(azt hiszem 2037 februárja volt,

még a Nővérem és a Róka előtt)

            A fekete egyenruhát viselő dezertőrök bakancsai alatt ropog a hó. Az erdőben keresnek. Körbe-körbe forgolódnak, én pedig alig pár méternyire állok tőlük egy fa mögé rejtőzve. A távcsöves puskámat szorongatom és még levegőt is alig merek venni. Adják már fel! Vagy keressenek máshol! Ketten vannak. Két férfi. Van egy harmadik is, aki a behavazott út mentén ül abban páncélozott terepjáróban.

            - Pedig értékes túsz lehetett volna – morogja az egyik nem messze tőlem.

            - Ugyan már – vágja rá az egyik. – Nem láttad? Egy gyerek. Körülbelül tíz éves lehet.

            - Egyre kevesebb kadét van. Milliókat fizettek volna érte a legközelebbi helyőrségen.

            Behunyom a szemem. Reszketek a félelemtől. Nem kéne már. Lassan már két éve bujkálok a romos, elpusztított országban. Idén novemberben leszek tizenkettő – persze, ha megérem. És akkor lesz két éve, hogy az ezekhez hasonló katonák megölték a szüleimet. A születésnapomon. Nem, Angéla! Ne gondolj a múltra! Ne! Itt vagy a jelenben és dolgod van! Figyelj erre a két szörnyetegre!

            - Fiúk! – kiáltja valaki túl más tőlem balra.

            Azonnal kinyitom a szemem. Nagyon közelről jött a hang. Szépen lassan balra fordítom a fejem. Senkit sem látok. Túl nagy lett a csend. A hó sem ropog a bakancsoktól. Észrevettek. A szívem egyre hevesebben ver.

            - Te ott! – harsan fel az egyik férfi. – Azonnal gyere elő a fa mögül feltartott kézzel!

            Sírni akarok. Mindjárt összerogyok. Az előttem sorakozó sűrű fák felé nézek. Esélytelen. Esélytelen vagyok.

            - Háromig számolunk! – kiáltja egy másik.

            Ekkor elvesztem az eszem és rohanni kezdek előre. Nem tudok felgyorsulni a majdnem a térdemig érő hóban. Lövéseket hallok. Szlalomozni kezdek a fák között. A katonák tüzet nyitnak rám. Szaladok amennyire csak bírok. Az egyik fa mögött elhaladva hallom, amint három lövedék is belecsapódik. Megbotlok valamiben és egy bokor takarásába zuhanok. A bokor ágai megremegnek a lövedékektől. Kúszni kezdek a hóban. A bakancsok alatt ropog a hó. Ők is futnak.

            Az oldalamra dőlök. A puskámat a bokor felé szegezem. Gyerünk, Angéla! Egy. Kettő. Három. Meghúzom a ravaszt. Aztán még egyszer. Nem habozok, harmadszor is lövök. Távolodnak a hangok.

            - Fedezékbe! – üvölti az egyik.

            - Gránátot! – kiáltja egy másik. - Gyerünk!

            - Készüljetek! – hallom a harmadik férfi hangját.

            Ezt hallva azonnal kúszni kezdek előre. Látok egy szélestörzsű fát. El kell jutnom odáig. Kattanást hallok. Egy kicsit mintha csilingelt volna. Ez az lesz. Gránát. Felpattanok és egy kicsit előrehajolva szaladni kezdek a fa irányába. Két lövést adnak felém. Az egyik lövedék felszakítja a kabátomat vállánál. Bevetődök a fa mögé. Valami huppan a hóban. Behunyom a szemem. Befogom a fülemet, ám így is hallom a hatalmas robbanást. Mintha lavina zúdulna rám, akkora hótömeg repül a menedékem felé.

            Nem gondolkozom, szaladni kezdek előre. Zihálok. Fogytán az erőm, sikoltani akarok, de futok az életemért. Az értelmetlen életemért. Végül megcsúszom és arccal a hóban elterülök. Felemelem a fejem. Zihálok. Nem hallok semmit. Síri csend van. Nem hallom a ropogásokat. Nem hallok senkit.

            Az egyik bokor mögé csúszok. Az ágak közötti résen keresztül figyelek. Nem látok jönni senkit. Tőlem balra fordulok. Leseprem a havat a távcsőről. Belenézek. Nem látok senkit. Középen azonban igen. A három, fekete egyenruhát, fekete sisakot viselő katona lassan, dühösen vitatkozva egymással sétál vissza az út felé. Figyelem őket egészen addig, míg el nem tűnnek.

*

            Óvatosan kinyitom a faház ajtaját. Egy órán keresztül figyeltem a bokrok mögött rejtőzve. Senki sem lakhat itt. A padlón törmelékek, papírfecnik, rongyok. Iszonyú hideg van bent is. Az előszobából balra nyílik egy ajtó egy fürdőszobára. Üres, koszos kád, a csap darabokban hever a földön, akárcsak a vécékagyló. Belépek a nappaliba. A nappali egyben van a konyhával. Egy kanapé a kandallóval szemben. Szemügyre veszem mindkettőt. Menni fog. Mindjárt felfűtöm a szobát.

            A konyhában nem találok semmit. Nem is vártam. Megállok az elektromos főzőlap előtt. Milyen jó lenne, ha működne. Megnyomom a gombot. Hihetetlen. Bekapcsol. Hogy mi? Hogyan?

            - Te jó ég – súgom magam elé hitetlenkedve.

            Kikapcsolom. Majd vissza. Működik. Megint lekapcsolom. Ezt nem hiszel. Ez egy álom lehet csak. Eszembe jut valami. A nappali villanykapcsolójához lépek. Felkapcsolom a lámpát. Ez is működik. A konyharész végében, az ablaknál látok egy nagy fehér, hasábalakú műszert. Töltő. Ilyenekkel töltik a katonák a terepjáróikat. A kis kijelzője akkor kapcsolódhatott fel, amikor beindult a főzőlap. Harmincnégy százalékon áll. Nem tudom, meddig jó, de nem habozok.

            Lekapcsolom a lámpát. Behordom a tornácon sorakozó tűzifákat. Begyújtom a kandallót. Négy fadeszkával bedeszkázom gyorsan a bejárati ajtót, egy kis asztalkát is odatolok. A fürdőszoba kicsi ablakán legfeljebb egy kisebb kutyus tudna csak bemászni, úgyhogy azt hagyom.

 A táskámból kiveszek két gulyásleves konzervet, meg a kicsi fazekamat. Felbontom a konzerveket és beleöntöm a tartalmukat a fazékba. Ráteszem a főzőlapra. El sem hiszem, hogy ez velem megtörténik. Már nem is emlékszem, hogy mikor használtam ilyet utoljára. Talán másfél éve lehetett.

Nemsokkal később már kandalló előtt ülök a kanapén, egy kis asztalka előttem, rajta a fazék gulyásleves. Szépen, lassan eszem. Közben azon gondolkozom, meddig maradjak itt. Túl sokáig nem biztonságos. Talán csak két napot. Még van három konzervem. Két sólet, meg egy zöldborsófőzelék.

Odakint leszáll az éj, én pedig benyúlok a táskámba és a távoli faluból szerzett könyvek közül kiválasztok egyet. Most nem regényt, hanem egy útikönyvet Japánról. Lenyűgöz. Mennyire szép hely. Ám nem is tájak tetszenek a legjobban, hanem Tokió utcái. Egy idő után csak a képeket nézem és próbálom odaképzelni magam az emberek közé. Ott akarok lenni. Beszélni akarok velük. Igaz, nem értenék mit mondok. De jólesne sírni egy jót. Talán lennének valakik, akik átölelnének. Mint anya és apa.

Nem! Ne gondolj rájuk, Angéla! Nem! De megállíthatatlanul bevillan egy emlék. Anyával állok sorban a mozi jegypénztárjánál. Figyelem a vidám tömeget. Érzem a popcorn illatát. Anya hosszú fekete ballonkabátban áll mellettem. Fogom a kezét. Egy vicces mesét fogunk megnézni.

Nem, Angéla! Japán! Elképzelem magam Tokió utcáján. Ott állok a tömegben. Egy velem egykorú japán lány felém fordul. Mosolyogva lép oda hozzám. Mond valamit, de nem értem. Aztán egyszercsak átölel. Angyali hangon súg valamit a fülembe, én pedig elsírom magam. Mindenki megáll körülöttünk. Biztatóan, erőt sugározva néznek a szemembe. Nem mondanak semmit, de úgy érzem, azt akarják, hogy ne adjam fel. A japán lány a szemembe néz. Mosolyog.

- Hamarosan felszabadulsz – súgja. – Hamarosan minden jobbra fordul.

            Egy férfi hangját hallom valahonnan: - Így van.

            Odafordulok és egy harcos szamurájt látok, nagy sisakban. Ott áll az utcán. Büszkén mosolyog.

            - Harcos vagy, Angéla – mondja és biccent felém.

            Felébredek. Elaludtam a könyvvel a kezemben. Leteszem az asztalra. Óvatosan. Angyali erő árad belőle.

Előveszem a takarómat. Rakok még fát a tűzre. A bedeszkázott ablak apró résein át kinézek a sötét éjszakába. Visszafekszem a kanapéra. Betakarózom. Figyelem a tüzet. A Japánban játszódó álmomra gondolok. Olyan szép, de sajnos rövid álom volt. Harcos volnék? Nem. Csak szerencsésem megúsztam idáig.

*

            Két nő és egy férfi. Felakasztva lógnak a falu főterén. Már vagy hónapja itt lehetnek. Ott állok előttük. Vajon mi lehetett a bűnük? Nem értem. Persze, nagyon sok mindent nem értek ebben a világban. Ahogy azt sem tudom, hogy ez a világégés, ami elpusztított mindent, miért is történt. Anya és apa óvott engem attól, hogy a híreket nézzem.

            Előveszem a késem. Nem sokkal később elásom a holtakat egy szép ház hátsó kertjében. Megállok a sírjuk felett.

            - Nem tudom, kik voltatok – súgom nekik. – Nem tudom, mit követtetek el. De én nem haragszom rátok. Biztosan a barátaim lettetek volna. Remélem a fényben jártok most. Már ha van ilyen egyáltalán.

            Biccentek, aztán folytatom az utamat.

*

            Lassan, óvatosan kinyitom a csomagtartót. Az elhagyatott, fekete katonai terepjárónál állok és kikerekednek a szemeim. Ha jól számolom, hat konzervet találok, plusz négy csomag áfonyás kukoricamálét. Azonnal bepakolom a konzerveket a táskámba, az édességeket pedig egyiket a másik után befalom. Valami csillog még ott a csomagtartó túlsó végében. Egy félliteres üdítő. Kóla. Azonnal kiveszem onnan és kibontom. Mintha a régi világból kapnék vissza valamit. Behunyom a szemem. Majd rettegve a szép emlékektől, azonnal kinyitom. Az üdítőre nézek. Az egészet megiszom. Kezdek jobban lenni.

            Kinyitom a terepjáró ajtaját, beülök a volán mögé. Rosszat sejtek. Körülnézek az üres szellemfalu utcáján. Aztán kinyitom a kesztyűtartót. Egy pisztoly. Remek. Meg is van töltve. Két tárat is találok.

            A járdán haladok előre, készen állva, hogy valamelyik házba bemeneküljek. Végül egy újabb kis téren találom magam, ahol egy templom romjai mellett haladok el. A szürke égbolt felé fordulok, aztán érzem, hogy megremeg alattam a talaj. Megfordulok és látok egy nagy fekete terepjárót befordulni a sarkon. Hosszú lövegtornya van. Azonnal a törmelékek közé vetem magam.

            A jármű nagy erővel halad felém. Óvatosan kipillantok a törmelékek mögül. A terepjáró hirtelen lefékez a következő sarkon. A lövegtornya innen nézve jobbra fordul az utca irányába. Az oldalsó ajtó kinyílik és egy férfi és egy nő pattan ki belőle fekete egyenruhában és fekete sisakban. Körülnéznek, majd elkezdenek felém szaladni. Szerencsére a törmelékek kupaca magasan van, ezért egy kicsit előrehajolva, de nagyjából fedetten tudok szaladni. Ekkor egy hatalmas robbanást hallok. A földre vetem magam. Lángoló tárgyak repülnek el felettem. Néhány percig mozdulni sem merek. Aztán szépen lassan felállok és kisandítok az útra. A terepjáró lángokban áll. Mi történt? A két katona holtan fekszik a templom romjainál. Ismét remeg alattam a talaj. Egy tank hajt ki az utcából és nekicsattanva odébb löki a lángoló terepjárót. Az úton megáll. Elrejtőzöm egy autóroncs mögé. A toronyból egy zöld egyenruhát és fekete barettsapkát viselő nő emelkedik fel. A roncsot és a két halott katonát nézi. Utána felém fordul. Meglát.

            Szaladni kezdek.

            - Gyere vissza! – kiáltja. – Gyere vissza! Nem fogunk bántani!

            Nem hiszek neki, csak szaladok, ahogyan a lábam bírja. Befordulok a sarkon. Azt várom, hogy lőjenek, de nem lőnek.

            - Kislány! – kiáltja a nő. – Gyere vissza! Segíteni akarunk!

            Beszaladok az egyik házba és becsapom magam mögött az ajtót. Zihálok. Mi van, ha mégis segíteni akartak? Nem, Angéla! Nem bízunk senkiben. Pláne abban nem, akinél fegyver van. Aki pedig tankból üvölti nekünk, hogy csak segíteni akar, annak meg aztán végképp. Nem. Soha. És kész.

            Este egy biztonságosnak vélt kis házban szállok meg. Bedeszkázok minden ablakot, tüzet rakok, majd vacsora után betakarózva elfekszem a kanapén. Egy kicsit olvasok. Most egy fantasy könyvet, melynek egy hosszú szőke hajú, jószívű boszorkánynő a főhőse. Szőke, mint én. A történet is nagyon izgalmas. Mégis fáradt vagyok és elalszom.

            Hatalmas csattanásra ébredek. Üvegek törnek össze. Azonnal felülök és a párna alól előveszem a pisztolyomat. Az előtér felé célzok. Reszketek. Valami gurulni kezd a bejárati ajtó felől. Jaj, ne! Ledobom magamról a takarót, felkapom a táskámat és a kanapé mögé rejtőzöm. Valami durran egyet és fehér füst lengi be a nappalit. A füst csípi a szemem, alig kapok levegőt. A kabátomért nyúlok.

            Valaki tüzet nyit a bejárati ajtó felől. Folyamatosan lő. Én szédelegve, de felkapom a kabátomat. Hirtelen csend. Bakancsok koppannak. Többen lehetnek. A hang irányába lövök hármat, aztán a szomszédos szobába szaladok a táskámmal a kezemben. Gyorsan felkapom a hátamra. Belelövök néhányat a bedeszkázott ablakba. Az előtér felől ismét tüzet nyitnak a nappali irányába.

            Elkezdem üvöltve, sírva ütni a deszkákat. Beléjük is rúgok néhányat. Kettő azonnal meg is törik. Leszedem őket. Újabb durranást hallok és a füst villámgyorsan betelíti a szobát. Többször is rálövök a deszkákra. Utána sikoltozva próbálom kiszedni őket. Alig kapok levegőt. A füst marja a szemem, egyre jobban megindulnak a könnyeim. Végül elteszem a pisztolyomat és táskámhoz kötött puskámat veszem elő. Háromszor lövök és a deszkák közül néhány azonnal darabokra hullva repked szanaszét, valamint az ablakok üvegei kitörnek. Ezt biztosan hallották. Tudják, hol akarok kimenekülni. De én nem gondolkodok. Kinyitom az ablakot és kivetődök rajta.

            A hóban kötök ki. Valahonnan fény árad. Nem törődök vele. A sűrű sötétség felé szaladok. Nekiütközök a hátsó kert kerítésének. Gyorsan felkapaszkodom rá, szerencsére nincsenek fémtüskék a tetején. Visszafordulok és látom egy jármű fényszóróit a ház előtt. Egy katonai terepjáró.

            - Éjjellátót! – kiáltja valaki. – Tegyetek fel éjjellátót!

            - Látom! – harsogja egy másik. – Ott van tizenkét óránál!

            Golyók záporoznak felém. Szaladni kezdek a sötétben az aszfaltúton. Nem látok semmit. Semmit. Csak a sűrű sötétséget. Folyamatosan lőnek rám. Jobbra fordulok. Végül megbotlok, felsikoltok és bezuhanok valahová. Egy árokba szerintem. Éppen fel akarok pattanni, amikor valamelyik katona elkiáltja magát.

            - Eltűnt!

            - A másik irányba ment? – kérdi a másik.

            Egy nő hangját is hallom: - Ez csak egy gyerek volt! Nem az ellenállók közé tartozik!

            - Akkor is elkapjuk! – rivall rá az egyik férfi. – Gyerünk! Délnyugati irányba mehetett!

            - Éppen az ellenkező irányban láttam szaladni!

            - Én meg őrmester vagyok, te meg csak egy tizedes és azt mondom, hogy a főút felé mehetett!

            - Értem.

            Látniuk kellett volna. De nem láttak meg. Nyilván takarásban lehettem, vagy nem is tudom. Ez az egyetlen esélyem. Távolodnak a bakancsok koppanásai. Várok. Dermesztő hideg van. Ki kell tartanom.

            Néhány perc múlva felpattanok és szaladni kezdek előre. Az erdőben végül tüzet rakok. Nem érdekel, hogy ez ismét lebuktathat. Ha nem teszem meg, akkor biztosan megfagyok ma éjjel. A tábortűz nagy lángokkal ég. Én pedig magamra terítem az egyetlen, utolsó pokrócomat. Figyelem a lángot.

            Sokkos állapotban vagyok annak ellenére, hogy nem egy ilyen borzalmas éjszakát átéltem már. Figyelem a lángot és engedem, hogy a múltamból záporozzanak az emlékek. Séta anyával a Margitszigeten, miközben a napfény telíti be a mosolyunkat. Apa főzés közben folyamatosan viccelődik. A barátaim, akikkel biciklizni megyünk. Grillezünk hátsó kertben nyáron és ott vannak az unokatestvéreim, a nagyszüleim, és a nagybátyám, Vince, aki folyton megnevettet. Könnyezni kezdek az emlékektől. Ezek mintha nem is velem történtek volna meg. Mintha csak hazudna az agyam, mert meg akar nyugtatni. Nem tudom. Pedig tisztán emlékszem rájuk. Ez a múltam. A szép emlékek.

            Amint egy kicsit melegebb lesz körülöttem, leülök egy kőre. Egy pillanatra behunyom a szemem. Látok bevillanni néhány képet. Egy plüssrókát, ami felém mosolyog és egy fekete hajú katonanőt, fekete egyenruhában, nekem háttal. Valami azt súgja, hogy ők fognak majd megmenteni. Mintha anya mondaná, vagy mintha az a japán lány súgná a fülembe abból az álomból, aki még most is ölelne. Nem hiszek el semmit. A gondolataim hamar egy sötét jövőkép felé sodornak és a biztató képek eltűnnek örökre.

*

            Lehajtott fejjel, a sorsomba már végleg beletörődve, örökre a szakadékba zuhanva lépdelek az üres, romos, elhagyatott lakótelep utcáján. Biztos célpont vagyok minden rejtőzködő szörnyetegnek, akik lesből figyelhetnek. Nem érdekel. Járok az úton és élek hiába. Hagyom, hogy a sors a reménytelenségben tartson. Néha fellobban bennem egy halvány bizakodás, de a hózápor, a vihar és a körülöttem sorakozó romok és a pusztulás látványa végleg elmorzsolja bennem.

            Felnézek. Előre a jövőmbe. A sötétszürke égbolt alatt járok. Megyek előre. Mindegy, mi vár rám.

De valamit érzek…

Valakinek a szenvedő lelkét a közelben, aki nemsokára eljön értem…

            Várok rád, akárki is vagy…

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA – SÖTÉT EMLÉKEK

2025.március 15-16.

Budapest

Kapcsolódó történetek:

Nagyprónay János – A KIS ANGÉLA (regény)

Nagyprónay János – A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI (novellasorozat)

Rajz: AI