Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

7.évad/8.rész

Akadálypálya

            Olyan reménytelen a helyzet, mint egy hónappal ezelőtt Békéscsabán. Amanda úton van az edelényi kolóniába, sőt, talán itt is van már. Két katonának már gyanúsak vagyunk, és idő kérdése, hogy az összes bevethető katona minket fog üldözni. A helyzet, valamint a küldetésünk teljesen reménytelen.

            Azonban, ahogyan kilépünk a helyi pláza mögötti raktárterület szögesdrótos kapuján, felnézek a Nővéremre és a szorongásom azonnal elmúlik. Akárki akármit mond, a lelki kötődésnek igenis varázsereje van. Olyan, mint egy átmeneti, rövid boldogság a pokoljárás alatt, amikor a szív erőt gyűjt a kiút felé vezető útra. Vagy nem is tudom. Annyi biztos, hogy erőt ad, hogy újra egy család vagyunk. Még ha benne is van a pakliban, hogy tiszavirág-életű lesz, úgy érzem van miért most élnem.

            - Zsoldos! – szól utánunk az egyik katona. A hangjából ítélve az a férfi, aki nagyon gyanakvó.

            Niki megáll. Én is. Végül megfordulunk. A barett sapkás ellenálló továbbra is szkeptikus mosollyal néz minket.

            - Csak még valami – mondja és megindul felénk.

            Ennyi. Vége van. Olyan, mint egy idegesítő nyomozó, aki szinte biztos abban, hogy megoldotta rejtélyt, azonban el akarja érni, hogy a gyanúsított önként vallja be a tettét. Most nyilván keresztkérdést fog feltenni.

            Megáll előttünk. Hosszan néz Niki szemébe.

            - Az a férfi kicsoda? – kérdi. – Aki segített neked.

            - Az egyik beszállítónk – vágja rá a Nővérem.

            - Vagy úgy. Azért jött azzal a tejszállítós kocsival. Életerő, egészség a zsoldosoknak, igaz? Vagy nem csak azt szállít?

            Niki elmosolyodik. Ez a veszélyes mosolya.

            - Nem csak azt – feleli.

            - Remek – bólint a férfi. – És mi volna az?

            - Miért mondanám meg?

            - Hogy ne kelljen átkutatnunk.

            - Egyszer már átkutatták.

            - Valóban. De csak felületesen szerintem.

            A Nővérem közelebb lép hozzá és határozottan néz a katona szemébe. Remegni kezd a kezem. Gyorsan zsebre teszem, de késő, mert a férfi leleleplezően pillant felém. Látom a nevét az egyenruháján, de csak keresztnevét tudom kiolvasni tisztán. Egon. A fekete szemei csillognak a napfényben.

            - Szóval? – fordul vissza Nikihez.

            - Nyomozó vagy? – kérdi a Nővérem. – Vagy túl sok bűnügyi tévésorozatot néztél?

            - Dehogy. Egyik sem. Csak tudod, olyan furcsa, hogy az a férfi megszólalásig hasonlít a körözés alatt álló Nyitrai Ábelre.

            Lüktetést érzek. A világ fordul meg velem. Egon mosolya szélesebb lesz.

            - De lehet, hogy pusztán csak nagy a hasonlóság – teszi hozzá halkan. – Ahogy az is, hogy te meg nagyon hasonlítasz arra a Szentesi Nikoletta nevű őrmesterre, akivel egy hónappal ezelőtt eljött a békéscsabai kolóniáról.

            - Igen, tudom – bólint Niki. – A hajdani énekesnő, ugye?

            - Pontosan.

            Az egész helyzet esélytelen. Ha még a Nővérem elég gyors is, Egon még gyorsabb lehet nála. Ha el is tudunk menekülni, körülbelül öt perc alatt elfognak minket. Reménytelen. Teljesen reménytelen.

            Felnézek Nikire. Túl nyugodt. És továbbra is mosolyog.

            - Akkor most letartóztatsz, nyomozó úr? – kérdi derűsen. – Csak azért, mert úgy véled hasonlítok valakire? Annak ellenére, hogy könnyedén beengedtek ide? Annak ellenére, hogy a bajtársamat is, akivel hetek óta terveztük Angéla kiszabadítását? Egy árulótól, aki még az egyenruhánkra se méltó?

            - Azért vetted el tőle? – kérdi a férfi.

            A társa kilép a bódéból.

            - Egon! – szól rá. – Engedd már el őket! Parancsba adták!

            Niki győzedelmes mosollyal néz farkasszemet katonával. Az biccent és a kijárat felé mutat.

            - Szerencsés utat – súgja. – Legyetek óvatosak!

            Tudja. Innentől néhány percünk van megszökni innen. Nem fog sikerülni. De akárhogyan is lesz, meg fogom védeni a Nővéremet.

*

            Már vagy tíz perce kanyargunk a konténerházak között. Az utcákon rengeteg fiatal sétálgat, felszabadultan nevetgélnek. Huszonéves lányok kávés papírpohárral a kezükben tartanak egy közeli park felé, ahol valami kis apró, mesterséges tavacska van. A távolban a fák között látni a valódi Edelényt, amit a földdel tett egyenlővé a háború. Egy kerítés választja el ezeket a boldognak tűnő embereket a szörnyű valóságtól.

            - Mindjárt ott vagyunk, hugicám – súgja Niki, majd elővesz egy rádiót. – Ábel? Hallasz?

            - Igen – jön a válasz. – Merre vagytok?

            - Mindjárt a kocsinál. Te? Sikerült kijutnod?

            - Még csak a kolónia kapujánál vagyok. Sokan vannak előttem. A katonák idegesnek tűnnek.

            - Legyél óvatos.

            - Lebuktunk?

            - Nem. De idő kérdése.

            - Visszamenjek értetek?

            - Nem kell. Amandáról tudsz valamit?

            - Annyit, hogy úton van.

            - Ágota?

            - Elfogták, de még nem tért magához. De szerintem, nem fogja egyhamar kimagyarázni magát.

            - Jól van. Azért legyél óvatos. Nemsokára mi is úton leszünk. Szólj, ha látod Amandát.

            - Rendben. De te is, hogyha forduljak vissza.

            - Jó.

            - Sok sikert!

            - Sok sikert neked is!

            A rókára pillantok. Retteg. Végül jobbra fordulunk és akkor egy parkolóban találjuk magunkat, mely egy szélesebb konténerház előtt áll. Valami ki van írva rá, de nincs időm elolvasni, mert megakad a szemem két katonán, akik járőrözve lépkednek az előtte húzódó járdán. Fürkészően figyelnek minket. Gyorsan a parkolóban sorakozó civil járművekre pillantok.

            Amikor egy fekete, gyönyörű sportkocsihoz érünk, Niki int, hogy megérkeztünk. A katonák közül az egyik felénk fordul.

            - Szép kocsi – mondja.

            - Az – bólint Niki, miközben kinyitja a vezetőülés felőli ajtót.

            Gyorsan én is kinyitom az anyósülés felőlit. Beülök. A katonák megállnak. Elismerően nézik a kocsit. Valóban szép, de most bárcsak ne lenne az. Egy másik katona még elő is veszi a telefonját, nyilván, hogy lefényképezze.

            Niki beül mellém. Vet felém egy kedves pillantást.

            - Kösd be a biztonsági övet – mondja. – És mosolyogj, mert fényképeznek.

            Valóban, a katona szelfizik egyet a jármű előtt. A másik is készít egy képet. Remek. A körözési fotó elkészült. A Nővérem beindítja a motort, hátramenetbe kapcsol, majd szépen lassan kitolatunk a parkolóból.

            A rókára pillantok. Még mindig fél. A park előtt várakoznunk kell. Több fiatal tart oda. Füst száll fel. Valami sütögetés lehet ott. Niki az áthaladókra dudál.

            - Igyekezettek már! – kiáltja.

            Szerencsére hárman megállnak és elengednek minket. A Nővérem int nekik, hogy megköszönje. Áthaladunk egy hosszú úton. A következő kereszteződésben jobbra fordulunk, de gyorsan meg kell állnunk, mert két katona indul meg a gyalogosátkelőn. Lassan, ráérősen lépkednek. Most már én is üvöltenék szívem szerint, hogy mozogjanak már, de az őrültség volna. Ráadásul annyira félek, mint még soha szerintem.

            - Nyugi, hugicám – nyugtat Niki.

            - Csak jussunk ki innen – súgom.

            - Kijutunk. Nyugi. Az út végén van a kijárat.

            Nem merek a rókára nézni. A szívem egyre hevesebben ver. Ágota már nyilván magához tért és magyarázkodik. Hamarosan kapcsolatba lépnek az idetartó Amandával, aki igazolja őt. Egon pedig jelenti, hogy látta Nikit és Ábelt. Onnantól egy pillanat alatt lezárják a kolóniát és vége mindennek.

            Közeledünk a kapuhoz. A magas kerítésnél még mindig több jármű várakozik. Több katonát látok, akik ellenőrzik őket. Kettő pedig kétoldalt sétál végig az autósoron, bepillantva mindenhová.

            Niki a szájához emeli a rádiót.

            - Ábel – szól bele halkan.

            - Igen? – szól vissza az.

            - Kijutottál?

            - Két perccel ezelőtt.

            - Gyanakodtak?

            - Nem. De furán viselkedtek.

            - Furán?

            - Mintha nem tudnák, kit keresnek.

            - Amandát lehallgatod?

            - Közelednek. De kijuttok addigra.

            - A helyi adás?

            - Semmi. Ágota az őrszobán van.

            - Magához tért?

            - Nem tudom.

            - Jól van. Készülj, lehet, hogy forró lesz a levegő.

            - Félreállok az úton és készenlétben leszek.

            - Oké.

            Ekkor a két odaér hozzánk. Egyszerre állnak meg. Pánikba esek, de igyekszem nem mutatni. Hallom, amint az egyik megkopogtatja Niki mellett az ablakot. Odafordulok. A Nővérem egy gombnyomással elkezdi lehúzni azt.

            - Mi a probléma? – kérdi magabiztosan.

            - Szálljon ki! – parancsolja a kommandós.

            - Miért?

            - Gyerünk! A lány is! Azonnal!

folyt.köv.

2024.április 27-május 3.

Budapest