Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

(novellasorozat)

Részlet a 6.évad/16.részből

            Sokkot kapok. A készülő teherlift aknájának mélyére pillantok – bár ne tenném. Sötétség honol odalent és a mellettem lévő digitális kijelző szerint a mínusz ötödik szintig tart egy bunker irányába. A szemben lévő szervízfolyosó felé vezető híd korlátok nélkül áll. Elkezdték szétszerelni, látom is a korlátokat egymás mellett a folyosón. A híd padlója körülbelül másfél, vagy két méter széles, szóval nem aggódok, elférek.

            A táskámból kinéző plüssrókámra pillantok. A kis műanyag szemei csillognak a halvány fényben. Nagyon fél. De nincs más választásunk. Visszanézek a tőlem jobbra kanyarodó folyosóra. A távolból hallani Amanda és a zsoldosainak közeledtét. Körülbelül néhány perc és itt vannak, akkor pedig végem.

            Rálépek a fémpadlóra. Ügyes vagy, Angéla, megtetted az első lépést. Most lendülj be, szépen határozottan vedd az irányt a szemben lévő menedékre. Ott majd szaladnod kell, lőnek majd rád, de szépen elveszel a sötétségben. Valahogy majd kikerülöd a golyókat, vagy azok téged. Ne aggódj, végül is csak egy jól képzett, tapasztalt, elszánt kommandós csapat van a nyomodban állig felfegyverkezve. Igaz, nálad sem vízipisztolyok vannak, de mégis csak egy kadét vagy, semmi több. Nem baj, még egy lépést.

            Felbátorodok. Ilyenkor félek a legjobban magamtól. Óvatosan, az esélytelenek nyugalmával lépkedek a nagy mélység felett. Megy ez. Már középtájon járok, amikor tisztán hallom, amint a bakancsok csattogása egyre közelebbivé kezd válni. Egy kicsit fel kéne tartanom őket. A fegyverem kijelzőjére pillantok. Van két rakétám. Spórolni akartam velük, de ez most nem az a helyzet. Lassan megfordulok. Elég messze van a cél ahhoz, hogy a lökéshullám ne taszítson le innen. Persze csak a nagy könyv szerint. Jól van. Elég meggondolatlan ötlet, de én abban vagyok a legprofibb. Ha ezt túlélem, írok egy könyvet erről. A címe: „Egy kétbalkezes Angéla krónikái”.

A kanyar felé célzok és elindítok egy kis rakétát. Az szélsebesen odacsattan és robban egyet. A lángok a szervízfolyosó végéig nyúlnak, jó pár méterre tőlem. A lökéshullámtól azonban hanyatt vágódok. Felsikoltok, de szerencsére a padlón kötök ki. Behunyom a szemem. Egy kis önkritikus mosolyt azért megengedek.

            - Legközelebb gondolkodj, Angéla – súgom magamnak. – Ha ezt Niki most látta volna…

            Kék és vörös villogásra leszek figyelmes. Mintha a felsőbb szintek felől jönne. Nem. Az ehhez tartozó, hajszárítóhoz hasonló hang azonban alulról. A padló széléhez kúszok és lenézek. Ezt nem hiszem el. Egy járőröző drónt látok. A denevérszerű, vörös gépszemű szörny a vészvillogóival emelkedik felfelé.

            Felpattanok. Meglódulok a szemközti folyosó felé, amikor egy ismerős hangot hallok onnan.

            - Angéla! – kiáltja Amanda valahonnan a kanyarból. – Add fel! Be vagy kerítve!

            Megállok. Lenézek. A drón egyre csak emelkedik és kirajzolódik a nagy és rémísztő alakja. Olyan, mintha valami gótikus sci-fi regényből szállt volna ki, hogy engem üldözzön. Köszi szépen.

            - Tényleg? – kiáltom vissza a miskolci legendának. – Még nem tűnt fel! Ennél azért több bizonyítékra lenne szükségem!

            - Díjazom a bátorságod! – közli derűsen a hadnagy. – Meg azt a tündéri, erőltetett humorodat! De sajnos be kell látnod, hogy innen nincs kiút!

            - Pedig én most nagyon derűlátó vagyok! Szerintem te add fel! Menj szépen vissza és igyál egy finom kávét! Egyébként pedig kiút mindig van!

            - Ebben igazad van. Itt van az én irányomban kiutad. És jobb, ha tudod, még mindig én döntöm el, mi lesz a nővéred és Ábel sorsa. Ha most felém vezető utat választod, megmentheted őket.

            - Ezt már hallottam! Jól át is vertél!

            - Most jobb, ha bízol bennem!

            Visszafordulok a folyósó irányába. Bakancsok. Fél perc és itt vannak az én legrosszabb barátaim. A drón pedig egyre feljebb van. Viszont ez nagyobb, sokkal régebbi darab. Niki megtanított arra, hogyan kell az ilyeneket átprogramozni semmi perc alatt. Már csak szerencsére van szükségem. A hevederrel a hátamra húzom a fegyveremet.

            - Menni fog, Angéla – súgom magamnak. – Menni fog. Nincs más út. Menni fog. Mit veszíthetsz? Legfeljebb lekváros palacsinta lesz belőled, és?

            - Mi forgatsz a fejedben? – harsogja Amanda.

            Jól van. Bemértem a drónt. Menni. Csak rá kell ugrani. Elférek rajta. Készülj, te szörny, mert jövök. Kezdjünk el számolni.

            Egy.

            Kettő.

            Három.

            Levetem magam a padlóról…