Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/23.rész

A küldetés

            - Angéla – szólít halkan egy ismerős férfi hangja. – Kisördög!

            Felnyitom a szemem. A földön fekszem. Ez a fekete-fehér motívumokkal díszitett, északi stílusú szőnyeg is olyan ismerős. Felnézek. A szürke kanapé, a könyvespolc, a fényképek a falon. Otthon vagyok Dunakeszin. Valaki a kezét nyújtja. Felnézek rá. Az egész arcom megremeg. A nagybátyám, Vince áll felettem a zöld egyenruhájában és a fekete barett sapkájában, a neve és a rangja ott szerepel az egyenruháján.

            - Vince – súgom. – Te? Itt?

            - Hadd segítselek fel – mosolyodik el.

            Megfogom a kezét és engedem, hogy felsegítsen, miközben végig a csillogó kék szemeibe nézek. Látom benne anya arcát. A mosolyában is. Amint talpra állok, rögtön magamhoz ölelem.

            - Vince – rebegem.

            - Kisördög – súgja.

            - Annyira hiányzol, Vince.

            - Te is nekem. De még nincs itt az idő. Tudod, mi a dolgod, ugye?

            - Igen. A küldetés.

            Ekkor leguggol velem szemben. Úgy mosolyog, mint régen, amikor ott állt az iskolában és hallgatta, ahogyan elszavalok egy verset, köztük a sajátomat is. Ugyanazt láttam az ő arcán is, mint a szüleimén. A büszkeséget. Sosem értettem, miért büszkék rám. Nem értettem. De nagyon örültem neki.

            Leveszi a barett sapkát és megigazítja a rövid szőke haját. Utána mélyen a szemembe néz.

            - És mi a küldetésed? – kérdi még mindig mosolyogva.

            - Védeni az életet – felelem és elcsuklik a hangom.

            - Emlékszem, amikor kisbaba voltál. Mindenkit, aki a közeledben volt olyan kis bölcs nyugalommal és szelídséggel figyeltél, mintha beleláttál volna a fejükbe. Úgy éreztük, mindent tudsz rólunk. Azonban abban biztos voltam én is és a szüleid is, hogy erős lélek vagy. Egy acélos lélek.

            - Nem vagyok az.

            - Dehogyisnem. Bármelyik baba, aki sírt a közeledben, egyből megnyugodott, amikor rájuk néztél. Szinte azonnal. Küldetésed van, Angéla. Te vagy az, aki elhozhatja a békét. Ha nem is az egész világon, de ahol te vagy, ott biztosan.

            - Én ebben már nem hiszek. Nekem már csak egy küldetésem van, Vince. Hogy ne veszítsem el azokat, akiket még meghagyott nekem a sors. Nem akarok elveszíteni senkit. Téged is elveszítettelek. Téged, aki talán az utolsó, élő rokonom volt. Te voltál talán az utolsó. Olyan, mintha én is meghaltam volna.

            A fejét ingatja, aztán finoman letörli a könnyeimet az arcomról.

            - Nem én voltam az utolsó – mondja és most már komolyan néz a szemembe. – Még vannak.

            - Kik? – kérdem.

            - Lehet, nemsokára találkozol velük. Légy türelmes.

            Ledöbbenek.

            - Vannak még élő rokonaink? – kérdem. – Vannak?

            - Igen – bólint.

            - Hol?

            - Majd meglátod. Most vissza kell menned. Dolgod van, húgocskám.

            - Nem.

            - De igen.

            Azzal ismét elmosolyodik. 

            - Kisördög – súgja.

*

            - Vince – súgom és közben hallom Niki hangját.

            - Angéla! – kiáltja. – Ébredj! Angéla!

            Felnyitom a szemem. Látom a Nővérem arcát, ahogyan felém hajolva kiált. Érzem, hogy valami ég mellettünk. Jobbra fordítom a fejem. Látom a földön fekvő ájult ellenállókat. Odakint a pláza folyosója lángokban áll. A nagy tárgy, ami bezuhant, valamilyen stand darabja lehet, most pedig ott lángol a kasszáknál.

            Azonnal elkezdek kúszni a földön heverő katonák felé. Niki felsegít. Tudom, mit kell tennem. Megfogom az ájult Klaudia mindkét karját és elkezdem óvatosan húzni őt a raktár ajtaja felé. A Nővérem értetlenül bámul rám, de végül biccent. Ő megfogja a férfi karjait. Elvonszoljuk őket a raktárba, ahol már nem eshet bajuk.

            Felnézek Nikire.

            - Ne haragudj – súgom. – Meg kellett tennünk.

            Csak egy büszke mosollyal tud válaszolni. Aztán becsukja a raktár ajtaját.

            - Irány a szellőző, hugicám! – adja ki a parancsot. – Gyorsan le kell lépnünk innen!

*

            Az éjjellátó szemüvegünkben, egy kicsit előrehajolva szaladunk a sötét és iszonyú hideg szellőzőjáratban. Előttem Niki halad és a mozgásából látom, hogy a járat kanyarodni kezd tőlünk jobbra. Int nekem.

            - Mindjárt lesz egy hirtelen kereszteződés – súgja.

            - Oké – súgom én is. – Ott majd jobbra kell mennünk, ugye?

            - Igen. Az visz a kettes őrszobához.

            - Mi van, ha vannak ott katonák?

            - Akkor meglepjük őket. Nagyot néznek majd.

            - Rendben.

            Nem tudok a rókára pillantani, de érzem, hogy retteg. Óvatosan elhaladunk egy felfelé vezető járat alatt. Ott is sötétség. Semmi veszély. Niki végül hevesen inteni kezd, hogy lassuljunk le. Végül megállunk. Fülelünk. Valamilyen ismétlődő zajt hallani a kereszteződés felől. Ne. Egymásra nézünk. A halk sípolások gyakori szünetekkel ismétlődnek. Egy járőrdrón. Niki a kommunikátorára néz. Valamit gépel. Ledöbben. Gyorsan elrakja a műszert és a felfelé vezető járat felé mutat.

            - A drón át van programozva – súgja.

            Halkan visszaigyekszünk a járathoz. Felnézünk. Niki felfelé mutat.

            - Menj! – parancsolja halkan. – Gyerünk! 

            - Előbb te! – erősködöm.

            - Nem! Mozgás! Én fedezlek! Fent tiszta lesz a műszer szerint! Mozgás, kadét!

            Felsóhajtok. Szerencsére vannak kapaszkodók, nyilván a karbantartók miatt is. Azonnal elkezdek felkapaszkodni. Olyan gyorsan haladok, amilyen gyorsan csak tudok. A sípolás egyre erősebben hallatszik. Ezek szerint a drón egyre közelebb van, Niki pedig még odalent vár. Gyorsan felkapaszkodom. Azonnal lenézek és látom, amint a Nővérem is igyekszik felfelé. Hátrálok.

            Niki is felér, de nem szaladunk tovább. Várunk. Szépen csendben. A sípolások közelednek. Már a kanyarban halad a járaton és hamarosan látni fogjuk, amint a fényei megjelennek a sötétben. Nagyon lassan közeledik. Minden bizonnyal alapos. A Nővérem lepillant, aztán felém fordul. Int, hogy halkan menjek előrébb. Amilyen halkan csak tudok odébb csusszanok, majd a fal jobboldalához dőlök, Niki pedig marad a baloldalán. Így tudom őt fedezni – legalábbis ezt hitetem el magammal.

            A drón fényei megjelennek az alsó szint felől. Fülelünk. Nem lassít. Úgy hallom, nem lassít. A fények szépen lassan eltűnnek. Éppen sóhajtanék, amikor az ismétlődő sípolások tartósan erősebbek maradnak. Megállt. Nikire pillantok, aki int, hogy várjunk még. Ekkor azonban a hangok felerősödnek. Jön visszafelé.

            Ismét megjelenik a fénye. Tartósan marad. A hangja pedig erősödni kezd. Jön felfelé. Niki int, hogy szaladjak. Ahogyan tudok, kiegyenesedek, majd hátrálva haladok, folyamatosan a fények felé célozva. Niki is felpattan és is hátrálni kezd. Ekkor a hangokból ítélve a drón megáll. Tudja, hogy várjuk.

            Valami durran egyet és egy tárgy a mi szintünkön ér földet. Gurul. Niki megfordul.

            - Szaladj! – üvölti.

            Azonnal szaladni kezdünk. Niki hamar utolér, megfogja a kezem és jobban rákapcsolunk. Egy kereszteződésbe érünk, a gránát felrobban. Én jobbra, Niki pedig balra vetődik. Lángcsóva halad el mellettünk.

            A Nővérem felé pillantok. Szerencsére rendben van. Bólint is. Én is. Ekkor halljuk, hogy drón felért a felső szintre és beindulnak a forgótárcsái. Azonnal tüzet nyit, miközben a sípoló hangja egyre erősebb.

            Intek Nikinek, hogy bízza rám. Az övemről lecsatolok egy gránátot, kibiztosítom. A drón kereszteződésben jobbra, majd balra céloz. Golyók ütötte nyomokból látom, hogy nem céloz lefelé. A gránátot egy picit padló felett tartva kinyúlok és villámgyorsan felé gurítom. Niki hátrébb húzódik. Én is. A drón abbahagyja a tüzelést. Nyilván észlelte a gránátot. Ami aztán kisvártatva fel is robban.

            A drón darabjai elcsusszannak mellettünk. Elintéztem. Ám ekkor hallok a felettem húzódó járatban egy kattanást. Lassan felnézek és látok egy fekete gépkezet, ami felém nyúl, belemarkol a kabátomba felhúz magához. Sikoltozok. Niki a nevemet üvölti. Nem látom a gépet, de szélsebesen húz maga után a sötétebbnél sötétebb járatokban. Próbálok kiszabadulni, de nem megy. Egy végtelennek tűnő kanyar következik, sikoltozom, végül fájdalmat érzek a lábamnál. Látom, hogy egy altatólövedék. Küzdök az ájulás ellen, de egyre gyengébb vagyok. A hangok elmélyülnek körülöttem és elsötétül a világ.

folyt.köv.

2025.január 13-24.

Budapest

Rajz: AI