Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/15.rész

A Rókanő

            Hallom a légzésemet. Még érzem, hogy a széken ülök és hallom, amint Niki nyugtat. Le fogja venni rólam az arcmaszkot. Még nem jöttem helyre. A sötétséget látom, ki vagyok merülve, éhes vagyok, szomjas, kezdem elveszíteni az eszméletemet. Egyre gyengébbnek érzem magam.

            Megjelenik előttem valami. Valami háborgó és félelmetes. Hirtelen egy sötétszürke égboltot pillantok meg és egy mennydörgés után villámok cikáznak felettem. Egy tengerparton állok. Nem értem. Hogyan kerültem ide? Megfordulok és épületek romjait látom, köztük is egy templomét. Egyre hidegebb van és észreveszem, hogy fekete kabát és egy fekete sál van rajtam. Egyre rosszabb érzésem van.

            Tőlem jobbra fordulok a partvonal irányába. Egy sötét árnyalakot látok, aki megkerüli egy partra vetődött motorcsónak roncsát. Lassan, de határozottan lépdel felém. Fekete kapucni van a fejére hajtva és fekete palástot visel. Fenyegetést érzek. Mintha maga a gonosz közeledne felém. Nem látom az arcát, csak homályosan. Sápadtnak tűnik. Egy pillanatra a hullámzó tenger felé fordítja a fejét, majd vissza rám. Egyre közelebb van, én pedig mozdulni sem merek, annyira meg vagyok ijedve.

            Végül alig egy lépésnyire megáll előttem. Mozdulatlanul áll. Az arca homályba vész a kapucni alatt összegyűlt sötétségtől. Pedig ilyen közelről látnom kéne. Nem értem. Annyira szürreális az egész.

            - Ki vagy te? – kérdem. – Hol vagyok egyáltalán?

            Nem felel. Csak bámul rám. Látnom kéne az arcát, mégsem látom. Megint dörren egyet az ég. Összerezzenek. A villámok fényei egy pillanatra egy ismerős lány arcát világítják meg, aztán visszatér a sötétség.

            Összeszedem a bátorságomat és teszek felé egy apró lépést. Azonnal félelem fog el és inkább visszalépek. A karjai ekkor hirtelen megmozdulnak és hátra hajtja a kapucniját. Sokkot kapok. A világ fordul meg előttem. A saját arcomat látom. A tükörképem bámul rám. Ám teljesen idegen a tekintete. Gyűlölet árad belőle, a szemeiben pedig gyilkos fény csillog. Úgy néz rám, mint aki mindjárt támadni fog. Zihálni kezdek. Fáj egy kicsit a levegővétel. Erre ez az…ez az…ikertestvérem elmosolyodik. Nagyon félelmetes a mosolya. A mosolyom. Tehát ilyen volnék? Ilyen volnék, ha…?

            - És te volnál a védelmező? – szegezi nekem a kérdést némi gúnnyal a hangjában – A remény?

            - Ki vagy te? – kérdem remegő hangon. – Mi ez az egész?

            A mosolya lehervad Tesz felém egy lépést, majd megkerül, de közben le sem veszi rólam a szemét. Én hátrálok és szintén végig a szemébe nézek. Most látom, mennyire félelmetes lehet a tekintetem, ha dühös vagyok. Bár ez nem igaz. Ebből a valakiből gonoszság is árad. Nem is beszélve a sötét energiákról, amik szinte megbénítanak.

            - Te nem tudod megvédeni a Nővéremet – közli. – Te erre képtelen vagy.

            Megáll velem szemben. Bármelyik pillanatban támadhat. Mozdulatlan, de érzem, hogy támadni fog.

            - Nekem kell átvenni az irányítást – kezdi. – Mindig is nekem kellett volna. Akkor is, amikor bujkáltál és legfőképpen most, amikor már kadét vagy. Most már van hatalmad. Én pedig ezt ki tudom használni.

            - Miről beszélsz? – kérdem.

            - A Nővérem folyamatosan veszélyben van. Hála neked.

            - Ő az én Nővérem!

            - Nem. De nem is számít már, mit hiszel. Ugyanis innen nem jutsz vissza élve.

            Ekkor hirtelen egy hatalmas pofont lekever nekem, mire elterülök a sárban. Szédülök. Az ég ismét dörren egy hatalmasat. A hátamra fordulok. Védekezni akarok, de valamiért minden erőm eltűnik. Látom, amint megáll felettem és olyan mélységes megvetéssel és gyűlölettel bámul le rám, mint még soha senki. Még Sarah, valamint még Ágota is kedvesebb volt ennél a szörnyetegnél.

            - Neked el kell tűnnöd – kezdi, miközben szépen lassan leguggol hozzám. – Volt idő, amikor rád volt szükség. Ám azok az idők már nagyon rég elmúltak. Túl sokáig uraltad az életemet. Túl sokáig kockáztattad a Nővérem életét. Ideje most már köddé válnod. Elveszned a semmiben. Végleg.

            - Nem – súgom erőtlenül. – Nem.

            - De igen. Jobb, ha nem küzdesz ellene. Tanulj meg méltósággal veszíteni.

            - Soha.

            Ekkor belemarkol a kabátomba és valami természetfeletti erővel hajít el. Elterülök a sárban. Ő pedig egy szempillantás alatt ott terem felettem. Szörnyű ezt látni. Az arcomat, melyből gyűlölet árad. Ekkor a zsebéből egy pisztolyt vesz elő és kibiztosítja. Elmosolyodik. Bár ne tenné. Iszonyatos.

            - Az empátia szép dolog – kezdi az ikertestvérem és az arcáról lefagy a mosoly. – Azonban a határokat mindig meg kell húzni. A Nővérem már az egyetlen családtagom. Az ő védelme a küldetésem. Más pedig nem érdekel. De te hajlamos vagy másokért is feláldozni az életed. Képzeld csak el, mi lenne, ha most az életedet adnád azért, hogy valaki megmeneküljön. Niki magára maradna. Gyászolna. És védtelen volna. Rajta, gondolj csak bele! Nem fogod fel, hogy ez árulás?

            Nem tudok válaszolni. Valamiért nem megy. Csak rémülten bámulom őt. Erre rám szegezi a fegyvert.

            - Én láttam többször is – folytatja. – Láttam azt, hogy elveszítem őt. Ahogyan a szüleimet és a barátaimat. És ez nem fog megtörténni. Én többé nem veszítek el senkit. Senkit! Mert most átveszem helyed. Ég veled.

            Felkészülök. Esélyem sincs. Csak abban tudok reménykedni, hogy állja a szavát és valóban képes lesz megvédeni Nikit. Ha pedig így van, és a Nővérem innentől valóban biztonságban lesz abban a bizonytalan, sötét világban, ahonnan jöttem, akkor szerintem megéri, hogy az ikertestvérem vegye át az irányítást.

            Elmosolyodik. Győzött. Vége. De aztán a mosolya hirtelen lehervad. Tőle balra, a romok felé fordul. Kikerekednek a szemei. Kétségbeesetten a tenger felé hajítja a fegyvert. Jobbra fordulok és akkor ledöbbenek.

Egy hosszú vörös hajú nőt látok, hosszú fekete kabátban…nagy rókafülekkel. Egy rókanő. Aki szelíden mosolyog az ikertestvéremre. Utána pedig felém fordul. Úgy néz rám, mint anya és Niki. Olyan szeretettel. Kék szemeiben ott csillog az emberség, a szeretet és valami határtalan bölcsesség. Annyira megnyugszom tőle, mint még soha semmitől. Úgy érzem, mintha olyasvalakit látnék, aki őrangyalként mindig kísérte az utamat és ezután is mellettem marad örökké.

Azzal a szelíd, angyali mosolyával az ijedt ikertestvérem felé fordul.

            - Menj szépen haza – súgja. – Ott várj rám. Aztán bemegyünk a városba és megnyugszol megint. Jó?

            - Itt volt az esély! – csattan fel az a szörnyeteg. – Talán az utolsó!

            - Tudod, hogy kik vagyunk, ugye?

            Az erre lehajtja a fejét. Egy darabig a part nedves homokját bámulja, aztán vet felém egy ijesztő pillantást. Utána a Rókanőre néz, majd szófogadóan biccent és elindul a romok irányába. Ahogy elhalad a nő mellett, el is tűnik. Nem látom már. Azonban ezt a szelíd, kedves arcot igen. A Rókanő ekkor óvatosan felsegít engem. Megszólalni sem tudok. Sokáig csak bámulom őt értetlenül.

            Ekkor közelebb lép hozzám.

            - Nem tudod, ki vagyok, igaz? – teszi fel a költői kérdést.

            - Nem – felelem. – Elmondod?

            Hosszan néz a szemembe.

            - Emlékszem, amikor először találkoztunk – kezdi. – Először nem is vettél észre. Ám én figyeltelek. Hallgattam a gondolataidat. Nagyon aggódtam érted. Aztán láttam azt a nőt, Maját. Nem tudtalak figyelmeztetni. Veszélyben voltál. Én pedig hallgatóztam és reménykedtem, hogy megmenekülsz. Meg is menekültél. Megkönnyebbültem. És tudatni akartam veled, hogy ott vagyok. Mire észre is vettél. Vívódtál. Végül odajöttél hozzám. Tudtad, hogy kockáztatsz. Mégis megtetted. Beszéltél hozzám. Tőlem vártad megerősítést. Én pedig mindent megtettem, hogy jelezzek neked. És ez így lesz mindig.  

            - A róka – súgom. – A plüss rókám. 

            Ő csak bólint.

            - Ott, ahonnan te jössz, ott csak egy plüss róka vagyok – folytatja a szelíd, angyali mosolyával. – Ám itt ember.

            A füleire mutat.

            - Ezekkel a fülekkel – teszi hozzá és halkan nevet egyet.

            Hosszan nézzük egymást. Teljesen megnyugszom a tekintetétől. A szemeiben látom anyát, apát, a barátaimat, valamint Nikit is. A családomat. A Családomat. Látom benne talán egy kicsit Istent is. Valami természetfeletti, nyugalmat, biztonságot árasztó szeretetet. Magát a békét. Meg sem tudom fogalmazni. És ekkor észreveszem, hogy a nap felragyog és a Rókanő szemeiben megcsillannak az örömkönnyek.

            Finoman magához ölel. Hirtelen minden rossz érzésem, félelmem, bánatom…eltűnik. A Rókanő sóhajt egyet.

            - Tudom, sok kérdésed van – kezdi halkan. – De mindenre megkapod majd a választ.

            - Igen – súgom.

            - Őrizni foglak. Őrizni fogom azt a jó lelked is.

            - Foglak még látni?

            - Mindig látsz.

            Belenéz a szemeimbe.

            - Én nem csak egy álom vagyok – súgja. – Te is jól tudod.

            Ekkor az ég felől hallani kezdem a légzésemet. Kiegyensúlyozott. Nyugodt. Mély lélegzetvételek. Visszanézek a Rókanőre, aki bólint egyet.

            - Ideje menned – súgja. – Várnak haza.

            Utoljára még magamhoz ölelem őt. El akarom mondani neki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy védelmez. Köszönöm, hogy találkozhattam vele. Köszönöm, hogy mellettem, és a Nővérem mellett áll.

            Ám ekkor hirtelen újra látom a műszereket. És Niki arcát, miközben leveszi rólam az arcmaszkot. Megint szabadon lélegzem.

            - Mi az, hugicám? – kérdi. – Nagyon mosolyogsz. Szépet álmodtál?

            El akarom mondani neki, de nem akarom, hogy kinevessen. Belenézek a szemeibe és szavak nélkül megköszönöm neki is. Hiába akarok írónő lenni, hiába olvastam rengeteget, hiába van szókincsem, ezt a hálát képtelen vagyok szavakba formálni. Ekkor a Nővérem mellett a jármű másik felében észreveszem a Rókanőt. Ott áll a fekete kabátjában és minket figyel azzal a kedves mosolyával.

            - Vigyázok rátok – súgja felém.

            - Hugicám – szólít Niki. – Mit látsz ott?

            Felé fordulok egy pillanatra, majd vissza oda…de már csak a plüss rókámat látom az anyósülésen.

            Elmosolyodok. Egy látomás volt. Mégis igaz. Valami vigyáz ránk. Valami nem engedi, hogy elvesszünk a sötétben. Bennünk van. A lelkünkben. Ott élnek ezek a csodák. És ezért mindig lesz remény.

folyt.köv.

2024.november 2-8.

Budapest

Rajz: AI