Nagyprónay János

INNEN EL

            Etelka a kávéját kavargatva küzdött a lelke gyengébbik felével. A kialvatlan szemeivel figyelte a kintről beszűrődő sárga neonfényekben megcsillanó gőzt, aztán hirtelen elengedte a kanalat. Hagyta, hogy sodorja egy kicsit a kávé. Figyelte a habokat. Az ablak felé fordult, ami a sötét hajnalban az égig nyúló fekete, zord épületek felső szintjeire nézett. Látta a tornyokat. Az apró rózsaszín és vörös fényeket az égbolton. Engedélyezett utazások. Hivatalos utak. Emberek, akik szabadnak hiszik magukat a királyságban. Rengetegen megszöktek már. De nem mindenki élte túl.

            - Nem baj, ha belehalok – súgta maga elé. – Az is egy kiút.

            Pedig szerette ezt a bolygót. Tele van az ő saját, szent helyeivel. A kedvenc hídja azzal az aranyszínű korlátjával. Ott ölelték meg először igazán. Ott hallgatta szerelme szívverését, miközben a saját zaklatott sóhaja egyre nyugodtabbá és nyugodtabbá vált. És néha egyedül is, órákon át tudta figyelni a folyón megcsillanó fényeket. Néha letáborozott a távoli hegyekben, figyelte azt a három holdat, mely neki is ott ragyogott a csillagok között. Utána vidéken a szülei farmján, ahol vasárnaponként összegyűlt a család és mosolyogva kanalazta azt a finom levest, miközben lopva, büszkén, szeretettel telve figyelte az őt körülvevő családját. Boldog volt. És büszkék voltak rá. A lányra, aki az űrhajós akadémia legkiválóbb tagja lett egy évvel ezelőtt. Szép jövő áll előtte.

            Azonban az új királynő teljesen tönkretette a bolygó lakóinak életét. Feloszlotta a gyűléseket, eltüntette az alkotmányos monarchia utolsó maradványait is. Megfigyelés és maximális kontroll vette kezdetét. Az uralkodónő a sötétség útjára lépett és nem kímélte a bölcsebb testvéreit sem, akiknek a nevüket már ki sem szabad ejteni. A rettegés pedig a mindennapok részévé vált. Etelka pedig mindössze huszonöt évesen rádöbbent arra, hogy a szeretett bolygója, nem az otthona többé. Egy börtönné vált, ahol mindegyik nap, akár az utolsó is lehet.

            Belekortyolt a kávéba. Az üvegasztalán heverő űrrepülési engedélyét figyelte. Ami mellesleg hamis. Ő készítette. Nem is lett tökéletes. Le fog bukni. Ez szinte biztos. Akkor pedig bíróság elé kerül. Aztán pedig a temetőbe.

*

            A légi buszon ült és figyelte a hajnali sötétben száguldozó forgalmat. A nagyobb épületeken megvillant a fekete hajú, vörösen izzó szemű királynő arca. Alatta a felirat: „ÉN VAGYOK A BOLYGÓ LELKE”. Az a gonosz, de gyönyörű arc figyeli őt és mindenkit. Etelka egy pillanatra behunyta a szemét, majd gyorsan kinyitotta és felnézett a munkába induló, kapaszkodó emberekre. Meggyötört arcok, csillogás nélküli szemek olvassák a kezükben a hologramos híreket. Egy vele egykorú srácra pillantott, majd vissza a megvillanó reklám plakátokra.

            Etelka a családjára gondolt. Bárhogyan is alakul a helyzet, őket nem éri majd baj. És semmilyen hátrány. Ezért nem érzett akkora lelkifurdalást. Ezért is meri megpróbálni. Nem akar többé félni. Önző dolog, gondolta magában. Igen, az. Maradnia kéne velük. Vigyáznia kéne a szüleire és a testvéreire. A bűntudat kezdte ismét összetörni a lelkét. Visszajön értük. El fogja őket vinni innen. Igen. Másnak is sikerült már. Kettő olyan tavalyi esetről hallott, hogy valaki visszajött a családjáért és csodával határos módon meg tudta őket szöktetni. Na, igen. Arról azonban nincs hír, hogy el is jutottak volna a legközelebbi bolygóig.

            Miközben ezen gondolkozott, nem is sejtette, hogy a sötét páncélt viselő kommandósok rúgják be a lakása ajtaját és egy ügynök vezetésével mindent felforgatnak a hamis engedélyét keresve. A fekete ballonkabátot viselő, harmincas éveiben férfi a jéghideg kék szemeivel a fürdőszoba felé veszi irányt, berúgja az ajtaját és pisztolyával a zuhanyzó felé fordul. Folyik a víz. Egy darabig dühösen figyeli, majd elzárja a csapot.

            Etelka telefonja megrezzen. Előveszi és látja is a jelet. Elzárták a vizet. Elmosolyodik.

            - Köszönöm, haver – súgta maga elé.

*

            Az égig nyúló fekete oszlopokkal teli akadémia olyan volt, akár a királynő fekete koronája. Etelka úgy lépdelt fel a lépcsőn a diákok között a hajnali sötétséget átszelő neonfényekben, akár egy a sok közül. Hosszú fekete hajába belekapott a szél és benyúlt fekete kabátja zsebébe a pisztolyáért. Félórája van, aztán elszabadul a pokol. A telefonját a buszon hagyta, aminek a végállomása az északi űrkikötő. Az ügynök és az emberei már nyilván követik a jeleit. Az akadémia szóba sem jöhet szerintük. A körözést azonban kiadták, ami ide még jutott el. Talán.

            Amikor belépett a többi diákkal a vakítóan fehér előcsarnokba, ahol fekete oszlopok sorakoztak, a sötétszürke ellenőrző kapuk látványa már megijesztette őt. Mindenki be tudott lépni. Ahogyan ő is mindig. Például tegnap. Azonban ez lehet most nem így lesz. Sebaj, gondolta magában, akkor nem sikerül. Lehet öngyilkos lesz. Másokat nem fog bántani. Ezek mind ártatlan, félelmekkel teli emberek, akárcsak ő.

            Egy fiatal, szőke hajú férfi közelített a beléptető kapukhoz. Sötétszürke egyenruha. Az egyik őr. Új lehet, mert még nem látta. A férfi megállt az egyik oszlopnál és szúrós szemekkel figyelte a mosolygós, egymással beszélgető diákokat. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, amitől Etelka összerezzent.

*

            Az ügynök kiadta a parancsot a kommandósoknak és riasztotta az űrkikötőt is. A telefonja képernyőjén megjelent a felettese. A szürke öltönyt viselő, ötvenes éveiben járó, fiatalos, szakállas férfi arca megfeszült a haragtól.

            - Három napja figyelitek, Erik – kezdte szemrehányóan. – Már rég elkaphattátok volna.

            - Az informátorok hibája – védekezett az ügynök. – Nem kaptunk biztos tájékoztatást.

            - Nem kaptatok? Tényleg? Mióta vagy te a pályán?

            - Elkapjuk, uram.

            - Hát, persze, hogy elkapjátok. Mihelyst felkel a nap, egy cellában akarom látni. Vagy különben te leszel ott! Megértetted?

            Erik nagyot nyelt.

            - Igen, uram – bólintott.

            A főnök bontotta a vonalat.

*

            Etelka remegő kézzel tette a kártyáját a kapu leolvasójára. A villa koppant egyet, amitől összerezzent. Néhány másodpercig hitetlenkedve figyelte, aztán gyorsan meglökte és belépett a csarnokba. A szeme sarkából figyelte, amint az őr le sem veszi róla a szemét. Nyugalom, mondta magában.

            Kihúzta magát és határozottan megindult felfelé a lépcsőn. A legközelebbi bolygóra gondolt. Az egy békés királyság. Igen, szép hegyekkel, hangulatos városokkal, hasonlóan kedves emberekkel, mint a honfitársai. Csak azok nem félnek. Nyoma sincs ott félelemnek. Tíz óra út vezet oda. Tíz óra. A nyomában lesznek a rendszer határáig. Szomorú mosoly jelent meg az arcán.

            - Még a bolygóról sem fogok kijutni – súgta maga elé.

*

            Erik a fekete, háromszög alakú csapatszállító gép vezetőfülkéjében ült a pilóta mellett, amikor megszólalt a telefonja.

            - Igen? – szólt bele.

            - A busz a lány nélkül ért a végállomásra – jelentette a férfi a vonal túlsó végéről.

            - Tessék?

            - Csak a telefonját találtuk meg. Minden utast igazoltattunk. Etelka nem volt közöttük.

            Erik elmosolyodott.

            - Sejtem, hogy hol lehet – mondta. – Forduljanak vissza az akadémia irányába! Riasszák az ottani őrséget is!

*

            Etelka egy hosszú, félhomályba vesző folyosón haladt előre. Próbált egy órára igyekvő diákot alakítani. Az épület északi szárnyában volt, ahol a szimulációs, valamint a gyakorlati órákat szokták tartani. Régen kirobbanó lelkesedéssel sétált itt a diáktársaival és már alig várta a szimulációkat, valamint az izgalmas vezetési gyakorlatokat. Imádta azokat a fekete, négyágú csillagformájú űrhajókat, melyek energiával töltve várták őket. Igen, ahogyan ott állnak most is. Tele energiával. Bő két évre elegendővel.

            - Maga ott! – kiáltotta valaki mögüle. – Müller Etelka!

            Etelka lelassított, de nem állt meg. A szíve egyre hevesebben vert.

            - Azonnal álljon meg! – parancsolta a férfi.

            Etelka megállt és a zsebében lapuló fegyver után kapott. Lassan megfordult és már látta is a két őrt, amint közelítenek felé.

            - Maradjon ott, ahol van! – szólította fel az egyik.

            Megállt és kivette a kezét a zsebéből. Meg kell várnia, míg közelebb nem érnek. A két, szürke egyenruhát viselő férfi szigorú tekintettel haladt felé. Ő pedig próbált minél ijedtebbnek látszani – nem is esett a nehezére. Így alábecsülik. Amikor már közel voltak hozzá, előkapta a fegyverét. A rémület csillant meg a két férfi szemében. Nekik nem volt fegyverük, nem is volt szükségük rá sosem egy akadémián. Megálltak és megadóan felemelték a kezüket.

            Etelka elmosolyodott.

            - Okos fiúk – mondta. – Most pedig ide a kártyátokat! Gondolom, az enyém már semmit sem ér.

            Eközben Erik már az akadémiához vezető lépcsőn szaladt fel a kommandósokkal.

*

            Etelka otthagyta a megszeppent őröket, akik azonnal visszafelé kezdtek szaladni. Ő két ajtó után sikeresen eljutott a nagy kör alakú folyosóra emlékeztető hangárba. Megállt és reménykedő, meghatódott mosollyal figyelte az egymás mögött sorakozó, mennyezetről függő fekete, csillagformájú űrhajókat, melyek ajtajához fémhidak vezettek.

            - Sziasztok – súgta Etelka.

            Az egyik hídon szaladt előre, amikor lövés dörrent tőle balra. Érezte a lábában a fájdalmat és arccal előre zuhant. Hallotta a bakancsok koppanását. Felüvöltött a fájdalomtól. Oldalra fordult és látta az ügynököt fekete ballonkabátban. Az elégedetten mosolygott, miközben elszaladtak mellette a kommandósok.

            - Nincs esélyed, szívem! – kiáltotta neki Erik.

            Etelka behunyta a szemét. A családjára gondolt. Rettegnek. Minden nap. El kell innen tűnnie, aztán pedig vissza fog jönni értük. Nem. El kellett volna vinnie őket. De hát nem fértek volna el.

            - Bocsássatok meg – súgta maga elé. – Nem kellett volna önzőnek lennem. Veletek kellett volna maradnom.

            A bakancsok már a hídon tapostak. Esélye sincs. Vége. Ekkor eszébe jutottak édesapja szavai. Ott álltak a kertben alkonyatkor. „Nem akarom, hogy így éljetek. Nem akarom, hogy a félelem legyen az életetek. Nincs jogotok szenvedni.” De hát nekik sem. Etelka keze ökölbe szorultak.

            - Visszajövök értetek – súgta.

            Megfordult a fegyverével, becélozta a híd közepén a padlót, lenyomta rajta a kis rakéta gombját. A kommandósok megtorpantak, a rakéta pedig arra süvített, majd becsapódott. Nagy erejű robbanással szakadt le a darab fémhídból. Az űrhajó is beleremegett. Erik azonnal tüzet nyitott.

            Etelka minden erejével azon volt, hogy el tudjon kúszni az űrhajóig. A lövedékek a korlátnak csapódtak. Az ügynök irányába lőtt hármat, aki egy láda fedezékébe bújt. A kommandósok is tüzet nyitottak, bár az el nem oszlott füsttől még nem látták őt. Erik odakiáltott nekik:

- Tüzet szüntess! Ha felrobban az űrhajó, akkor az egész hangár is repülni fog! Várjatok, amíg eloszlik a füst!

A kommandósok teljesítették a parancsot. Etelka erre összeszedte minden erejét. Felkapaszkodott a korláton és kapaszkodva, egylábon szökdelve haladt az űrhajó boltív alakú ajtaja felé. Mindjárt. Néhány lépés. Vagy szökdelés, gondolta magában. Erik leadott felé egy lövést. Etelka érezte, hogy a golyó súrolja a kabátját. Majdnem. Nem lesz még egyszer ilyen szerencséje.

- Visszajövök értetek – súgta maga elé. – Visszajövök. Ígérem.

            Egy újabb lövés a feje mögött süvített el. Etelka rányomott a nyitógombra. Az ajtó pedig kinyílt.

*

            Miután gondosan bezárta maga mögött az ajtót, azonnal beült a műszerfal elé. Beindította a gépet és egy nagyon nehezen megszerzett kóddal élesítette a fegyvereket és kinyitotta az űrhajó felett húzódó kaput. Az üvegen keresztül látta a láda mögül felé tüzelő ügynököt. Becélozta a ládát, majd az irányító kar alsó vörös gombjával kilőtt arra egy rakétát. Erik sejtette, hogy ez fog következni és hasztalanul a bejárati kapu felé akart szaladni, ám a robbanás pontot tett a karrierje végére.

            A kommandósok a hangár másik irányába vonultak vissza, Etelka pedig szépen lassan felemelkedett. A hangárból kiérve már látta a hajnali sötétséget, a metropolisz égig nyúló sötét épületeit a neonfényekkel. Valamint a királynő arcát, amint az megjelenik a kijelzőkön. „ÉN VAGYOK A BOLYGÓ LELKE”.

            - Nem sokáig leszel – vetette oda Etelka.

            Hamarosan jönni fog az őrség. Bele kell húznia. Megnövelte a sebességet a kormányzó karokkal. A felhők felé közelített. Villámlásokat látott itt-ott. Még csak az kéne most, hogy belecsapjon egy. Még jobban rágyorsított. A gép rázkódni kezdett, amitől fájdalom nyilallt a sérült lábába.

            - Gyerünk! – kiáltotta.

            Ekkor pedig megjelentek a csillagok. Könnybe lábadt szemekkel figyelte őket. Nem először járt itt. De most volt itt először szabadon. Szabadon. Ám az érzés korántsem volt olyan, mint amilyennek annyiszor elképzelte. A családjára gondolt. A szívükhöz kapnak majd, amikor megtudják, mit tett. A bűntudat mardosta lelkét a gondolattól. Kitört belőle a sírás. Megállíthatatlanul. Azt hitte, bele fog halni.

            - Visszajövök – rebegte. – Visszajövök értetek! Ígérem. Ígérem nektek.

            Behunyta a szemét.

            - Nincs jogunk félni – súgta. – Nincs jogotok félni. Visszajövök értetek. Boldogok leszünk. Boldogok leszünk megint. Együtt.

Kinyitotta a szemét. Figyelte a csillagokat. Belenézett a műszerfal baloldalán lévő monitorra. Figyelte a távolodó bolygó sötétbe vesző oldalát. Legyőzik majd a királynőt. Valahogy el fog bukni. 

Sietnie kell. Hamarosan több űrhajó lesz a nyomában. Reszkető kézzel nyomta le a műszerfalon a vörös gombot és akkor az űrhajó egy villám kíséretében fénysebességre ugrott át.

- Visszajövök – súgta ismét.

 2023.szeptember 29.

Budapest