Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/3.rész

Hóvihar

            A havazás és a szél olyan erős, hogy még az éjjellátón keresztül sem látom tisztán az utat. Zsolt mögöttünk padlógázzal hajt felénk. Esélyünk sincs. Ha most megfordulnék, hogy tüzet nyissak rá, biztosan én kerülnék ki vesztesként. Niki megragadja a kabátom és oldalra vetődünk. A nagy fekete speciális jármű kidönt egy nagy, vastagtörzsű fát. A csattanás után, mintha csak akkor fognám fel, mi is történt nem messze tőlem, felsikoltok. Néhány másodperc múlva tudatosodik bennem, hogy a fák között cikázva szaladunk a Nővéremmel. Remélem, nem hagytam el a rókámat. Remélem, nem esett ki a táskámból. Sosem tudnám feldolgozni, ha elveszítem. Soha.

            Hátrapillantok. Zsolt kifarol a járművel és egy sziklának csattan. Alig pár másodperc múlva a havat felverve száguld utánunk. Borzalmas erővel közeledik. Egy nagy, kiálló szikla mögé rejtőzünk.

            - Maradj fedezékbe! – kiáltja Niki.

            - Mire készülsz? – kiáltom vissza.

            - Nyugodj meg!

            A Nővérem ekkor felegyenesedik. Becélozza a közeledő járművet. Sokkot kapok. Megint az életét kockáztatja. Nincs joga ehhez! Elindít egy rakétát a fegyverével, utána pedig int, hogy szaladjunk tőlem balra. Úgy futunk, ahogyan csak bírunk, a rakéta pedig nekicsapódik a járműnek.

            A viskó irányába, visszafelé menekülünk. Utána jobbra. A robbanás után csak a hevesen süvítő hóvihart hallom. Utána remegni kezd alattunk a havas talaj. Hátranézek gyorsan és látom, amint a lángoló speciális jármű felénk száguld, miközben úgy dönt ki egy fenyőt a helyéről, mintha csak egy közlekedési bója volna.

            Egyenesen szaladunk előre, Niki pedig ismét jobbra irányít.

            - Most csapdába kerül! – mondja.

            - Tessék? – kérdem.

            - Most látjuk őt utoljára!

            - Hogyan?

            - Egyszerű csel! Most nem figyel! Nem gondolkodik! Ezért fog elbukni!

            Mindig is díjaztam a Nővérem optimizmusát, de én nem látok mást a csak az egyre hevesebben záporozó havat és halványan a környező fák körvonalait. Zsolt pedig felénk tart. Semmi sem állítja meg.

            - Amikor szólok, vetődj tőled jobbra! – kiáltja.

            - És veled mi lesz? – kérdem.

            - Ne félts! Én is biztonságban leszek! De Zsolt nem!

            Egy újabb fa törik ki a helyéről. A reccsenés már nagyon közel volt hozzánk. Továbbra sem látok semmit, de szinte érzem, hogy a jármű hamarosan ura lesz a havas, nehéz útnak és onnantól könnyedén utolér minket.

            - Most! – üvölti a Nővérem. – Angéla! Jobbra!

            Amilyen messze csak tudok, jobbra vetődök. A sűrű hóba puffanok. Most veszem észre, hogy teljesen sima terepen vagyunk. Talán egy tisztás lehet? Látom Nikit, amint tőle balra vetődik.

            Zsolt azonban nem tudja őt sem követni. Száguld az éjszakában a lángoló járművel és egyszercsak kifogy alóla talaj. Felülök és az erős havazásban látom, amint a nagy fekete tank levetődik a szakadékba. Többször is felborul, majd egy sziklának ütközve megáll. A láng kialszik, aztán a jármű fényszórói is sötétbe borulnak. Látom Nikit, amint megáll felettem. Felsegít.

            - Jól vagy, hugicám? – kérdi.

            - Igen – felelem. – Tűnjünk el innen gyorsan!

            - Mindjárt!

            Azzal megfordul és a szakadék széle felé lépdel. Követni akarom, de int, hogy maradjak. Megáll és lefelé céloz a fegyverével.

- Szaladj, hugicám! – kiáltja. – Gyerünk! Mindjárt megyek én is!

Mivel tudom, mire készül, úgy teszek, ahogy mondja. Elindít egy rakétát, aztán még egyet. A hó ropogásai jelzik, hogy már utánam szalad. Két hatalmas robbanás rázza meg a viharos éjszakát. Meg kéne nyugodnom, hogy legyőztük a gonoszt, de nem tudok. Ez a szörnyeteg szinte legyőzhetetlen. A Nővérem optimizmusa pedig naiv ábránd. Még nem győztünk. Tisztán érzem, hogy Zsolt él.

*

            A viskóba nem megyünk vissza. Minden bizonnyal Zsolt tartogatott egy másik csapdát is számunkra. Ehelyett egy jó darabig gyalogolunk, míg végül el nem jutunk ahhoz a faházhoz, amit a digitális térképen láttunk. A Nővérem a kommunikátor keresőjével átvizsgálja a tornácot. Semmi csapda. A házban sincs elektromosság, sem semmi, amit a műszer veszélyesnek talált volna. Elvileg biztonságos a terep is. Elvileg.

            Belépünk a házba. Törmelékek a padlón, egy szakadt kabátot látok. Óvatosan, egymás mellett maradva végignézzük az összes szobát. Végül a konyhaasztallal eltorlaszoljuk a bejáratot, bedeszkázzuk az ablakokat. Nincs olyan sok, úgyhogy hamar végzünk. Szerencsére bőven maradt fa, úgyhogy tüzet rakunk a kandallóban. Közelebb toljuk a kanapét. Nagyon fázunk, de nemsokára jó meleg lesz.

            A falon lévő festményeket figyelem a félhomályban. Havas erdei táj, vaddisznók és az egyiken egy rókát pillantok meg. Az én plüss rókám pillantok. Nyugodtnak tűnik. Figyel minket. Elmosolyodok. Örülök, hogy nem vesztettem el őt sem.

            Niki kiveszi a táskájából a laptopot. Felnyitja és gépelni kezd. Mivel nekem nem volt lehetőségem, így most ő jelenti az esetet a legközelebbi helyőrségnek. A küldetés, amiért idejöttünk, kudarcot vallott.

            - Niki – szólítom halkan.

            - Mond, hugicám – mondja, miközben gépel.

            - Tudnak küldeni értünk mentőosztagot?

            - Meglátjuk. De akkor is elindítok ide egy speciális járművet. Az út félórányi gyaloglásra van innen. Az pedig körülbelül egy óra alatt itt van.

            - Oké. Díjazom az ötletet.

            - Remélem, a rendszer is.

            - Lehet, hogy nem sikerül?

            - Ha nem sikerül, akkor is kitalálunk valamit. Tudod, hogy zsenik vagyunk.

            Elmosolyodok.

            - Igen – bólintok.

            A mosollyal az arcán visszafordul és tovább gépel. Váratlanul bevillan egy emlékkép. Napfény szűrődik be a nappaliba. Otthon vagyok és a kanapén fekve figyelem, ahogyan anya a fotelben ülve gépel a laptopon. Lopva néha felém pillant és lövell felém egy mosolyt. Direkt figyelem tovább, hogy megszólaljon, miközben alig bírom visszatartani a nevetésem. Megint felnéz és halkan kuncog egyet.

            - Mi az, tündérke? – kérdezi. – Anyának dolgoznia kell.

            - A rendelőben már dolgoztál – mondom.

            - De most is kell. Csak öt perc, kincsem. Aztán mehetünk.

            - Moziba is?

            - Moziba is, ha szeretnéd. Egy jó nagy vödör popcorn, hozzá pedig sajtmártás. Fő, hogy egészségesek legyünk.

            Nevetek. Anya a hüvelykujjával, akár egy zongorista, lenyom egy gombot, utána összehajtja a laptopot.

            - Kész is vagyok – mondja és kacsint egyet. – Egy vígjátékot fogunk megnézni, jó?

            - Jó – bólintok.

            - Utána a kávézóban megvárjuk apát és Vincét. Vagyis nem. Legyen a Margitsziget.

            - Jégkrém?

            - Igen. Jégkrém. Kellenek a vitaminok is.

Boldog vagyok. A kép eltűnik és a jelenben újra Nikit látom, aki csalódottan dől hátra a kanapén. Aggódni kezdek.

            - Mi az? – kérdem.

            - A vihar felerősödött – kezdi. – Nem a legjobb az adás. Se a jelentést nem tudtam elküldeni, se a járművet nem tudtam idehívni. A viskóban már sikerült volna, de itt nem. Mindegy is. Reggelig ki kell bírnunk itt.

            - Meg tudjuk csinálni.

            - Bizony.

            Felém fordul. Gondolkozik. Látom, hogy aggódik értem.

            - Pihenj – mondja lágyan. – Én addig őrködöm.

            - Őrködöm veled – vágom rá.

            Elmosolyodik.

            - Jó katona lettél, Angéla – mondja. – Kadétként is sokkal bátrabb vagy, mint a legtöbb tiszt.

            - Dehogy – rázom meg a fejem.

            - De, hugicám. A legjobb tiszt leszel. Bár remélem, hogy ez a sötét korszak véget ér, mielőtt előléptetnének. Te is művész vagy, akárcsak én voltam.

            - Még mindig az vagy.

            Lassan a kandalló felé fordul. Egy darabig gondolkozik. Szerintem a múltja pereg le előtte.

            - Mostanában gyakran bevillan az a nap – kezdi nosztalgikus mosollyal. – Az a nap, amikor híres lettem. A dalunk hatalmas siker lett. Vezette a hazai listákat. Rengeteg helyről hívtak minket interjúra. Azelőtt azt hittem, félni fogok ettől. Hogy nem merek majd elmenni, hogy szerepeljek a tévében. Aztán végül, nem volt bennem semmilyen félelem. Boldog voltam. Azt a dalt, amit én írtam, megszerették az emberek. Hihetetlenül jó érzés volt. Egész végig azon agyaltam, hogy vajon mit szólna most az a múltbeli énem, aki a konyhaasztalnál ülve írta fekete tollal a négyzetrácsos füzetébe azt a dalszöveget. Vajon elhinné, hogy ez lesz? Biztosan nem. És ott az első interjú alatt éreztem azt, hogy…az élet néha csodálatos fordulatokat is ad nekünk. És mindig akkor, amikor legkevésbé sem várjuk. Egyszercsak jön egy ajándék…ami valóban egy meglepetés.

            Nagyot nyel. Felém fordul.

            - Inkább őrködjünk – súgja.

            Érzem, hogy a síráshoz van közel. Hallok odakintről egy durranást és valami azonnal áttöri az ablakhoz szögelt deszkát. Fémes puffanással ér földet és felénk gurul. Hallom Nikit üvöltözni. A fekete tárgy felrobban, sípol a fülem és másodpercek alatt sűrű füst telíti el a nappalit.

folyt.köv.

2024.július 19-26.

Budapest