Részlet Vass Árpád hadnagy naplójából:

            „2038.február 23.

Már nem rajongok annyira az ünnepségekért. Még mindig úgy érzem, hogy semmi értelme még bármit is megünnepelni. Ám hadnagyként kötelességem részt venni az új generációt és az új hadműveleti sikereket magasztaló összejöveteleken. Pláne, ha az ember a középkorba visszabombázott Budapesten szolgál.

A szokásos módon, a díszterem színpadára hívták az újonc kadétokat – fiúkat, lányokat, kik látszólag egytől egyig feszélyezve érezték magukat. Az élére vasalt fekete egyenruha, a szinte csillogó nemzeti trikolor karszalag, a barettsapka és rajta a fénylő ezüstcímer., A napokon át gyakorolt protokollal, gépiesen tisztelegtek nekünk és volt, aki remegő kézzel fogott velünk kezet. Ilyenkor valahol mindig szomorúságot érzek. Nekem szép kamaszkorom volt, tele boldogsággal, felfedezéssel, nekik azonban csak a szolgálat, az ideológiai nevelés és állandó bizonytalanság jut. A félelem. És bizony van okuk félni. Ma is azon gondolkoztam, vajon melyikük lesz olyan szerencsés, hogy túléli ezt az értelmetlen, pokoli háborút. A könnyeimmel küszködtem. Szegény gyerekek. Az életüket adnák Ipolyvölgyi Sándor vezérezredes kedvéért – az az őrült pedig egy jól őrzött erődítményben éli a felső tízezerbeli életét.

Ahogyan haladtam a protokoll szerinti kézfogással, minden erőmmel azon voltam, hogy pillantásommal valahogyan megüzenjem ezeknek az ifjú harcosoknak, hogy tartsanak ki. Egyszer minden sötét korszak véget ér és lesz egy új, normális életük. Igen, egy megérdemelt, normális életük. Tiszta szívből kívánom nekik!

Aztán ahhoz a szőke hajú lányhoz értem…Más volt, mint a többi. Ledöbbentem. Ugyanolyan szép, angyali arca volt, mint a kisebbik lányomnak, de ennek a kadétnak egy kilónyi smink és alapozó rejtette el az arcán húzódó zúzódásokat. Az alsó ajka fel volt repedve. Ám nem is ez döbbentett meg a legjobban, hanem a szemei. Egy jóval idősebb, sokat látott embernek a szemei. A korához képest sokkal magasabb szintű bölcsesség és valami nem evilági lélek fényei áradtak felém. Fürkésző is volt, kutakodó, mintha belelátna a lelkembe. A többi kadét átnézett rajtam és csak arra koncentrált, hogy ne rontsa el a protokoll által előírt etikettet. Azonban ez a lány egyenesen a szemembe nézett, figyelt és mérlegelt.

Miközben a kezemet nyújtottam felé, elolvastam a nevét az egyenruháján. Újszigeti Angéla. Mennyire szimbolikus. Új – Sziget. Újvilág. Béke szigete. Angéla= Angyal. És igen, angyali arca volt. Megszorította kezem. Túl erős kézfogás egy körülbelül tizenhárom éves, törékeny termetű lánytól. Ekkor láttam meg benne a lényeget. Angéla egy igazi harcos. Egy olyan harcos, aki minden bizonnyal az egyenruha megszerzése előtt is harcos volt. Ám nem az a kegyetlen, agymosott katona, akiket Ipolyvölgyi akar felnevelni, hanem egy empatikus, önfeláldozó, másokért akár lángok közé is szaladó, erős és bátor őrangyal. Egy olyan ember, aki sokkal bátrabb, mint én, vagy akár a többi bajtársam. Hirtelen úgy éreztem, kettőnk közül inkább én vagyok a kadét, és ő a hadnagy. Ennek a lánynak minden tanácsát és parancsát gondolkodás nélkül elfogadnám és végrehajtanám.

A szemem sarkából észrevettem, hogy az őrnagy úr már ott topog mellettem. Biccentettem Angéla felé, aki őszinte tisztelettel viszonozta azt.

Később az ünnepi vacsorán, megunva a pökhendi, képmutató, nárcisztikus „bajtársaim” csevejét, a kaviáros előétellel megrakott tányérommal felálltam az asztaltól. Egy cseppet sem érdekelt, mit szólnak ehhez ezek a majmok. Szétnéztem a teremben és akkor megpillantottam, ahogyan Angéla a kadétok asztalának végében ül kiképzőtisztek mellett. Hosszú szőke haja copfban, a szabályok szerint fegyelmezetten, betanult mozdulatokkal étkezik. Szemben vele egy üres szék. Nincs is ott tányér, nyilván nem ül ott senki. Ennél jobb lehetőségem szerintem nem lesz.

Amikor megjelentem asztalnál, az összes kadét a kiképző női tisztekkel együtt pattant fel. Intettem nekik, hogy nyugodtan üljenek vissza. Végül mindnyájan helyet foglaltunk, én is, Angélával szemben.

Nem nézett fel rám. A pármai sonkás előételt eszegette, látszólag elgondolkozva. De én tudtam, hogy engem figyel.

- Hol szolgálsz, Angéla? – kérdeztem tőle a szabályoktól eltérően a keresztnevén szólítva.

            Azonnal abbahagyta az evést és kihúzva magát, felnézett rám.

            - Uram – kezdte. – Az Új-Veszprémi Negyedik körzetben szolgálok, Szentesi Nikoletta őrmester asszony közvetlen parancsnoksága alatt, uram!

            - Egyél nyugodtan – intek neki.

            Kicsit zavartan, de tovább szeletelte a kis brie sajtot és a pármai sonkát. Ekkor észreveszem, hogy mögötte, a székére függesztett táskájából egy plüssróka kissé megkopott feje kandikál ki. Furcsa is volt. Egy bizonyos szögből a róka mintha mosolygott volna, aztán picit jobban megnézve, mintha félne. Veszélyt jelezne. Különös.

            Angéla észrevette, hogy a kabaláját nézem.

            - Uram? – nézett rám kérdően.

            - A rókát kaptad valakitől? – kérdeztem.

            - Uram, találtam, uram.

            - Hol?

            Megremegett az arca. Nem kellett volna ezt megkérdeznem. Szerintem akkor feltéptem egy fájdalmas lelki sebet.

            - Mindegy is – legyintettem gyorsan. – A lényeg, hogy veled van.

            - Uram, igen, uram – vágta rá.

            - Segít?

            - Uram, igen, uram.

            Elmosolyodtam. Próbáltam elnyerni a bizalmát. A mellette ülő, vörös hajú, fiatal kiképzőtiszt nő büszke mosollyal pillantott Angélára. Ritkán látok ilyet. A kiképzők a végtelenségig szigorúak a kadétokkal, de ez a nő valamiért büszke volt erre a lányra. Meg tudtam érteni. Egy igazi harcos ült mellette.

            Hagytam Angélát enni. Én is belefeledkeztem az ételbe.

            - Hadnagy úr – szólított meg félve.

            Felnéztem rá. Láttamm, hogy szomorú.

            - Igen, kadét? – biccentek felé.

            Láttam, hogy kérdezni akar valamit, de eltűnt a bátorsága. Olyan fájdalmat láttam a szemeiben, amilyet én sosem szeretnék érezni. A harcos mellett akkor jelent meg a tekintetében a gyermek. A rengeteg fájdalmat átélt gyermek. Bűntudatot éreztem. Iszonyú bűntudatot, amiért nem voltam és sosem leszek elég bátor, hogy felszólaljak érte és a többi gyermekért. Nagyon fáj. Egy szörnyetegnek éreztem magam. Azt az egyenruhát hordom, amely bizonytalanságba és szenvedésbe taszította Angéla generációját. És azoknak tisztelgek nap mint nap, akik a legcsekélyebb empátia nélkül küldenék őket a végzetükbe.

            Végül megjelent mögöttem a százados úr és a tőle megszokott passzív agresszív stílusban megparancsolta nekem, hogy üljek vissza a helyemre. Mielőtt felálltam volna, láttam Angéla szemeiben megcsillanni a könnyeket. Muszáj még beszélnem vele, gondoltam. Valamit kérdezni akart.

            Az ünnepség végén két kadét az épület hátsó kijáratához vezető folyosót őrizte. A távolabbit, aki az ajtónál állt, leváltotta egy honvéd nő. A másikat középen, még nem. Angéla volt az. A százados és a többi szörnyeteg már kijutott az épületből a páncélozott járművekhez. Én pedig egyedül lépdeltem a folyosón.

            Megálltam Angélával szemben, aki a kék, bölcs szemeivel azonnal felém az én kék szemeimbe nézett. Akkor már a szomorúság mellett egy kis megkönnyebbülést is láttam bennük. Nálam jóval alacsonyabb termetű volt, ezért leguggoltam hozzá. Próbáltam visszafogni a könnyeimet.

            - Kérdezni akartál valamit – mondtam lágyan.

            - Uram, igen, uram – vágta rá fegyelmezetten.

            - Hagyd most az uram-ot. Árpád, oké?

            Egy kicsit megzavarodott, de aztán gyorsan összeszedte magát. Nagyot nyelt. A távolban álló katonanőre nézett, majd vissza rám.

            - Ön szerint lehetek jó katona, uram? – kérdezte.

            - Szerintem, te már most az vagy, Angéla – vágtam rá döbbenten.

            - Meg kell védenem őt…meg kell…

            - Kit?

            - Szentesi Nikoletta őrmestert.

            Elmosolyodtam.

            - Hallottam arról a nőről – kezdtem megnyugtató hangon. – Tudom, hogy régen egy világhírű énekesnő volt. Ahogyan azt is tudom, hogy most pedig remek katona hírében áll. Nem az, akit féltened kéne.

            Ismét megcsillantak a szemeiben a könnyek.

            - Nem vagyok vele most – súgta. – Reggel óta nem tudtam vele beszélni. Nem tudom, mi van vele. És még legalább két hét, mire visszamehetek hozzá a helyőrségbe.   

            - Biztosan jól van – nyugtattam.

            - Nekem már nincs senkim, uram. Csak ő. Mindenkit elveszítettem. Mindenkit. Nekem Niki a családom. Nővéremként tekintek rá.

            Nagyot nyeltem. Próbáltam visszafogni a könnyeimet. Nem sikerült. Válaszolni sem tudtam. Nem tudtam mit mondani neki. Ehelyett csak magamhoz öleltem. Angéla úgy kapaszkodott belém, akárcsak a lányom, amikor hetek múltán hazaérek. Mintha a pokol akarna engem elragadni, de ő nem fogja engedni. Ám Angéla mintha attól is félt volna, hogy őt is magával ragadja a sötétség. Egy számára elviselhetetlen, embertelen borzalom. Ez a lány állandóan rettegésben él. Retteg attól, hogy elveszíti a nővérét.

            Nem akartam őt elengedni, de megérkezett a tömeg. Felpattantam, letöröltem a könnyeimet. Angéla kihúzta magát és tisztelgett nekem. Én is neki. Ismét láttam benne a harcost. És a gyermeket is, aki minden erejével kapaszkodik a reménybe. Nehéz szívvel hagytam ott őt. Többször is visszafordultam, ám ő kihúzva magát, a semmibe nézett. Nem tudom, mi lesz vele. De valahogy úgy érzem, ezzel a lánnyal fogok még találkozni.

És biztos vagyok benne, hogy ő túl fogja élni ezt a háborút.

            Mert a szeretet tartja életben.”

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

(novellasorozat)

A történet június 13.- án folytatódik!

Rajz: AI