Nagyprónay János
RAMÓNA ÚTJA
Éjjel tizenegy óra múlt.
Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy lassított, majd félreállt az erdőmenti sötét úton. Kibiztosította a fegyverét, rákattintotta zseblámpáját, bekapcsolta a fényét, kipattant a kocsijából és egy kis homokúton beszaladt az erdőbe. Zihált, ideges volt, jól tudta, hogy már minden bizonnyal elkésett. Az ügynök is eldarálta neki a szokásos szöveget, miszerint esélye sincs, inkább élnie kéne, mert a Végítélet közelebb van, mint azt a legrémesebb rémálmaiban gondolná. Most pedig a sárban rohanva követi a zseblámpa fényében az álmában szereplő helyszínt. Látta azt a bizonyos farönköt, ahol a gyilkos állt.
Sziszegést hallott. Megtorpant. Azonnal megállt és tőle jobbra fordította a lámpa fényét. Újabb sziszegés. Embertől ered. Ez nem egy kígyó. Ám egy sötét, sziluettszerű emberalak helyett csak a fenyőfákat látta. Itt kell lennie. Érzi. Valahonnan figyeli. Elkésett. Már megint elkésett. Ez nem lehet igaz.
Mögötte megroppant valami. Rögtön megfordult és látott egy árnyat, mely felé suhintott a karjával. Arcon találta, Ramóna pedig elterült a sárban. Látta, amint az a sötét árnyalak felé magaslik és a vörösen izzó szemeivel megáll felette. A nyomozónő nem habozott azonnal tüzet nyitott rá. A lény azonban úgy állt ott, mintha csak egy kivetített kép volna, a lövedékek keresztülhatoltak rajta.
Ramóna feladta és éppen jobbra akart gurulni, hogy aztán kellő távolságban a lénytől felpattanjon, amikor az valami elképesztő gyorsasággal megfordult és egy hosszú vörös hajú, fekete kabátos nő alakját magára öltve szaladt el az út irányába. A nyomozónő kettőt lőtt utána, a tár azonban kiürült. A kabátja zsebébe nyúlt, kivett egy másikat, betöltötte, aztán felpattant. A nő kiért a villanypóznák fényébe és jobbra szaladt.
Alakváltó. Igen. A látomásában férfialakot vett fel. Most pedig egy nőét. Szuper. Így aztán még nehezebb lesz megtalálnia. De most nem mehet utána. Meg kell találnia az áldozatot. Egy darabig még az út irányába nézett. Csaknem lopja el a kocsiját. Nem, mert nem arra szaladt. A kocsija balra van. Mindegy is.
- Elkaplak! – kiáltotta az út felé. – Engem nem érdekel ki vagy és honnan jöttél, de ma éjjel véged!
Egy darabig még figyelt, utána pedig megindult egyenesen látomása felé.
*
Pár perc múlva huszonötéves Vili megállt az erdőmenti úton stoppoló nőnek. Hosszú vörös hajú, gyönyörű teremtés fekete kabátban. Ekkora szerencsét, gondolta magában. Talán még a buliba elviheti magával, ahová tart. Végre olyan féltékeny lesz rá a volt barátnője, hogy talán még vissza is könyörgi magát.
Megállt a nő mellett, lehúzta az ablakot.
- Szia! – köszönt a nőnek. – Merre vigyelek?
A nő behajolt az ablakon és kék szemei csillogtak az örömtől. Egy darabig fürkészően bámult Vili szemébe.
- Szia! – köszönt vissza végül. – Veszprémbe.
- Szerencséd van! – biccentett Vili. – Én is odatartok. Szállj be!
A nő beszállt, becsukta az ajtót, bekapcsolta a biztonsági övet. Csábos mosollyal fordult az őt bámuló srácra.
- A nevem Brigi – súgta. – A tiéd?
- Vilmos – vágta rá az. – De szólíts csak Vilinek.
- Vili. Örültem.
- Hát még én.
Azzal a tűzpiros kocsi elszáguldott az éjszakában.
*
Ramóna megállt a farönknél. Nagyot sóhajtott, aztán a zseblámpájával balra világítva megkerülte azt. Aztán ledöbbent. Semmit sem látott ott. Se egy holttest. Se egy nyom. Semmi. Biztosan ez a farönk ez? Még annyi lehet itt az erdőben. Biztosan ez az, nyugtázta magában. Álmában már járt itt, ugyanezen az úton.
- Csak szórakoztál velem – súgta maga elé. – Ügyes. Te küldted az álmot.
- Igen – helyesbített valaki. – Ő.
Ramóna a farönk túloldalára világított. Az ügynök volt az. A rövid szőke hajú, ötvenes éveiben járó, fiatalos férfi ott állt előtte a méregdrága, fekete kabátjában zsebre tett kézzel. Bájos mosollyal nézte őt.
- Még mindig el akarod kapni? – kérdezte.
- El is fogom – vágta rá Ramóna. – Ma éjjel ennek vége lesz.
- Nem lesz.
- Ez a valaki, az Iszonyat hercege. Ő irányítja Valentinát is. Ne tagadd!
- Már mondtam neked, Valentinát nagyobb erő védi. Ez a lény csak egy apróság a káoszban.
- Mi lenne, ha egyszer nyíltan beszélnél?
- Ahhoz még túl lelkes vagy. Túl sok detektívregényt olvastál. Istenem, annyira szép vagy, amikor haragszol. Kicsit sáros lett a szép fekete hajad.
Ramóna átmászott a farönkön és ügyet sem vetve az ügynökre, megindult visszafelé. A férfi feléje fordult.
- Élned kéne, Ramóna – papolt neki. – Mikor voltál utoljára nyaralni? Vagy randizni? Ki kéne használnod mindent!
A nyomozónő komolyan elgondolkozott azon, hogy lelövi a férfit. Ám inkább letett róla. Egyszer talán sikerül szót érteni vele.
- Ramóna! – szólt utána a férfi. – Jobb, ha hazamész! Én nem tudlak tőle megvédeni!
- Nem is kell! – kiáltotta a nő. – Magadat védd tőle!
*
Vili még sosem jött zavarba a lányok előtt, azonban ez a Brigi teljesen kizökkentette az egyensúlyából. Lopva pillantgatott maga mellé. A nő mosolyogva nézett maga elé, mint aki élete legszebb napját élte meg.
- Szép a lelked, Vili – közölte halkan, miközben az utat figyelte továbbra is.
- Tessék? – kérdezte a srác zavart mosollyal. – Milyen? A lelkem?
- Látom.
- Jaj, te valami ezotériás csaj vagy?
- Nem. De tetszik a lelked. Önzetlen. Erős, de önzetlen. Tetszik.
A srác felnevetett.
- Fura egy szerzet vagy – állapította meg. – Nekem is kéne abból, amit tolsz.
Brigi mosolya lefagyott és mélységes gyűlölettel fordult Vili felé, aki, amikor odapillantott, egész testében megremegett. Ez a nő teljesen őrült lehet, ő pedig gyanútlanul felvette. A nő felemelte bal kezét, ami citromsárga fénnyel felizzott és ezzel egyidőben hátborzongató vigyor jelent az arcán.
- Az önzetlenek elpusztulnak – súgta tébolyultan.
A tűzpiros kocsiban citromsárga fény villant, majd a jármű kifarolt és hármat borulva kidöntötte a szemközti sáv szalagkorlátját és egy mély árokban kötött ki. Néhány perc múlva, az Iszonyat hercege, Vili alakját felöltve szállt ki a kocsiból. Elmosolyodott. Megigazította a bőrkabátját, majd fekete haját és gyalog folytatta az útját a kietlen, erdőmenti úton.
*
Ramóna a gázra lépett és az éles kanyart is nyikorogva vette be. Egyre csak az járt a fejében, hogy végre megállítsa ezt a szörnyeteget. Ez a lény juttatta elmegyógyintézetbe a barátját, Levit, és ez irányítja a kegyetlen sorozatgyilkos, Valentina lelkét is. El kell fognia és talán megtörik egy átok is. Talán az a bizonyos Végítélet sem történik meg. Igen, talán azt is meg lehet akadályozni. Az ügynök csak össze akarja őt zavarni. Valentina mindig erről a lényről beszél.
Bevett egy újabb kanyart, azonban ledöbbent és azonnal a fékre taposott. Alig bírt megállni a halványan kivilágított úton. Köpni-nyelni nem tudott attól, amit látott. Az úton öt, fekete palástot viselő, kapucnis árnyalak állt egymás mellett. Mozdulatlanok voltak. Mintha szobrok volnának. Kik ezek?
A kezébe vette a pisztolyát. Egy darabig figyelte az alakokat, majd erőt vett magán és kiszállt a kocsiból. Megállt a nyitott ajtó mögött, készen állva arra, hogy gyorsan visszaszálljon, ha úgy alakul a helyzet.
Felmutatta az igazolványát
- Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy vagyok! – közölte hivatalosan, aztán visszatette az iratot. – Azonnal álljanak félre!
Azok nem mozdultak. Továbbra is úgy álltak ott, mint a szobrok. Az ügynök emberei lehetnek? Nem, azok bármennyire is furák, mind öltönyt és méregdrága fekete ballonkabátot hordanak. Ezek mások.
Középről az egyik kilépett láncolatból. A fejét oldalra döntötte, majd vissza. Utána a többiekkel együtt megiramodott Ramóna felé. A nyomozónő villámgyorsan visszapattant a kocsijába, hátramenetbe kapcsolt és tolatni kezdett. A palástot viselő árnyak rákapcsoltak, az egyik a motorháztetőre ugrott és megkapaszkodott az ablaktörlőben. A többiek kétoldalról utolérték a kocsit.
Ramóna a visszapillantótükörbe nézett és látta, hogy egy másik jármű jelenik meg a kanyarban. Balra rántotta a kormányt és ezzel átsorolt a szemközti sávba és az egyik árnyalakot a szalagkorlátnak lökte. A jármű dudálva hajtott el mellette. A motorháztetőről leesett az egyik alak.
A nyomozónő lefékezett és sebességbe tette a kocsit és rátaposott a gázra. Az árnyalakok megálltak mögötte és nem próbálták meg utolérni. Nyilván csak fel akarták tartani, gondolta magában.
*
A Vili alakját felöltő lény belépett a benzinkút üzletterébe. Hat ember állt sorban a pénztárnál, jórészt férfiak, köztük egy járőr is. Két csinos nő éppen az egyik polcnál válogatott borok közül, miközben kuncogtak valamin. Vili mögött becsukódott az elektromos ajtó. Elmosolyodott, megigazította a fekete bőrkabátját.
- Milyen szép este ez! – mondta hangosan.
Mindenki felé fordult. A járőr is, gyanakodva. Biztosan valamilyen szert vett be ez srác, gondolta magában. Vili kacsintott egyet feléje, azután végignézett rá szegeződő tekinteteken. A hűtökhöz lépett és kivett onnan egy palack ásványvizet.
- Mind gyávák vagytok! – harsogta. – És a gyávák nem élik majd túl. Eljön az úrnő és végez mindenkivel. Akárcsak a lánya. Ő már előbb kezdi el.
A járőr lassan megindult felé. Vili belekortyolt az ásványvízbe, majd böffentett egyet.
- Valentina el fog jönni mindenkiért! – kiáltotta. – Valentina és az édesanyja, Szilvia úrnő! Ti már ezt nem fogjátok látni! Nem bizony!
A járőr megállt előtte.
- Mi ütött magába? – kérdezte. – Mit fogyasztott az…
- Ákos – súgta neki Vili. – Te is gyáva vagy. És még te akarod őket megvédeni? Annyira szánalmas.
Vili ezután a többiekre nézett.
- Eljön a Sötétség! – kiáltotta. – Eljön mind a két úrnő!
A benzinkút ekkor hatalmas erővel robbant fel, a levegőbe repítve a parkoló autókat és egy az úton haladó kamiont.
*
Ramóna éppen fel akart csatlakozni az autópálya felé vezető útra, amikor az erdei út egyik kereszteződésében, jobbról egy autó nekiütközött. Megfordult vele a világ és az árokban kötött ki. Sokkos állapotban feküdt a roncsban. Fájt mindene, főleg a feje. Miért nem figyelt jobban?
Egy cipő koppanását hallotta az út felől. Valaki lassan, higgadtan közelített felé. Ramóna kétségbeesetten kereste a pisztolyát, de nem találta sehol. Az ajtó kinyílt és egy sötét alak nyúlt feléje, belemarkolt a kabátjába és kivonszolta a tetejére borult autóból. Ballonkabátos alakok. Olyan természetfeletti erővel és gyorsan cipelték az útra, hogy Ramóna jobbnak látta, ha feladja. Az útja véget ért.
Néhány másodperc múlva az alakok hátráltak és az ügynök jelent meg felette. Mosolygott.
- Már túl közel voltál – súgta. – Ramóna drága.
- Megint győztél – nyögte a nyomozónő. – Megint.
- Dehogy. Csak megmentettelek. Megint.
A kezét nyújtotta. Ramóna egy darabig azt nézte, aztán megfogta. Az ügynök finoman felsegítette.
- Nagy nap ez a mai – közölte a férfi. – Olyat teszek, mint még soha.
- Mit? – kérdezte Ramóna, miközben minden erejével azon volt, hogy ne essen össze.
- Hazaviszlek. Kivételesen.
*
Az eső eleredt. Ramóna reményt vesztve figyelte az ablaktörlő monoton mozgását, miközben néha lopva az ügynök felé pillantott. A férfi derűs tekintettel kormányzott és olykor rejtélyesen el is mosolyodott. Mintha hallaná a nyomozónő gondolatait. Talán hallja is, gondolta Ramóna.
- Mikor lesz? – kérdezte a nő.
- Micsoda? – kérdezett vissza az ügynök.
- A Végítélet. Mikor következik be?
- Pár év múlva. Van időd.
- Pontosan mikor?
- Van időd.
Ramóna feladta. Az utat figyelte. Az ügynök felsóhajtott.
- Én is ilyen voltam, mint te – kezdte a férfi. – Pontosan ilyen. Lelkes. Magabiztos. Erős. Biztos recept volt arra, hogy megvédjem az életeket. Sokat meg is mentettem. Aztán egy nap kaptam egy lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy ne csak a kishalakat fogjam el. Hanem az igazi felelősöket. Azokat, akik valóban felelősek azért, ami a világban zajlik. Mégis mit lehet mondani erre? Csakis igent.
Ramóna vetett felé egy pillantást, aztán visszafordult az útra. Végre megnyílik előtte ez az ember.
- Bár ne tettem volna, Ramóna – folytatta az ügynök. – Bár lett volna rá esélyem, hogy nemet mondjak. Akkor most nem tudnám azt, ami tudok. Nem kéne titkolnom előtted. Elfoghatnám a kishalakat, mint te. Azt hinném, volt értelme. Azt hihetném. De nem. Hidd el, amikor azt mondom neked, hogy még nem vagy felkészült, vagy azt, hogy kímélni akarlak, azt nem azért teszem, mert játszani akarom a rejtélyes figurát. Hanem azért, mert nem akarom, hogy olyan életed legyen, mint nekem.
- Milyen rendes vagy – gúnyolódott Ramóna.
- Megértem a haragodat. Én is ugyanígy haragudtam arra, aki ugyanezeket mondta nekem. Pont így ültem mellette a kocsiban. Összeomolva, a tehetetlenség tudatától szenvedve. Deja vu.
- Most be akarsz szervezni?
- Nem. Eszem ágában sincs.
- Akkor?
- Mondtam. Hazaviszlek. Otthon pedig kezdj el gondolkodni. Vegyél ki pár nap szabadságot. Pihenj. Aludj rendesen. Nézzél fel a társkeresőre, találj magadnak párt. Egyél finomakat. Sétálj nagyokat a parkokban, plázákban. Utazz el valami jó helyre. Tengerpartra. Vagy menj fel a hegyekbe egy wellnessre. Hidd el, ezeknek az aprócska dolgoknak, apró örömöknek felbecsülhetetlen értékük van.
- Én már nem tudok ember lenni.
- Hagyd már ezt akciófilmes szöveget.
- Nem tudok ember lenni.
- Dehogyisnem. Élj, Ramóna. Egy gyönyörű, okos és erős nő vagy. De tele van a lelked sebekkel.
- Na és?
Az ügynök vetett felé egy pillantást.
- Leld meg az új utat – felelte. – Azt az utat, melyre lépve újra megcsillan a szemedben a fény.
Ramóna erre nem tudott mit mondani. Csak figyelte az ablaktörlő monoton mozgását és már egy újabb küldetésen járt az esze.
Ez az ő útja.
Más nincs.
2024.március 16-17.
