Nagyprónay János szerzői oldal

Nagyprónay János: A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI 7.évad/6.rész

2024. április 19. 18:53 - Nagyprónay János

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

 

7.évad/6.rész

 

Lelki kötődés

 

            Elcsendesült, megfáradt elmével lépkedek az öreg mólón a heves szélben. Felnézek a sötétszürke égboltra és rettegni kezdek tőle. Aztán jön egy egyszerre szomorú és meghitt érzés, ami valamiféle megmagyarázhatatlan, lelki kötődésre emlékeztet. Hallom, amint a tavat körülvevő fákba belekap a szél és lehiggad hirtelen. A móló vége felé nézek és megpillantom a nekem háttal álló Nikit. A fekete egyenruhája van rajta, hosszú fekete haja copfban van. Mozdulatlanul áll és figyeli a túlsó parton sorakozó fenyőket. Mintha várna valamire. Talán, hogy a nap végre előbújjon felhők közül.

            - Niki! – szólítom és megindulok felé.

            Végül már szaladok, de valamiért nem vagyok elég gyors. A Nővérem pedig akár egy szobor, úgy áll ott. Megbotlok és elesem. Amilyen gyorsan csak tudok felpattanok, aztán az utolsó lépteket már óvatosan, lassan teszem meg.

            - Niki! -szólítom újra.

            Ekkor lassan felém fordul és látom a mély, végtelen nagy fájdalmat és elkeseredettséget a tekintetében. Úgy néz rám, mint aki órák óta mást sem csinált, csak engem gyászolt. Nem akarja elhinni, hogy ott állok előtte.

            - Niki – súgom. – Nővérem. Itt vagyok.

            Nem hisz nekem. Csak kicsordulnak a könnyei. Sirat, mintha halott volnék. Leguggol hozzám és elővesz egy rongyot a zsebéből. Elkezdi úgy törölgetni vele az arcom, mint régen, amikor megmentett Majától.

            - Bocsáss meg nekem – súgja. – Bocsáss meg, hogy nem sikerült.

            - Mi nem sikerült? – kérdem.

            Kikerekednek a szemei és elejti a rongyot. Úgy néz rám, mint akiben tudatosodott, hogy csak hallucinál. Lehajtja a fejét, majd behunyja a szemét. Lassan, gyengéden magához ölel. Halkan sírni kezd.

            - Nem voltam elég erős ahhoz, hogy megvédjelek – súgja a fülembe.

            Hirtelen a móló végén megpillantom anyát. A fehér orvosi köpenye van rajta. Aggódva figyel minket, miközben a hosszú szőke hajába belekap a szél. Ekkor fél szemmel látom, amint Niki felé, majd felém néz. A Nővérem felé fordulok, ám ekkor Amanda szigorú tekintetét látom magam előtt.

            - Ébresztő! – kiált rám.

            Felnyitom a szemem. Neonfény a plafonon. Amanda arca jelenik meg felettem. Csak egy álom volt. Felülök, mire ő leül az ágy szélére és fürkészően figyel. Kell egy kis idő, mire meg tudok szólalni.

            - Mennünk kell? – kérdem.

            - Mit álmodtál? – kérdez vissza.

            - Miért?

            - Sírtál és üvöltöztél.

            - Mit üvöltöttem?

            - Semmit. Csak üvöltöttél. Azt hittem, baj van.

            Tőlem balra, a mellettem fekvő plüss rókámra pillantok, utána jobbra a kis székre, ahol az ősrégi digitális kijelzőjű óra hever. Éjjel kettő óra múlt harminckilenc perccel. Hallom, hogy Amanda beszél hozzám, de nem fogom fel.

            - Tessék? – fordulok felé szinte rémülten.

            - Jól vagy? – kérdi aggódva.

            - Csak rosszat álmodtam.

            - Mit?

            - Nem emlékszem.

            Hosszan néz a szemembe. Tudja, hogy hazudok. A miskolci legenda mindent észrevesz. Felsóhajt, aztán feláll. A sötétkék egyenruhában van. Kezd derengeni, hogy ma éjjel ő van őrségben Ákossal.

            - Ne haragudj – súgom.

            - Próbálj meg pihenni – mondja. – Holnap kirándulunk.

            Azzal az ajtóhoz lép, lekapcsolja a villanyt és a sziluettje kilép a folyosóra. Az ajtó bezárul. 

            - Niki – súgom magam elé a sötétben.

 

*

 

            A kantinban itt-ott rozsdás, hideg fémasztalok sorakoznak és fémszékek. Néhány asztallal odébb egy fémpult mögött Ákos sütögeti a reggelimet, miközben mosoly ül az arcán. A helyiségben rajtam kívül csak Ágota ül, tőlem jobbra a falnál egy külön asztalnál, kávé gőzölög mellette és laptopján nézeget valamit. Rövid haját tegnap festette újra vörösre. Felém pillant azzal a gonosz, kék szemeivel, gyorsan visszanézek a gyömbéres teámra. Töltök még egy kicsit a kancsóból. Egyre éhesebb vagyok és egyre finomabb illatok terjengenek a konyha felől.

            - Hát, Angéla! – harsan fel Ákos. – Olyan finomat sütök neked, mint senki másnak! Ilyen gazdag rántottát sehol sem ettél!

            Elmosolyodok, mire Ágota gúnyosan fordul a férfi felé.

            - Tán Amanda kinevezte őt főtisztnek? – veti oda neki. – Vagy már királynő lett belőle?

            Ákos a serpenyőből a tányérra kotorja a rántottát. Ágota elégedett, gonosz mosollyal fordul vissza a laptophoz.

            - Ne is törődj Ágotával, Angéla – mondja. – Ő mindenkivel ilyen. Azt hiszi, hogy a jómodor egy mesefigura.

            Ágota arca megfeszül a haragtól és olyan gyorsan fordul felé, hogy majdnem leveri a bögréjét az asztalról.

            - Te mi lenne, ha tisztelnél végre? – förmed rá. – Ha úgy vesszük, akkor rangon aluli vagy! Ráadásul teljesen alkalmatlan katonának!

            - Hűha! – kacag egyet Ákos. – Ismét át kell gondolnom az életemet.

            Erre halkan is nevetek, aztán észreveszem, hogy a nő felém fordul azzal a hátborzongató tekintetével. Elfordulok inkább. Sok őrülttel és gonosszal kellett már szembenéznem, de vele sajnos egy csapatban kell szolgálnom és jobb, ha inkább tisztelettudóan, visszafogottan viselkedem. Hiába Amanda védelme, ez az ember árthat nekem. A szemem sarkából látom, amint összecsukja a laptopját és kiviharzik a kantinból.

            Egy darabig azon agyalok, bárcsak Niki eljönne most értem és kiszabadítana innen. Ákos leteszi elém az ételt.

            - Egyél szépen – súgja kedvesen. – Bajnokok reggelije.

            - Köszönöm – súgom megsemmisülten.

            Valamit még mond, de én egy másik világban vagyok már. Nem érzem a jogot arra, hogy egyáltalán ábrándozni merjek róla, de én most újra otthon vagyok a helyőrségen Nikivel. Ott van Gergő és Csenge is. Ott van a szobám, amivel régen nehezen barátkoztam meg. Hiányzik az a meghitt érzés. A lelki biztonság. A szeretet, ami körülvett. Amikor Nikivel együtt őrködtünk a monitorszobában és hol dolgoztunk, hol beszélgettünk, hol pedig csendben ültünk egymás mellett, én pedig írtam az újabb és újabb verseket, novellákat. Volt értelme álmodozni arról, hogy ez egy átmeneti korszak, ami az álmok világához vezet. Egy váróterem, ahonnan velem jönnek a szép új világba azok, akik fontosak nekem. Nem kellett mást tennem, mint vigyázni a Nővéremre és a barátaimra. Féltem, igen. Hogy kudarcot vallok és nem jöhetnek velem abba az új világba. Azon nem aggódtam, hogy velem mi lesz. Értük éltem. És az álmaimért. Hogy egyszer híres írónő leszek és ott fogok élni abban a tóparti házban. Nyugalom jár át. A biztos tudat, hogy akik fontosak nekem, élnek, és az álmaimat is megvalósítottam. A boldogság érzése.

            Le kell mondanom róla.

            Ez a világ elsöpör mindent.

            Hidegen.

            Fagyosan.

 

*

 

            Délután egykor Amanda parancsát követve megállok a hangárban az egyik legújabb, fekete terepjáró mellett. Ő addig Ágotával, Márkkal és Ákossal beszél valamiről. Eligazítást tart. Engem nem von bele. Hála az égnek. A rókára pillantok. Megmagyarázhatatlan a tekintete. Nagyon fél, de egyben biztat is. Talán azt súgja, tartsak ki, mert hamarosan véget ér valami rossz. Az átmeneti korszak az álmok előtt.

            Ágota és Amanda megindul felém. Az előbbi nagyon csalódott és dühös is egyszerre. A miskolci legenda megáll előttem a sejtelmes mosolyával, eközben Ágota megkerüli a járművet és beül a volán mögé.

            - Most Ágotával mész – közli Amanda.

            Megfordul velem a világ a döbbenettől. Nem, ez nem lehet. Én nem. Egy percig sem akarok ezzel a szörnyeteggel egy légtérben tartózkodni. Egyrészt még azt sem tudom, hova kell mennünk.

            - Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdem.

            - Igen – vágja rá. – Az edelényi kolónián vártok minket. Az ellenállók ellenőrzése alatt áll. Figyelitek a rádiót és ha hívunk titeket, akkor azonnal indultok. Nyugi, van ott egy jó pláza és ott készítik a legfinomabb lángost a megyében.

            Tiltakozni akarok, de nem merek. El kell fogadnom, hogy egy borzalmas útnak nézek elébe.

            - Értettem – mondom.

            - Jól meglesztek – súgja, aztán megindul a többiek felé.

            Néhány másodpercig reménykedve nézek utána, hátha meggondolja magát. De végül csak Ágota szól oda nekem:

            - Szállj már be!

 

*

 

            Életem talán legkínosabb és leghosszabb félóráján vagyok túl. Ágotával egy szót sem szólunk egymáshoz. Csak figyelem a gyönyörű napsütésben az útmenti fákat, aztán szép, dombos tájat. Csak néhány óra az egész. Ki fogom bírni. Amanda mielőtt elkanyarodtak tíz perccel ezelőtt, azt mondta, hogy sötétedés előtt már „otthon” leszünk. Addig ki kell bírni valahogy. Az úton csak én és Ágota haladunk. Az égre nézek és reménykedem, hogy látok egy őrangyal drónt. De nem. Ehelyett a gyönyörű tiszta eget látom. Olyan, mintha nem is január, hanem április volna.

            Vetek egy pillantást Ágota felé. Morcos tekintettel vezeti a járművet. Észreveszi, hogy figyelem.

            - Ne bámulj – súgja fenyegetően.

            - Bocsánat – mondom.

            Az utat figyelem. Gyorsan haladunk. Kanyargós, de gyorsan haladunk. A műszerek szerint tizennégy perc múlva megérkezünk. Ott majd eltöltünk pár órát, valahogy kibírom majd és utána megkérem Amandát, hogy hadd menjek vele. Cserébe bevállalom ma esti őrséget, mert úgyis Kiyo van beosztva valakivel, aki nem Ágota. Mindegy, valamit kitalálok. Veszek neki proteines édességet és akkor tutira belemegy. Vagy szimplán könyörgöm. Nem tudom. De visszafelé én már nem akarok ezzel az őrülttel menni.

            Nem, Angéla. Meg kell lépned a dolgot. Beszélned kell vele. Mármint Ágotával. Valamit ki kell találnom. Barátkoznom kell vele. Ki tudja, még mennyi ilyen utam lesz vele. Meg kell tennem a lépést.

            Felé fordítom a fejem. Menni fog.

            - Szép lett a hajad – mondom kedvesen. – Eredetileg szőkésbarna, igaz?

            Nem felel, de látom, hogy idegesítem. Inkább csendben kéne maradnom és átvészelni az egészet. Általában Márk sem szól senkihez, csak nagyon ritkán. Kivéve, ha Amandával van. Akkor sokat beszél. Nekem is ezt kéne. Nem, Angéla. Nem utánzunk senkit. Meg kell próbálni. Hátha sikerül.

Mit kérdezzek tőle? Semmi ötletem sincs. Gondolkodj, Angéla. Mit tenne egy karaktered, ha ez mondjuk egy regény volna. Biztosan valami frappánsat kérdezne, csak úgy lazán. Jó, de mit? 

            - Amanda nagyon jókat mondott rólad – próbálkozom újra. – Nagyon hisz benned. Szerintem van oka rá. Nagyon komolyan veszed az ügyet, amiért harcoltok. És én is hinnék benned.

            Erre a szemeiben valami ijesztő csillogás jelenik meg. A fékre tapos és félreállítja a járművet az útmentén. Kikapcsolja a biztonsági övét, felém fordul, előkap egy fekete tárgyat, amiből egy hosszú és éles penge ugrik elő.

            - Most jól figyelj – kezdi halkan a kitörés előtti nyugalommal. – Azonnal fejezd be ezt a próbálkozást. Ha még egyszer meghallom a hangodat útközben, vagy csak köhinteni mersz, vagy ásítozni, sóhajtozni, esetleg hangosan levegőt venni, akkor nagyon csúnya véget ér a történeted. Megértetted?

            Nagyon megijedek, de nem mutatom ki. Közelebb hajolok hozzá és a penge felé.

            - Ó, Ágota – kezdem. – El se hinnéd, hányszor mondtak ilyet nekem.

            - De én meg is fogom tenni – vágja rá higgadtan.

            Visszanézek az út felé. Feladom. Ő nyert. Kész.

            - Nem kell kétszer kérned – mondom. – Amúgy sem lehet értelmesen beszélni.

            - Ez pedig az utolsó sértegetésed volt - közli. – A következőt már retorzió követi. Megértetted?

            - Meg.

            - Azt kérdeztem, megértetted?

            - Igen, hölgyem.

            - Helyes. Ez az első értelmes mondat, ami elhagyta ma a szádat.

            Visszaugrik a penge, bekapcsolja a biztonsági övet és a gázra taposva kormányozza vissza az útra a terepjárót. Innentől csendben vagyok. Azon agyalok, hogy melyik kanyarban ugorjak ki a járműből.

 

*

 

            Nemsokkal később az edelényi kolónia egyszintes plázájában ülök, ami nagyon hasonlít a többire. Kibontom a kólát, amit az előbb vettem egy vegyesboltban, belekortyolok és figyelem az embereket. A szabad embereket. Tőlem valamivel idősebb fiatalok sétálnak mosolyogva, a lányok vihorásznak valamin, az egyik srác megáll egy boltnál, ahol futballmezeket és labdát árulnak. Utána követi a többieket. Egy fiatal nő bézs színű ballonkabátban, kezében papírpohárba töltött kávéval célirányosan halad a bank irányába. Egy rövid időre leül mellém kapucnis pulóvert viselő, baseballsapkás srác, aki körülbelül tizenhat éves lehet. Egy másik sráchoz beszél, aki éppen a cipőjét köti. Ez utóbbi felém pillant, meglátja a sötétkék kabátom alatt a szintén sötétkék egyenruhámat és ijedten int a mellettem ülőnek. Úgy sietnek el, mintha valami démon lennék. Errefelé jól ismerik a zsoldosokat.

            Ágota kilép a gyógyszertárból és egy fehér gyógyszeresdobozt rak a kabátja belső zsebébe. Nem tudom, mi az, de biztosan a mentális problémáira fogja szedni. Int nekem, hogy kövessem. Felpattanok és mellette sétálok.

            - Elmennék a könyvesboltba – mondom.

            - Te tudsz olvasni? – kérdi gúnyosan.

            - Szeretnék venni egy könyvet. Körülbelül öt perc. Célirányosan mennék.

            - Figyelni fogom az időt.

            Rövidesen a könyvesbolthoz érünk. Gyönyörű. Pont úgy néz ki, mint régen. Szép a világítás, csend van, igényes, szép könyvek sorakoznak a polcokon, a standokon műfajok szerint. Belépek, mire a pénztárnál egy kedves férfi mosolyogva köszön nekem, én is köszönök, aztán az egyik standnál pakolászó fiatal lány is köszön nekem. A kedvesség szinte megható. Megállok a szépirodalomnál, aztán egy kicsivel odébb a kötelező olvasmányoknál. Versesköteteket keresek, magyar költők válogatott verseit. Akkora a választék, hogy nem is tudom, melyiket vegyem meg.

            Ekkor heves bakancskoppanásokat hallok, megfordulok és látom, amint Ágota dühösen a kabátomba markol, majd vonszolni kezd maga után.

            - Most mi van? – fakadok ki. – Még egy perc sem telt el!

            Amikor kilépünk az üzletből a pisztolyával tüzet nyit tőlünk balra. Az emberek a földre vetik magukat, sikoltozni kezdenek. Nem látom, hogy kire, vagy kikre lő Ágota, mert egy ajtó felé kezd vonszolni. Berúgja aztán szaladni kezd velem egy hideg folyosón.

            - Mi történt? – kérdem. – Nimród?

            A második fordulónál lefordulunk jobbra, amikor hallom, hogy valaki más szintén berúgja az ajtót. Ágota földre lök, aztán hirtelen visszafordulva kettőt lő a valaki, vagy valakik felé. Utána visszarejtőzik a fedezékbe.

            Ám az nem lő vissza.

            Erre a Nővérem hangját hallom: - Angéla!

            Hevesen kezd verni a szívem.

            - Niki! – pattanok fel, mire Ágota arcon üt és visszaesek a földre.

            - Angéla! – kiált Niki. – Jól vagy, hugicám?

            Ágota válaszol helyettem: - Az csak tőled függ!

            - Azonnal engedd el! – vág vissza a Nővérem.

            - Jobbat mondok! Hagyom, hogy eltűnj innen és akkor talán Angéla is megússza!

            Hosszú csend.

            - Emlékszem rád, Ágota – kezdi gúnyosan Niki. – Talán te nem emlékszel rám, túlságosan lefoglaltak akkor a gondjaid.

            - Miről beszélsz te? – veti vissza Ágota.

            - A járművezetési kiképzésen. Négy éve talán. Igen, ott voltál. Nem lehetett nem észrevenni. Kitűntél a többiek közül azzal a zavarodott, furcsa viselkedéseddel. Hogy utált téged mindenki. El se hinnéd. De hát érthető is. Látnod kellett volna magad. Olyan voltál, mint akit éppen akkor engedtek haza a pszichiátriáról saját felelősségre.

            Ágota arca megfeszül, aztán sátáni mosoly jelenik meg rajta. Felém fordul. Megint az a félelmetes csillogás a szemeiben. Ne. Ezt ne! Ne! A kabátomba markol, talpra állít és maga előtt tartva, kilép velem a folyosóra.

            - Gyere elő, te aggódó nővér! – szólítja derűsen a Nővéremet. – Gyere elő és akkor csak te jársz rosszul, a húgod megússza. Bár szívesen megszabadulnék mindkettőtöktől. Azt hiszem ez lenne életem legszebb napja!

            Ekkor a Nővérem kilép a fedezékéből, miközben fegyvert szegez Ágotára. Megakad rajta a szemem. Az arca megviselt, a szemei arról árulkodnak, hogy nemrég sírhatott. Át akarom ölelni. El akarok vele innen tűnni. Megcsillan a szemében egy könny. Nekem is megindulnak a könnyeim. Aztán bevillan az álom. A fekete haja copfban, mint ott, de az egyenruha helyett fekete ballonkabát van rajta. Olyan, mint amilyen anyának volt. Rosszat érzek. Valami elképesztően rosszat.

            - Ne aggódj, hugicám – súgja felém. – Hazaviszlek.

            Ágota közbevág: - Tedd le a fegyvert! Tedd le!

            Niki mélységes gyűlölettel néz a szemébe. Jól ismerem ezt a tekintetét. Ebből még jó nem sült ki.

            - Engedd el – adja meg az ultimátumot halkan. – És akkor talán visszaengedlek Amandához.

            - Háromig számolok – vág vissza higgadtan Ágota.

            - Én is.

 

folyt.köv.

 

2024.április 13-19.

Budapest

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nagypronayjanos.blog.hu/api/trackback/id/18385355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal

süti beállítások módosítása