve, sietősen halad a távoli kijárat felé.

            - Lehet, hogy tévedtünk, Niki – mondom neki. – Vagyis én.

            - Nem tévedtünk – vágja rá. – Biztosan katona, vagy zsoldos. Láttam a szemében.

            - Igen, a reflexei is jók. De ettől igazából még sportoló is lehet.

            - Dehogy. Egy ügyes harcos, aki eléggé óvatlan volt. Biztosan, mert ideges.

            - A három férfi pedig a bajtársai lehetnek?

            - Igen. Biztos vagyok benne.

            - Most hová megyünk?

            - Vissza a járműbe. Jelentem a nőt a belső ellenőrzésnek.

            Sóhajtok.

            - Mi van, ha mégis tévedünk? – kérdem.

            - Akkor tévedünk – vonja meg a vállát. – Minden gyanús személyt ellenőriznünk kell.

            - Rákeressek a nevére a kommunikátorral?

            - Az nem elég. Szerintem bonyolultabb a háttérsztorija.

*

            - Niki – sóhajt a férfi rádióból. – Csak ennyit tudok. Balogh Aisha a budaörsi kolónián él. Ott masszőrként és csontkovácsként dolgozik. Fizeti az adót, nem büntetett előéletű, még csak nem is politizál. Éves bérlete van egy konditerembe, valamint egymagában szokott kosarazni. Csendes, zárkózott, introvertált személyiség. Ennyit tudok mondani róla a titkosszolgálat jelentése alapján.

            - És még véletlenül sem hever az asztalon egy terhelő akta, ugye? – kérdi a Nővérem bizalmatlanul. – Vagy a szomszéd szoba fiókjában? Elvégre a belső ellenőrzés egyik legjobb embere vagy. Csak most titkolózol.

            - Ezen kívül semmit sem tudunk róla.

            - Azt sem, hogy mondjuk az ellenállók beépített embere, igaz?

            - Niki, nincs előttem más. Szívesen lefotóznám neked, ha nem volna törvényellenes.

            A Nővérem megdörzsöli az arcát.

            - Jól van – mondja visszafogott haraggal. – Jól van. Jó éjt.

            Azzal ráüt a „hívás megszakítása” - gombra. Hátradől a székben. Gondolkodik. Én egyre inkább úgy érzem, hogy csak szimplán paranoiások lehetünk. Az a nő ártatlan. Magányos. A reflexei pedig a sportnak köszönhetően lehetnek jók. Kosarazik. Mindegy, nem értek hozzá. A rókára pillantok. Retteg. Meggyőzött.

            - Figyelnünk kell a nőt – tanácsolom. – Ki kell deríteni, hol szállt meg.

            - Igen – bólint Niki. – Azonnal utána járok.

            Ekkor három dörrenést hallunk odakintről. Azonnal a monitorra nézünk. A tömeg a főtéren át szalad sikoltozva a kis utcák felé. A Nővérem azonnal felpattan és felveszi a sisakját és a gépfegyverét kibiztosítja. Én is felkapom a sisakom, majd a fegyveremet kibiztosítva szaladok Niki után az ajtóhoz.

*

            Két katona, valamint egy járőr robot áll nekünk háttal, ahogyan szaladunk a plázához vezető utcában. A fehér színű páncélozott külsővel ellátott, két méter magas gép megfordul és a fehér sisakjának vörös gépszemeivel figyel minket némán. Ha jól tudom, három ilyen új fejlesztésű robot van a városban.

            Amikor odaérünk, akkor látjuk, hogy három holttest hever az úton. Ledöbbenek. Az a három férfi, aki Aisha társa lehet.

            - Ki lőtt? – kérdezi Niki.

            A robot felénk fordul.

            - Nem tudjuk – feleli a mély, férfias géphangján. – Valaki, vagy valakik a tömegből.

            Niki felé fordulok.

            - Az elméletünk megdőlni látszik – súgom.

folyt.köv.

2024.december 7-13.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/18.rész

Hosszú az út…

            Sarah szája sátáni mosolyra görbül, de túl sokáig nem tudja tartani, mert Amanda arca rezzenéstelenül magabiztos marad. A miskolci legenda látszólag egy cseppet sem ijedt meg. Ágota és Márk azonban feszülten vár, miközben fegyverüket Sarah-ra szegezik, akinek a kezében ott villog az a fekete műszer.

            Amanda a hevederrel a hátára húzza a fegyverét.

            - Sarah, Sarah – csóválja a fejét, miközben megindul felé. – Csak rontasz és csak rontasz a helyzeteden.

            - El vagy te tévedve – veti oda neki a nő a dühtől csillogó szemekkel.

            Amanda megáll előtte. Szemtől szemben állnak egymással. Feszülten figyelünk mindannyian.

            - Két út van, Sarah – kezdi Amanda. – Az egyik, hogy feladod, és szépen hazamész Zsolttal. Otthon pedig tervezgetheted a visszavágó meccset. Tudod jól, hol kell majd keresned. De légy türelmes, sokan állnak majd előtted a sorban. Még nálad és a bátyádnál is népszerűbb vagyok. Azonban biztosan megoldjátok valahogy. Aztán megmérkőzünk. Akár csak te meg én. Ám biztos lehetsz abban, hogyha velem szembeszállsz, akkor nem fogsz győzni. Esélyed sincs és ezt még te is tudod.

            - Túl nagy az önbizalmad – vág vissza Sarah. – Mire föl? Egy bukott harcos vagy, semmi több. Az embereidet se tudtad megvédeni. Mind meghaltak miattad. És most is így lesz. De te majd követed őket. Ez a szerencséd.

            - Ahogy mondod. Elérkeztünk a másik úthoz. Amelyben nem adod fel és megnyomod a gombot.

            - Meg is teszem.

            Amanda elmosolyodik.

            - Rajta – bólint. – Gyerünk. Tedd meg. Védd meg a becsületed. Méltó befejezés volna.

            - Úgy bizony – biccent Sarah. – Méltó.

            A miskolci legenda ekkor oldalra hajtja a fejét. Hergeli Sarah-t. Reszketek. A többiek felé fordulok. Ágota felvonja a szemöldökét.

            - Hallottad, nem? – veti oda Sarahnak. – Lassan más kiutad nem is lesz.

            - Gyerünk, Sarah – hergeli Amanda. – Vagy csak túl erősnek akarsz látszani, miközben nem is vagy az?

            Sarah fekete szemeiből csak úgy szikrákat szór a harag. A keze remegni kezd. Az ujja megindul a pirosan villogó gomb felé. Egy pillanatig felvetül bennem, hogy elkezdek szaladni. De biztosan pont akkor nyomná meg a gombot. Bár igazából teljesen mindegy. Az egész környék hamuvá fog válni. Nem jutnék messzire.

            Sarah ujja megremeg a gombon. Amanda pedig vár. Egyenesen a nő szemébe néz. Nem fél. Túl magabiztos. Akárcsak Niki.

            - Akkor nyomjam meg én azt a gombot? – kérdi Amanda. – Megtegyem helyetted? Vagy mire vársz még? A bátyád nem habozna.

            - Mit tudsz te a családomról? – sziszegi Sarah.

            - Ezek szerint még többet is, mint te.

            Sarah az ujját a gombra teszi. Az alkarja remeg. A lábai is. Reszket a haragtól. Amanda azonban higgadt. Pedig túlságosan nagyot kockáztat. Mindannyiunk életét. Nem. Ezt nem teheti. Látni akarom utoljára a Nővéremet. Ez nem igazságos. Nem így akarok elmenni. Nem így. De hiszen nem mi válogatjuk meg, nem? Nem mi döntünk. Úgy ér véget az út, ahogyan véget kell érnie.

Sarah ekkor behunyja a szemét, aztán szépen lassan kinyitja. Leveszi az ujját a piros gombról és egy fehéren világítóra nyom rá. A műszer fényei kialszanak. Ezután lehajtott fejjel, szégyenkezve nyújtja át Amandának, aki a háborítatlan nyugalmával elveszi tőle. Sóhajtok. Akkor talán vége.

- Győztél – közli halkan Sarah, majd felnéz Amanda szemeibe. – De ez legközelebb másképp lesz.

            - Álmodozz csak – vágja rá a miskolci legenda és akkorát kever le Sarahnak, hogy az ájultan terül el a hóban.

*

            Odaszaladok a Nővéremhez, aki időközben magához tért. Amint meglát, otthagyja a rá vigyázó Ákost és ő is felém szalad. Átölelem és nem akarom elengedni. Azt hittem, többé nem látom. Talán az utunk mégiscsak közös, mert bár néha elágazik, mégis újra találkozunk – mert egy család vagyunk.

            Amanda megáll mellettünk és mind a ketten felé fordulunk. Vetek egy pillantást balra, ahol Ágota és Márk betessékeli a megbilincselt Sarah-t és Zsoltot a speciális járműbe. A miskolci legenda követi a tekintetemet.

            - Dicstelen befejezés ez nekik – kezdi. – De kirakjuk őket egy az ellenállók által ellenőrzött körzetben. Onnantól azt csinálnak, amit akarnak.

            Niki bólint.

            - És velünk mi lesz? – kérdi.

            Amanda felém fordítja a tekintetét. Egy darabig a szemembe néz, majd visszafordul a Nővéremhez.

            - Délnyugati irányban hagyjátok el a zónát – mondja. – Az végig biztonságos.

            Ledöbbenek. Elfogadta. Elfogadta, hogy én már megtaláltam a családomat. Túl hosszú és túl sötét út vezetett a Nővéremhez, ahol az ő és csapat személyében egy új családra leltem. Ezt jelölte ki nekem sors. És ez már kőbe van vésve. Remélem.

            - Biztos? – gyanakodik Niki.

            - Magam ellenőriztem az utat – feleli Amanda.

            - Én nem arra gondoltam. Biztosan elmehetünk innen?

            Amanda még egyszer felém fordul. Lövell egy olyan mosolyt felém, akárcsak anya egykoron. Benne van az a feltétlen szeretet, mely talán az egyik legnagyobb kincs ezen a világon. Főleg ezekben a sötét időkben.

            Visszafordul Nikihez.

            - Vigyázz rá – súgja.

            Azzal éppen sarkon is fordulna, de én elé lépek. Magamhoz ölelem.

            - Köszönöm, Amanda – súgom. – Köszönöm, hogy nem hagytál minket cserben.

            - Ne butáskodj – súgja.

            - Vigyázz te is magadra.

            Amanda leguggol hozzám és mélyen a szemembe néz.

            - Engem már megmentett valaki – mondja. – Valaki, aki egyszer azt mondta, „építs kertet a félelmeidre”. Gyakorold te is. Ne csak másokat ments meg ezzel a mondattal, hanem magadat is.

            Azzal felegyenesedik. A kezét nyújtja Nikinek. A Nővérem végül elfogadja. Kezet fognak. Néhány másodpercig egymás szemébe néznek, majd Amanda egy utolsó pillantást még vet felém és elindul Ákossal a járművük felé. Én pedig magamban megfogadom a tanácsát. Igaza van.

*

             A veszprémi 4-es szektor helyőrségében vagyunk. Itthon. Tegnap éjjel érkeztünk meg. A szobámban ülök, velem szemben a szekrényem áll a könyveimmel, mellette az asztalom, ahol a laptopom mellett a rókám pihen. Mosolyog. Visszamosolygok rá.

            Kopognak. Azonnal felpattanok, mire Niki kinyitja az ajtót és benéz azzal a kedves mosolyával.

            - Gyere, hugicám – mondja. – Reggelizzünk.

            Boldog vagyok. Az étkezőben leülünk a széles asztalhoz, ahol a nekem háttal ülő Gergő és Csenge már szedik a tálcáról a tányérjukra a rántottát. Az utóbbi megfordul és elmosolyodik. Nagyon hiányzott.

            - A kis hős – mondja.

            - Micsoda? – fordul meg Gergő is vigyorogva. – Angéla egy egyszemélyes hadsereg!

            Felnevetek, majd leülünk velük szemben. A Nővérem tölt nekem narancslevet. Én szedek magamnak rántottát, meg egy kis bacont. Ekkor ahogy végignézek a családomon, teljesen megnyugszom. Nem is figyelek arra, hogy miről beszélnek, csak figyelem őket. Hitetlenkedek. Gondoltam volna két évvel ezelőtt, hogy majd itt ülök velük? Hogy teljesen új kezdet, korszak vár rám? Nem. Hinni sem mertem benne. És most is egy kicsit nehéz. Mintha egy álom volna.

            Aztán valami megmagyarázhatatlant érzek. Valamit, ami nem formálódik szavakká, mégis értem. Tőlem jobbra nézek az étkező ajtajához. Anya és apa állnak ott mosolyogva az orvosi köpenyükben, egymás kezét fogva. Csillognak a szemeik. Szinte hallom, hogy biztatnak. És érzem, hogy ez nem egy látomás. Amikor pedig anya és apa tőlük balra pillantanak, követem a tekintetüket. Igen, ő is ott van. A Rókanő, a rókafüleivel, a fekete kabátjában. Mosolyogva figyel mindannyiunkat.

            Vigyázz rám. És azokra, akiket a szüleim küldtek nekem abból a fényes világból.

*

            Éjjeli őrségben vagyunk Nikivel a monitorszobában. Hol a digitális képernyőt figyelem, hol pedig a kamerák képeit. A Nővérem tölt nekem és magának is egy bögre teát. Egy fontos üzenetet olvasott el Debrecenitől.

            - Újabb küldetés – mondja. – Holnap este indulunk.

            - Hova? – kérdem.

            - Vissza a székesfehérvári kolóniába.

            - Miért?

            - Kolóniaőrség. Túl kevesen vannak már. A legtöbbet átvezényelték a dunaújvárosi körzetbe, mert Debreceni holnap utazik oda négy napra.

            - Értem. Akkor négy napig őrködünk?

            - Igen. De legalább sokat leszünk a plázában. Meg persze kint a hidegben is.

            Elmosolyodok és megvonom a vállam.

            - De legalább együtt – nyugtázom.

            Niki is mosolyog.

            - Úgy van – súgja. – És teljes ellátás mellett a műszak végén ingyen mehetünk moziba. Ráadásul jó filmeket adnak majd.

            - Akkor ez szinte egy wellness hétvége lesz – mondom.

            - Igen. És csak napi nyolc órát leszünk szolgálatban. Tíztől este hatig.

            - Az szuper.

            - Négy nap pihenés.  

            A rókára pillantok. A mosolyom rögtön lehervad. Retteg. Veszélyt jelez. Alighanem valami kellemetlen meglepetésben lesz részünk.

            Remélem, nem.

            De hisz a róka sosem tévedett.

folyt.köv.

2024.november 23-december 6.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/17.rész

Erőviszonyok

            Óráknak tűnő percekig várunk Zsoltra. Iszonyú dühös vagyok, Sarah látván ezt, kárörvendően mosolyog rám. Miért is gondoltam, hogy sikerülhet megmenekülni előle? Felette még senki sem aratott győzelmet, ahogy ő is mondta.

            - Tán haragszol, kadét? – von kérdőre.

            Nincs mit mondanom. Felesleges beszélnem. Egyszerűen hagynom kell, hogy csak úgy pörögjenek az események. Még talán meg is úszhatjuk valahogy. Bár szerintem jobb, ha nem lovalom bele magam ebbe az ábrándba.

            - Látszik rajtad – folytatja Sarah. – Ugyanolyan vagy, mint amikor rám támadtál. Előjött belőled a harcos.

            - Nem érdekel, mit gondolsz – vágom rá.

            - De azért növeli az önbizalmad, nem?

            - Nem.

            - Pedig kéne. Ritkán szálltak így szembe velem. Nagyon ritkán. És tudod, egyik sem él már.

            - Most megijednem kéne, vagy hálásnak lennem, amiért megkíméltél?

            - Szerintem, mindkettő.

            - Azt várhatod. Amíg csak élsz.

            Büszke mosollyal néz a szemembe.

            - Ugye tudod, hogy most elveszíted a nővéredet? – veti oda nekem.

            Ökölbe szorulnak a kezeim.

            - Ha csak a haja a szála is… - kezdem.

            - Akkor mi lesz? – vág közbe. – Semmi. Semmi, kadét. Téged életben hagylak. De csak azért, mert kell a táska. És különben is. Jobb, ha tudod, hogy ez miattad fog történni. Te leszel a felelős a nővéred haláláért.

- Miért?

- Mert megegyeztünk, kadét. Megegyeztünk, hogy te leszel az, aki jobb belátásra bírja. Nem tetted meg. Ezért most mindketten fizetni fogtok. Meg kellett volna tanulnod az életben, hogy mindennek következményei vannak. A világ ilyen, Angéla. Így működik. Később ezért még hálás leszel nekem. Most még nem hiszed el, de ahogy telnek múlnak az évek, rájössz, hogy igazam volt.

            - Nem fogom hagyni.

            - Pedig kénytelen leszel.

            A vállához rögzített rádióhoz nyúl.

            - Hol vagy már? – kérdi Zsolttól. – Már háromszor is ideérhettél volna.

            Semmi válasz.

            - Zsolt! – szól bele parancsolóan.

            - Zsolt nem ér rá – hallatszik onnan az ismerős hang.

            Sarah szemeiben először jelenik meg igazán a félelem.

            - Amanda – súgja.

            - Így van – feleli az higgadtan. – Látlak téged. És te látsz?

            Sarah gyorsan a fenyő takarásába áll.

            - Most pedig én látlak – szól bele Ágota. – Jobb, ha elkezdesz szaladni az út felé.

            Sarah belemarkol a kabátomba és maga mellé rángat.

            - Hol van Zsolt? – kiáltja. – Hol van?

            - Egyelőre még biztonságban – feleli Amanda. – De ez tőled is függ.

            - Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegess, zsoldos! Itt van mellettem Angéla! Az ő életét kockáztatod!

            - Te is jól tudod, hogy innen úgysem jutnál ki élve.

            Sarah megindul velem a fa takarásában egy nagyobb szikla irányába. Miközben vonszol maga mellett, tőlem jobbra látok valakit az egyik fa mögül a másik felé futni. Remek. Körbe vagyunk véve.

            - Nem ebben egyeztünk meg! – sziszegi Sarah a rádióba. – Mégis, mit képzelsz magadról? Hol a táskám?

            - A táskád remek helyen van. Ott a helyén. Tudhattad volna, hogy azt lehetetlen megszerezni.

            - Ezt nagyon meg fogod bánni!

            - Nem, Sarah. Te fogod megbánni ezt. Ahogy te is mondtad az előbb Angélának. „Meg kellett volna tanulnod az életben, hogy mindennek következményei vannak.” Lehettél volna olyan bölcs, mint a bátyád. De nem voltál. A világ ilyen, Sarah.

            A szikla takarásában állunk meg. Sarah rám szegezi a fegyverét. Látszik, hogy fél és kezd pánikba esni. Folyamatosan a fákat figyeli. Remegni kezd a keze. Attól félek, hogy meghúzza a ravaszt.

            - Azonnal engedjétek el Zsoltot! – kiáltja az erdő felé. – Azonnal!

            - Jobbat mondok – szólal a rádióból a még mindig higgadt Amanda. – Most azonnal leteszed a fegyvert és megadod magad.

            - Soha!

            - Pedig nincs más választásod. És bármit teszel, jobb, ha tudod, hogy ezt a küldetést elvesztetted. Le vagy győzve, Sarah. Sakk-matt.

            Erre ez a szörnyeteg elmosolyodik. Most kezdek csak igazán félni tőle.

            - Nem, Amanda – súgja sejtelmesen a rádióba. – Nem, zsoldos. Én nem félek a haláltól. Neked pedig számolnod kell azzal, hogy a hátralévő életed másról sem fog szólni, csakis a bűntudatról. Hacsak, nem döntesz másképp. Még mindig életet menthetsz. Szóval, add fel. Háromig számolok.

            - Ezt most humornak szántad? – kérdi Amanda. – Mert annak elég gyenge.

            - Háromig számolok.

            - Már négynél kéne tartanod. Húzod az időt?

            - Jól van. Te akartad.

            Azzal fogja a rádiót és jól messzire hajítja. Amikor visszafordul hozzám, rögtön elmosolyodik. Bár ne tenné. Most kezdek igazán félni tőle.

            - Sajnálom, Angéla – súgja. – Köszönd a zsoldosnak.

            Már annyiszor voltam ilyen helyzetben, hogy már egyáltalán nem félek. Csak szomorú vagyok, amiért nem láthatom még utoljára egyszer a Nővéremet. Talán van túlvilág, ahonnan még láthatom.

            Ekkor Sarah szemei megcsillannak a döbbenettől.

            - Dobd el – súgja mögüle Amanda. – Gyerünk.

            - Nem – vágja rá Sarah. – Te dobd el.

            - Most én számolok háromig. És veled ellentétben, én nem fogok habozni. Utána pedig Zsolt is követ téged a fények birodalmába. Dönts okosan, Sarah. Gondolj arra, hogy bár most vesztettél, később majd bosszút állhatsz rajtam. Én állok elébe. Nem te leszel az első, aki megpróbálja.

            - Ezt nagyon meg fogod bánni.

            - Biztos, hogy nem fogom. Kettőnk közül én vagyok a harcos, nem pedig te.

            - Meg fogod bánni, akkor is.

            Azzal Sarah a hóba dobja a fegyverét. Felteszi a kezét. Tőlem jobbra az egyik fa mögül előlép Ágota, egy másik mögül pedig Márk. Amanda azonnal a sziklának löki Sarah-t, aki a kezeivel tompít és megáll nekünk háttal. Egyszercsak a kabátjának ujja alól előugrik egy fekete, kommunikátorhoz hasonló műszer.

            A szívem egyre hevesebben ver. Ez a robbanószerkezet, ami el is kezdett villogni. Amanda ledöbben, mire Sarah szépen lassan megfordul a győzelemittas mosolyával. Vet felém egy pillantást, majd a többiek felé fordul.

            - Nos – kezdi halkan. – Azt hiszem, most újra át kéne gondolni az erőviszonyokat. Nem igaz, zsoldosok?

folyt.köv.

2024.november 16-22.

Budapest

Rajz: AI

Valamikor sötétedés után a bajai kis belvárosi utcán állt meg a fekete limuzin. A kirakatokat bámuló emberek hamar felismerték a járművet és ijedt sutyorgások közepette azonnal sietősre fogták. Egy öltönyös férfi szinte kiugrott az anyósülés felől oldalról, hogy kinyithassa a hátsó ajtót, eközben pedig egy járőrkocsi akart behajtani az utcába, ám látva a limuzint, inkább tolatott és haladt tovább a hosszabbik úton.

A limuzinból először egy fekete cane corso ugrott elő és azonnal szaglászni kezdte a járdára zúdult havat. Utána szállt ki a fekete kabátot viselő, fehérre festett hajú, fagyos tekintetű, harmincas éveiben járó nő. Arcának baloldalán az erős sminkkel nagyjából elrejtett égési sérülések éktelenkedtek. Arcának jobb oldala viszont mesésen gyönyörű volt, azonban a gyilkos fénnyel csillogó szürke szemei itt is rontottak az összképen. A városban mindenki jól ismerte ezt a fényt, ezt a kíméletlenséget, mely a várost évek óta rettegésben tartó Halasi Lilla maffiakirálynő védjegye volt.  

Miután becsukták mögötte a limuzin ajtaját, Lilla megállt az otthoni dekorációkat, díszeket árusító üzlet előtt. Előrehajolt és jól megnézte magának a fehér gyertyákat, melyekre kézzel festettek fekete macskákat, vagy éppen madarakat. Utána pedig benézett a boltba. Igen, ott ült bent. A huszonhat éves, jóképű, rövid fekete hajú srác. Bence. Lillának már a srác neve is tetszett.

Amikor benyitott az kicsiny üzletbe, ahol a polcokon törékeny poharak, bögrék és teáskészletek is sorakoztak, Lilla engedte, hogy az ajtóra kifüggesztett tilalom ellenére a kutyája is bejöjjön utána. Bence felnézett a pénztár mögül és kikerekedtek a szemei. Bármit el tudott volna képzelni ezen a péntek estén, de azt sosem, hogy maga Halasi Lilla lép be hozzá a boltba. Eddig sosem látta őt ilyen közelről, amivel eddig semmi baja sem volt. A nő bár igencsak vonzó, de a távolság is remekül áll neki.

- Jó estét – köszönt halkan, majd rögvest fel is pattant. – Jó estét, Halasi kisasszony!

Lilla ezen elmosolyodott, amitől Bence nagyot nyelt. A maffiakirálynő odalépett hozzá és a szürke szemeivel szinte belelátott annak lelkébe.

- A régi rendőrkapitány hívott így utoljára – mondta. – Engem Lillának szokás hívni.

            - Jó estét, Lilla! – köszönt valamivel hangosabban a srác. – Mit parancsol?

            A maffiakirálynő körbenézett boltban, ahol a kutyája éppen feldöntött egy porcelánból készült angyalt. Ketté is tört.

            - Jázmin! – parancsolt az ebre. – Viselkedjél!

            A kutya ijedten ült le. Lilla ekkor visszafordult a sráchoz. Látta azokban a barna szemekben a félelmet. Helyes, gondolta magában. Végignézett Bence ruházatán. Egyszerű fekete farmer, valamint szintén fekete, kötött pulóver. Valamelyik olcsó üzletben vehette, nyugtázta magában.

            - Tudod, Bence – kezdte Lilla. – Gyakran járok erre. A kedvenc éttermem két utcával lejjebb van. Remek marhasteaket csinálnak. És bizony az egyetlen hely, talán az egész megyében, ahol jól megtudják sütni a krumplit hozzá. Nem lesz száraz, se túl zsíros, nem lesz meg az a pókhálóval kevert gesztenyeíz sem, mint amilyeneket a legtöbb, maguktól elszállt vendéglősök adnak.

            Bence bólintott.

            - Értem – nyögte ki zavarában.

            - Persze útközben mindig van kis örömöm – folytatta a maffiakirálynő. – Mindig benézek ide hozzád a kocsiból. Gyakran látlak. Senki más nem dolgozik ebben az üzletben? Csak mindig te?

            - Nem – vágta rá a srác. – Délelőtt mindig egy lány van.

            - Szép lány?

            - Igen.

            Lilla közelebb lépett hozzá. A mosolya töretlen volt, a szemei azonban fürkészőek. Bence úgy érezte, hogy ez nő már mindent is megtudott róla ezalatt az óráknak tűnő percek alatt.

            - Nálam is szebb? – kérdezte Lilla.

            - Nem – válaszolt gyorsan a srác.

            A nő lassú, kopogós léptekkel megkerülte a kasszát és odalépett Bence elé. Lassan a srác mellkasára, a szíve tájékához tette a kezét. A hosszú fekete körmei szinte eltűntek a fekete pulóveren.

            - Majd kiesik a szíved – súgta Lilla és felnézett Bence barna szemeibe. – Pedig nem kell félned tőlem. Neked soha. Soha többé.

            - Mit akar tőlem? – kérdezte a srác.

            - Csak téged. És azt, hogy végre tegezzél. Most pedig vegyed fel a kabátodat. Indulunk.

            - Hová?

            - A kis szentélyembe. A pubba, tudod. Ahová sosem mertél belépni.

            - Ne haragudj, ne vedd tiszteletlenségnek, de még van két óra a munkaidőmből.

            Lilla meglepetten döntötte oldalra a fejét.

            - De hisz te már nem dolgozol itt – súgta sejtelmesen. – Elintéztem.

            - Tessék? – döbbent le Bence.

            - Jól hallottad. A főnököd készséges volt. El is engedett előbb. Ráadásul háromhavi végkielégítést is kapsz, pedig még egyhavi sem járt volna a mindössze féléves munkaviszonyod után. Nagyon rendes nő. Biztosan tetszel neki.

            Lilla kuncogott egyet, majd tekintete hirtelen fagyos lett.

            - Szedd össze magad – adta ki halkan a parancsot.

            Eközben Jázmin ártatlan tekintettel öntözte meg az eltörött angyalszobrot.

*

            Bence alig tudott végignézni a nyüzsgő pubon, annyira gyorsan kellett követni Lillát és a két öltönyös férfi is gyorsan haladt mellette. Nemsokkal később már egy halvány neonfényű, félelmetes alagsori folyosón haladtak. A falakon festmények sorakoztak. Mindegyik a poklot ábrázolta, melyeken minden esetben egy női démon volt a főszereplő. Bence azon agyalt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, menekülőre kéne fognia. Igaz, már késő, de most kezdett igazán félni. Ám a mellette haladó öltönyösök túl erősnek látszottak. Biztosan ugrásra készek. Lilla pedig nem bocsátana meg egy szökési kísérletet.

            Végül a folyosó végére értek. Egy gótikus, vörös kárpitú ajtó előtt álltak meg, amit Lilla rögtön kinyitott. Bence azt hitte, menten elájul. Először a tág szoba jobb sarkában álló magas ketrecet pillantotta meg, ahol még két cane corso kutya ült fegyelmezetten. A jobb sarokban még egy bárpult foglalt helyet, ahol egy fehéringes, nagyjából Bencével egyidős, barna hajú srác állt szolgálatra készen. Balra pedig egy széles, vörös kanapé a félhomályban. Az előtte lévő asztalon egy japán teáskészlet foglalt helyet.

            Lilla a pultnál álló srác felé fordította a fagyos tekintetét.

            - Azonnal takarodj a szobádba – adta a parancsot anélkül, hogy megemelte volna a hangját. - Mozgás.

            Bence megdermedt ettől. A pultos vetett felé egy együttérző pillantást, majd sietve kinyitotta a bárpult melletti ajtót és becsukta maga mögött. Miközben a két öltönyös férfi leült a fotelbe, Lilla kinyitotta a ketrec ajtaját és beengedte Jázmint. Miután az ajtót becsukta, a maffiakirálynő halkan Bence mögé lépett, finoman lesegítette róla a kabátot, ám úgy, ahogy van, a padlóra is hajította.

            A srác nem mert szólni, de még a földön heverő kabátjára sem mert pillantani. Ehelyett inkább figyelte, amint Lilla leveszi a saját kabátját, mely alatt a fekete pulóvere szintén szőrmés volt. A nő gyönyörű alakja, a fekete bőrnadrágja egy kicsit elfeledtette Bencével, hogy mekkora bajban van, ám amikor Lilla a kanapé felé mutatott, visszatért a rettegés.

            A nő végignézte, amíg a srác helyet foglal, majd a kanapéra dobta kabátját és leült mellé. A kancsóból töltött egy forró teát az egyik csészébe és lopva Bence felé pillantott, aki a kutyákat bámulta rémülten.

            - Láttam instán, hogy imádod a teákat – kezdte a maffiakirálynő, majd átnyújtotta a teát a srácnak.

            Bence egy kicsit remegő kézzel vette át a csészét. Lilla hátradőlt a kanapén és a szürke szemeit felé fordította.

            - Sencha tea – folytatta a nő. – De nem ám utánzat, amit a szupermarketbe kapsz. Nem is az itteni teaházból van. Én ezt egyenesen Japánból rendeltem neked. Tegnap azért megkóstoltam. Finom. Te biztosan sokat tudsz róla. Rengeteg posztolsz a teákról. Nagyon sokfélét szoktál főzni. Meg is szerettetted velem a teákat. Én inkább a kávékat szeretem, ha már a forró italokról van szó. Reggel mondjuk mindig hosszú kávét szoktam inni, de utána napközben már különböző, változatos ízvilágúakat. Imádom a latin-amerikai kávékat, de időközben rászoktam a távol-keletire. Fantasztikus, hogy mennyi mindennel lehet megfűszerezni egy átlagos, egészségtelen, koffeines löttyöt, hogy aztán ugyanúgy elvigyen egy váratlan szívroham, ahogyan mindenki mást.

            Bence döbbenten meredt a nőre. Lilla elmosolyodott.

            - Most pont olyan vagy, mint egy reakció-videós – mondta. – Csak neked valóban értelem sugárzik a tekintetedből. Főleg a szemeidből. Gyönyörű férfi vagy. Sok férfit láttam már, de ennyire gyönyörűt még sosem. A korodbeli, huszonéves lányok nem érdemelnek meg téged. Mindegyik antiszociális, szelfizgetnek a konditeremben, büszkék, nárcisztikusak, és bárki, aki nyitni akar feléjük, szinte esélytelen, mert ezek a lányok olyan magasra helyezik a lécet, hogy maximum egy világhírű, gazdag modell rúghatna náluk labdába. Az pedig nem marad meg mellettük. Így végül macskás nénik lesznek már negyvenéves korukra. Miközben ott vannak a kincsek előttük. Például egy olyan kincs, mint te, Bence. Akinek a puszta jelenlététől is megnyugszom.

            Közelebb hajolt a sráchoz és hüllő szemeiben megcsillantak a hiteltelen, erőltetett, csalóka érzelmek.

            - Elhinnéd rólam, hogy mindössze harmincöt éves vagyok? – kérdezte.

            - Fiatalabbnak nézel ki – vágta rá Bence.

            - Ne hazudj. Negyvennek nézel. Ahogy mindenki. De ennek megvan az oka, Bence. Több szörnyűséget láttam, mint te bármikor is életedben. Ma éjjel mindent elmesélek neked. Miközben mellettem fekszel.

            Bence remegő kézzel tette vissza csészét az asztalra. Próbált erős lenni, próbált küzdeni a félelmei ellen, de esélytelen volt. Hallotta a szóbeszédeket, hogy azok a férfiak, akiket Lilla megszerez magának, eltűnnek örökre. A rendőrség pedig nem nyomoz utánuk soha. Akik elő is kerülnek, azok is Dunából.

            Lilla közelebb ült hozzá és gyengéden átkarolta őt.

            - Az ajánlatom a következő – kezdte a maffiakirálynő. – Az egyik lehetőség, hogy mostantól az enyém vagy. Nekem dolgozol. De mielőtt elkezdenél aggódni, nincsenek nagy elvárásaim. Reggel nyolcra legyen a kávém az éjjeliszekrényemen. Szeretek felébredni az illatára. Továbbá a pultnál állsz készenlétben, ha esetleg kérek valamit. Tudom, most az gondolod, hogy elveszed a munkát attól a sráctól, akit az előbb láttál, de miatta ne aggódj. Nem éri meg reggelt. Szóval ott teljesítesz szolgálatot. Cserébe olyan fizetést kapsz tőlem, amekkoráról még a polgármester se merne álmodni. Velem jössz wellness hétvégékre, kirándulásokara, nyaralásokra, valamint üzleti találkozókra. Cserébe mindig ott leszek melletted. Vigyázok rád. Senki sem fog bántani.

            Lilla belenézett a srác szemeibe.

            - Úgy foglak szeretni, mint soha senki – súgta érzelmek nélkül. – Elfoglalod végre a méltó helyedet az életben. Néha a szüleiddel is találkozhatsz. Havonta egyszer. Fent a pubban. Remek életed lesz. Új életed. Új életed, melyben meg leszel becsülve végre és én nem kérek sokat cserébe.

            Bence imádkozott, hogy mindez csak rossz álom legyen. Elszunyókált csak a boltban, ennyi. Ez nem történhet meg vele. Nem mehet tönkre az élete egyik pillanatról a másikra. Ilyen nincs. Ám Lilla szürke szemeiben látta a határozottságot. A nő komolyan beszélt. Ezentúl így lesz minden.

            - Mi a másik lehetőség? – kérdezte Bence, de igazából tudta is választ.

            Lilla szemeiben ekkor megcsillant az a híres, hátborzongató fény.

            - Akkor jöhet a ketrec – súgta. – Néhány perc az egész. De akár néhány óra is lehet belőle. A te esetedben az utóbbi lesz. Úgyhogy jól gondold meg. Eddig mindenki igent mondott. Ne te legyél a kivétel.

            Bence nagyot nyelt. Ám ideje sem volt átgondolni az egész helyzetet, mert Lilla gyengéden megcsókolta. Finom volt a nő csókja. Egy új, rémísztő élet kezdete, de legalább jól kezdődött.

            Hirtelen újra megpillantotta a gonosz szürke szemeket. Ezúttal nagyon közelről. Hátborzongató volt.

            - Az enyém vagy – súgta Lilla. – Szeretlek. És innentől nincsenek hibák, édesem. Isten hozott nálam.

Nagyprónay János

LILLA AJÁNLATA

Rajz: AI

2024.november 17.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/16.rész

Nincs menekvés

            Odakint az éjszakában hóvihar tombol. A szélvédőn keresztül látom, hogy a speciális járművel egy útmenti erdőben állunk a fák között. Mínuszok vannak odakint és van valami megnyugtató, álmosító abban, hogy én bent ülök a melegben. Már tudtam enni is, a maszkot sem kell visszavennem. A Nővérem átad nekem egy bögre forró teát. Felnézek a kék szemeibe. Hálás vagyok, hogy itt van velem.

            - Köszönöm – súgom.

            - Gyömbéres – súgja, akárcsak anya egykoron. – A kedvenced.

            Leül mellém az anyósülésre. Nála is van egy bögre, de az illatából ítélve kávé lehet. Őrködni akar ma éjjel is. Túl keveset alszik. Hiába vagyunk katonák, nekünk is pihenni kell valamikor. Azonban tudom, hogy úgysem tudnék vele vitatkozni. Ő nemcsak a Nővérem, de őrmester lévén a felettesem is.

            Visszafordulok a szélvédő felé és bámulom tovább az odakint tomboló hóvihart.

            - Megtalálnak minket – mondom halkan.

            - Minden bizonnyal – helyesel Niki. – De előttük járunk legalább egy nappal.

            - Biztos vagy benne?

            - Igen. Zsoltnak fel kell épülnie. Sarah pedig nem hiszem, hogy csak úgy otthagyná abban az állapotban.

            - Már talán jobban van.

            - Ha Sarahnak van valami csodaszere, vagy varázsfőzete, akkor Zsolt talán már jobban van. Viszont még mindig nem tudják merre vagyunk. A két nyomkövetőt elintéztem. Ha a jelet követték is, akkor is több irányt meg kell vizsgálniuk. Azért gondoskodtam róla, hogy egy többfelé ágazó úton semmisítsem meg a műszereket.

            Vetek felé pillantást a büszke mosolyommal.

            - Mert zseni vagy – dicsérem meg.

            - Zsenik vagyunk – helyesbít.

            - Oké. Főleg én, akit megint meg kellett menteni.

            - Hugicám. Mikor fogod végre elhinni, hogy jó katona vagy?

            - Talán soha.

            - Bátor is vagy. Szembeszálltál egy szörnyeteggel, aki azelőtt rettegésben tartotta az egész országot.

            - Sarah ennyire veszélyes volt?

            - Igen. Ahogy mondtam is. Megnézheted az aktáját is. A Wong-családnak is sok volt néha, amit művelt. Rengetegen nyomoztak utána, külföldi segítséggel is, de semmit sem értek el. Ráadásul a nyomozók is sorra tűntek el, nyomtalanul. Szóval, ha úgy vesszük, Sarah az eddigi legveszélyesebb szörnyeteg, akivel valaha találkoztunk a küldetéseink során. Ráadásul ott van vele Zsolt, akiről szintén nem lehet elmondani semmi bizalomgerjesztőt. És mind a ketten mégis vesztésre állnak egy kadéttal és egy őrmesterrel szemben. Azt hiszem egyikük sem fog ezzel dicsekedni.

            Díjazom Niki megingathatatlan optimizmusát, de most ismét félni kezdek. Ha Sarah-t le is győzzük, a bátyjával szemben esélytelenek leszünk. Szörnyű. A vihart nézem és egyre csak erősödik bennem félelem.

            - Három lehetőségünk van – folytatja a Nővérem. – Az egyik, hogy kapcsolatba lépünk Williammel, Sarah bátyjával. Értesítjük, hogy húga ismét átlépte a határt és szembeszállt a hadsereggel.

            - És elérhetünk azzal valamit? – kérdem.

            - Ez nem tesz jót a családnak. Ők elvileg jóban vannak a hadsereggel. A legnagyobb üzletfelüket veszítenék el.

            - De csak mivelünk szállt szembe. Mi csak ketten vagyunk.

            - Igen, de katonák vagyunk. Mindegy. William sokkal okosabb Sarahnál. És nem ez lenne az első eset, hogy le kell állítania őt.

            Sóhajtok.

            - Mi a másik lehetőség? – kérdem.

            - Hogy Amandának van egy B-terve. És a táska megszerzése helyett most körbeveszik a viskót, ahol Sarah és Zsolt bujkál. Elfogják őket, majd szépen hazaviszik Sarah-t, Zsolt pedig megy vissza az elmegyógyintézetbe. Vagy a Wong-családhoz. Nem tudom. Szóval, a zsoldosokban is reménykedhetünk.

            Bólintok.

            - Értem – nyugtázom. – A harmadik pedig, hogy mi szállunk velük szembe.

            Niki elmosolyodik és megvonja a vállát.

            - Egész jól állunk – mondja és belekortyol a kávéba.

            - Igen – mosolyodok el én is.

            Ám a hiába a mosoly. Rettegek. A rókára nézek. Ő is. Eszembe jut az álom, ahol a Rókanővel és az Ikertestvéremmel találkoztam. A Rókanő biztatott, hogy maradjak jó, de az Ikertestvérem át akarta venni az irányítást – mondván, hogy csak ő tudja megvédeni Nikit. Mi van, ha igaza volt?

            - Őrködöm ma éjjel – jelentem ki az esélytelenek nyugalmával. – Kérlek, Niki. Pihenj. Vigyázok rád.

            - Aludj nyugodtan – mondja. – Ebben a hóviharban úgysem támadnak. Öngól lenne. Meg persze amúgy is.

            - Akkor miért ne aludhatnál te is? 

            Erre nem tud mit mondani. Csak mosolyog. Félt engem. Pontosan úgy, ahogyan én őt. Nem tudom rávenni a pihenésre. Sebaj, én sem fogok. Fent maradok. Figyelem én is a monitorokat.

*

            Reggel már aggódva figyelem, amint a Nővérem látszólag felfrissülve, ám egy szemhunyásnyi alvás nélkül készülődik kimenni az erdőbe. Felveszi a téli felszerelést, felteszi a fejére a fekete sisakot, bekapcsolja rajta fejkamerát. A fegyvert a hátára húzza a hevederrel, ellenőrzi a kommunikátorát, vet egy pillantást a monitorok felé, majd megindul az oldalsó ajtó felé.

            - Negyedóra – nyugtat. – Negyedóra terepszemle, aztán jövök vissza. Figyeld a környéket és a fejkamera képét. Fedezz.

            - Naná, hogy fedezlek – vágom rá.

            - Ne aggódj. Csak rutinellenőrzés. Ha Sarah és Zsolt itt ólálkodik, leárnyékolva magukat, meg fogom őket találni. Bár szerintem kizárt, hogy ilyen gyorsan ideérjenek. Nagyjából tizenkétórányi előnyünk lehet. Ha minden rendben van, akkor azonnal indulunk tovább és meg nem állunk a veszprémi szektorig. Az autópályán majd akadnak veszélyek, de legalább nem kell annyit visszafelé néznünk. Persze azért óvatosak leszünk. Lesznek mellékutak, ahonnan érhet majd minket meglepetés. Nem is beszélve a felüljárókról. Nyugi, hugicám. Tizenöt perc és jövök vissza.

            - Azért légy óvatos.

            Az ajtóhoz lép, majd visszafordul a magabiztos mosolyával.

            - Én mindig az vagyok – mondja, majd kinyitja az ajtót és a fagyos hideg azonnal beáramlik a speciális jármű belsejébe.

*

            Figyelem a fejkamera képeit. Niki egyik fa mögül a másikhoz szalad. Vetek egy pillantást a többi monitorra. Az út tiszta. A jármű hókotró lapátját már bekapcsoltam, elő is ugrott a helyéről. Kicsit megtisztítjuk a behavazott utat, árulkodó nyomot hagyva magunk után, de nincs más választásunk.

            Végignézek mindent, egy kicsit meg is nyugszom, aztán visszafordulok fejkamerához. Niki egy bokor mögül figyeli a közeli tisztás előtt sorakozó fákat. Tőle balra fordul, majd vissza jobbra. Semmi. Felegyenesedik. Hallani egy koppanást, majd gyorsan hátrafordul és akkor a kamera hirtelen a hóba zuhan.

            - Niki! – kiáltom. – Niki! Mi történt!

            Dulakodást hallok. Ütések. Azonnal cselekszem. Felkapom a kabátomat, majd a gépfegyvert a pultról és az ajtóhoz szaladok. A szívem egyre hevesebben ver. Teljesen pánikba esek. Ettől féltem.

            Kinyitom az ajtót, kilépek a hidegbe és szaladni kezdek a fák közé. Megállok háttal az egyik szélestörzsű fa mögött. Várok. Látom tőlem jobbra Niki lábnyomait. Ez még az övé, az biztos. Nem hallok semmit. Síri csend van. Gyerünk, Angéla! Egy. Kettő. Három. Éppen megindulnék a másik fa mögé, amikor meghallom azt a bizonyos fémes kattanást mögülem. Valaki áll mögöttem.

            - Fegyvert le, kisasszony! – hallom az ismerős női hangot.

            A hóba dobom a fegyveremet. Megadóan, lassan felteszem a kezeimet. Lassan megfordulok és akkor megpillantom Sarah-t, amint kárörvendő mosollyal szegezi rám a gépfegyverét.

            - Jó reggelt, Angéla – üdvözöl némi megvetéssel a hangjában. – Nem így képzelted el ezt a reggelt, ugye?

            Megnyomja a vállán a rádió gombját.

            - Elkaptad? – kérdezi.

            - Igen – feleli Zsolt.

            - Él még?

            - Igen.

            - Jól van. Hozd ide szépen.

            Azzal a fekete, gonosz szemei felém fordulnak.

            - Előlem nincs menekvés – súgja fenyegetően.

folyt.köv.

2024.november 9-15.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/15.rész

A Rókanő

            Hallom a légzésemet. Még érzem, hogy a széken ülök és hallom, amint Niki nyugtat. Le fogja venni rólam az arcmaszkot. Még nem jöttem helyre. A sötétséget látom, ki vagyok merülve, éhes vagyok, szomjas, kezdem elveszíteni az eszméletemet. Egyre gyengébbnek érzem magam.

            Megjelenik előttem valami. Valami háborgó és félelmetes. Hirtelen egy sötétszürke égboltot pillantok meg és egy mennydörgés után villámok cikáznak felettem. Egy tengerparton állok. Nem értem. Hogyan kerültem ide? Megfordulok és épületek romjait látom, köztük is egy templomét. Egyre hidegebb van és észreveszem, hogy fekete kabát és egy fekete sál van rajtam. Egyre rosszabb érzésem van.

            Tőlem jobbra fordulok a partvonal irányába. Egy sötét árnyalakot látok, aki megkerüli egy partra vetődött motorcsónak roncsát. Lassan, de határozottan lépdel felém. Fekete kapucni van a fejére hajtva és fekete palástot visel. Fenyegetést érzek. Mintha maga a gonosz közeledne felém. Nem látom az arcát, csak homályosan. Sápadtnak tűnik. Egy pillanatra a hullámzó tenger felé fordítja a fejét, majd vissza rám. Egyre közelebb van, én pedig mozdulni sem merek, annyira meg vagyok ijedve.

            Végül alig egy lépésnyire megáll előttem. Mozdulatlanul áll. Az arca homályba vész a kapucni alatt összegyűlt sötétségtől. Pedig ilyen közelről látnom kéne. Nem értem. Annyira szürreális az egész.

            - Ki vagy te? – kérdem. – Hol vagyok egyáltalán?

            Nem felel. Csak bámul rám. Látnom kéne az arcát, mégsem látom. Megint dörren egyet az ég. Összerezzenek. A villámok fényei egy pillanatra egy ismerős lány arcát világítják meg, aztán visszatér a sötétség.

            Összeszedem a bátorságomat és teszek felé egy apró lépést. Azonnal félelem fog el és inkább visszalépek. A karjai ekkor hirtelen megmozdulnak és hátra hajtja a kapucniját. Sokkot kapok. A világ fordul meg előttem. A saját arcomat látom. A tükörképem bámul rám. Ám teljesen idegen a tekintete. Gyűlölet árad belőle, a szemeiben pedig gyilkos fény csillog. Úgy néz rám, mint aki mindjárt támadni fog. Zihálni kezdek. Fáj egy kicsit a levegővétel. Erre ez az…ez az…ikertestvérem elmosolyodik. Nagyon félelmetes a mosolya. A mosolyom. Tehát ilyen volnék? Ilyen volnék, ha…?

            - És te volnál a védelmező? – szegezi nekem a kérdést némi gúnnyal a hangjában – A remény?

            - Ki vagy te? – kérdem remegő hangon. – Mi ez az egész?

            A mosolya lehervad Tesz felém egy lépést, majd megkerül, de közben le sem veszi rólam a szemét. Én hátrálok és szintén végig a szemébe nézek. Most látom, mennyire félelmetes lehet a tekintetem, ha dühös vagyok. Bár ez nem igaz. Ebből a valakiből gonoszság is árad. Nem is beszélve a sötét energiákról, amik szinte megbénítanak.

            - Te nem tudod megvédeni a Nővéremet – közli. – Te erre képtelen vagy.

            Megáll velem szemben. Bármelyik pillanatban támadhat. Mozdulatlan, de érzem, hogy támadni fog.

            - Nekem kell átvenni az irányítást – kezdi. – Mindig is nekem kellett volna. Akkor is, amikor bujkáltál és legfőképpen most, amikor már kadét vagy. Most már van hatalmad. Én pedig ezt ki tudom használni.

            - Miről beszélsz? – kérdem.

            - A Nővérem folyamatosan veszélyben van. Hála neked.

            - Ő az én Nővérem!

            - Nem. De nem is számít már, mit hiszel. Ugyanis innen nem jutsz vissza élve.

            Ekkor hirtelen egy hatalmas pofont lekever nekem, mire elterülök a sárban. Szédülök. Az ég ismét dörren egy hatalmasat. A hátamra fordulok. Védekezni akarok, de valamiért minden erőm eltűnik. Látom, amint megáll felettem és olyan mélységes megvetéssel és gyűlölettel bámul le rám, mint még soha senki. Még Sarah, valamint még Ágota is kedvesebb volt ennél a szörnyetegnél.

            - Neked el kell tűnnöd – kezdi, miközben szépen lassan leguggol hozzám. – Volt idő, amikor rád volt szükség. Ám azok az idők már nagyon rég elmúltak. Túl sokáig uraltad az életemet. Túl sokáig kockáztattad a Nővérem életét. Ideje most már köddé válnod. Elveszned a semmiben. Végleg.

            - Nem – súgom erőtlenül. – Nem.

            - De igen. Jobb, ha nem küzdesz ellene. Tanulj meg méltósággal veszíteni.

            - Soha.

            Ekkor belemarkol a kabátomba és valami természetfeletti erővel hajít el. Elterülök a sárban. Ő pedig egy szempillantás alatt ott terem felettem. Szörnyű ezt látni. Az arcomat, melyből gyűlölet árad. Ekkor a zsebéből egy pisztolyt vesz elő és kibiztosítja. Elmosolyodik. Bár ne tenné. Iszonyatos.

            - Az empátia szép dolog – kezdi az ikertestvérem és az arcáról lefagy a mosoly. – Azonban a határokat mindig meg kell húzni. A Nővérem már az egyetlen családtagom. Az ő védelme a küldetésem. Más pedig nem érdekel. De te hajlamos vagy másokért is feláldozni az életed. Képzeld csak el, mi lenne, ha most az életedet adnád azért, hogy valaki megmeneküljön. Niki magára maradna. Gyászolna. És védtelen volna. Rajta, gondolj csak bele! Nem fogod fel, hogy ez árulás?

            Nem tudok válaszolni. Valamiért nem megy. Csak rémülten bámulom őt. Erre rám szegezi a fegyvert.

            - Én láttam többször is – folytatja. – Láttam azt, hogy elveszítem őt. Ahogyan a szüleimet és a barátaimat. És ez nem fog megtörténni. Én többé nem veszítek el senkit. Senkit! Mert most átveszem helyed. Ég veled.

            Felkészülök. Esélyem sincs. Csak abban tudok reménykedni, hogy állja a szavát és valóban képes lesz megvédeni Nikit. Ha pedig így van, és a Nővérem innentől valóban biztonságban lesz abban a bizonytalan, sötét világban, ahonnan jöttem, akkor szerintem megéri, hogy az ikertestvérem vegye át az irányítást.

            Elmosolyodik. Győzött. Vége. De aztán a mosolya hirtelen lehervad. Tőle balra, a romok felé fordul. Kikerekednek a szemei. Kétségbeesetten a tenger felé hajítja a fegyvert. Jobbra fordulok és akkor ledöbbenek.

Egy hosszú vörös hajú nőt látok, hosszú fekete kabátban…nagy rókafülekkel. Egy rókanő. Aki szelíden mosolyog az ikertestvéremre. Utána pedig felém fordul. Úgy néz rám, mint anya és Niki. Olyan szeretettel. Kék szemeiben ott csillog az emberség, a szeretet és valami határtalan bölcsesség. Annyira megnyugszom tőle, mint még soha semmitől. Úgy érzem, mintha olyasvalakit látnék, aki őrangyalként mindig kísérte az utamat és ezután is mellettem marad örökké.

Azzal a szelíd, angyali mosolyával az ijedt ikertestvérem felé fordul.

            - Menj szépen haza – súgja. – Ott várj rám. Aztán bemegyünk a városba és megnyugszol megint. Jó?

            - Itt volt az esély! – csattan fel az a szörnyeteg. – Talán az utolsó!

            - Tudod, hogy kik vagyunk, ugye?

            Az erre lehajtja a fejét. Egy darabig a part nedves homokját bámulja, aztán vet felém egy ijesztő pillantást. Utána a Rókanőre néz, majd szófogadóan biccent és elindul a romok irányába. Ahogy elhalad a nő mellett, el is tűnik. Nem látom már. Azonban ezt a szelíd, kedves arcot igen. A Rókanő ekkor óvatosan felsegít engem. Megszólalni sem tudok. Sokáig csak bámulom őt értetlenül.

            Ekkor közelebb lép hozzám.

            - Nem tudod, ki vagyok, igaz? – teszi fel a költői kérdést.

            - Nem – felelem. – Elmondod?

            Hosszan néz a szemembe.

            - Emlékszem, amikor először találkoztunk – kezdi. – Először nem is vettél észre. Ám én figyeltelek. Hallgattam a gondolataidat. Nagyon aggódtam érted. Aztán láttam azt a nőt, Maját. Nem tudtalak figyelmeztetni. Veszélyben voltál. Én pedig hallgatóztam és reménykedtem, hogy megmenekülsz. Meg is menekültél. Megkönnyebbültem. És tudatni akartam veled, hogy ott vagyok. Mire észre is vettél. Vívódtál. Végül odajöttél hozzám. Tudtad, hogy kockáztatsz. Mégis megtetted. Beszéltél hozzám. Tőlem vártad megerősítést. Én pedig mindent megtettem, hogy jelezzek neked. És ez így lesz mindig.  

            - A róka – súgom. – A plüss rókám. 

            Ő csak bólint.

            - Ott, ahonnan te jössz, ott csak egy plüss róka vagyok – folytatja a szelíd, angyali mosolyával. – Ám itt ember.

            A füleire mutat.

            - Ezekkel a fülekkel – teszi hozzá és halkan nevet egyet.

            Hosszan nézzük egymást. Teljesen megnyugszom a tekintetétől. A szemeiben látom anyát, apát, a barátaimat, valamint Nikit is. A családomat. A Családomat. Látom benne talán egy kicsit Istent is. Valami természetfeletti, nyugalmat, biztonságot árasztó szeretetet. Magát a békét. Meg sem tudom fogalmazni. És ekkor észreveszem, hogy a nap felragyog és a Rókanő szemeiben megcsillannak az örömkönnyek.

            Finoman magához ölel. Hirtelen minden rossz érzésem, félelmem, bánatom…eltűnik. A Rókanő sóhajt egyet.

            - Tudom, sok kérdésed van – kezdi halkan. – De mindenre megkapod majd a választ.

            - Igen – súgom.

            - Őrizni foglak. Őrizni fogom azt a jó lelked is.

            - Foglak még látni?

            - Mindig látsz.

            Belenéz a szemeimbe.

            - Én nem csak egy álom vagyok – súgja. – Te is jól tudod.

            Ekkor az ég felől hallani kezdem a légzésemet. Kiegyensúlyozott. Nyugodt. Mély lélegzetvételek. Visszanézek a Rókanőre, aki bólint egyet.

            - Ideje menned – súgja. – Várnak haza.

            Utoljára még magamhoz ölelem őt. El akarom mondani neki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy védelmez. Köszönöm, hogy találkozhattam vele. Köszönöm, hogy mellettem, és a Nővérem mellett áll.

            Ám ekkor hirtelen újra látom a műszereket. És Niki arcát, miközben leveszi rólam az arcmaszkot. Megint szabadon lélegzem.

            - Mi az, hugicám? – kérdi. – Nagyon mosolyogsz. Szépet álmodtál?

            El akarom mondani neki, de nem akarom, hogy kinevessen. Belenézek a szemeibe és szavak nélkül megköszönöm neki is. Hiába akarok írónő lenni, hiába olvastam rengeteget, hiába van szókincsem, ezt a hálát képtelen vagyok szavakba formálni. Ekkor a Nővérem mellett a jármű másik felében észreveszem a Rókanőt. Ott áll a fekete kabátjában és minket figyel azzal a kedves mosolyával.

            - Vigyázok rátok – súgja felém.

            - Hugicám – szólít Niki. – Mit látsz ott?

            Felé fordulok egy pillanatra, majd vissza oda…de már csak a plüss rókámat látom az anyósülésen.

            Elmosolyodok. Egy látomás volt. Mégis igaz. Valami vigyáz ránk. Valami nem engedi, hogy elvesszünk a sötétben. Bennünk van. A lelkünkben. Ott élnek ezek a csodák. És ezért mindig lesz remény.

folyt.köv.

2024.november 2-8.

Budapest

Rajz: AI

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/14.rész

Légzés

            A legnagyobb megdöbbenésemre Sarah arcán sátáni mosoly jelenik meg. Kezdem úgy érezni, hogy az egész helyzet egy olyan hullámvasút, ami nem fog megállni és abban biztosak lehetünk, hogy egy mély szakadékba fog zuhanni. A Nővérem által túszul ejtett Zsolt is higgadt, szinte a szokásos kifejezéstelen tekintetével néz Sarah-ra.

            - A nagy Szentesi Nikoletta – kezdi gúnyosan Sarah. – Olvastam az aktádat, míg békésen szunyókáltál. Az arcod ismerős volt és hamar le is esett, hogy te vagy az a világhírű énekesnő, akinek egy-két dalát néha fel is hangosítottam a kocsimban.

            - Tedd le a fegyvert – parancsolja halkan a Nővérem. – És akkor talán még dedikálok is neked.

            - Mennyire szomorú. Nagyon lejjebb csúsztál a létrán. A nagy világsztárból egyik pillanatról a másikra egy közönséges katonává váltál. Most zenélhetnél a kolóniákban, tele lennél rajongókkal és pénzzel.

            - Háromig számolok.

            Sarah közelebb lép hozzájuk, de vet felém egy pillantást, jelezve, hogy nagy bajba kerülök, hogyha próbálkozni merek. A mosolya töretlen, a szemeiből azonban mélységes megvetés árad Niki felé.

            - Tudod, gondolkoztam – mondja.

            - Nahát – veti oda Niki. – Épp ideje volt.

            - Te egyszerűen nem voltál méltó arra, hogy a sikeres emberek között foglalj helyet. Ezért is adtad fel az egészet olyan könnyen. Ahelyett, hogy méltósággal elviselted volna a gyászt.

            Erre Nővérem mosolya lefagy és a kígyó szemei megcsillannak. Ez a lehető legrosszabb, ami történhet. Sarah vet felém egy pillantást.

            - Most nagyon dühös lett – súgja. – És ez még semmi.

            Azzal Zsolt felé fordul. Olyan, mintha jelzést küldene. Ne! Zsolt kezéből valami a földre esik és egy hatalmasat durran. Hirtelen nagy füst lengi be a monitorszobát. Sarah meghúzza a ravaszt. Én üvöltve nekirontok és az asztalnak lököm. Kapok egy ütést és elterülök a földön. A hátamra fordulok és látom, amint Zsolt elterül a földön és kúszni kezd. Sarah az övéről levesz egy tárgyat, ami gombnyomásra arcmaszkká alakul és felveszi. Én Nikit keresem a sűrű ködben. Egyre gyengébbnek érzem magam.

            A Nővérem ekkor megjelenik és kirúgja Sarah kezéből a fegyvert. A nő azonban nem hagyja magát, visszaüt, de Niki villámgyorsan kivédi és akkorát lekever neki, hogy az a szoba sarkába vetődik.

            - Angéla! – kiáltja a Nővérem.

            - Niki! – kiáltom vissza. – Itt vagyok.

            Azonnal felsegít engem. Látom, amint Zsolt megpróbál valahogyan felkelni a földről, de nem sikerül neki. Nem tudom, ez milyen gáz, de egyre gyengébb vagyok tőle. Sarah felpattan, mire a Nővérem felkapja a fegyvert a földről. Ezt látva a nő bevetődik szomszédos helyiségbe.

            Niki odadobja nekem a kabátomat és a táskámat.

            - Azonnal szaladj ki innen! – kiáltja. – Gyerünk!

            - Gyere velem! – kiáltom neki. – Nem megyek nélküled!

            - Mindjárt megyek én is! Siess! Gyorsan!

            Elszaladok Zsolt mellett, aki már alig bír kúszni. Egy arcmaszk van a kezében. El akarom venni tőle, de ekkor annyira megszédülök, hogy majdnem elesek. Ráütök az ajtó nyitógombjára. Kiszaladok a friss téli levegőbe, felveszem a kabátomat és a táskámat. Látok egy speciális járművet, ami ott parkol a viskó túloldalában. Nyilván Sarah azzal jött ide. A távolban a fák között megpillantom a terepjárót is, amivel meg Zsolt jöhetett ide. Azt kéne elvinnünk. Egyre jobban szédülök.

            Lövéseket hallok bentről. Visszafordulok, be akarok szaladni, ám ekkor elszédülök. Elkezdenek emlékképek bevillanni. Anyával sétálok a Margitszigeten, az őszi szél fújja a faleveleket, aztán látom magam, amikor Maja elől menekülök az erdőben. Aztán amikor visszatérek a jelenbe, látom, amint anya a fehér orvosi köpenyében kilép a viskóból és amint meglát, elmosolyodik.

            - Szia, tündérkém! – örvendezik. – Ma egy mozi? Miért vagy szomorú?

            Utána mellettem terem Maja a fekete egyenruhájában. Hosszú szőke haja koszos és kócos. Pontosan azzal a mélységes gyűlölettel bámul, mint akkor, amikor még ellenségek voltunk. Egy pisztolyt szegez rám.

            - A parancsot teljesítem – mondja színtelen hangon.

            Ekkor elterülök a hóban. Odabentről lövéseket hallani. Ekkor Nimród áll meg felettem. A barett sapkáján megcsillan a magyar címer. Gúnyosan mosolyog.

            - Mi történt, kisasszony? – kérdi.

            Ekkor hirtelen eltűnik, én pedig megpróbálok felkelni. Zsolt olyan gázt vetett be, amit nemrég fejlesztett ki a hadsereg. Ez hallucinációt okoz és teljesen megbénítja az ellenfelet órákra.

            - Nincs igazság! – hallom Maja hangját. – Tanuld meg végre! Vannak emberek, akiknek semmi sem jut és nem is fog soha! Akármit is tesznek meg érte! Ne állj talpra! Maradj ott és gyorsan vége lesz!

            Valami hatalmas durran odabent. Mintha gránát volna. Üvölteni akarom a Nővérem nevét, de semmi erőm. Megint a hátamra fordulok. Zihálok. Zsibbadást érzek. A kezeim kezdenek teljesen megbénulni és remegni kezdek. Hallom, amint valaki lassan lépdel a hóban. Egyre közelebb van.

            Ekkor Harmatka jelenik meg felettem sátáni mosollyal. Fekete palástot visel, hosszú barna haja kiengedve, a zöld szemei csillognak. Kárörvendőan bámul rám, majd szépen lassan leguggol.

            - Láttad a tükrömet – súgja sejtelmesen. – Belenéztél, igaz? Jaj, Angéla. Te is jól tudod, hogyha feladod, akkor egy új élet kezdődik. Tiszta lappal indulsz neki az új útnak. Elmulasztottad. Most már vége.

            Aztán viskó felé néz és a mosolya szélesebb lesz.

            - Alighanem jönnek érted – folytatja, majd felém fordul. – Na, vajon ki lesz az? Vajon ki? Vajon ki?

            Ekkor elsötétül előttem a világ.

*

            Búvárok. Búvárok lehetnek körülöttem. Hallom a légzésüket. De nem érzek vizet. És mit keresek én itt? Sötét van. Valaki kapcsolja fel a fényeket! Nyugalom árad, de vészjósló. Eukaliptusz. Vagy nem is. Kamilla. Gyógynövényes illatot érzek. Aztán tiszta, téli levegőt. Erős levegőt. Búvárok lélegeznek körülöttem.

            Lassan felnyílik a szemem. Villódzó műszerek. Hideg van, de elviselhető. Ismerős itt minden. Egy speciális jármű belsejében vagyok. A padlón fekszem és egy nagyobb, fekete arcmaszk van rajtam. Hallom, ahogy veszem a levegőt. Egyre melegebb van. A műszerfal irányába nézek. Az ablakon át a sűrű sötétséget látom. Éjszaka lehet. Vagy talán délután. Nem tudom megmondani.

            Ekkor Niki hajol felém. Nagyon megörülök neki. Aztán elfog a kétely. Mi van, ha ő is csak a hallucináció része?

            - Tényleg itt vagy? – kérdem és meglepődök, hogy olyan a hangom, mintha a rádióból hallanám. – Téged látlak?

            - Igen – bólint a Nővérem. – Engem látsz. Nemsokára rendbe jössz.

            - Te jól vagy?

            - Igen.

            - Sarah? Zsolt?

            - Ott maradtak. De a nyomunkban lesznek.

            - Annyira aggódtam érted.

            Megfogja a kezem, mint anya.

            - Én is érted – súgja.

            Hosszan nézek a kék szemeibe. Teljesen megnyugszom. Itt van velem. A Nővérem. Életben van.

            - Hol vagyunk? – kérdem.

            - Északnyugaton – feleli. – Nem tudtam másik irányba menni.

            - Ez Sarah járműve?

            - Már a miénk. Volt két nyomkövető, de lekapcsoltam őket. Viszont nem tudunk segítséget hívni. Nem működik a kommunikációs rendszer. Ráadásul most olyan, mintha le volnánk árnyékolva.

            Elmosolyodok a maszk mögött. A Nővérem látja a szemeimből és ő is elmosolyodik. Itt vagyunk egymásnak. Élünk. Lélegzünk. Ez most a lényeg. Egy család vagyunk. És mi mindent túl fogunk élni.

folyt.köv.

2024.október 26-november 1.

Budapest

Rajz: AI 

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/13.rész

Akkor is van remény…

            A pisztoly csöve füstöl, én pedig elképedve nézem Sarah kárörvendő mosolyát. A fegyverre pillantok, meg őrá. De hiszen céloztam. Elsült. Ám semmi. Ő megrázza a fejét, utána karba tett kézzel az ajtófélfának dől.

            - Most meg vagy lepve? – teszi fel a költői kérdést. – Amúgy én is. Azt hittem, hogy előbb találod meg azt a pisztolyt.

            Zsolt leszalad a lépcsőn és szúrós tekintettel mered rám. Én a pisztolyra nézek, de semmi különöset nem látok rajta. Sarah odalép hozzám és egy követhetetlenül gyors mozdulattal kikapja a kezemből. A szemeiben ott csillog a kegyetlenség és a trónörökös, gonosz hercegnők cinizmusa.

            - Forgatásokon használnak ilyeneket – mutat a jobb kezében lévő fegyverre. – Hajszálpontosan hasonlít az igazira, de nem az. Évekkel ezelőtt tervezték ezt a típust. Olyat durran, mint az eredeti, de csak aprócska tűzijáték az egész. Még csak a szemedbe sem megy semmi. Mondjuk közelről már egy kicsit veszélyes.

            Erre rám szegezi és meghúzza a ravaszt. Azonnal erősen csípni kezdi valami a szemem. Nem látok semmit, ösztönösen behunyom a szemem az arccal előre zuhanok a hideg fémpadlóra. Sarah belerúg a lábaimba.

            - Tudod, szeretem, ha valaki bátor – kezdi. – És bevallom őszintén, tetszik is, hogy nem félsz tőlem. De jelen pillanatban ez nem járja. Azt kell tenned, amit mondok. Minden úgy van és úgy lesz, ahogyan én akarom.

            Ekkor az egyenruhámba markol, talpra állít és érzek egy erős ütést az arcomon. Elterülök a földön. Nem látok semmit. Dühös vagyok, de ez a valami nagyon csípi a szemem. Patakokban folynak a könnyeim. Sarah bakancsa koppan mellettem.

            - Ne dörzsöld a szemed – mondja hidegen. – Hagyd és mindjárt jobb lesz.

            Úgy teszek. Bár még nagyon csíp ez a valami, de kezdek szépen lassan újra látni. Sarah megint talpra állít. Még homályosan, de látom őt. Szigorúan csillognak a szemei, akárcsak egy kegyetlen tanárnőnek.

            - Legyen eszed – kezdi megvetően. – Három napig tartsd magad féken. Én megkapom a táskámat, ti pedig elmentek a zsoldosokkal. Mindannyian jól járunk. Visszakapod az életedet. Már ha ezt annak lehet nevezni. 

            Elönti az agyamat düh. Ő közelebb hajol hozzám.

            - Ne merészelj így nézni rám – sziszegi. – Eddig elnéző voltam veled. Nem olyan könnyű, nekem elhiheted.

            De nem tudok megálljt parancsolni. Egy hirtelen mozdulattal lekeverek neki egy akkorát, hogy elterül a földön. Felüvöltök és neki akarok rontani, de Zsolt elkap és a kanapéra hajít. Látom megvillanni a kezében az altatólövedékes pisztolyt. Hallom a puffanást, érzek egy tompa fájdalmat a nyakamon. Szédülni kezdek. Hallom, amint Sarah nevetni kezd. A hangja elmélyül akár egy démonnak és akkor minden elsötétül előttem. Zuhanok. És csak zuhanok. Nem félek. Megnyugszom.

*

            - Amandával akarok beszélni! – hallom Sarah hangját, de még nem látok semmit. – Hol van?

            Valahol fekszem. Lassan elkezd előttem tisztulni a kép. A monitorszobában vagyok és még mindig ezen a heverőn fekszem. Sarah tőlem balra, a végében ül és a középső monitoron Ágota megvető, bosszús tekintetét látom. Ám most kivételesen nem rám bámul így, hanem erre a szörnyetegre mellettem.

            - Terepszemlén – feleli az közömbösen. – Történt esetleg valami?

            - Beszélni akarok vele – közli higgadtan Sarah. – Kapcsolj össze a kommunikátorával.

            - Az most nem fog menni.

            - Merthogy?

            - Mint az előbb is említettem, terepszemlén van. Méghozzá Pest határában.

            - És akkor?

            Ágota felvonja a szemöldökét, oldalra pillant valakire és gúnyos mosollyal megrázza a fejét. Aztán visszafordul Sarah-hoz és egy kicsit közelebb hajol.

            - A központ határában van – kezdi Ágota kioktatóan. – Eddig érted?

            - Igen – bólint Sarah. – De jobb, ha visszaveszel.

            - Szóval, eddig sikerült felfognod, jól van. Tehát a központi rendszer a legfejlettebb típus az egész országban. Minden határmenti hívást elfog és elemez. Nem véd ellene még a leárnyékolás sem. Azokat is észleli és elemzi. Pláne az olyanokat, amelyeket távolról kapcsolnak oda. Akkor bizony mozgósít a helyszínre több száz drónt, valamint egy speciális alakulatot.

            - Egyedül ment oda?

            - Nem. Vele van három emberünk. És mielőtt elkezdenél aggódni, csomagoltam neki egy ízletes, fehérjében és szénhidrátban gazdag uzsonnát, valamint egy kancsó finom fekete teából töltöttem neki egy termoszba.

            Elmosolyodok. Ágota most először szimpatikus nekem. Sarah megpörgeti a kezében a távirányítót.

            - Hát jó – nyugtázza a kitörés előtti nyugalommal. – Amint visszatér, azonnal hívjon fel!

            Ágota gúnyosan szalutál neki.

            - Igenis, tábornok asszony! – veti oda.

            Sarah lekapcsolja a képet és a monitoron újra a környék digitális térképe jelenik meg. Felülök, mire szépen lassan felém fordítja a fejét. A szemeiben ismét megcsillan az a hátborzongató fény.

            - Imádkozz – súgja. – Imádkozz, hogy meglegyen az a táska.

            - Nem lesz meg – vágom rá. – Te is tudod. Inkább kértél volna tőlük pénzt. Azt azonnal megkaptad volna.

            - A pénz most nem számít.

            - Mi van abban a táskában? A gyógyszereid a mentális problémáidra? Mert akkor esküszöm, segítek is Amandának megszerezni.

            Ekkor Niki hangját hallom: - Azt már sosem tudjuk meg, hugicám.

            Azonnal a hang irányába fordulunk. Először Zsoltot látom, aztán mögötte a Nővéremet, amint fegyvert szegez a férfi tarkójához. Sarah felpattan és azonnal rászegezi a fegyverét. A szívem egyre hevesebben ver, de Niki arcán megjelenik az a szokásos, magabiztos, veszélyes mosolya. Farkasszemet néz Sarah-val.

            - Most pedig azt teszed, amit mondok – közli a Nővérem Sarah-val. – Szereted Zsoltot, nem? Annyira odavagy érte. Most a te kezedben van a szerelmed sorsa.

folyt.köv.

2024.október 19-25.

Budapest

Rajz: AI